Epicentrum

Gyakran előfordul velem, hogy, pár napig mondjuk, azt hiszem, egész jól értem a világot és benne az embert, máskor viszont már reggel gyengéd pánikroham fog el, mert hirtelen a világ érthetetlen káosszá lesz, az életem meg különösen, és az évek, a megszerzett bölcsesség, meg a napi jóga ellenére sem tudok valami nyugodt síkokra evezni (minden reggeli képzavarunkat add meg Uram nékünk), mert alighogy kezdek ellazulni, minden összezavarodik körülöttem. Nem kizárt, hogy magam gerjesztem a káoszt, én vagyok a forrás, az epicentrum.
Hát nem jó érzés ez, pláne, amikor az ember igazából szeretné magát ottfelejteni a Nirvána előcsarnokában legalább pár napra. Az is lehet, hogy én egyáltalán nem értek az emberekhez vagy mi. Mindig becsapom magam, empatikus lényként, meg ilyen pszichoérzékenyként gondolok magamra, aki elegánsan megérez dolgokat, aztán meg van, hogy mégse. Vagy nem tudom. Az is lehet, hogy senki nem mond igazat. Hát én feladom az emberek megértése című projektemet erre a hétre. Komolyan. Minek küzdjek? Fogalmam sincs, hogy működnek a pasik. Se kép, se hang.
Úgy érzem most magam, mintha egy tornádó közepén ülnék, körülöttem repkednek a tárgyak, tépi ki a szél a fákat gyökerestül, én meg nézek hülyén, hogy gyerekek, hát nem szélcsend van vagy mi a rosseb?? Mindenki más meg ordít, ahogy a torkán kifér, hogy bassza meg, te vagy a vihar szeme, nem látod? És öregem, nem látom, mert nem értem az egészet, csak azt érzem, hogy nekem ehhez közöm van. Fogalmam, sincs, mit kellene csinálnom. Ha becsukom a szemem, az se segít.

A nyugis napok más szempontból is eltűnni látszanak a kanyarban.  Mindig is idegenkedtem attól, hogy a civil nevem alatt jelenjenek meg írásaim, csakhogy a szakmámhoz kapcsolódóan mégsem írhat Biedermann Izabella vagy Marla Jones vagy bárki, és tessék, tök zavarban vagyok. Ma átküldték mi fog megjelenni rólam a külhoni honlapon, és borzalmas érzés volt, hogy idéztek tőlem. Még akkor sem voltam ilyen zavarban, amikor Kálmán C. György idézte Izabella Carranzát az ÉS-ben. Nem tudom, van-e erre valami tabletta vagy oltás, de ha van, szeretnék belőle. Nyilván nem vagyok normális.
Na mindegy, az a helyzet, hogy tök büszke vagyok, hogy internacionále is akkor előkerül a nevem, de közben meg tudom, hogy kurvára nem vagyok ám én ilyen érdekes meg értékes ember. Nem kéne nekem egy jó pszichiáter vajon? Valószínűleg de. Vagy pálinka. Vagy zene. Vagy legyen már jövő hét, amikor nem kell gondolkodni semmin.

Testamentum

Az Én semmi
Te érsz hozzám.

Bubernek igaza van, nekünk is igazunk van, az Én nem létezik, csak a Te viszonylatában. Amíg nincs Te, addig nincs Én sem, csak a minden van, és a minden az ilyenkor pont olyan, mint a semmi. Az Én attól a pillanattól válik létezővé, amikor a Te hozzám ér, attól a pillanattól, amikor ez az érintés megteremti a szembenállást. Szemben állok veled, Én nem vagyok Te, a mi létünk a különbségünkön alapul. Ebben ez az érdekes: mióta viszonyunk van, azóta létezünk, mióta létezünk, viszonyunk van. Talán ezt sejtettük meg rögtön az elején.
A viszonyunk természetesen képzeletbeli. Én elképzellek téged, te elképzelsz engem. Ennek nincs sok köze a kényelemből életnek nevezett időtöltéshez (lánykori nevén valósághoz), amelyben mindketten bonyolult felépítésű biodíszletként funkcionálunk. Nem tudom, az élet szót ki találta ki,  de Istenre gyanakszom.
És teremté az Úr a biodíszleteket Önnön képére és hasonlatosságára. És látá, hogy ez nem jó, de ennél jobb ötlete hirtelen nem támadt, hagyta hát magára a férfit és a nőt, boldoguljanak valahogy, teremtsék meg magukat, ha tudják. A férfi és a nő pediglen egymáshoz ért, és lett ebből az Én és a Te. És lett a viszony. Ezen Isten alaposan el is csodálkozott, mert nem gondolta, hogy ebből ilyen érdekes és változatos dolgokat lehet kihozni.
Én mindig játszótársat keresek az életben.

Az álom az utolsó érv Isten mellett. 
A viszonyt az ember, támpontja nem lévén arra nézve, mi a valóság és mi nem, álmodni kényszerül. Az álom szabadulás, kivonulás a valóság kettéválasztott Vörös tengerének falai között. A viszony során az Én kiszabadul a mindent beborító semmiből. Amíg nem létezel, túl közel vagyok ahhoz, hogy megmondjam, ki vagyok én. Mióta létezel, messze vagy ahhoz, hogy eldöntsem. Létezni csak úgy lehet, bárhogyan is, nehezen vagy könnyen, okosan vagy ostobán, ha a viszony akarja magát. Én nem akarom magát igazából, de van. Veszedelmes viszony.
Tudom, mostantól minden pillanatban egymás álmaira kell vigyáznunk, ez a feladat, ez az őrség, egy legújabb, evangélium nélküli szövetség. Egyetlen birodalmunk a józanság ellen.

Az lesz a dolgom, hogy figyeljek rád. De én csak a te életedet pártolom, a magamét ritkán. 
Mostanra nem maradt más dolgunk, mert ezzel az örökös pártolással van helyünk a világban. Ez a létezésünk maga, ez az Én és Te, ez az egymás iránti moccanatlan figyelem.

Történetek

Azon gondolkodtam múlt héten (is), vajon miért van az, hogy nekem mindig történetek jutnak eszembe a világról. Nem egyszerűen íráskényszerről beszélek (blogbejegyzések híján noteszbe jegyzeteltem - beteg dolog), hanem történetkényszerről. Gondolom ez olyan, mint amikor valakinek napszaktól és helyzettől függetlenül verssorok jutnak eszébe. Téreynek például szerintem mindig vers van a fejében, versben gondolkodik. Írtam az Átkelés Budapestenről a Gitt oldalára (KATT), abban ezt is megemlítem, meg azt is, hogy jó ez a kötet, pedig nem a szám íze szerint való.
Most, hogy itthon vagyok, hirtelen a nyakamba szakadt egy csomó írnivaló. Vasárnap megjelent egy írásom egy elektronikus szakmai lapban, ami nagy büszkeség nekem, és bár vitára nem igazán ingerelt senkit (meglepő), három rajongásig szeretett középiskolai tanárom is vette a fáradtságot, hogy elolvassa, és mindhármuknak tetszett. Lehet szentimentálisnak gondolni most engem, de nekem ez borzasztóan sokat jelent. És félreértés ne essék, ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy hibátlanok a gondolataim a témával kapcsolatban, vagy hogy igazam van feltétlenül, de legalább vannak gondolataim. A cikk egy hosszabb részlete felkerült az amerikai alapítvány honlapjának magyar nyelvű hírei közé, de a blogjukon lesz egy rövid rész angolul is. Kicsit zavarban vagyok ettől a nagy mozgolódástól.
Közben befejeztem Tatár György esszékötetét is, és meg kell mondjam, régen olvastam ilyen kedvemre való sorokat. Nem, nem mindenben értek egyet a szerzővel, de egyszerűen elvarázsol, mennyire okos.  Mindig is sapioszexuális voltam. Tatár varázslatos ember, bölcs, fantasztikus analitikus és szintetizáló elme, aki nem tud olyat mondani, amitől a hallgatóság álla le ne esne. A kötet egyébként nem egységes, már olyan értelemben, hogy az alcímében az szerepel: kabbalista esszék, de ez nem igaz, mert a könyv nagyjából kétharmadát teszik ki az esszék, a másik egyharmadon osztoznak a kritikai írások (én nem szeretnék olyan helyzetbe kerülni, hogy Tatár György kritizálni kényszerüljön, mert ... na hát gyilkos az iróniája) és néhány vitához kapcsolódó írás, no meg végül egy rövid interjú.
Az esszék zseniálisak, a kritikák veszélyesek, a viták elgondolkodtatóak. Az interjúból, ha valaki nem ismeri, nem sokat tud meg a szerzőről, azt hiszem. Aki meg ismeri, annak nem sok újat mond, bár annyit azért mégis, hogy kedves tanárom nem lett jókedvű az elmúlt húsz évben, sőt, kedvetlen lett, kicsit humorát veszítette és kiábrándult Magyarországból. Bármennyire is igaza van, rossz ezt olvasni. Amikor azt írta, Svájcba kellett költöznie, én viccesen azt válaszoltam neki, én bezzeg nem bánnám, ha ilyesmire kényszerülnék, de nem volt igazam, most már jobban értem a bánatát.
Az van még, hogy azt hiszem, idén nem adom be az izraeli pályázatot. Nehéz megmagyarázni, de egyre jobban szeretnék hosszabb időt eltölteni abban az országban. Persze még van két napom, meggondolhatom magam.
Más nincs, mostanában sokféle történet kavarog a fejemben, főleg és meglepő módon Vencellel való levelezésünk öltött irodalmi formát, és ezt a mi írásunkat is meg kellene írni, erre gondolok, de egyelőre nem tudom, hogyan. Meg még sok mást. A gyermek történetét is. Persze minden történet a gyermeké, már legalábbis az én kontextusomban.
A lejátszóra mindjárt felkerül George Ezra zenéje, addig itt a lemez, csoda jó. Öreghangú, szemtelenül fiatal, igen. Szeretni kell.

