A fikcióról, meg a nem fikcióról

Azon gondolkodtam most reggel, hogy hatalmában van-e az embernek, egy embernek valamivé, valamilyenné tenni egy másik embert, de azt hiszem, nincs, és soha nem is adatott meg ez hatalom senkinek itt, ezen a földön. Ha valakin, hát kizárólag önmagán van hatalma egy embernek, ebben lesz Isten egyenrangú társa - mindketten énvilágokat teremtenek. Jó, Istené kicsit nagyobb, de hát a teljesség úgysem mérhető ki centivel.
Ezt most csak azért írom, hogy világos legyen ÉN nem teszek senkit semmilyenné, én legfeljebb magamat teszem ... hát mondjuk egyelőre érző, érdeklődő emberré, de hosszú távon életvidámmá is szeretném. Teremteni legfeljebb fikciós karaktereket tudok, igaz, őket valóban olyanná, amilyenné akarom. Ez az én szabadságom, az én teremtett, de nem valóságos világom. A valóságban erre nem vagyok képes.

Az van, hogy viszonylag ép elmével éltem túl az első tanítási napot, bár a fejemben állomásozó kis takony-alien állandó tartózkodási engedélyért folyamodott az illetékes hatóságokhoz, és ocsmány kis életét a melléküregeimben tervezi leélni. Kellemetlen érzés.

Sok a munka amúgy mindenhol, de igyekszem beosztani az időm és nem merengeni, pedig volna min. Gyula jó kis kalandkrimijéről írtam a Gittre (KATT), ma jó nő leszek, és fordítani fogok, közben dolgozatokat javítok és naplókat olvasok, megírom a cikket, amit akarok, de legalább haladok benne, és olvasom tovább Kun Árpád regényét is. És ha nagyon ügyes leszek, akkor este elmegyek jógázni. Pont azért, amit a poszt elején írtam. Magamat akarom magammá tenni.

Mi van még? Tört prózába való káosz, örvény és öröm, de inkább csendben kell maradni. Most karcsú boka kellene, hogy ne csússzak le a keskeny kis kövekről a mélységbe. Majd összejógázom magamnak pár évtized alatt.

Más nincs, gyógyuljak meg. Mondtam, hogy mindjárt elutazom?

Egynek jó

Egy napnak jó lesz ez is, elmegy, mármint az idő, telik úgy értem, telik az élet is. Gurulnak a napok egymás után, nehéz, fénytelen gyöngyüket ejtem a homokba, ott fekszenek egymás mellett hideg közönyben, szürke gyöngyök a szürke homokban, láthatatlanul, míg az emlékezés meg nem csillan rajtuk.
Én elég sokat emlékezem, és elég sokat felejtek is, talán feladatom ez, de itt most kivételesen se az elég, se a sok nem írható le matematikailag, hiszen az emlékek nem értelmezésre születnek, nem is számbavételre, nem kiteregetésre, ebben Freudnak nem volt igaza, és nem függvénygrafikonok vagy holmi halmazelméletek kedvéért tűnnek el.
Az okát pontosan nem ismerem, talán beszélnek néha egymással, van köztük olykor egy hangadó, aki kikéri magának, hogy együtt említsék egy másikkal, vagy éppen ellenkezőleg hirtelen ragaszkodni kezdenek ahhoz, hogy előássak a homokból valamit, egy régi emléket, egy régen megkopott fényű gyöngyöt, és aztán addig dörzsölgeti, míg újra fényes nem lesz. Én úgy tapasztalom, lehet, hogy ez egyéni érzékenység, hogy a dörzsölés néha kifejezetten fáj, felszakítja az emlékeket borító vékony hámréteget, ami nehezen, sokszor csak hosszú évek múlva, olykor elég csúnya hegeket hátra hagyva gyógyul.
Nincs rá jó módszerem, de egy ideje arra törekszem, hogy megőrizzem az emlékeket. Drótra fűzöm őket, vonszolom magammal a láncot a homokban, értelmetlen pedig, a következő apály elmos mindent, engem is, csak az emlékeimbe akadt hordalék marad utánam.
Úgy tűnik, az élethez nagyon bátornak kell lenni.

Nem véd meg minket

Nem véd meg minket a bánat, mert nem léteznek azok, akik miatt most sírni kellene. Sosem születtek meg, helyettük űr van, megcsontosodott hiány, de ez érthető, aki sosem volt, azt nem lehet szeretni, még gyűlölni sem lehet, nem lehet viszonyulni hozzájuk, ők csak nem lenni tudnak. A semmit kell megtapasztalnia annak, aki rájuk gondol.
Nem, nem véd meg minket a tudás sem, a kegyetlenség tudása; a sárba fröccsenő vért már ismerjük, az alaktalan borzalmat is, láttuk, tudjuk, de nem értjük, jelentése nincs. Hiába számoljuk a halottakat, hiába irracionális a szám, az ölés nem matematika.
Az ölés a torok elmetszése, a vonagló test, a  koponyába fúródó acél, a felvágott hasüreg, a beálló csendben a hideg fegyver markolata. Az ölés nem gondolat, nem cselekedet, nem mulasztás, hanem mindez együtt: behódolás a semminek, a nincs arcátlan dicsérete.
Nem véd meg ma minket senki, mert aki megvédene, nem született meg. Se itt, se máshol, se boldogabb, se szebb helyen. Mi születtünk meg, tanácstalan, védtelen többiek, mi, akik arccal egy pocsolyában, megkínozva egy kereszten, kitépett idegekkel egy pincében végezzük.
Nem véd meg minket, talán csak az emlék, talán csak a varázslat - a nagyapák és nagyanyák emléke, a dédszülőké, a gyűrött képekről ránk kérdező pillantás, mert ölők és ölettek ők mind, és a varázslat, hogy rájuk emlékezve a halál nem ijeszt minket többé.
Ha másnak már nem is, az emlékezésnek kell, hogy legyen angyala.

