Fehér

Tudom, tartozom még egy napnyi levéllel, de az a nap valahogyan nehezen idézhető fel. Egyszerre elkeserítő és diadalmas, mert a halálra emlékezve az életet ünnepli. Egyébként meg az életet ünnepelni kell. Érdemes.
Új világokkal ismerkedem. Miskolcot mesevárossá varázsolta az Isten mire ideértünk, és kíméletből úgy is hagyta éjszakára. Szép, fehér gyengédségbe csomagolt órák és percek.
Majd emlékezni kell a kíméletlenség súlyára és a szeretet könnyűségére is. Mindig minden egyben van ezen a világon.

Levelek Lengyelországból 4.

Az a kifejezés, hogy We have snow on the ground nagyjából a magyar megmarad(t) a hó kifejezéssel egyenértékű. Persze nem mindig. Van, amikor annál esetleg egy kicsit több is. Auschwitz mindig nehéz, a hófehér hótakaró ellenére sem kedvesebb vagy gyengédebb az emberhez. Tegnap mégis arra gondoltam, van abban valami méltóságteljes gyász és nyugalom, ahogyan a hó szemfedője betakarja a tábort.
Mára csak két képet válogattam. Az emlékhelyen kívüli a varsói zsidó temetőben készült.

Levelek Lengyelországból 3.

A fogalmam sincs hányadik nap (na jó, igazából a két és feledik, de mindig utána kell számolnom,) kifejezetten jól telt. A délelőtt persze nem volt stresszmentes, hiszen a programhoz ma csatlakozott a Misszió résztvevőin, és az alapítvány támogatóin kívül néhány órára maga az alapító, Steven Spielberg is. Eleinte kicsit izgultam, átragadt rám a szervezők izgalma, de az a helyzet, hogy nagyon kellemes meglepetés volt a híres emberünk; nem hisztizett, tök közvetlen volt, szépen elüldögélt, hallgatta a tanárokat meg a gyerekeket, aztán megebédelt velünk, végül elment.

Persze a lelkünkre kötötték, hogy tilos lefényképezni, összenyálazni, megtapogatni, a karjaiba ájulni vagy ilyesmi, és ez alkalommal nagyon szófogadó is volt mindenki, mert ugye a főnök az mégiscsak a főnök. Most mit mondjak, persze hogy az én zsebemben is viszketett a telefon, de nem lehetett stikában fotózni. A hivatalos fotósa azért csinált a csoporttal közös fotót, de csak ő, ekkor ugyanis még az egyébként odasereglett x számú újságírót is kirugdosták a teremből. (És az x itt egy irracionálisan magas szám.) Szóval tadammm, a közös fotón ott vagyok én is, mert nem csak hogy híresember-látásom volt, hanem most már közös fotóm is van vele. Illetve lesz. Meg még uszkve harminc emberrel, de nem baj, mert ők is jó fejek.

Egyébként az alapító (jujj, ez mint egy Asimov regény) nem csak jó fej, de jól is néz ki. Azt beszéltük páran, hogy olyan, mintha nem fogna rajta az idő. Na jó, rajongás lezárva.

Ebéd előtt még volt egy panelbeszélgetés pár kiválasztott tanárral meg diákkal, és szólt pár szót a gyerekekkel eddig együtt dolgozó Paula Lebovics is. Az ő néhány mondata aztán szépen visszarángatta a társaságot az égből a földre, és megint mindenki képbe került, tulajdonképpen mi is következik majd most. Abban azért egyetértettünk A-val (nem hiszem el, hogy még nincs neve itt a blogon), hogy nem csak lelkileg, fizikailag is nagyon megterhelő a túlélőknek ez a látogatás. Amilyen erősnek és energikusnak tűnt eddig Paula, annyira törékeny, idős nőnek láttam most a színpadon. Egyelőre el sem tudom képzelni, milyen lesz a mai fogadás a rengeteg túlélővel. Nagyon rossz belegondolni, hogy a következő kerek évfordulón már alig lesz életben közülük valaki. Nagyon szép volt Paula néhány gondolata, amit könnyek közt megosztott velünk, de akkor zártam a szívembe igazán, amikor az oroszoknak is köszönetet mondott. Azoknak az oroszoknak, akiket most nem kedvel se Európa, se Amerika. Pedig ők sem azonosak Putyinnal, ahogy mi sem vagyunk azonosak a miniszterelnökünkkel. Nehéz dolog ez. Most majd az az érdekesség fog megtörténni, hogy a tábort felszabadító ország államfője nem lesz ott, de a tábor borzalmait megálmodó népé igen. Az emberi történelem fordulatos, sokszor érthetetlen. Meg sem próbálnám elmagyarázni egy aliennek, hogy ez itt most akkor micsoda.