Sanctum

Megjöttem. Legszívesebben írtam volna egy nagyon hosszú sóhajt is a mondat elejére, ha lenne erre a lélekből kiszakadó sóhajra egy igazán megfelelő szó mondjuk, amit mondatok elejére lehetne írni, de nincs.
Tulajdonképpen már szombat este megérkeztem, de még a tegnapi nap is az átmeneté volt, hiába, öregszünk, egyre hosszabb idő kell visszaszokni. Mondta is Mihály búcsúzáskor, hogy mintha az évek múlásával mindig többször mennénk el a Teraszról, mint ahányszor megérkezünk oda. Talán ez is az öregedés része kell legyen, hogy az ember hozzászoktatja magát ahhoz, hogy elmegy. Vagy a megérkezés már természetesebb.
Jó volt egyébként és szép. Szerintem ez a jóféle szépség látszik mindig a képeken, amit ilyenkor fényképezek. (Még a fekete-fehéreken is.) Az a fajta egyszerű szépség, amit az együttlét óráiban megélünk, és amitől ez a nyári egy hét mindenféle program vagy semmittevés mellett is olyan különleges helyet kapott az életünkben.
Nem mondanám kizárólagosnak vagy kirekesztőnek az élményt, mégis van benne valami, ami nagyon hármunk privát tere lett, valami, erre sem tudok jobb szót sajnos, ami szakrális tér és idő. Azt hiszem, mostanra ezt a furcsa elkülönülést már nem csak a családjaink, de a barátaink is elfogadták, ami nekik talán nehezebb mindig, mert esetleg ebből valami hierarchiára lehetne következtetni a barátságokban, amiről azonban egyáltalán nincs szó, mégis úgy alakult, hogy a Terasz hármunk számára lett a mindennapoktól védett szakrális tér és idő. És bár jönnek vendégek olykor, szeretjük is őket, amikor jönnek, ők máshogyan részei a helynek. Ezt nehezen tudom jól elmagyarázni, pedig szeretném, mert jó volna érthetővé tenni, idén miért nem hívtunk vendéget. Mert ha azt mondom, nem fért bele az időnkbe, az hülyén hangzik.
Nem hiszem, hogy barátságtalanabbak vagyunk, mint tavaly, inkább csak sok volt most a Teraszon kívüli év zaja, sok volt az ember, sok volt a muszáj, a kell, a kötelesség, az önként vállalt, édes teher (eh, ez se jó szó, nincsenek ma jó szavaim), és itt most semmi ilyet nem akartunk. A vasárnap amúgy is nagyon mozgalmasra sikerült, kulturális sokkal kezdtük a hetet, elmentünk végre a kaposvári Rippl-Rónai villába, és  Somogyvámosra a Krisna-völgybe. Érdekes volt mindkét hely, most így visszagondolva bizonyos szempontból megfelelő és tanulságos felütése volt a hétnek.
A villában számtalan lelkes, és libidó-billent teremőr kalauzolt minket végig a termeken és szobákon. Kifelé menet meg is állapítottuk, hogy nem csoda, ha Rippl-Rónai férfias nekibuzdultsággal festette a kertben a modelljeit, nyilván ez a genius loci, csakúgy, mint a Krisna-völgy csendes földsugárzása. Ott nagyon bántott minket a sok ember, a sok beszéd. Csendes hely az ott, és bár érthető, hogy megmutatják magukat a kívülről érkezőknek is, idegen volt a sok idegen.
Annyira sok volt az ember első nap, hogy hétfőn nem is csináltunk semmit, csak ültünk a teraszon csendben és olvastunk. És mert nincs olyan, hogy a lélek vagy a test önmagában gyógyul, gyógyult mindkettő.
Ez a gyógyulás volt a hét mindhármunk számára, azt hiszem. Ha most össze kellene foglalnom, mit csináltunk, akkor ezek a képek maradtak meg bennem. Ahogy ülünk és olvasunk vagy felolvasunk egymásnak, én Tatár esszéiből, TSB a lokális lemmákról, amit aztán Mihály türelmesen elmagyaráz nekem, Mihály meg közben babázik Borisszal, a csíkos cicával, akit én továbbra is Marcus Aureliusnak hívok, bár a Marcus Silverius találóbb név volna, tekintettel arra, hogy egyáltalán nem okos.
Az a reggeli kép is bennem van, amikor Mihály átült mellénk az asztal túloldalára, hogy együtt bámuljuk a kertet, mert bár mindenki egy kicsit más képet lát, legalább egy irányba nézünk.
Az idő megállt, megállítottuk pontosabban, ezt is lehet akarni, kell is, különben nem működik a lélek. Első reggel még jelzett az ébresztőm, TSB meg is kérdezte, mi a francért van ez beállítva, ha fel sem kelek rá, mire én mondtam, azért, hogy el tudjam helyezni az alvást az időben. Akkor megbeszéltük, hogy erre semmi szükség, én kikapcsoltam az ébresztést, mire az idő megnyugodott, és tette a dolgát önállóan. Ezt nekem olyan sokat kell tanulnom. Ezt a bizalom dolgot. Nagyon nehezen megy. Gondolom ettől vannak bennem a csomók. Összecsomósodik bennem a mások helyett akarás.
Mit mondjak még? Volt minden, ami szokott lenni. Piac, kirándulás, kávézók, cukrászda a magányos kolléganővel, sok zene, sok film, Kormi és a kicsik, és volt még az egyetlen férfi is, akit ugyan csak egyetlen egy fröccs erejéig de évek óta hagyományosan beengedünk magunk közé a pizzériában. De leginkább csak mi voltunk hárman a Terasz idejében és terében magunkban, magunknak, egymás és a világmindenség örömére.
A Terasz, hogy kapcsolódjak az olvasmányélményhez, olyan, mint az Írás maga. Él. Mi hárman pedig vigyázunk rá, hogy ne kopjanak semmivé a betűi, hogy tűnjön a semmibe majd akkor sem, ha már nem ide jövünk megélni ezt a világot. Kicsinységünk és jelentéktelenségünk teljes tudatában is őrzi vagyunk a világegyetemnek, és azt reméljük, ez az együtt töltött hét fénylő vándormadarakat teremt más egeken is.

"A mindenségben végső soron megszámlálhatatlanul sok világ van, még ha a későbbi kabbala csak négyet tart is nyilván ezek közül név szerint (…) . Elhelyezkedésük a fizikai térben és időben definiálatlan, mert alapvetően más-más dimenziókban helyezkednek el, ahhoz hasonlóan, ahogyan, mondjuk, a mi képzeletvilágunk sem más térben található, mint a filozófia vagy a matematika világa, vagy például egyszerűen a múlt. Ezek a belülről is teljes univerzumokként felfogott világok végtelenül bonyolult kölcsönhatásban állnak egymással. (…) Miután mindennek teremtett helye van, és minden egy fölmérhetetlen és eleven összefüggés rendszerébe illeszkedik, minden tett, gondolat és érzés hatással van minden világra. (…) Erkölcsi megfontolásaink és cselekedeteink dolgokat vagy lényeket teremtenek valahol másutt. Az imák fénylő vándormadarakként húznak a magasban világról világra, miközben a vétkek sötét angyalokat szülnek."
Tatár György: A "másik oldal" (Kerubok tánca)

Átmenet

Mert minden történet egy gyermek születésével kezdődik, és a világ összeomlásával fejeződik be.