Légjavító

Ezt a vonatablakon olvastam, mármint hogy légjavító berendezés, így a huszonegyedikből a századfordulóba fordulva vissza, néztem is, nem áll-e mögöttem egy szimpatikus fiatalember zsakettben, aki előző éjszaka elkártyázva a vagyonát éppen az én hozományomra vadászik, de nem.
Nem baj, légjavítani kell, ámbár előbb lég kellene, aztán volna esély a meglévő javítására, mert momentán, nem sok légnek vagyok birtokában. A reggeleim fuldoklással kezdődnek, az estéim fuldoklással fejeződnek be. A kettő közt igyekszem elosztani úgy uszkve ezerhetven tüsszentést. az ezerhetven mesebeli szám. Pont annyi, hogy még nem halsz bele, de már nem is élsz igazából.
Lehet, hogy alternatív légút kellene, egy légkopoltyú pollenszűrővel.
Olyan értékes dolog különben a levegő, és olyan kétségbeejtő, amikor nincs. A születés pillanatától annyit kell küzdeni, harcolni, légbuborékokra vadászni a szomorúság mocsaraiban, meg a kétségbeesés óceánjában. Az ember egész élete hajsza a levegőért.
Ha van halál, amitől, nem a ténytől, a formától, rettegek, az a fulladás. Milyen érthetetlen, hiszen hozzá lehetnék szokva, napi gyakorlatban vagyok, Ma reggel visszatértem a jógához. Kerestem két négyzetcenti szabad tüdőfelületet, és belélegeztem. Csodálatos érzés volt. Három másodperc élet. Pontosan az az érzés, mint amikor először merültem palackkal. A test tiltakozott, nem hitte el, hogy nem fullad meg, de amikor már túl sok széndioxid került az agyba, a felettes én kikapcsolta az ösztönöket, a test pedig az első adag sűrített levegő után újjászületett.
Merülni kellene megint amúgy is. Odalent örök csend van és béke. Mint az anyám méhe.

Melléklet

Későn keltem. Víg Mihályt hallgatok. Nem az a sztenderd hétfő reggel.

"Van egy álmom. Hogy egyszerre mindenki normális lesz. ...de én addig hülye maradok. Csak egyszerre érdemes. Mindenkinek együtt. Semmit sem érnék vele, ha csak én lennék normális. Meg sem próbálom. Már mindenben csalódtam. Már kétségek sem gyötörnek. Meghalok a belső ellentmondásaimtól. Meghalok az élmények hiányától. ...és éppen akkor törnek rám a kétségek, mikor alábbhagy a kétségbeesésem."

Térdcsók

A gondolkodás értelme nem a tudás megszerzése, hanem az, hogy meg tudjuk különböztetni egymástól a jót és a rosszat, a szépet és a csúnyát.
Nagyjából ezt mondja Hannah Arendt, és van ebben igazság, még ha nem is feltétlenül így fogalmaznám meg. Az jutott eszembe erről, hogy a szándék, az odafordulás, a mozdulat iránya már több, mint a semmi. Sőt, van, hogy ez marad a minden. Ez a tökéletes akaratban megnyilvánuló tökéletlenség. Hogyan mondjam ... mint amikor a misén azt mondja a pap: Ne vétkeinket nézzed, hanem egyházad hitét. Vagy amikor jóga órán nem érem el a könyökömet, akkor is elég a szándék, a mozdulat megfelelő iránya.
Sokszor az emberekkel is ilyen ez az egész. Megvan az odafordulás, az odafigyelés, ha többet nem lehet tenni, akkor ezzel kell megelégedni. Én talán soha nem fogom tudni megcsinálni a padcsimottászanát, de törekszem. Van, amikor ez minden, ez a törekvés. És bár törekedni kell arra, hogy ez mindig intenzívebb legyen, előfordul, hogy a célt nem lehetséges elérni. A hit megvan, a vétkeket meg nem lehet levakarni. Isten felé kell törekedni.
Fáradt vagyok, és úgy érzem, mostanában elég sok dologban törekedtem. Az elég sok persze nem elég, de most nincs több. Aludni szeretnék csak. Hosszú, gondolattalan álmokat szeretnék magamnak, a semmit pedig útitársnak. Átvonatozni a pihentető semmibe.
Certeau képén gondolkodom. A vasúti kocsiban megtestesülő biztonságos élethelyszínen. Én gyerekként hintában ülve tudtam jól gondolkodni, mert az a monoton ritmus garantálta az elmélyülést.
Nem tudom, írtam-e már, de letettem arról, hogy elolvassam a magyar fordítást. Kétségbe ejtő az a kiadás.
Annyit akartam egyébként pletykálni róla, hogy nagyon érdekes fickó volt. Nemzetközileg leginkább csak egyetemi berkekben ismerik, de szülőhazájában, állítólag, marha népszerű pali volt. Jezsuita, de a katolicizmus egy egészen "nyitott és nagylelkű" formáját gyakorolta. A temetése nagy társadalmi esemény volt, jó sokan elmentek rá, és a jezsuita templomban saját kérésére Edit Piaf "Non, je ne regrette rien"-je szólt. Igazán unortodox gondolkodó volt. Persze ettől még le lehetett volna fordítani magyarra tisztességgel.
Más nincs, ballagás van. Mindennek vége van egyszer. Fel kellene mászni egy fa tetejére, és onnan nézni a világot örökre.
Egyébként meg annyi minden van, amiről nem írok, mert már nincs magamhoz türelmem. Na ebben például jobban kellene törekedni. Egyenes háttal a térd felé.