Délután aztán buszokba szálltunk, és elindultunk Krakkóba. Az eredetileg mondjuk kábé három, maximum négy órás buszútból monstre kirándulás lett, több, mint nyolc órát utaztunk, mert a havazás miatt megkerültük a hegyeket vagy mi. Így nem láttam Krakkót első este. Sebaj.

Amúgy kezdem megszokni a velünk utazó forgatócsoportokat, szemem se rebben, a kamerák láttán, és ma azon kaptam magam, hogy képes voltam spontán elmosolyodni miközben filmeztek. Az, hogy fotóznak, már fel sem tűnik. Mondja valaki, hogy nem vagyok fejlődőképes. A biztonsági embereinket már meg is kedveltem. Bár fogalmam sincs, a vigadozó lengyel násznép vajon mit gondolt rólunk, amikor megálltunk az étteremben, a fekete ruhás biztonságiak pedig biztosították a pisilés-forrócsokizás helyszínét. Mindeközben a forgatócsoport filmezett. Már mindenki csak röhög az egészen. Majd Krakkóban, meg Auschwitzban persze nehezebb lesz, ott aztán mindenből még kétszer ennyit kell elképzelni. Mondtam is az alapítványosoknak, hogy ha ez így megy, remélem, mindenki hazavihet legalább egy forgatócsoportot, meg egy-két őrt. Nem is tudom, mihez kezdek, majd amikor leszállok Budapesten, és nem biztosítják a helyszínt ….

Más nincs, remélem, ma este azért el tudunk majd menni kicsit a városba. Szeretem Krakkót, szeretném megnézni, milyen a téli arca.

Ma az Auschwitz-Birkenau Emlékmúzeummal kezdünk. Nem tudom, mit mondjak. Nem szeretek elmenni oda, de hogy mi lesz akkor, amikor minden és mindenki elpusztul, aki valaha tanúja volt ennek az értelmetlen öldöklésnek, azt nem tudom. A történetek talán megmaradnak, mi pedig végeredményben ezért vagyunk itt.

Levelek Lengyelországból 2.