Szabadságértesítő

Kedves mindenki, most elmegyek. Mivel a blogra a nők távoltartási végzést kértek és kaptak, új bejegyzést itt jövő szombaton olvashattok legkorábban. Az oldalsávban viszont egészen biztosan lesz mindig valami olvasásra érdemes.
Ha megjöttünk, beszámolok.
(Technikai: e-mail közelében sem nagyon fordulok elő,  de ha nagyon kellek, a mobilomat természetesen felveszem.)

Jó fény

Édes istenem, jó fény ...

Igaz. A jó fény nem életszerű. Ha jól meggondolom, végeredményben se fotográfiailag, se egyébként, mert sok múlik a beállításokon: a blendenyíláson, az időn, az érzékenységen (ISO), másrészt meg a fény ugyan vetül, de hogy milyen szögből, és milyen szögbe ...
A fény vetülése stigma, így magyarázom - tenyéren, lábfejen átszúrt szög, aztán már itt tévedünk, csuklón és boka fölött szögelték a keresztre a csavargókat és Jézust, másképpen a test súlya kitépte volna a szöget a húsból. Inaknak és csontnak kellett a testet megtartani odafönt. Milyen fényt vet ez a csavargókra és milyet Jézusra? És milyen árnyékot vet a falra a feszület reggel? Milyen sötétséget a kínzás, milyen éhséget az önzés, milyen fájdalmat a szeretetlenség.
Graffitivilág. A falakon a fényvetülések arról árulkodnak, mi az ember, és jó fény ilyen értelemben valóban nem létezik.  A fénynek, így hívom most a szavakba zárt őszinteséget, nincsen ilyen kvalitása. Nem jó vagy rossz, egyszerűen vagy van, vagy nincs.
Nem hiszek abban, hogy ítélni kell. Soha nem is hittem. Megfigyelek inkább, mert csodálatos az ember. Minden porcikája, minden hajlata, minden ízületbe csatlakozó csontja Istenről mesél nekem, a halhatatlan örök akarat diadaláról, arról a fényről, ami soha nem vetődik, csak van.

Délvidéki cédés lekvár

Végy három láda franciabarackot, 7,5 kg/láda (nagyjából), továbbá végy még sok Dzsemfixet, némi cukrot (mindig kevesebbet, mint amit a zacskón írnak, merugye testtudatos vagy vagy mi a szent szűz), Gofri féle rozémaradékot hidegen (amennyi van), három borospoharat, három pálinkáspoharat, némi pálinkát, két kötényt, barátokat, egy teraszt (optimális esetben TSB valamelyik teraszát), tálakat, késeket, egy mérleget, ami az első adag méréséig legalább működik, mert utána már csak saccolunk úgyis, valamint (FONTOS!) végy legalább két, de ízlés szerint több zenei cédét is.
Ennél a receptnél elég sok dolgot változtathatsz, de se a barátok, se a zene nem hagyható el, különben a lekvár nem lesz ehető.
Elkészítési mód:
Várd meg a barátok érkezését. A teraszon szedd le barack héját, és kockázd fel. Közben tölts rozét, és hallgasd az első cédét. Röhögni a munkafolyamat során kötelező, mert a vidámságnak át kell szivárognia a gyümölcshúsba. Ha megvan az első láda, akkor a lábasban valaki marizsgassa össze kézzel a gyümölcsöt. TSB szerint ez egy létező szó arra, hogy puszta kézzel összenyomja az ember a gyümölcshúst a lábasban, mi meg elhisszük neki mindig, sőt használjuk is, bár Emma egy kicsit idegenkedett tőle az elején. Ha ez megvan, inni kell még egy kis bort, és ki kell cserélni a cédét. A lábosba (a gyümölcs tetejére mármint) szórjuk bele a Dzsemfixet meg a cukrot, keverjük jól össze, forraljuk fel, egy percig (!) főzzük, közben igyunk bort és vágjunk méretre folpackot, amit majd a teli üvegek szájára teszünk. (Ezért is fontos, hogy lekvárfőzésbe legalább három fő jelenléte esetén kezdjünk csak, különben nehezen lehet megszervezni a munkát.) A lekvárt forrón töltsük üvegekbe, tegyük rá a műanyagfóliát (merthogy mi nem sterilizáljuk a kupakokat), és csavarjuk rá a kupakot. Ezt az a barát végezze, akinek bizonyítottan hatvan százalék fölött van az azbeszttartalma.
Az üvegeket állítsuk fejre, és tegyük biztos helyre.
A fenti eljárást ismételjük meg még kétszer a meglévő további két láda barackkal. Mivel idővel elfogy a rozé, a kieső alkoholegységet pótoljuk pálinkával, de már csak a vége felé, különben elveszítjük a fonalat, és figyeljünk oda, hogy zene mindig legyen, mert annak tudományosan bizonyított fertőtlenítő hatása van.
Az utolsó három üveg lekvárba tegyünk egy kis barackpálinkát is a biztonság kedvéért, hátha egyszer, ne adja Isten, olyan córesz tör ránk, hogy elfogy minden alkohol otthon. (Tartalékot mindig kell képezni. ) Egy üvegbe a barátok legszebb lelke tegyen három szál levendulát is, amit majd a Teraszon lefotózhatok jövő héten.
Mi van még? Ja igen, utána menjünk haza, és ébredjünk arra, hogy most már annyi lekvár van megint, hogy nincs hova rakni, úgyhogy ajándékozzunk belőle bátran. Ha elfogy, majd megint főzünk, csak zene, meg bor legyen elég.

Beautiful

Mangó

Kicsit elbizonytalanodtam most, hogy tényleg kezdjek-e mentegetőzni, de az mindig olyan fura és őszintétlennek tűnő dolog. Nem mentegetőzöm inkább, csak elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok. Hosszú távon ez így békésebb, azt hiszem.
Azért írom ezt, mert tegnap ketten is mondták, hogy kicsit sokat nyavalygok itt a blogon - ezt persze nem így mondták, hanem kedvesebben, meg jó szándékkal.
Lehet, hogy depisnek tűnik a blog, de én azért, azt hiszem, alapvetően nem vagyok egy ilyen búval baszott csaj. Megélem, amit meg kell, örülök az életnek de tényleg, csak az van, hogy amikor gondolkodom a világ dolgairól, és ezeket a gondolataimat mondatokba öntöm, akkor meg ilyen mondatok sikerülnek. Nem tudom, ez tényleg azt jelenti-e, hogy akkor én egy melankolikus ember vagyok alapvetően, lehet az is, de én inkább úgy gondolom, gyógyíthatatlanul realista vagyok, akit időről-időre (egyébként gyakran) megszáll az idealizmus, a kettő frontvonalán meg itt ül a blog, ahova a csatában elhullott áldozatok potyognak.
Szeretek élni, szeretek sok időt tölteni a barátaimmal, jobb napokon a családommal is, az emberekben örömömet lelem, erre vagyok jó egyébként, ez a hasznom, ha tetszik, ez a dokumentarista embermegfigyelés, embernek örülés, de gyakran nem tudok felülemelkedni a világ és a benne élő ember hibáin, és legsúlyosabb jellemhibaként nyilván, saját gyarlóságaimon sem. Azt remélem, ha majd igazán öreg leszek, nem csak ilyen félöreg, mint most, akkor Isten valami bölcs éleslátással ajándékoz meg, amitől kinő bennem a Szent Elnézés vagy Megbocsátás, és akkor végre buddhista bölcsességeket fogok szórni a nap huszonnégy órájában. Addig maradok ilyennek, ilyen borongós és lázadó nőnek. Ez van.
De hogy javítsak kicsit a blogban megjelenő szar napok vs. jó napok arányán, elmondom, hogy jó napjaim vannak. Tényleg. Tegnap délelőtt például Mihályéknál voltunk látogatóban és programegyeztetőben TSB-vel, és a melegben elfogyasztott pálinka miatt kénytelenek ( na ja) voltunk nála ebédelni, ahogyan az teljesen normális, egy könnyű, nyári szalonnás tojásrántottával csillapítottuk a bevitt alkoholegységeket. Az élvezem a szabadságom jegyében délután Tatár György könyvét olvastam, és hihetetlen, de ennyi év távlatából is el tudtam képzelni, hogyan olvasná fel a szövegeit. Karizmatikus ember.
Este aztán, hirtelen szervezés hatására, mégiscsak eljutottam Szeszilhez, pedig nem is reménykedtem már, hogy összejön egy találkozó Balaton előtt. És mégis. És persze jó volt. Főzött (istenien főz, de komolyan), boroztunk, macskáztunk (Mangó édes cica, és nem utált), beszélgettünk, meg zenét hallgattunk (csakugye mit?? tessék átküldeni majd), éjfélkor aztán még ettünk egy kis madártejet is, mert az nyilván jót tesz az embernek. Szerintem jó este volt, szabad, gondtalan, franciafilmes, pont olyan, amilyenre az ember nyáron vágyik.
Más nincs. Ma olvasást tervezek, mert jövő hétre már körvonalazódik, mit szeretnék magammal vinni a Teraszra: Térey Átkelések Budapesten-jét, Szántó T. regényét, a  Kafka macskájá-t, és ha bent van a könyvtárban, akkor a Kisvilágok is prioritást fog élvezni. A könyvek, a barátkozás, a hideg borok, és a jó beszélgetések ideje ez.  Hát ilyen hamvasbélás-méhes békében múlatom az időt most, de azért azt nem ígérem, hogy ez örökre így marad. Az nyilván nem én lennék.