Leolam

Az a baj, hogy a fáradtságtól az ember pont olyan szarul érezheti magát, mintha előző este berúgott volna, pedig nem is. Avishai Cohen, sok folyadék, kávé. Hátha.

Visszaszámolás

Vannak napok, amikor idegen a billentyűzet. Nem tűnnek ismerősnek se a betűk, se az írásjelek, hiába akarok írni, valami, ami egyébként érzékel, nem érzékel. Beragadnak a gombok alá mindenfélék: alászorulnak régi bánatok, meg szomorúságdarabok, kavicsok, kövek, de legtöbbször mégis a megszokás szürke homokja. Gondolom, ahányszor lenyomok egy billentyűt, annyiszor őrlődik egyre finomabbá minden egyes örömtelen pillanat.
Fáradt vagyok. Ezt szoktam mondani, ha kérdezik, mert ezt sokkal jobban el lehet fogadni, és meg is lehet érteni. Mindenki fáradt. Persze ez nem igaz, vagy nem így igaz, nem is tudom, hányféleképpen lehet valami igaz vagy éppen hazugság, de nem baj, nem mondom, hogy beleuntam én ebbe, pedig az unás egy kicsit igazabb lenne, mint a fáradtság. De csak kicsit, mert a bele, az a hazugság megint, hát igen, az igazságok nagy része is hazugság ugyanis - mert olyan, hogy kiunva lettem volna, szerintem sosem volt. Így születtem: unottnak, koravénnek, belül ráncosnak. Nem tudom, talán az elején tévedett valaki, talán az angyal kezéből csúszott ki egy öregember lelke, az pottyant ide vissza a földre, és akkor már nem lehetett mit csinálni.
Én tudom, hogy másokat szórakoztat a ringatás, de nekem az már két hónaposan is felesleges időpocsékolás volt. Az embernek kell a ritmus, a felkelés, alvás, lefekvés, nekem nem tudom, mi kell, mert úgy kelek fel, hogy nem feküdtem le, úgy alszom, hogy nyitva a szemem, és úgy fekszem le, mint akinek nem volt módjában felkelni még soha.
Általában komoly vagyok, mosolytalan, és csukott szemmel szeretem számolni a másodperceket. Visszaszámolom őket, nem előre. Néha sírok, vagy inkább gyakran, de nem bánatból, tehetetlenségből. Ha kérdezik, ilyenkor is azt mondom, hogy fáradt vagyok. Az utóbbi években elég jól belejöttem a hazudozásba.
Én tudom, hogy azt szeretnéd kérdezni, hogy azt kérdezed egy ideje, van-e értelme annak, hogy szeressél, de hazudni most nincs kedvem, az igazságot pedig nem tudom. Nem tudom, a te szerelmed az hány másodperc volna ebben a visszaszámlált időben. Ezt most valahogyan neked kell kitalálnod.

Majdnem mindig időszerű bejegyzés a szerelemről

Nyál. Mindkét értelemben. Mint testnedv, és mint elviselhetetlenül és közhelyesen a világ nehézségeiről tudomást sem vevő, felvállalhatatlan romantikázás: érzelmi vattacukor. Általában lila avagy rózsaszín, ami a képedre ragad a nyári melegben, aztán gázolhatsz a vízbe gyorsan, meg ne találjanak a darazsak, mert a feldagadt arc, na az már nem szerelem, az már a megbánás.
A szerelem az nem lehet nehéz. Az nem húzhatja a szíved a gyomrodig, éppen ellenkezőleg, felemel. És jó magasra emel, mert a szerelem az hélium: színtelen, szagtalan nemesgáz, két atom általában, mert úgy olvastam, és a saját tapasztalatom is az, hogy földi körülmények közt bár létezik, de ritka és bomlékony a háromatomos izotóp.
Ha tudományosan vizsgálnánk, ami ellen egyébként minden jóérzésű, valaha szerelmes ember joggal és hevesen tiltakozna, nyilván neurotranszmittereket kellene hajkurásznunk az agyban. Hát igen, a szerelem, drága, a fejünkben van, és nem más, mint csábítóan kimunkált intellektuális csípőmozdulatok sora, szóval most már egyszer és mindenkorra hagyjuk békén a szívbillentyűimet, ha kérhetem.
De a szerelmet nem vizsgáljuk tudományosan, mert nem illik. Nehogy az legyen, hogy bárkinek lehet, hogy nem csak én érezhetem vagy te, hanem bárki, bármikor, bárhol. Megalázó volna, azt hiszem. Legyen a szerelem inkább Észak-fok, titok, idegenség vagy mi, egyszer a világban,  egyszer az életben, egyszer itt, és egyszer most. Legyen a szerelem biológiai rekviem.
Mondanám, hogy van olyan, hogy nagy szerelem, meg kis szerelem, de nincs. Hogy akkor ennyi epinefrin vagy annyi noradrenalin, plusz még a dopamin szintek, és akkor megmérjük, de nem mérjük, mert tényleg nincs értelme. Mit kezdenél vele? Hogy akkor ez egy tízes erősségű szerelem? Ugyan. A szerelem egyetlen mérőszáma a nagyon. Ezt minden ember tudja.
Mert hát a szerelem az minden más is, mondjuk hogy elrakod a cipőjét, hogy teát csinálsz neki, hogy elégeted a pirítósát, hogy hallgatod, ahogy hajnalban szuszog, hogy nézed a kezét, hogy elolvasod minden szavát, meg hogy még egyszer elolvasod minden szavát, mert pontosan akarod érteni, mire gondol, hiszen te már elég régóta nem gondolsz semmire, csak rá. A szerelem az mindig egyszerű, és mindig vidám, ami nem egyszerű és nem vidám, az a lekiismeret-furdalás, meg a magány.
Általánosságban tehát elmondhatjuk, hogy a szerelem egyszerre zseniálisan okos és menthetetlenül hülye. És mivel ebben gazdatestéhez, vagyis saját agyunkhoz a lehető legpontosabban idomul, legyünk vele elnézőek.