Kedves Én!
Amikor majd haldokolsz, ne felejtsd el, amit ma gondoltál. Azt, hogy milyen fontos minden egyes ember ezen a világon. Mi most itt mind, akik ebben a képzésen dolgoznak azért, mert nekünk (persze a tanároknak mindig is) abban áll a felelősségünk, hogy visszanézve a múltra, a jelenből értelmezzük azt,  ugyanakkor minden egyes pillanatban a miénk a jövő felelőssége is.
Ahogyan a múltról beszélünk, ahogyan a múltat megmutatjuk, ahogyan örökké a karunkba vesszük a múlt példáit okulásul, ezzel a féltő gondoskodással neveljük és vagyunk felelősek a jövőéért is. Akinek nincs múltja, nincs jövője sem. A feledés halál, mondat egy zsidó bölcs, de talán nem is a jelenre, hanem a jövőre gondolt. Persze nem csak egyénekre gondolok, éppen nem, a közösségeknek mindez ugyanilyen kötelessége.  Zsidóknak, keresztényeknek, muzulmánoknak, buddhistáknak és ateistáknak is.
Az emlékezés mindenkinek feladat, mert mindenkinek kell a jövő, kell egy kis idő legalább, amiben előre nézhet. A tanárnak felelőssége azonban nem kizárólag valami absztrakt dolog.  A jövő absztrakt fogalmával, bizonytalanságával nemigen lehet mit kezdeni mondjuk egy nagyon is jelenben létező osztályteremben nincs túl sok tér a filozofálásra, ott kell lenni teljes valódban. Igen, ez  megint a jelen tűhegyének fontossága.
Van a jógában egy nagyon fontos testtartás, a hegytartás vagy tadászana. Nagyon biztos, álló ászana, ahol a lábak a földbe gyökereznek, de a tekintet szilárdan a távolba szegeződik. A jelenvalóság biztonságának és határozottságának testtartása ez, ami a múlthoz kapcsol, de a jövőre néz előre.
Az ember nemigen lehet felelős sem mások múltjáért, sem mások jövőjéért, de a jelenért, az egyetlen dologért, ami az övé, igen. Ha jelen vagyok, ha megélem a jelent, ha a múlt tapasztalata alapján rendíthetetlen vagyok a jelenben, akkor abból jövő lesz. Mindez jól hangzik, de borzasztóan nehéz megtanulni. Ne a halál pillanatában kelljen.
A tegnapi nap a munkáé volt, a POLIN-ban volt a képzés egész nap. A POLIN a nemrég megnyílt Zsidó Történeti Múzeum Varsóban. Ha valaki múzeumba akar menni, akkor ez az a hely. Profi, gyönyörű, és értelme van, mert azzal foglalkozik, amivel kell - a múltat mutatja meg, de úgy, hogy lehessen belőle jövőt csinálni magadnak. Nem valami döglött múlttetemeket aggat a falra. De erről majd még írok majd a 13. emeletre egy tisztességes bemutatást hamarosan.
Más. A társaságba kicsit belefáradtam tegnap, meg volt némi nyomasztás is otthonról. Az ember hajlamos elcsodálkozni azon, mások mennyire nem látják, mit csinál. Még a család sem. Na jó, nem mindenki, de túltettem magam rajta. Egy gintonicba került, viszont emiatt aztán nem ébredtem éjjel háromkor. Illetve igen, de visszaaludtam. Ez jó hír.
A biztonsági őröket kezdem megszeretni, ha megszokni nem is. A cigizés ment meg attól, hogy túl komolyan vegyem azt a nagy vigyázást, meg az, hogy próbálok a józan eszemre hallgatni. Az őrök mindenhol nagyon elnézőek velem, ha (persze ritkán, mondjuk kétszer egy nap) kilépek dohányozni. Cigaretta, ja, persze, aztán együttérzően vigyorognak. A hiány nagy úr, azt mindenki ismeri.
Más nincs, tegnap elfáradtam, sok volt a munka, a figyelés, az amerikai akcentus, a benyomások, a minden. Ma dettó.
Délután tovább utazunk Krakkóba a ma hozzánk csatlakozó vendégekkel együtt.

Levelek Lengyelországból 1.

Kedves Én! - gondolom, így kellene kezdenem a leveleket, hiszen leginkább önmagamnak szól mindaz, amit lejegyezni szeretnék ezekből a napokból, hogy aztán tanulságul szolgáljon majd azokban a pillanatokban, amikor ... nem is tudom. Bármikor.
Az utazás Varsóig unalmas és eseménytelen volt, ami persze mindig bosszant. Nem szeretem az unalmas utazásokat, pont emiatt nem szeretek repülni sehova, de ezen most lépjünk túl, mert az érkezés, a várakozás, az új emberek máris zárójelbe tették ezeket az órákat.
A lengyel főváros első pillanattól ismerős, barátságos élmény. A reptérről a taxis a mindenki más számára 55 zlotyiba kerülő utat velünk nyolcvanért tette meg. Nem tudom, a magyar nyelv idegensége miatt (ezeknek mindegy), vagy a minket taxiba dugó amerikai nő miatt (ezeknek mindegy). Ez is olyan otthonos dolog. Meg az is, ahogy az egyik sarkon befordulva egy nő kétségbeesett arccal próbálta értelmezni a parkolóautomatát. Mintha magamat láttam volna. Ezek szerint az emberi tanácstalanság nemzeteken átívelő dolog.