Életvidám poszt akar lenni

Furcsa napjaim vannak. Két nappal ezelőtt még minden, amit mondani akartam, elakadt a hangszálaim környékén, és a régen látott, mezítlábas hajnali nő minden eddiginél szorosabban kulcsolta az ujjait a torkom köré. Nem akartam és nem is tudtam volna beszélni.
Néha, rosszabb napjaimon, elgondolkodom, vajon mi az, amit elveszíthetnék, aminek nem fájna a hiánya. Általában arra jutok, hogy a beszéd. Legalábbis ezerszer inkább az, mint a látás vagy a hallás.
Aztán változnak a dolgok, a bőrömhöz ér a masszőr, összefutok Emmával kifelé jövet, TSB pedig felhív telefonon, hogy elsírja a bánatát, és visszaszivárog belém az élet.
Nem, nem dolgoztam fel még semmit, azzal nem dicsekedhetem. Ha kimegyek éjjel rágyújtani, összeszorul a gyomrom, és pillanatonként ellenőrzöm a tetőt, képzelem a nő árnyékát a házfalra. Persze ha a jó oldalát nézzük, azóta ritkábban gyújtok rá sötétedés után. Mindig a mások élete árán, ugye.
De hát úgy igaz, hogy a halál sosem tud állandó vendég lenni az élőknél; nálam sem időzik majd örökké. Másrészt meg a halál nem is érdekes, mert kiszámítható. Az élet annál kevésbé. Mindig meg tud lepni.
Tegnap találkoztam TSB-vel, kicsit nehéz napjai vannak, az élet, nem a halál miatt szerencsére, de hát azt nem is mondtam soha, hogy az élet könnyebb volna, mint a halál. Ettől érdekes. Próbáltuk vidáman nézni gyermeknevelési csődjeinket, de nem nagyon ment, nyilván lett volna ennek némi pálinkaigénye vagy gintonic-igénye, de én vezettem még, ő meg még nem ebédelt. Majd jövő héten ezt a csomót is kioldjuk talán a Terasz csendjében.
Várom már, hogy elhúzzunk a francba, de azt hiszem, ezzel nem csak én vagyok így. Mihály is nyúzottnak tűnt a telefonban, pedig őt már nem is szórakoztattam vidám történetekkel. Hiányoznak, na. Jó lesz jövő héten csak magunkkal foglalkozni végre, nem mindig mások hülyeségével. Ma azért még egyeztető tárgyalást tartunk Mihály teraszán, mert se azt nem tudjuk pontosan, mikor tudunk indulni, se azt, meddig maradhatunk. Mindenesetre szeretnénk már vasárnap reggel útnak indulni, hogy benézhessünk a somogyvámosi Krisna búcsúba még délelőtt. TSB-vel kicsit tervezgettünk tegnap, és azt beszéltük, idén talán kihagynánk a szokásos Balaton körüli túrát, két hete voltunk úgyis, inkább felugranánk Budapestre kiállításokat nézni, de majd még meglátjuk. Egy biztos, én olvasni fogok jó sokat.
Fura, hogy ennyire későn megyünk, hiszen mindjárt vége a júliusnak, de az meg jó benne, hogy mára kialudtam magamból az évi rendes fáradtságomat. Az elmeállapotomra az mondjuk ennek ellenére is jellemző, hogy tegnap felhívtam a főnökömet, mert megbeszéltük, hogy szerdán hívom a külföldi srác miatt, ismétlem SZERDÁN. Mondta is a telefonba, hogy baszki Biedermann, te túlpihented magad, akkor holnaptól visszaírjuk a szabadságodat, inkább gyere dolgozni. Azért röhögött. Neki is nyár van.
Mindeközben pedig Tatár György kabbalista esszéit olvasom, vasalok, főzök, mosok, várom a pénteki Irie Maffia koncertet, és végre befejeztem a cikkfordítást. Már csak az izraeli pályázatot kellene tető alá hozni, hogy ne kelljen ezzel szarakodni jövő héten.
Más nincs, rájöttem, hogy nem hívtam fel Szeszilt, és ha Emma nem jön pénteken Villányba, akkor elmarad a heti GYK is. Erre persze az én kis Buddhám kedvesen csak annyit mondana most nekem: engedd el.

Free

A szabadságra és az időhiányra való tekintettel ma csak zene van. Bocs.

Egy

Este vihar volt.
Később láttam meghalni egy embert.
Láttam az elrugaszkodást, a néma zuhanást, a testet, a mozdulatlanságot. Háromig sem tudtam számolni, de nem a három miatt, mert az prímszám, hanem a tudtam miatt. Csak az egy volt, az egy pillanat, az egy test, az egy mozdulatlan és örökkévaló csend.
Ez a csend ragadt reggelre belém. Most idebent lakik a mellkasomban.

Függő

"Engem nem érdekel a gonoszság. Mert a jó nehéz, és akkor ahhoz leleményesnek kell lenni, az meg érdekes." Esterházy Péter (Márk)

Szeretem Esterházy Péter  mondatait. Szerintem régen is szerettem, csak nem tudtam, hogyan kell jól. Mindig mindent és mindenkit másképpen kell szeretni. Van, akit úgy, mint egy gyerek, van, akit úgy, mint egy felnőtt. Ezt most, azt hiszem, végre megtanultam. Bölcsesség, na.
Pár hete végigtapogatta a testem valaki, de ezt most nem szerettem, mert minden érintése fájt. Azt mondta, ilyesmit soha életében nem látott (nyilván érzett) még, mert ugyan az emberek többségének nagyon rossz állapotban van a háta, de legalább a lábuk rendben van. Vagy fordítva. Ezzel szemben én a bokámtól a fejem búbjáig fel vagyok húzva, mint egy húr. Látszott rajta, hogy megpróbál megfejteni. Nem hagytam.
Egyébként ezt én is így képzelem. Mármint az életemet. Hogy az egy húr. Vagy egy nagyon vékony kötél. Vasmacskát kötöttek rá odafönt bosszúból, és ledobták ide. Ezt képzelem: születésemkor kifeszítették az életem kötelét az égtől a földig, azóta meg csak rakódik rá a sok kagylótelep, akad bele a moszat, rozsdásodik rá a fájdalom, és ahogy egyre nehezebb, ahogy egyre több minden húzza lefelé, úgy feszül minden nappal jobban, elviselhetetlenül a sors beteg gerinchúrja.
Néha hagyom csak, nem érdekel, néha vakargatom a rozsdát, szedegetem a kagylótelepeket lefelé, ússzatok, menjetek máshova, tapadjatok más életére, bogozom a moszatokat is, van, amit sikerül, van, amit nem. Odázom a halált. Én nem húrpattanást akarok, nem kötélszakadást, inkább eloldozást. Eloldani akarom magam majd egyszer a fenéktől, ha itt lesz az ideje, de ehhez is leleményesnek kell lenni, csakúgy, mint a jósághoz. Engem ez is érdekel.

Ma álmodtam egy emberről. Ismerem a nevét, de nem ismerem őt. Álmomban rettegett fizikatanár volt, és más tanárokkal együtt arra várt egy iskola folyosóján, hogy végre felvegyem a ruhám. Álltam egy kis szobában és nem tudtam, melyik a ruha belseje és melyik a külseje. Az egyik oldala rózsaszín-fehér volt, és a halcsontos fűző mentén az volt belehímezve, hogy Carpe Diem. Milyen márka ez, ezt gondoltam álmomban, aztán kifordítottam a ruhát. A másik oldala korallvörös volt, úgy vettem fel. Egy földig érő, korallvörös menyasszonyi ruhában indultam a szakmai beszélgetésre. Furcsa álom volt, de a ruha jól állt.

No time before time

Hétvégi metafizika és zenei melléklet two in one. (Mindig ez a kísértő Egy.)
A szombat jó, nem zsidó szemmel is jó, mert béke van, és mert sokat lehet olvasni. Esterházy után a tegnap vásárolt Tatár esszékötetet. Engem olyan könnyű elcsábítani. Minden okos pasi el tud.

