Majdnem mindig időszerű bejegyzés a szerelemről

Nyál. Mindkét értelemben. Mint testnedv, és mint elviselhetetlenül és közhelyesen a világ nehézségeiről tudomást sem vevő, felvállalhatatlan romantikázás: érzelmi vattacukor. Általában lila avagy rózsaszín, ami a képedre ragad a nyári melegben, aztán gázolhatsz a vízbe gyorsan, meg ne találjanak a darazsak, mert a feldagadt arc, na az már nem szerelem, az már a megbánás.
A szerelem az nem lehet nehéz. Az nem húzhatja a szíved a gyomrodig, éppen ellenkezőleg, felemel. És jó magasra emel, mert a szerelem az hélium: színtelen, szagtalan nemesgáz, két atom általában, mert úgy olvastam, és a saját tapasztalatom is az, hogy földi körülmények közt bár létezik, de ritka és bomlékony a háromatomos izotóp.
Ha tudományosan vizsgálnánk, ami ellen egyébként minden jóérzésű, valaha szerelmes ember joggal és hevesen tiltakozna, nyilván neurotranszmittereket kellene hajkurásznunk az agyban. Hát igen, a szerelem, drága, a fejünkben van, és nem más, mint csábítóan kimunkált intellektuális csípőmozdulatok sora, szóval most már egyszer és mindenkorra hagyjuk békén a szívbillentyűimet, ha kérhetem.
De a szerelmet nem vizsgáljuk tudományosan, mert nem illik. Nehogy az legyen, hogy bárkinek lehet, hogy nem csak én érezhetem vagy te, hanem bárki, bármikor, bárhol. Megalázó volna, azt hiszem. Legyen a szerelem inkább Észak-fok, titok, idegenség vagy mi, egyszer a világban,  egyszer az életben, egyszer itt, és egyszer most. Legyen a szerelem biológiai rekviem.
Mondanám, hogy van olyan, hogy nagy szerelem, meg kis szerelem, de nincs. Hogy akkor ennyi epinefrin vagy annyi noradrenalin, plusz még a dopamin szintek, és akkor megmérjük, de nem mérjük, mert tényleg nincs értelme. Mit kezdenél vele? Hogy akkor ez egy tízes erősségű szerelem? Ugyan. A szerelem egyetlen mérőszáma a nagyon. Ezt minden ember tudja.
Mert hát a szerelem az minden más is, mondjuk hogy elrakod a cipőjét, hogy teát csinálsz neki, hogy elégeted a pirítósát, hogy hallgatod, ahogy hajnalban szuszog, hogy nézed a kezét, hogy elolvasod minden szavát, meg hogy még egyszer elolvasod minden szavát, mert pontosan akarod érteni, mire gondol, hiszen te már elég régóta nem gondolsz semmire, csak rá. A szerelem az mindig egyszerű, és mindig vidám, ami nem egyszerű és nem vidám, az a lekiismeret-furdalás, meg a magány.
Általánosságban tehát elmondhatjuk, hogy a szerelem egyszerre zseniálisan okos és menthetetlenül hülye. És mivel ebben gazdatestéhez, vagyis saját agyunkhoz a lehető legpontosabban idomul, legyünk vele elnézőek.