Amúgy Varsó néha szép lehet, azt hiszem. Most leginkább csak a szépség ígéretét, meg a valaha volt pontosan kimért elegancia nyomait láttuk a sétánkon. Megkopott színek, pontos arányok, giccsbe hajló (mit hajló!) karácsonyi dekormaradék. Az óváros klassz, a csokizó pazar, a pincérlány meg nem értette, hogy borravalót akarok adni az extra törődésért. Hát így. de ha első benyomás kell, akkor nekem a fák azok. Nem hiszem el, hogy a varsói fákról nem írt valaki egy szívhez szóló verset.
Este ismerkedés volt, közös vacsora, csoportmunka, ismerkedés a biztonsági főnökkel, aki kanadai. Ennek nem tudom, mi a jelentősége, de a nemzetek közti poénkodást nem mindig tudtam követni. Amúgy a nagy biztonságtól cseppet elbizonytalanodtam, a szálloda sarkánál gépfegyverrel őrködőktől meg inszomniám kerekedett hajnali három tájban, de akkor arra gondoltam, rohadtul nem őriztek engem még ilyen nagyon. Pedig azért engem őrizni megéri. Viccelek.
A vacsorában a legjobban a gyerekek tetszettek. Van itt gyerekprogram is, ezek a kiskölykök meg édesek, természetesek, okosak és gondolkodnak. Ez még az itteni felnőttekről sem mondható el minden helyzetben.
Ma sok minden volt, de mivel aludni is kell, azt majd egy másik ma mesélem el.

Szabadságértesítő

Tegnap jógaórán ellátogattam az itt és most tűhegyére. Nagyon érdekes élmény volt, se nem jó, se nem rossz, de teljes. Ennek örömére ma reggel úgy aludtam, mint a tej. Hiába, a jelen megélése sokat kivesz az emberből. Meg az éjszaka hányó gyerek is sajnos.
Nem tudom, a jóga miatt, vagy mert befejeztem a Stasi-s cikk fordítását, vagy egyszerűen mert már mindegy, de átmenetileg elhagytam a szorongásaimat. Ez egyébként abból is látszik, hogy mást se csinálok, csak vidéki fiúkat hallgatok. Azt hiszem, ez már az utazó üzemmód, úgyhogy talán mindenkinek jobb, ha már ma elköszönök. Ismerve önmagam és a felkészültségi szintem, holnap úgysem lesz időm írni.
Ma még egy Szent Szerda a lányokkal, holnap reggel pedig két óra jóga, aztán munka után útra kelek. Ez alkalommal szó szerint időben és térben is, hiszen a konferencia címe magyarul: A Múlt Jelen van.
Szorítsatok, hogy minden rendben legyen, bár miért is ne lenne. (Zaphod azért tudja még a dolgát, ha lezuhannék, ugye?)
Más nincs. Ha nem jutok nethez, vagy nem lesz időm tisztességes posztot írni, akkor februárban találkozunk. Naplót kötelező írni minden résztvevőnek, úgyhogy biztosan nem vesznek el az emlékeim. És persze lesznek majd képek. Sok kép. Nagyon sok kép.