Amúgy nem ezt hallottam tegnapelőtt éjszaka, de erre hasonlít, és szerintem valami filmzene is. És tudom, hogy nemcsak hogy ismerem, de nagyon szeretem is. (Meg fogok őrülni, ha nem találom meg.)

Társasági élet

Jabocs, van benne egy csúnya (nem is) szó, ezért szólnom kell, hogy felnőtt tartalom.

Köldöknézegetés, filozófiai hogyazélet, Márk evangéliuma és a háztartás örömei után tegnap már igencsak ki voltam éhezve némi baráti beszélgetésre. Mármint élő baráti beszélgetésre, mert a virtualitásban jut baráti szó, meg telefonon is beszéltünk TSB-vel például, de az megint más, mint amikor lájv műsor van, például élő pálinkázás Emmával a heti Gyémánt Kör alkalmából. (Nem is emlékszem, pontosan mikor, hány blogommal ezelőtt, alakítottuk meg a kört a világ szellemi megmentésének nem titkolt szándékával, de az utóbbi időben végre rendszeressé váltak az ülések, ami mindenképpen jót tesz a működésnek. Ahogy persze jót tesz az is, hogy a kör kétszögesítése óta továbbléptünk a háromszögesítés felé, már amikor TSB a városban tartózkodik, és ránk ér.)
A Gyémánt Kör tegnapi rendezvényének a Magyarország és Marla Biedermann-Jones ráébresztése felnőtt voltára munkacímet adhatnánk, mert igazából erről volt szó. Nyilván ki más, mint Feldmár András szavainak tükrében. Ezért is szeretek Emmával, mert ha elég közel ülök hozzá, rám ragad róla a műveltség. Szóval Feldmár valahol (Emmácska, ha van link, linkeljünk ide most) azt nyilatkozta, hogy az Magyarország problémája, hogy itt nem tudnak felnőni az emberek. Gyerekként élik a mindennapjaikat, azért is alakulhatott ki például egy ilyen antidemokratikus politikai berendezkedés, mert elviseljük, hogy valaki megmondja a tutit, mert nem nevezzük nevén a dolgokat, mert óvatoskodunk, elkenjük a kényes kérdéseket. (Isten áldja a reggeli képzavarokat.) És hogy a kilábalás ebből úgy képzelhető el, hogy az ember talál valakit, akit tisztel, aki példakép, és aki felnőtt viselkedésmintát követ. Mint az Apró, kicsi hazugságokban az öreg barát. Ezt mondjuk értettem, és egyet is tudok vele érteni. És persze állítólag azt is mondta, hogy a sok szeretet az igazi megoldás ebben a helyzetben is, de ezt már nem értettem, és Emma sem igazán, hogy akkor hogyan és ki szeressen ma ebben az országban itt, a politikusok minket, mi a politikusokat (ááá, ez nem hangzik jól) vagy az állampolgárok egymást esetleg ilyen nagy boldog füves happening keretében, és akkor elég erősek lesznek, hogy ... Azt se tudom, hogy pontosan hogyan fejezném be a mondatot.
Na mindegy, azért tettem egy baráti ígéretet Emmának, hogy felnőttként viselkedem, úgyhogy ennek keretében írtam egy felnőtt levelet. Annál rosszabb már úgysem nagyon lehet, mint ami van.
Egyébként fantáziáltunk arról is, hogy jó volna nekünk az a kis kávézó, ahol üldögéltünk, igaz, nekem nincs rá pénzem, ami akadály, viszont azt elég jól elképzeltem, hogy esténként ott agyatlankodunk ketten a pultban. Ne adj isten még TSB és Mihály is beszáll, akkor meg aztán kő kövön nem maradna. Persze kellene valami új arculat, ami pasiknak is bejön, mert azt a helyet nyilván a művelt helyi alkoholisták tartják fent, szóval a nagyon női dizájnból nem lehetne megélni, a jelenlegi kubai fíling meg már annyira múlt, hogy nagyon. A név se lenne mindegy, de a Punci Bárt azért elvetettük, hiába lenne eleinte biztos publicitás, főleg a nívós helyi lapokban, amikor megírnák, hogy egy tanár meg egy gyerekvédelemben dolgozó szakember ilyen néven üzemeltet. (Igaz, annak idején az egyik pedagógia tanszékes főember üzemeltette kies városunkban a Vénusz Presszót, de az még az átkosban volt, akkor még nem voltak ilyen kvalitásos újságírók ugyebár.)
Újságírásról jut eszembe, ki az a kissferó???? Ma tök véletlenül kezembe került egy eldobható helyi magazin: made in pécs, és az Ördögkatlan programja miatt belelapozva megakadt egy cikken a szemem. Idézek: "A népnevelés ugyanis nem a Michelin-csillagos szférákban kezdődik, hanem hogy kapsz-e ezerötért jó alapanyagokból, hozzáértéssel elkészített ebédet itallal, esetleg egy szuper kávéval együtt. Hihetetlen, de Pécsen már kapsz. Nem sok helyen, de kapsz. Van már olyan menü a városban 1250-ért, ami után nem mondod, hogy otthon, csukott szemmel, Kerényi Imre-nyilatkozatokat hallgatva is jobbat csinálsz magadnak." Édesjézus, hol volt eddig ez a pali?? Észrevettük? Tud fogalmazni, van humora, és összetett mondatokat is használ. Jó, én kissferót akarom a helyi lapokba. Mindbe. És mindig ő írjon mindenről. csak ő, más nem kell. Erre szerveznék egy párezres demonstrációt, ha lehet.
Egy dolog van még, tegnap(előtt?) korszakalkotó fotográfiatörténeti felfedezést tettünk. Megalkotásra került ugyanis az un. Biedermann-Zap állandó. Ez az állandó azt írja le, hogy amit nagyon kedvel az ember, arról szar fotókat csinál, ellenben azokról a dolgokról, amiket annyira nem, jókat/elfogadhatóakat. Az elnevezés onnan ered, hogy Zaphod polgártárs Vintgar szurdok-beli képei igen alacsonyan teljesítettek a normális természetfotó kategóriában, ugyanakkor igen jól a műszínű képszerű izé kategóriában, holott imádja a természetet. Ehhez képest az emberekért úgy általában nem rajong, viszont zseniális portrékat tud. Én meg pont fordítva, emberekről szinte mindig fos képeket csinálok, viszont a tárgyakról, épületekről, élettelen dolgokról, pedig azok kevésbé fontosak nekem, elfogadhatóakat. Mi más lehetne ez, mint kozmikus jelenség, melyre tehát innentől kezdve tessenek szívesek ezen a néven hivatkozni. Én azt sem zárom ki egyébként, hogy megosztott fizikai és pszichológiai Nobel-díjat kapunk e felfedezésért, de nyilván nem ez motivált minket. Egyszerűen csak tesszük a dolgunkat a világban.
Más nincs, pálinkához sok vizet kell inni, sok pálinkához nagyon sok vizet, ezt még fontosnak tartottam leírni a tegnap estéhez kapcsolódva, mert ezt most nagyon ügyesen csináltuk.
Különben meg mindenféle alvási rekordomat megdöntöttem az elmúlt napokban. Jól alszom, és még álmodom is. Őrület. Szerintem erre tíz hónapja nem volt példa. Még a végén kipihenem magam mire megyünk a Teraszra, és nem alvajáró zombiként funkcionálok esténként. Már csak kilencet kell aludni.

Ide most egy olyan zene jön, amit tegnap éjfélkor hallottam az utcán egy emeleti ablakból kiszűrődni, ismerem is, a fülemben van, de nem jut az eszembe, hogy mi az. Egy kicsit azt hiszem, hogy Balanescu, de nem biztos.

Transzformáció

Volt egy kis nézetkülönbség az egyszerűség és a bonyolultság tekintetében köztem és néhány ember közt az elmúlt napokban. (Ne menjünk itt bele a szavak jelentésébe, legyen úgy, hogy az egyszerűn és a bonyolulton most az egyszer mindenki valami hasonlót ért zsigerileg.) Én Esterházyt olvasva jutottam arra, mire megöregszik az ember, a világot egyszerűnek látja. Talán mert már annyiszor csinálta ugyanazt, annyiszor evett, annyiszor szeretett, annyiszor látott születést és halált maga körül, hogy minden egyszerűvé és magától értetődővé válik. Nem fásultságra gondoltam, nem közönyre, nem tudom, mire. Lehet, hogy belenyugvásra. Egyfajta hitre.