Horizont

Egy kicsit talán összevisszák a napjaim. Vagy inkább nagyon. De mondom, és komolyan mondom, nincs ok aggódásra. Everything is under control. Ami meg nem, az soha nem is volt. Egy kicsit télies a kedvem, mondjuk így, még ha Emma szerint ez enyhén szólva is eufemizmus. Van olyan, hogy eufemista? Ha voltak evangelisták ...
Valószínűleg most jön ki rajtad a fáradtság, anyám ezt mondaná, ha tudná, hogy fáradt vagyok, meg depressziós. Az anyám mindig olyan tök jól miniatürizálni tudja az életemet. Imádom érte. Látom, kicsit fáj a derekad, mondja, miközben hanyatt fekszem a padlón a nappaliban két napja. Jó, viccelek, persze, de nekem olyan jó, amikor az én éles nagyítóüvegem mellé van valaki, aki vállat von, és azt mondja, baszki, hogy te mekkora hülye vagy.
És ez egyébként abszolút így is van, tök hülye vagyok. csak ezt néha elfelejtik a barátaim, és akkor aggódni kezdenek, pedig a hülyeség perspektívájából énrám tekintve a kép szinte megnyugtató.
Morózus kedvem temérdek epizóddal indokolható egyébként, és nyilván ugyanezzel a lendülettel valami szélsőséges vidámság is indokolható volna, amolyan Monthy Python stílben. Mondhatnám, hogy ez az egész ország, meg a világ, meg a globális felmelegedés, de nem mondom. Inkább testmozgást tervezek, igyekszem túlélni az olykor engem körülvevő szellemi sivatagot, a kollégám asztalán pihenő jobbikos szóróanyagot, önmagam érzelmi megfejthetetlenségét (los hormones), és egyáltalán igyekszem együttélni az összes démonaimmal.
Olvasok. Ilyenkor mindig Lénárdot, mert ő az egyetlen férfi az életemben, akitől minden zokszó nélkül el tudom fogadni, ha rendre utasít. Az emberi viszonyok kérdése adagoláskérdés. Magunkból mindig kevesebbet adni, mint amennyit gondolunk, és akkor nincs panasz. Maradj feleslegesnek. (Nem tudom, feltűnt-e, de intertextualizálok.) Lénárd a magyar Thoreau, de sokkal izgalmasabb mint férfi. Thoreau-t valamiért satnyának képzelem. Gondolom, nincs igazam.
Mostanában nem álmodom, vagy ha álmodom, azonnal elfelejtem, mit. Ön- és közvédelmi műveleti egység. Hogy is szokták elnevezni az amerikai hadjáratokat? Az enyémnek is találhatnék nevet. Sivatagi Ciklon? (Mindig sivatagi valamiért, nem?)
Végre elkezdtem Gyula könyvét olvasni, és nagyon élvezem. Egy bérgyilkosnőről szól. Remélem, nem utál, hogy csak most.
Más nincs. Bonyolítom az életem, ahol lehet, ehhez legalább értek. Várom, hogy megérkezzen a futócipőm, de lehet, hogy hétvégén, ha nem zuhog az eső, kimegyek a tóhoz.
----------
Más. Az jutott eszembe múltkor a vonaton, hogy ilyenkor, a tél és a tavasz határán, milyen szép a horizont. Hogy a tél még kapaszkodik a földbe, de a tavasz már ott kergetőzik a fák közt, húzzák és vonják egymást, és ettől olyan lesz a horizont, mint amikor egy öregasszony nagy büszkén kiteríti a frissen horgolt csipkét az asztalra.

