A világ olyan valószínűtlen. 2013. szeptember 11-én költöztem ide, de ez a mai az utolsó bejegyzés. Izabella sokáig élt, és jó sok mindent összehordott. Szőke volt, jóindulatú, kicsit ostoba, de azért szerettük. Mindegy, ez van, mindenki abba hal bele, amibe tud.
Szeretettel köszöntök mindenkit, tanárúr, egybegyült nemtomkik, akik nem is érdekelnek, mert tulajdonképpen én csak az előadási kötelezettség miatt vagyok itt. Megjegyzem, én is unom magam, úgyhogy ha valaki aludni szeretne, csak tessék. Kivéve, ha a tanítványom, mert akkor a következő vizsgára már be se jöjjön.
Na akkor itt van a cím ugye, ezt látjuk, de érdekes, nahát, ezt a címet adtam vagy ez a tavalyi előadás? Na mindegy. Egy idézetet is beleraktam, azt látjuk, bár a szerző nevét nem tudtam helyesen leírni, de azért raktam mellé egy képet egy szoborról. Az alkotó tavaly elvált, és pár hete becsípte a nagylábujját a garázsajtóba, de már jól van. Gondoltam, ha esetleg valaki aggódna, ne tegye.
Oké, a következő dián rövidítésekben vázoltam Nagy Zoárd elméletét valamiről, ami nekem sem egészen tiszta, de a folyamatábra mindig feldobja az előadást. Nézzük csak, milyen szép zöld a nyíl itt alul. Amúgy Zoárd neve igen furcsa, mert Zoárd. Ugye? Hihetetlen.
Na akkor rövidre fogom, mert lassan hála istennek lejár az időm. Nem horkoltam? Jó. Szóval összefoglalva, ez egy nagyon kemény világ. Hoppá, ezt vajon kitől idéztem, hát nem tudjuk. Az utolsó diára felírtam, hogy köszönöm a figyelmet, fiúk, lányok, sírok, nevetek, meg vagyok hatódva. És beraktam két nyuszikás képet is. Tetszett az unokámnak.
Jó napot kívánok. Ez a konferencia, amire jöttem? Hű de jó. Van pépétém, különben nem emlékeznék az előadásom címére magam sem. Elindul? Jól van, kicsit izgultam, mert húsz éve írtam ezeket a dolgokat, aztán nem annyira emlékszem, de most akkor felolvasom, nahát, érdekes, ki lehet ez a fickó a dián? Enyém ez az előadás? Ja igen. Hát nem csodálkoznék, ha még nem hallották volna a nevét, mert most hirtelen magam sem tudom, ki lehet ez. Mindegy, nyilván fontos volt, ha ideraktam. No, köszönöm a figyelmet. Találkozunk jövőre is.
Én is szeretettel mindenkit, tanárúr, blablabla, ésatöbbi. Előadásom címe Népi motívumok a teáscsészekutatás mindennapjaiban 1913. január 4-től 1913. február 5-ig. Jó hosszú cím, lapozok a következő diára. Na ide bemásoltam egy tanulmányomból pár oldalt kiemelés nélkül 0.5-ös betűmérettel, de a fejléc olvasható, ami fontos, mert innen tudod, melyik előadás ez itt. Lapozok, olvasni úgysem lehet, közben hadoválok valamit, aminek semmi köze a diákhoz, de az agyatok ezzel már nem fog tudni megbirkózni, szóval majd azt hiszitek, láttatok valami értelmeset. Köszönöm a figyelmet, egy élmény volt.
Na hellóka skacok, mi vagyunk a helyi laza csávók, és lenyomunk nektek egy fasza előadást a spanommal ezen a cool konfon. Én Tibi vagyok, ez meg itt Zotya. Zsíros deszkások, szevasztok! Csápolni ér ám, kicsi szívem itt az első sorban, a végén ne mennyé' el, megadom a számom. Hátakkor az előadás témája, na mi? Na mi? Zotya, mi is? Igen, aszitted nem tudom, anyukám, hát a gyümölcslekvár. Mi a Zotyával azt figyeltük meg, hogy sok gyümölcslekvárok vannak, de itt a suliban csak az eprest szeretik. Mondom Zotya bazmeg, hoppá kisípolom legközelebb, hát én szeretem a kajszit is. Na, ez milyen? Szal akkor ezt megvizsgáltuk, és úgy találtuk, hogy ja. Módszertanilag én megkérdeztem a szomszéd nénit, a Zotya meg a nagymamáját.