Lehet, úgy igaz, hogy a gyerekkor valami hasonló egyszerűségből indul, ezt nem tudom, én arra emlékszem, már nagyon korán bonyolult helynek láttam ezt a világot. Láttam a minden mindennel való összefüggését, az emberek zavart nevetése és a hazugságaik közt majdnem láthatatlanul kifeszülő pókfonalat, a temetőben a fák koporsók köré fonódó gyökerét, a simogatások mögött néha elakadó többmintszeretetet. Nem emlékszem, hogy gyerekként egyszerűnek tűntek volna a dolgok, de tényleg lehet, hogy ez deviancia volt, hogy normális esetben a gyermek a szeretet egyszerűségéből indul és onnan jut el a kamaszkor bonyolult világviszonyai közé. Mindegy, engem most a történet vége és nem az eleje érdekel.

Nem vagyok még olyan idős, hogy tudjam, milyen öregnek lenni, de nem vagyok már olyan fiatal sem, hogy legalább sejtésem ne lenne. Negyven éves kor fölött már kevés test olyan engedelmes, mint húsz éves korában. Kémia és biológia - a természettudományok a csendes és békés öregkor zálogai. Mindegy, nem ez a lényeg, hanem az, hogy megfigyelek. Nem úgy, hanem ahogy már gyerekkoromban is tettem, csendben, nem beavatkozva. (Jó, igaz, ez egy természettudós hozzáállása.) A megfigyelés, (tanulmányozás inkább, hogy ne legyen rossz szájízünk,) most éppen abból áll, hogy megint életinterjúkat nézek. Vagy részleteket. Kevés hasznosabb dolgot csinálhat az ember, ha van egy kis szabadideje.

Ahogy nézem ezeket az idős embereket, pont azt találom a legcsodálatosabbnak bennük, hogy már egyszerűnek látják a világot. Szeretem azt a természetességet is, ahogyan arról beszélnek, ami életükben történt velük, de igazán attól akad el a szavam, milyen egyszerűen, milyen rejtőzködés nélkül mutatják az érzelmeiket. A boncmester teszi ilyen magától értetődő természetességgel a szívet a fémasztalra.

Lehet, hogy nincs igazam, de most úgy látom, az ember, mire megöregszik, egyszerűnek látja a világot, és önmaga is egyszerűvé lesz. És amikor egyszerű lesz, akkor onnantól fogva már meghalhat. Úgy képzelem ezt, hogy aki bonyolultnak látja a világot, az ezer kicsi rovarkarommal fogja a valóságnak nevezett szövetet, abba belegabalyodik, annak nehéz elszakadni innen. Anyám például ilyen, bonyolult nő, még velünk marad jódarabig. Apám egyszerű férfi volt, régóta nem él. 

Persze az egyszerűség felé törekvés számomra semmiképpen sem közöny, inkább belátás, inkább az Egybe vetett hit. A biológiai létezés bonyolult csodáján túl, a kozmosz és a kvantumvilág, a két végtelen határán mégiscsak ott áll az ember, az egy, a létező, a letagadhatatlan végesség. Az ember egy, a világ a több, de ha a világot eggyé egyszerűsítjük, lévén a halál a legügyesebb matematikai transzformáció, ember, Isten és világ már nem különíthető el egymástól. Szerintem az a történet vége. All in one.
Persze nem kell, hogy igazam legyen. Emberként a tévedést is megengedhetem magamnak. Talán ezért is mondja Esterházy, hogy jobb embernek lenni, mint Istennek. Igaza van. 

Más. Fordítok. Az embernek önmagát fordítani rendkívül fárasztó dolog. Tulajdonképpen jobban járnék, ha inkább írnék egy másik cikket. Tegnap végre megírtam a Lovasi recenziót is, a Gittegylet oldalán lehet olvasni (KATT). Egyébként jó könyv, szerettem még akkor is, ha nem mindent tudtam pontosan követni a zenekar tagváltozásaival kapcsolatban. Sebaj, olvasni szőkenősen is jó, végtére is ezen a földön élek én is, és leginkább csak nézem az ebihalakat.
(Majd egyszer, még mielőtt nagyon egyszerűnek látom ezt a világot, és meghalok, menjek ki a Fishingre ugrálni erre a számra egy jót.)

Lépcső

"Izgalmas lehet szeretni."

Izgalmas. Ez jó szó. De nem csak a szeretet aktusa maga izgalmas, hanem a szeretetre való képességről gondolkodni is az. Arról, ki tud, és arról is, ki nem. Mert bármennyire is evidensnek tűnik, szeretni nem tud mindenki. Vagy tud, de nem úgy, ahogy kellene. Ahogy mások vagy éppen Isten gondolja a kellenét persze, mert egyébként meg valamennyire, valahogyan mindenki tud szeretni.
Megkopott szó a szeretni, de hát mást se csiszol az ember a sarkaival naphosszat, mint a szeretet évezredes márvány lépcsőit. Csoda-e, ha a lépcsőfokok a sok eltérő járástól egyenetlenné koptak már, hogy a repedésekben egyre többször akad el a cipősarok, és hogy gyakran bizonytalan járás esik rajtuk? Nem csoda.
Én nem tudom, a szeretetnek hány lépcsőfoka van, de biztosan több, mint a gyűlöletnek. A pozitív dolgok mindig bonyolultabbak az életben. Ha utálsz valakit, vagy gyűlölsz valamit, azt pángalaktikus egyszerűséggel teszed. De ha szeretsz valakit vagy valamit, azt mindig ott helyben, csak arra a pillanatra tartod érvényesnek. Nincsen a szeretetnek időtől független tengelye. A szeretet mindig koordinátarendszer.
Olvasom Esterházy könyvét, aki most, hogy öregszik, egyszerű történeteket ír, száz oldalt mondjuk. Most, hogy én is öregszem és megkedveltem az egyszerű történeteket, megint szeretem a mondatait.
Azon gondolkodtam tegnap, hogy olyan ez a könyv, mint a púderfinom, meleg homok a lábujjaim közt. "Egy út vagy poros, vagy sáros. Mind a kettő jó. Jó meztélláb, két lábbal beleugrani a selymes porba, főleg, ha forró, és mintegy fölrobban a talpak mellett, finoman szállong, mint a púder, és szertehullik rajta a ferde esti fény." Mióta Márk változatát olvasom, megint a szeretetről gondolkodom. Annyi mindent és mindenkit szeretek, hogy belém fészkelte magát a gyanú, lehet, hogy én igazán, olyan végletesen, kizárólagosan, rendesen, nem is tudok szeretni. Talán nem jól van ez a sok egyforma, egy hőfokú szeretet, mert nem fér közéjük gyűlölet, még közöny is csak ritkán és semmitmondóan. Furcsa, tagolatlan szeretetödéma ez. A földi boldogtalanság melegágya.
Azt képzelem, a rám bízott márvány lépcsőfokokat a hosszú évek mértéktelen és moccanatlan szeretete mára tükörfényes lejtőre csiszolta. Úgyhogy ezeken a lépcsőkön járni már nem is, még a társadalom, a szokások korlátjába kapaszkodva is inkább csak csúszni lehetséges. Kár, hogy az általam ismert földi viszonyok mellett viszont csúszni felfelé soha, csak lefelé lehet, és fogalmam sincs, Isten megvár-e engem majd odalent.