Maraton

Néha nehéz eldönteni, hogy valami nincs ott, vagy van ott valami, csak olyan, mint az üveg, és visszatükrözi a világot. És azért ez egyáltalán nem ugyanaz, és nem is mindegy.
Örömmel jelentem, hogy a héten komoly erőfeszítéssel ugyan, de sikerült magam nullára amortizálni. Egyrészt a torokgyulladás nyilván megadta az alaphangot a hétnek, de legalább orvos nem látott szerencsére. Pontosabban látott, de az gyerekorvos volt, mert hogy a gyerekek mind otthon dekkoltak a héten, és nyilván jól kipihenték magukat, mert még egy fél poharat sem sikerült soha odébb rakniuk. Nem tudom, mi ilyenkor a helyes anyai magatartás, de amikor fáradtan hazaesem, akkor gyakran elhagy a józan eszem a mosogatóban felhalmozott kis terepszimuláció láttán. Ráadásul mosogatógép is van, áldassék a neve, ahová tulajdonképpen elég volna fent nevezett természettudományos projekt elemeit berakosgatni. De nem. Én pedig ilyenkor hangot is adok az elégedetlenségemnek, amivel tovább terhelem szegény beteg gyermekek immunrendszerét.
A tegnapi munkahelyi sokkhatást nehezen heverem ki (lásd biológus PÉ-HÁ-DÉ), az egész hét amúgy is őskáosz volt. Az egyetlen pozitív dolog, hogy Bridget nem küldött el azonnal a fenébe a berlini konferencia ötletével, csak gúnyosan mosolygott, amikor megnézettem vele az e-mailt. (Amúgy ki sem bontotta nyilván. Ez már milyen.) Szóval még a végén ... De ne kiabáljuk el.
Hogy picit nehezítsek az életemen, a tegnapi egészségnap keretében önkéntesen vért adtam fizikatanárúrral az oldalamon, akiről ismét megállapítottam, hogy tök felkészült szakmailag, van humora és még tanítani is szeret. Ilyen fiatal tanerőből kellene egy tucat a mi iskolánkba. A véradás után együtt voltunk kicsit rosszul, majd együtt ettük meg a kistanáriban az ehetetlen lekvárral kiegészített fánkot. Közben azon gondolkodtam, hogy igazából nem is szabadna mást tanári pályára engedni, csak azt, aki ebben örömet talál. Közben meg tele a pálya tökéletesen alkalmatlan emberekkel. Meggyőződésem, hogy az oktatás színvonalához a tanárnak pont annyi köze van, mint a diáknak. És súlyos tévedésnek tartom, hogy a megváltozott diákanyaggal takarózzunk. Bár az is igaz, hogy mások a diákok ma, mint öt, tíz, tizenöt, húsz éve. (Juj, de régóta tanítok.) Na jó, hagyjuk.
A szalagavató bál még a tavalyinál is unalmasabb és érdektelenebb volt számomra, de annyira, hogy idén még meghatódnom se sikerült, ami súlyos. Tudja, aki ismer egy kicsit. Azon kívül, hogy Gofrival és hú, de neki nincs is blogneve kolleginával pezsgőztünk és hosszasan ecseteltük a borzalmas előadás részleteit, végeredményben nem csináltam semmit. Kicsit persze beszélgettem TSB-vel, akinek fájt a lába az új cipőben, és Joe-val, aki minden bizonnyal Szibériában köt ki az osztályába járó fiúk tánca miatt (ismételt és explicit csípőmozdulatok a színpadon). Bár, jegyzem meg, a Space Goat csoportom sztárja is magához nyúlt a rivaldafényben, ő TSB diákja, szóval lehet, hogy közös munkatábor lesz ebből. Kár, hogy nem leszek ott a hétfői értekezleten, jaj miket beszélek, dehogy kár, mindenesetre nem fogom hallani Bridget morális eszmefuttatásait.
Ma egész nap dolgoznom kell, hogy végleges vagy legalább közel végleges formába öntsem a darabokban lévő tananyagot, merthogy végeredményben ez a budapesti út fő célja. Közben persze főzök, mosok, vasalok, takarítok és egy alkalmas eszközzel (tompa kés, műanyagzacskó darabja satöbbi) elreszelem valamelyik bőrfelszínhez közeli ütőerem.
Más nincs, igazából mindennel és mindenkivel elégedetlen vagyok, még jó, hogy elsősorban is magammal. Szerintem én elég kevés dolgot csinálok jól az életemben, viszonylag jól kommunikálok emberekkel és viszonylag érthetően tudom magam kifejezni írásban is, de ezen a héten még ez sem ment hála istennek. Ellentétben és de napok óta bőgéssel méregtelenítem a szervezetem, ami végeredményben a heti jócselekedetem. Lehet, hogy simán kellene nekem egy hét csend, mint Petinek. Erről jut eszembe, Boriék iskolájának egyik folyosója kettényílott a héten, úgyhogy három nap rendkívüli tanítási szünete van. Kicsit izgulok, vajon a két hónapja iskolában erjesztett tesicuccát is evakuálják a szakemberek, ha kiürítik az épületet, vagy az már biológiai hulladéknak minősül, és vehetek neki új tesicuccot?
Egy jó hír azért van, bár nem találtam meg a futócipőm, nyilván megették a pomogácsok, rendeltünk nekem egyet Kínából. Szép, színes. Ha megjön, elmegyek futni. És ha addig nem javul a helyzet, keresztülfutom Európát. Én leszek a második Forest Gump.