Szerencse

Azon gondolkodom, kell-e szerencse az élethez, és hogy a vakszerencse azonos-e a vak tetoválómesterrel, akit sorsnak is szoktak nevezni, vagy csak én hiszem, hogy így kell ezt a szerencse dolgot érteni. Lehet, hogy nincs is igazam.
A mester egy kis házban él, a félhomályos konyhában egy alacsony, támla nélküli széken ül, a háta egyenes, az arca rezzenetlen, és fáradságot nem ismerve tetoválja az embereket. Kérni nem lehet, az eredménnyel mégis szinte mindenki elégedett.
Álmomban biztos kézzel rajzolja a léha virágokat a csípőkre, az erős harcosokat a mellkasokra, a homlokokra indát, a kézfejekre pedig apró faágakká vagy csigavonallá összeálló tintacseppeket. Ha jól emlékszem, engem nagyjából öt éve tetovál minden éjjel. Soha nem kérdezett és nem mondott semmit, és amikor féltem, mert eleinte mindenki fél a sorstól, nem bízik a szerencséjében, mert azt hiszi, a szerencse és a bizalom összetartozó fogalmak, akkor sem szóval, csak csenddel és érintéssel bátorított.
Amikor leülök elé, lassan simítja végig a gerincem, vékony ujjaival mint braille írást olvassa le, meddig jutottunk eddig, aztán dolgozni kezd. Nem siet, nem tétovázik, a langyos tű fájdalom nélkül rajzolja egymás mellé az acélfogú sárkányokat és az apró virágokat. Még nem nagyon látok a képből semmit, csak érzem, hogy egyszer szép lesz. Azért a bal vállamról az utóbbi hónapokban előre, a mellkas felé tekeredő indát és az inda mentén a bomló szirmú keleti virágot  minden reggel megcsodálom.

Lenni kell

Az időnek nincs jelentősége, a közhelyek a világ nagy igazságait rejtik, a szó pedig, amit az ember a teljesség reményében levetkőzne, isteni hatalommal bír. Na jó, nem, nem lettem hirtelen Buddha, egyszerűen csak arról van szó, hogy az ember minél többet megismer önmagából, annál gyakrabban jön rá, hogy a szónak kettős természete van. Ugyanaz a mondat egyszerre lehet igaz és hamis, varázs és fegyver, isteni jósággal teli és gonosz. A kimondott szó előrébb való, mint az írott, mondják sokan. A varázsigét, ráolvasást kimondják, az írás hazudhat. Megint mások ennek az ellenkezőjét állítják, szerintük az ember írásban nem hazudik, mert annak nyoma marad.
Nem akarok a szavakon filozofálni, nem vagyok a titkok tudója, de a tegnapi meditációs nap (vagy hogy is kell azt hívni, amikor az ember fél napot meditál és jógázik egy vadidegen oktató (guru?) vezetésével) elgondolkodtatott. Azt hiszem, a világ lehet zavaros és egyszerű renddel bíró is ugyanabban a pillanatban, és talán a párhuzamos univerzumok nem is olyan bonyolult dolgok, mert mi magunk választunk a saját, lehetséges univerzumaink közül. De ez sem biztos, mert a bizonyosság is csak egy szó.
A hétvége amúgy, hiába nincs jelentősége az időnek, tovaröppent. Szombaton a legkisebb gyerek felvételizett délelőtt, úgyhogy a jövés-menéssel, meg a kísérgetéssel el is ment az idő, délután a legnagyobb költözött, mondjuk ebben nekem sok dolgom nem volt, mentek a haverok takarítani, pakolni. Jobb is így, bár már nem lakik itthon egy ideje állandóra, azért a szobája érintetlen volt, most hiányjelként ásítozik a félig üres szoba. Elengedni. Fontos képesség, csak nehéz.
Tegnap a nap nagy részét a jóga töltötte ki, aztán szolgálni konzumistennőnek (hogy utálok vásárolni), meg intézkedni, este dolgozni. A nyelv mindent elmond az őt beszélők világszemléletéről. Vagy majdnem mindent.
Más nincs. Tegnap elfelejtettem feljelentkezni skype-ra. (Ejnye Zsigmond.) Ma figyelmeztessem magam, és ha befejeztem a fordítást, nézzek utána, mit érdemes megnézni Varsóban. Remélem, ott nem esik az eső.
Nem tudom, mit vigyek olvasni az útra, ha befejezem Kun Árpádot. Talán Nesbo Fiúját. Egyébként meg pakoljak össze időben, és lehetőség szerint ne hagyjak itthon semmi fontosat. Hihetetlen, hogy megint hétfő van, és hihetetlen, hogy nem szokom le erről az állandó tervezgetésről. Hol a múlt, hol a jövő izgat, de hol az a tű hegyén egy pontba sűrűsödő jelen, amire összpontosítani kell? Eh, mindegy. Lesz majd az a perc is, én pedig ott leszek, de ott ám.