Vannak diáink, ja Zotya bazmeg nyomjad már a gombot, az egyiken van egy eper, a másikon meg pár kajszi. Szerintem fasza diák, én csináltam. Na berakott a Zotya egy diát a befőttes üvegről is, de idő hiányában ezt átugorjuk. Jó cuncikám, értem, hogy lejárt a tizenöt perc, de még bejátszanám ezt a hangfelvételt az egyiken eperlekvárt hallunk reggeli közben, a másikon kajszit. Na ugye, hogy nem mindegy? Nagyon jók vagyunk, ez a helyzet. Akkor most leülhetünk? Mer a Zotya fészbukkozna tovább, én meg félbehagytam a méhecskés játékot a tabimon. Písz, anyukám. Ha van kérdés, helló, ott látok egy lekvárszakértőt (kacsint), nyomassátok, de az ímélemet is megadom, neked megadom béjbi.
Megjegyzés: Ne felejtsem el, hogy SOHA ne csináljak PPT-t konferenciára, és hogy az udvariasan ordító gyümölcslekvár nem csak Robinson Moore THC tartalmú szóképe, hanem olykor a realitás maga. Akkor most Clash.
Hello, Izabella vagyok, gyakorló és gyógyíthatatlan blog- és fényképfüggő, aki idő hiányában is poszttal vagy fotózással kezdi a napot. Egy napig voltam tiszta, de én mondom nektek barátaim, fájdalmas az elvonás, és nem is használ. Ez van. Majd eljárok valamilyen terápiás csoportba. Egész Európa sérült családok gyermekeiből áll, mi meg különösen. Kárpát-medencei csoport, szevasztok!
Más. Minden időrendet és teret felrúgva még mindig nem a Lengyel útirajz vagy mi a szösz befejező mozzanata következik, mert a táborral és a megemlékezéssel még mindig nem tudok mit kezdeni. Úgyhogy inkább néhány rövid gondolat arról, hogy kinek és miért vagyok hálás az elmúlt napokból.
Először is az itthon maradt barátoknak, akik bátorítottak, és akik velem együtt izgultak, hogy minden rendben menjen, érezzem jól magam, ne fázzak meg, ilyesmik. A kintieknek, meg a külföldi kollégáknak, gyerekeknek, mert kurva sokat tanultam tőlük szakmailag és emberileg is, és ilyenkor olyan téveszméim támadnak, hogy érdemes.
Sokkal tartozom Ristjánának a budapesti vendéglátásért. Amikor csak felbukkantam, kész volt a fogadásomra, elviselte a lakásban szanaszét hagyott csomagjaimat, főzött rám, és mosogatott, és pont annyit beszélt hozzám, amennyi jó volt.
Köszönet jár minden réges-régen nem látott barátnak, aki akár egy évnél is tovább várakozott türelemmel, hogy újra találkozhassunk. Nagyszerű volt mindannyiotokat látni, ölelni, és még puszit adni is, bár ennek nem mindenki örült, mert ugye ez ilyen déli mánia. Ilyenkor vérzik a szívem, hogy nem a szomszédotok vagyok, bár akkor meg talán hamar rám unnátok, ki tudja. Köszönöm a filmet, a sört, a kávét, a flódnit (jézusom, de jó volt), a történeteket, az életetek egy-egy kis szeletét, meg hogy sokan és olyan sokat mosolyogtatok rám, és fontosnak találtátok azt, hogy lássatok. Hiányoztok most majd megint, és bár szívesen mondanám, hogy nem sokáig, ezt sajnos sosem tudjuk előre. Mit mondhatnék? Tessék többet jönni Pécsre.
Nagy köszönet jár a miskolci úti- és konferenciatársaknak is. Szép este volt, jó ismerkedés, puha, fehér, békés idő, amibe az ember visszavágyik. A konferencia persze olyan, amilyen az ilyesmi szokott lenni, jó és rossz, érdekes és unalmas, ám mindenképpen tanulságos. Ezekről a tanulságokról külön poszt íródik majd, amikor visszatér belém a szarkazmus.
Aztán végül. majdnem kimaradtak, köszi az operisták körének a Rigolettót, meg a rövidre vágott csevegést. Érdemes volt maradni még, de majd legközelebb kocsmázni is megyek.
Más nincs, illetve van, de a blogírásnak is vannak határai. Mindenesetre közeledik a tavasz, és Jack Johnsont hallgatunk. Hát ez van.