Definitív

Azon gondolkodom, hogy is hívják azt a természettudományban, amikor egy jelenség kötelezően meghatározza a másikat és viszont, de nem jut eszembe. Az illatokról van szó egyébként, meg a helyükről. Vannak ugyanis illatok, szagok, amiket egy bizonyos helyen mindig érzünk, vagy érezni vélünk, illetve amiket érezve azonnal felidéződik bennünk az, hol éreztük azt először. Meglepő (vagy nem meglepő?) módon ezekből jó sokat tud elraktározni az agyunk, így alkalomadtán, mint bűvész a kalapból, kéretlenül is elővarázsolja az emlékcsomagot.
Arra gyanakszom egyébként, hogy ez a feltételes reflex jó mélyen lakik, valahol az agytörzsben, hogy aztán, ahogy ez a mélyen lakó dolgokra amúgy is jellemző, a legváratlanabb pillanatokban tépje föl az emlékezés rejtett ajtaját, és vigyorogjon a képünkbe: helló, ugye nem felejtettél el?
A gyorséttermek hamisítatlan sültkrumpli illata nekem például nem a McDonaldsot, hanem egy havas morgantown-i utcát juttat az eszembe, ahol félálomban munkába vagy hullafáradtan hazafelé gyalogolva egy gyorsétterem külvilágra ürítő szellőzőjén keresztül jutottam először ehhez az illatélményhez. Akkor nem nagyon értettem, hogy lehet annak az utcának mindig sültkrumpli szaga, de ma már persze értem, mert itt is lehet sültkrumplit enni reggelire, ebédre, vacsorára, ahogy tetszik. Ez azonban nem változtat azon, hogy nekem a gyorséttermi sültkrumpliról az a bizonyos havas utca ugrik be, mint ahogy a májusi olajfűz illatáról egy rég meghalt költő barátom, a decemberi hóesésről pedig Markék nappalijának és a ShopRite-ban vett zsemlének az illata egyszerre.
Pár hónapja rendszeresen kamillaillatot érzek a házunk közelében. Pontosabban a gáztűzhelyen másodszorra melegített, inhalálási célra ázó, már nem is olyan friss kamilla illatát. Nem tudom megfejteni, honnan érkezik ez az illat, főleg így tél közepén, de mintha a házunk melletti kis rétnek lenne ilyen illata. Rejtélyes.
Az illatok egyébként veszélyes dolgok is lehetnek, mert mágikus erejüknél fogva nem csak helyekhez, emberekhez is köthetők, így aki egyszer illatot ajándékoz, azt kockáztatja, hogy valakit esetleg örökre magához láncol. De ez már csak így mellékesen jutott az eszembe.

(A képet a flickr.com-on találtam, és Virginia Sanderson szemét dicséri.)

Majdnem

Majdnem megírtam az egészet. A reggelre kezemre száradó bőrt, az idegen fák idegen leveleit az idegen ház előtt, a magányt, a falon csendben végigfutó reggeli vagy esti fényt, az értelmetlenül kimondott szavakat.
Majdnem megírtam az egészet. A nevetést is, meg a gyengédséged, a gyerekzajt, az udvari, engedetlen napfényt, az ölelést, a sós vizet, meg a fehér csíkos, szürke kavicsokat a talpam alatt, a vágy és az elégedettség sóhajait.
Majdnem megírtalak téged, és majdnem megírtam magam. Az elejét, a végét, a közepéből mondjuk egy válogatást, az óvoda kerítésénél álló gyereket, a boncasztalon didergő testet, a nevetést, meg a komoly vitát, a munkát, a pihenést, az éjszakát és a nappalt.
Majdnem megírtam az életet. De nem írtam meg. Túl személyes lett volna.

Aktuál

Jelentem, hospitalizációs teljesítés ötven százalékon,  mert a legény műtétjét elhalasztották két héttel. Ez van, ilyen a traumaszakma gyerekek. Ehhez kapcsolódva viszont ismét megtekintettem a sebészt, és hmm... nos, hát igen. Ha nem lenne ilyen macerás a gyógyulás esetleg hajlandó lennék szilánkosra törni egy kisebb csontot. Viccelek. Persze hogy.
Nagylányt viszont tegnap este sikeresen elhelyeztük egy kórházi ágyon. Életemben ilyen kiváló időt nem futottam sürgősségen,  két óra tokkal vonóval. Ha a Jóisten ajánlott volna be, akkor se végzünk ilyen gyorsan. Ezért kell néha a Jóistennél is jobb barát. Éjfélre már a fertőzőn is voltunk. Most kezelik, kap szteroidot pár napig, összerakják a májfunkcióját, és reméljük nem kell légzéssegítő műtét, vagyis kissé összébb húzódnak a mandulái. Amúgy csodájára jártak a dokik a sürgősségen, mert hogy ekkora nyirokcsomókat még nemigen láttak élőben. Hát így.
Most hogy nyertem egy szabad délelőttöt, írtam egy posztot a VilágMára, ha kint lesz linkelem, és azt hiszem, a Gittes Borbély Szilárd könyvismertetőt még meg sem osztottam.
Jól van. Talán még olvasni is lesz időm, meg dolgozatot javítani. Meg egy kicsit kikapcsolódni. De azért Bolíviáról nem mondunk le.