Soledad

Szeretem a nyarat. Nem a kedvenc évszakom, mert nagyon meleg van, de ilyenkor végre van idő egyedül lenni, és ha az már nem tetszik, ha már eleget voltam csendben, akkor van idő barátokkal is találkozni.
Bármilyen hihetetlenül is hangzik a mindennapjaim ismeretében, én nagyon szeretek egyedül lenni, szeretem, ha nem kell szólni senkihez egész délelőtt. Kell arra idő, hogy az ember zavartalanul gondolkodjon. Vagy hogy csak úgy legyen. (Ezért is kelek általában hajnalban.) Aztán amikor meg szépen végig tudtam gondolni legalább öt gondolatot, akkor jó találkozni másokkal.
Bár idén még nagyon keveset voltam egyedül, a budapesti képzés mellé lopott találkozók nagyon is jól estek, hiszen végre nem csak fél órám volt beszélgetni valakivel. Igaz, emiatt mindenkivel nem tudtam találkozni, akivel szerettem volna, és ilyenkor mindig bánom, hogy nem a fővárosban élek, de nem vagyok telhetetlen, annak örülök most, ami adatott.
Persze a múlt hetiek mind gondosan tervezett találkozók voltak, ma reggel viszont olyasmiben volt részem, amiben régóta nem. Mihály hívott, hogy errefelé jár, beugrana egy kávéra. Tök spontán. Szerintem ilyen nem volt egy éve, de az is lehet, hogy kettő. Ültünk a gangon, röhögtünk, hogy akkor ez most tulajdonképpen egy terasz, mert ezek szerint terasz mindenkinek jár az életében, néztük a nyári levéldíszbe öltözött fákat és szívtuk a cigit. Ilyenkor Mihály is cigizik, pedig egyébként már nem. Nem presszúra ez vagy ilyesmi, egyszerűen csak élet. Jó volt ülni és nézni egymást, mert nagyon hiányzik a mindennapjaimból. Meg is állapította, hogy úgy emlékezett, sokkal rondább helyen lakom. Hiába, a szabadság megszépíti a gangot is, meg a hiányt is.
Aztán nevettünk jókat, amikor mesélt kicsit a mindennapjairól, én meg a kirándulásról, meg a találkozásaimról, aztán a végén bölcselkedtünk az öregedésről, a rólunk készült borzalmas fotókról, és persze eldicsekedtem a Lubitellel. Le nem fotóztam, azt majd a Teraszon, amikor a szabadság tényleg meglátszik az arcunkon.
Más nincs, ma már dolgoztam egy ici-picit, vagyis telefonálgattam, így végre sikerült kapcsolatot teremtenem valakivel Auschwitzban. Igaz, kellett hozzá egy volt tanítványom segítsége is, aki Lengyelországban él. Hát igen, ilyen a világ, ismerni kell a helyi viszonyokat.
Az is ma volt egyébként, hogy jött a mosogatógép-szerelő, és megjavította a makrancos mosogatólányt. Lehet, hogy kellene neki valami nevet adnom, hátha kiegyensúlyozottabb lenne tőle a viszonyunk? Tök jó fej volt, nem lehúzós, és nem nézett iszonyatos baromnak. Ritka. Tegnap még a vízóraleolvasóval is beszéltem telefonon, és komolyan mondom, visszatért az emberekbe vetett hitem. Kedves volt, megköszönte, hogy hívtam, aggódott, hogy sok lesz a számla, ezért bemászott a rendszerbe és visszahívott (!!!!), hogy ellenőrizze a fogyasztást, aztán megdicsért, hogy nem is fogyasztottunk vészesen sokat, és kellemes nyarat kívánt. Úgy tűnik, másnak is jót tesz a nyár.
A mai napot szántam még a semmittevésnek, holnap már dolgozom egy kicsit óvatosan. Pályázatot írok, fordítok, cikket és egyebeket írok. Most már lassan kedvem lesz megint betűket nézni.
Vitéz Mihály hozott mára zenét is, úgyhogy most ezt a gyönyörűséges spanyol nőt fogjuk hallgatni a poszt végén, meg szerintem a lejátszón is. Bemelegítünk a Teraszra.

Aranyidő

Mondhatnám, hogy tadáám, hölgyeim és uraim, ezennel ünnepélyesen is megnyitom a nyári szabadságot, de a nyári szabadságban pont az a jó, hogy nem egycsapásra érzi az ember. Szép fokozatosan zsibbad el tőle az agy, mint amikor kellemes, baráti társaságban rúg be az ember. Eleinte nem is érzi, hogy kiszakadt az időből, csak amikor már fél órája bámul maga elé mosolyogva, akkor kezd derengeni, hogy végre lehet sodródni, lehet büntetlenül álmodni nyitott szemmel is.
Jók ezek az álmok a moccanatlan hőségben, mert nem zavarja meg az embert a gondolatnak álcázott nyomor. Az ember napokig lehet tetszélő úgy, hogy igazából nincsenek értékelhető életfunkciói a légzésen kívül. Persze beszél, jön-megy, eszik és iszik, de legbelül valami boldog és moccanatlan jógapózban telnek az órák. Mozdulatlan víztükör a lélek.
A tegnapi négy órás horrorutazás után, ma reggel ezzel a moccanatlan, belső víztükörrel ébredtem. Érdekes, hogy ha az ember magára van hagyva egy kis ideig, ha csend veszi körül, milyen rövid idő alatt talál vissza a derűs énig. Nyáron legalábbis.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy nem történik odabent semmi. Ez a reflexió időszaka, innen látszik igazán a lélek mozgása a múltban, és innen lehet megsejteni, hova indul majd tovább az ember, amikor mozdulnia kell. Ezekben a pillanatokban látszik igazán, merre jártunk eddig, ki az, aki fontos, mi az, amit jól vagy rosszul tettünk az elmúlt időszakban, ez pedig segít abban, hogy értékítélet nélkül, de elrendezzük magunkban az elmúlt hetek vagy éppen hónapok cselekedeteit. Vagy éppen mulasztásait. És hogy lássunk - leginkább önmagunkat, de a világot is, ne mindig tükör által homályosan, hanem színről színre.
Velem annyi minden történik az idők nagy részében, olyan sok dolgot teszek és mulasztok, hogy ezek az életem aranyidejei. Ilyenkor van idő, van tér és van csend feldolgozni mindazt, amit egyébként a mindennapok átláthatatlanságában nem tudok. Ilyen aranyidő a Terasz, és ilyen a szabadság kezdete.
Most végtelen a nyár, végtelen benne Isten és végtelen vagyok ennek a megfoghatatlan pillanatnak az erejéig én is.

Határ

Az a jó, hogy időnként kiderül, ég és föld között nincs határ, ilyenkor aztán lehet abban bizakodni, hogy köztünk és Isten közt sincs leküzdhetetlen távolság.

Minta

Olyan egyszerű és olyan jó tud lenni a világ, és közben olyan rossz is. Furcsa kettősség ez, és bár a jó és rossz napokból nem lehet szabadon válogatni, kellő számú megélt nap után mégis kirajzolódik egy minta. Életminta.
Azt hiszem, ez az életminta mutat, ha nem is monotóniát, valamiféle állandóságot, ami kinek előbb, kinek később, de adhat egyfajta biztonságérzést. Ezt a biztonságot én Istenbe vetett hitnek hívom, de lehetne máshogyan is hívni, ha erre van igény. Nem mindenkinek van, mert nem mindenki akarja néven nevezni a dolgokat.
Ez a mintázat, sorsminta, életminta, jó és rossz napokból áll, statisztikailag pontosan olyan eloszlásban ahogyan a világ, az adott ember világa, jó és rossz dolgokból épül fel. Egy kis szomorúság, egy kis vidámság, csalódás, öröm, sírás és nevetés, hiány és elégedettség. Hogy aztán kinek milyen minta jut, az talán szerencse kérdése, talán másé, nem tudom megmondani. Isten tudja. (Milyen érdekes, hogy ez az utóbbi mondat éppúgy lehet szilárd bizonyosság, mint súlyos kétség. A nyelvet is Isten adta az embernek, nyilván egy viccesen másnapos reggelen.)
Érdekes napjaim vannak. Az utazás persze, vethetjük közbe, mindig érdekes, ez így van, különösen azok számára, akik alapvetően azért már tisztában vannak életük mintázatával, és pontosan tudják, hogy az utazás intenzív perceit és óráit a nem utazás csendes, moccanatlan órái fogják követni.
Utazom. Nem annyira térben, mint inkább valamiben, ami téren kívül van. Legszívesebben szellemi és érzelmi utazásnak mondanám, ha ezek a fogalmak nem lennének már agyonhasznált márványlépcsőként csúszósra koptatva. Az utazás lényege az, hogy emberekkel találkozom. Lehet, hogy az utazásnak akkor is a találkozás a lényege, ha csak épületeket nézünk egy idegen városban, de most nem múltbéli emberekkel találkozom, hanem olyanokkal, akik a jelenben élnek.
Érdekes dolog a találkozás, és nyilván sosem véletlen, mikor, kivel és hogyan találkozunk. (Lásd fent.) Az elmúlt két napban hirtelen megint sok emberrel találkoztam, olyanokkal, akik fontosak nekem, és olyanokkal, akiknek én vagyok fontos. Nyilván a két halmaznak van egy kellemes, és meglehetősen népes metszete egyébként. A tavalyi képzésben résztvevők közül sok olyan ember van, akit egy év után most látok először. Érdekes érzés, mert tavaly sok napot töltöttünk együtt, és most jó újra látni és beszélgetni velük, de már nem feltétlenül olyan intenzív a közelség, mint egy évvel ezelőtt. Vagy tudja a fene, talán a ma esti romkocsmázás old egy kicsit az egy év rénk rakódott porán.
Nem sok képzésen kívüli találkozó fér bele ebbe a néhány napba sajnos, így elsősorban azokkal a barátaimmal találkoztam, akiket nagyon ritkán látok, és/vagy akikkel fontos elrendezendő ügyem volt most éppen. Kár, hogy új emberek megismerésére alig van idő és tér, de talán jobb is így. Semmiből se legyen túl sok. Így találkoztam most igazából összesen öt emberrel az elmúlt két napban. Volt, akinek érzelmi támogatással, volt, akinek idővel tartoztam, és volt, akinek talán már több mint egy éves virtuális kommunikáció után egy első találkozással. Ez utóbbi életem egyik legkellemesebb első találkozásainak egyike volt. Nem akarom dicsérni a megérzéseim, de nagyon jól választottam virtuális fiúgyermeket magamnak Frank személyében. Aztán volt egy részben praktikus randevú is: Cippóval fényképezőgépet boltoltunk, enyém tehát a Lubitel 2 hurráhurrá, mellékszálként pedig simán örültünk egymásnak.  Vagy az öröm volt a főszál, a Lubitel a mellékszál? Lehet, hogy inkább így.
Azért egy nehéz találkozást is bevállaltam (lásd minta), de jól tettem, a tesómmal négy hónap nembeszélekveledhülyevagyte után tegnap kibékültünk egymással. Tényleg hülye, de hiányzott. Én is neki. Mondjuk azt nem gondoltam volna, hogy a kibéküléshez hozzátartozik egy éjféli fagyizás a Bazilika mellett, de az ember olykor kénytelen komoly áldozatokat hozni az életében.
Ma már igyekszem a továbbképzés embereire koncentrálni, este amúgy is közös vacsora lesz a Rosensteinben, utána pedig remélem minél többen elmegyünk sörözni Közép-Európa legkedvesebb könyvtárosával. Vele tegnap este már nem sikerült összefutni a Szabadság téren, mert persze fél tizenkettőkor már nem volt ott az épülő borzalmas emlékműnél. Ma majd valamelyik romkocsmában pótlunk.
Más nincs. Tegnap tartottam egy kis bemutatót a tananyagból az idei csapatnak és holnap fogok megint a sajátunknak. Fotózni is szeretnék egy kicsit még reggel, de kicsit kevés az idő megint.
Most ennyi. Akikkel sikerült találkoznom, azoknak köszönöm a rám szánt időt, akikkel nem, tőlük elnézést kérek, de biztosan jövök még nyáron erre, mert közben kitaláltam egy kis kutatnivalót magamnak az archívumban.