Mennyi

Mindig ez az adagolás ... Persze, hogy Sándor jár megint a fejemben, Sándor drága, magának szinte mindig idegesítően igaza van. Ez van, patikusnak kellene lenni úgy igaz, akkor aztán tudnám, mennyi a túl sok, a még nem elég, az éppen jó. De most nem csak úgy mondom, hogy az én meg egy másik ember viszonyára gondolok, hanem egyáltalán arra, mennyi kell belőlem a világnak. És akárcsak Lénárd, magam is arra hajlanék, minél kevesebb, annál jobb. Igaz, szeretett doktorom nem ezt mondja sajnos, hanem azt, hogy valamivel kevesebb, mint az elég. Na ez az. Mennyivel kevesebb, és mennyi az elég?
Mert a szív porosodó patikamérlegét csak csak előhalássza az ember a polc alól, de mit kezdjen az én- közösség adagolással? Nehéz.
Ez a dilemma sok mindenről eszembe jutott ezen a héten. Egyrészt, hogy kell-e nekem írni valamit, ami nem blog (most persze zárójelbe téve a lehetőséget, hogy egyáltalán nem is tudok vagy ha tudnék se nagyon érdekelne senkit), másrészt, hogy az időnként hozzám érkező felkérésekből, leginkább baráti szívességként értelmezhető, bár kétségtelenül a szakmába vágó, közszereplésekből mennyit szabad elvállalni. Többféle kétség van bennem ilyenkor. Egyrészt a legfontosabb kétség a szakmaiságot érinti: elég jó szakember vagyok-e, nincs-e nálam jobb ésatöbbi. A másik az a velem született idegenkedés, ami nyilvános szereplések esetén elfog.
Nem idegen tőlem az exhibicionizmus, az gondolom világos. Ha így lenne, nem írnék blogot, nem fotóznék. De van bennem valami, ami mégiscsak jobb szeret odabent maradni a kis árnyékos, szürke, bokáig-mellkasig iszapban (köszi 6.Alabárdos, ez majd most márciusig nem megy ki a fejemből).
Nem tudom, mit csináljak, mert az van, hogy egyrészt marha érdekes a téma, és aki megkért, annak mind a munkáját, mind a személyét igen nagyra becsülöm, másrészt viszont nem vagyok én egy ilyen közéleti nagynő, és hátha mondok valami orbitális hülyeséget lányos zavaromban, amin az ELTE jogászhallgatói aztán hetekig gondolkodhatnak. Jó, nem ilyen vészes a dolog persze, joghasználóként, nem jogi szakértőként hívtak, de na, akkor is.
Az egyébként elég furcsa, hogy ha a Biedermann szerepel valahol vagy Carranzát idézik, az egyáltalán nem zavar. Ha meg arra gondolok, hogy ott a nevem a kiállítás plakátján, ideges leszek. Ezt fejtse meg a Zsigmond, ha tudja. (Öööö... önértékelési zavar, gyerekkori névtrauma, vannak ötleteim.)
Végül ma reggel inkább hajlok arra, hogy elmegyek az Emberi Jogi Roadshow budapesti, oktatási, iskolai jogokkal foglalkozó panelbeszélgetésére. De nem azért, mert fontosnak gondolom magam, hanem azért, mert az ügy fontos. És persze azért is, mert az, akinek ez a rendezvény szívügye, nekem is fontos.

Tejút

Mondjuk meg lehet halni, az se olyan nehéz. Lehet egyik napról a másikra, egyik pillanatról a másikra. Ahogy tetszik. Tudni se kell róla feltétlenül előre.
Kicsit izgat a dolog. Ha majd meghalok, én fogom tudni, hogy meghaltam? Abban a kicsi időben, amíg úton vagyok, de még az agy működik, fogok én gondolni valamire?
Mostanában néha becsukom a szemem, és erősen összeszorítom a szemhéjam, mert akkor pont olyan, mint gyerekkoromban - a csillagokig jutok. Szerettem ezt csinálni. Rászorítani a kezemet a szemhéjamra és várni, amíg megjönnek a csillagok. Olcsó utazás a csendes Tejútig.

Én szerettem, azt hiszem. Sokat nem beszélgettem vele mostanában, de szerettem. A vidámabb apám. Apám komoly volt, szigorúbb volt a nézése is valamivel,  meg talán jobban a szívére is vett mindent, és ebbe aztán kötelességtudóan előbb bele is halt, mint a bátyja.
Ő is szeretett engem. Egyszer Budapestre utaztunk, jött a vonaton, és már messziről azt kiabálta:
- Szia, Alex!
Most még jól emlékszem a hangjára, amit majd hamarosan elfelejtek. Apámét már elfelejtettem.
Egyébként apámat is így hívta, a vezetéknevünk miatt egy kategóriába estem apámmal, de ez vicces, mert az ő vezetékneve is ugyanez volt. Azért magát talán nem hívta Alexnek, csak apámat meg engem. A testvéreimet nem. Különös.
Most, hogy már egyikük sem él, gondolom, találkoznak odafent. Nem is tudom, mit mesélnek majd egymásnak. Nem is tudom, mi majd mit mesélünk egymásnak a testvéreimmel.
Ma felhívott az a tesóm akivel még beszélgetni szoktunk, és nagyon sírt. Én meg arra gondoltam, hogy nem baj, ha én is sírok. Nem baj, ha az ember sír akkor is, amikor a testvérei még élnek.
Praktikus haszna persze nincs, se a volt férjét nem tudom megváltoztatni, se a tényt, hogy kirúgták, se azt, hogy jövő héten megoperálják. Mégis, együtt sírni valakivel, az egy kicsit olyan, mint együtt nézni  a szemhéj mögött a csillagokat, meg majd együtt beszélgetni, amikor már mindegy lesz az idő.

Jól van. Remélem, Isten megszámolta az összes könnycseppünket. Mint a Tejút csillagait.

Mi, Hannah Arendt

Azt nem mondom, hogy a munkahelyem 100% szellemi műhely, de azért sokkal inkább az, mint fűrésztelep. Értsd nem csak fát vágunk, gondolkodunk is - hűvös halomba.

Tegnap délelőtt TSB-vel üldögéltünk a kis szobácskánkban, és arról beszéltünk, nem, nem nyavalyogtunk, beszélgettünk, hogy merre megy majd tovább az emberi gondolkodás. Vagy hogy megy-e előre. Én James Flynn gondolataival kapcsolatban arról meséltem, mennyire tartanak attól a tanítványaim közül néhányan, hogy az emberi gondolkodás a jövőben csak néhány ember kiváltsága lesz, a többiek valami ijesztően egyszerű ösztönszinten vegetálnak majd. (A gondolkodás jövőjéről kellett gondolkodni, azért tudom csak ezt most elmesélni.) TSB persze azt is hozzátette, hogy a gondolkodástól mentes ember milyen könnyen lehet bábja bármiféle hatalomnak és termékeny talaja a legkülönfélébb propagandáknak. 