Határon

Határon lakom. A nincs és a van határán. A mi házunk a határjelző pózna; itt azok laknak, akiknek még van, annyi, amennyi, de van. A következő utcában azok, akiknek már nincs. Az átjárás szabad, de inkább onnan ide érkeznek vendégek nap mint nap. A koldusoknak nem kell igazolvány, nincsen schengeni egyezmény, jönnek reggel, jönnek este, amikor a szükség úgy kívánja.
Azt figyeltem meg, errefelé nem valami Nagy Lászlói hevülettel él az, akinek nincs. Persze az is igaz, nem is Istentől kérnek, hanem az embertől. Az ember pedig, Istennel ellentétben, ritkán ad önszántából. Manapság pedig egyre nehezebben ad kérésre is.
Az van, hogy én mindig adok, ha kérnek. Sokat vitatkozom emiatt a családommal, néha még a barátaim se nagyon értik, miért kell adni, ha nekem sincs igazából felesleges pénzem. Sosem akartam meggyőzni senkit, de én meg azt gondolom, aki kér, ha éppen van nálam apró, akkor adok. Ostobaságnak is lehet ezt gondolni, nagy, erényes, dicső dolognak viszont semmiképpen. Aki akar, adjon, aki nem, nem. Ez ennél nem bonyolultabb.
Az adást én Rugási Gyulától tanultam nagyon sok évvel ezelőtt. Sétáltunk az utcán, egyszer csak elénk penderült egy szerencsétlen fickó. Sosem felejtem el azt a természetes mozdulatot, amivel Rugási a zsebébe nyúlt, hogy a kezébe nyomjon egy kis pénzt, pedig a koldus még talán csak odáig jutott a mantrájában, hogy elnézésüket kérem. Eléggé meglepődtem, öntudatos fiatal nőként én legalábbis végighallgattam volna, mégis mire kell neki a pénz, megvizsgáltam volna a szeme csillogását, őszinte-e, nem italra, cigire költené-e a pénzt igazából, és mérlegeltem volna. Hogy akkor megérdemli-e. El is csodálkoztam a feltétlen reflexen, talán kérdően is nézhettem, de sétatársam csak vállat vont és ment tovább. Nem magyarázkodott.
Ez nagyon régen volt, kevesebb koldus járta az utcákat, nehezebben kértek, azt hiszem. Én viszont szó nélkül is megtanultam a leckét. Nem akarok moralizálni, mert nem érdekel, ki ad, ki nem ad. Én adok, ha van nálam pénz. (Jó, mondjuk az esetek 98 százalékában, mert ha sietek nagyon vagy valami más akadályoz, nagyon beszélgetek, akkor néha nem.) Ahhoz, hogy mások adnak vagy sem, nincs közöm. Értem, ha nem ad, azt is. Igaza van. És igen, néha kiakadok én is, mert mostanában már mondják, hogy nem elég, hogy adjak még, én meg nem tudok még adni. És persze néha arra gondolok, lehet, hogy egyszer majd nem kér, hanem elvesz, és nem gondolom, hogy tőlem, aki adni szokott egyébként is, majd nem.
Az ember néha elgondolkodik, miért nekem kell adni mindenkinek, adjon most egy kicsit más is, de hát a világ nem így, nem észérvek alapján működik. Nem racionális, nem érthető, nem indokolható. Adok. Mert kérnek.

Bevezetés a nyárba

A nyár hajnali, friss leheletével a nyakamon könnyű lenne napot kezdeni, de van még bennem egy kis görcs, még elindul reggel a fejemben a  gondolat, még összeszorul a gyomrom, hogy nem elég, sosem elég az idő semmire, hiába tervezem, kiszorítják egymást a tennivalók.
Van még munka is igazából, nem is olyan kevés erre a két napra, amit gyorsan meg kell csinálni, hogy aztán csütörtöktől tényleg jusson idő és odafigyelés azokra az emberekre, akikre majd négy napig figyelni kell. Azt egy kicsit nem szeretem, hogy mindig nagyon tervezni kell mindent, de másképpen meg nem menne semmi. Persze ez a semmi is lehetne cél, de azt a semmit majd csak hétfőtől célzom meg.
Addig meg marad az öröm, hogy végre vagy éppen újra láthatom azokat, akik kedvesek a szívemnek, akikkel jót lehet beszélgetni és még jobbat lehet vitatkozni az életről úgy általában vagy a miénkről úgy konkrétan. Vannak, akiket egy éve láttam utoljára, és emiatt külön is izgatott vagyok, külön is várakozás van bennem, hogy lesz-e még jó  a beszélgetés, az együtt töltött idő. Persze miért ne lenne. Azt is remélem, tetszik majd nekik a munkám, meg hogy érthetően fogok mesélni, nem hadarva, nem hetedhét határon túl járva a gondolataimmal. Meglátjuk. És persze idén is kimarad valaki, sőt igazából sokan, akikkel találkozni volna jó, szeretnék is, de Bergson ide, Heidegger oda nem tudok többet kipréselni az időből.
Amúgy vége a tanévnek, tegnap volt egy csodálatos kis értekezlet, ami közben majdnem elaludtam, ja nem is, volt egy pont, ahol tényleg, leborultam a padra és kész. A szünet után kénytelen voltam magammal ragadni a tanári polcáról egy vékonyka verseskötetet, Mecseki Rita Eszter: Nőtincs című könyvét, hátha sikerül ébren tartani magam az érdektelen, se vége, se hossza beszámolók áradatában. A kötet egyébként zseniális, kétszer is sikerült végigolvasnom az értekezlet alatt, csak éppen kicsit veszélyes, mert túl sokat vigyorog az ember, sőt olykor fel is röhög, ami azért kicsit feltűnő egy ilyen értekezleten, és könnyen keltheti azt a benyomást, hogy az a bizonyos kollegina esetleg a szünetben előtalált egy füves cigit valahonnan.
Tényleg klassz kis versek, ironikusak, erotikusak, viccesek, gúnyosak, és bennük van a nő, az igazi, a hamisítatlan. Mondjuk a tizedik oldal táján már erős a gyanú az olvasóban, hogy alaposan át van verve, ezeket a verseket nem írhatta egy szöszke, ismeretlen egyetemista csaj, ez Valaki. De ki? Naná, hogy pasi. Petőcz András az, aki egyébként általában nem Mecseki Rita Eszter, csak néha, de akkor nagyon.
Érdemes elolvasni az utószóval együtt is csak nyolcvanegynehány oldalas kötetet. Jól fogunk szórakozni.
Más nincs, ma Lovasit olvasok, hogy meg tudjam írni az ismertetőt holnap. Megbuherálom a prezimet, elmegyek masszőrhöz, este meg kikapcsolódom Emmával. Közben meg keressek már valami kellemes új zenét ide a lejátszóra végre. Talán egy kis Ella Eyre-t.