Az emberi beszéd előfeltétele a gondolkodásnak - ide lyukadtunk ki végül, meg oda, hogy aki nincs birtokában egy nyelvnek (többnyire nyilván az anyanyelvének), az aligha tud gondolkodni, hiszen a gondolkodás mégiscsak párbeszéd én és én közt. Verbalizálás nélkül aligha vannak gondolatok, így akinek nem áll rendelkezésére a szó, annak a gondolat sem lesz jutalma. Szavakat pedig olvasás nélkül nemigen keríthet magának az ember. Az analfabéta nem azért rossz egy társadalom számára, mert nem olvas és nem ír, hanem azért, mert nem gondolkodik, és mivel nem gondolkodik, nem tudja megkülönböztetni egymástól a jót és a rosszat. 

Az erkölcs, pontosabban a jó és a rossz tudása, megkülönböztetésének képessége tehát szorosan összefügg a beszéddel, a gondolkodással. Félő, hogy azok a tanítványaink, akik nem olvasnak könyveket, előbb-utóbb moráljukat vesztett masszává lesznek. 

Azért mi bizakodunk. Egyszer majd talán mégis olvasnak. Mikor egyszer? Nem tudjuk.

Este megnéztük a Hannah Arendt életéről szóló filmet. Hannah Arendt a gondolkodás, a fejben az én és az én közti párbeszéd és vita fontosságáról beszélt. Meg arról, hogy a jó és a rossz megkülönböztetéséhez feltétlenül szükség ez a párbeszéd. Eichmann nem gondolkodott, ezért többé képtelen volt megkülönböztetni egymástól a jót és a rosszat. Egymásra néztünk a moziban TSB-vel. Na tessék. Mi vagyunk Hannah Arendt is. Különös.

A vetítőterem előtt meg is beszéltük, hogy a jelenséget kétféleképpen is értelmezhetjük: 1. nem is kell szexelnünk Martin Heidegerrel, mégis filozófiai géniuszok vagyunk, 2. ha mi is csak arra jutunk 2013-ben, amire Arendt, akkor megint egyértelmű, hogy nem megy a világ sehova, pláne nem előre, hiszen az emberiség évszázadok óta mindig ugyanazt boncolgatja, és mindig ugyanoda lyukad ki.  Megette a fene az egészet.

Más. Hannah Arendt tíz percenként gyújtott rá a filmben. Nagyon szeretek dohányozni, de hazafelé nem tudtam rágyújtani. Lehet, hogy enyhe nikotinmérgezést kaptam. Amúgy irigylésre méltóan szép lábai voltak (a színésznőnek). Vajon a dohányzástól? 

Hiányjel

A hiányjel arra való, hogy jelezzük, valami valahonnan hiányzik. De tehetek-e hiányjelet valahova, ahol sosem volt semmi. Azt hiszem nem, mert az életben a hiányjel nem elméleti, hanem gyakorlati dolog. Ez a tánccal kapcsolatban jutott eszembe, meg azért is, mert egyszer azt mondta nekem valaki, hogy az nem tud hiányozni az embernek, amije sosem volt. Ezzel akkor és ott nagyon egyetértettem, csak kár, hogy mostanra nem emlékszem, ki mondta nekem ezt a fontos dolgot.
Persze ami volt már valaha, nem csak egész számra gondolok, lehet ez tört is, azzal már más a helyzet, az éppen hiányozhat is. Nem rám, őrá van ez bízva. Hogy akar-e, úgy értem. Mert az ember csak tudatosan tud hiányozni valakinek, akarnia kell. Lehet úgy is, hogy nem akar.
Azt hiszem, az akarás egy kicsit veszélyes dolog ebben az esetben, mert kötődést feltételez és kötődést indukál. Akarom, hogy hiányozzak neked, ezért hozzád kötöm magam, és ettől te is kötődsz hozzám. Vagy nem akarom, hogy hiányozzak, ezért nem kötöm magam hozzád.
A sok hiány végül gúzsba kötheti az embert. Gúzsba kötve lenni nem jó. Van, akinek nem jó. Ezt tiszteletben kell tartania az embernek.

Más. Mehetek Amszterdamba. Kivehetek három nap szabadságot, de hozzá kell csapnom az egy megmaradt gyereknapom. Még jó, hogy egy évben két nappal én magam rendelkezem. Ja nem. Csak eggyel. De jó a tanárnak, sok szabadsága van. Mindegy (nem), örülök.

Tegnap megbeszélésen voltam, ma megnézem a Hanna Arendt filmet. Tulajdonképpen tekintsük azt eredménynek, hogy olykor levegőt veszek. A buszon olvasok, meg amikor a gyerekek dolgozatot írnak. Nem baj. Legalább látnak olvasó embert. Tegnap, amikor kiderült, hogy könyvismertetőt kell írni a dolgozatban, úgyis azt mondta a csoport 80(?) százaléka, hogy sosem olvasott el egy könyvet sem. Lehet, hogy hazudtak.

Amúgy rengeteg dolgot nem intéztem el a héten, és nem tudom, el fogom-e intézni őket valaha. Csak remélem. Ma mindenesetre kiderül, ki kapja az irodalmi Nobel-díjat. Örülnék Nádas Péter díjának, de attól tartok, megint olyan valaki kapja, akitől egy sort sem olvastam.