Kényelmes

Elhagyom őket. Hol szándékkal, hol csak figyelmetlenségből, legtöbbször persze nemtörődömségből. Vacak vagy kellemes szavakat felejtek papíron, falrepedésekben, konyhaasztalon, kérésre vagy kéretlenül megírt levelekben, néha még a reggelre kihűlt párnán is hagyok neked néhányat, félre ne értsd, nem fizetségül, nem búcsúzóul, egyszerűen csak itt hagyom, ami az éjszakából megmaradt. nem cipelném őket feleslegesen, ha nem bánod.
Eldobálom őket, tudom, eldobálom mindig a szavaimat, de értsd meg, sok van belőlük, és nehezek, lehúzzák a vállam, úgyhogy ha nincs ellenedre, ezt a néhányat még a konyhaajtódra akasztanám, a többit esetleg a kertben unottan ácsorgó gyümölcsfák ágaira. De ne törődj velük, ne is látogasd őket, mert nem betegek, és ne szedd össze őket, jövő ősszel majd engedelmesen lehullanak.
Nekem boldogság, ha elveszítem őket, mert ez a célom, elveszíteni minden emlékem. Ha nem szólok semmit, mindig azzal mondom a legtöbbet, és azért írok, hogy egyszer így legyen, hogy elveszítsek mindent, az értéket, az időt, és önmagam, a szavaimban lakó szentháromságot, mert akkor találok rád, és akkor szavak nélkül bizonyítom majd, hogy nem tartozhatok máshoz, csak hozzád.

Fire Fly

Valahogy mindig a szorongásnál és a szorongás elleni küzdelemnél kötök ki. Ezt csinálom a szabadidőm nagy részében.
Közeledik a konferencia időpontja, és egyre kevésbé értem, végül miért rám esett a választás. Nem magára a képzésre gondolok, csak arra a számomra meglepő felhajtásra, ami az egész eseményt övezi. Jó, tudtam, hogy az ünnepség nem kis pálya, de eddig valahogy sikerült nagyon szerencsésen szétválasztani a biztonsági- és a médiaérdeklődést magától a munkától (értve ez alatt az önfejlesztést, élménygyűjtést is). Ez az ideiglenes siker tegnapig tartott, amikor valami számomra ismét megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, hívjuk inkább kényelmesen véletlennek, eltalált hozzám a média, pedig sajnos egyáltalán nem vagyok médiakompatibilis. Az a helyzet, hogy nemhogy nem érdekel a hírnév, de mivel abszolút érdemtelennek érzem, hiszen ezer olyan tanárt tudnék mondani, aki nálam érdekesebb dolgokat csinál, kifejezetten zavar is ez az egész.
Jó, igaz, meg fogok birkózni a szorongásommal, majd valahogyan addig meditálok holnap, amíg, ha ki nem is ölöm magamból a kamerák és fényképezőgépek láttán rám törő pánikot, legalább igyekszem nem felrúgni a munkájukat végző sajtósokat. Fura dolog ez, mivel én nagyon szeretek fotózni, tehát igazán lehetnék megértőbb velük, de nem vagyok. Én sem értem.
Mély lélegzet, has behúz, értelmes arc. Ezt kellene gyakorolni, nem állandóan fintorogni, hogy melóznak. Nem könnyű, na. Kezdem megérteni az unott arccal interjút adókat. Fejlesszem magam ezen a téren. Van rá, izé öt napom. Nemesempánikbanemesempánikbanemesempánikba. Holnap megkérdezem a jógatanítótól, hogy értelmezhetem-e ezt mantraként.
Azért a tegnap estémet vehette volna valami kandi kamera, lett volna nézőszám. Az első gyönyörű felvételt akkor készíthették volna, amikor udvarias visszahívás gyanánt tök véletlenül felhívtam egy egyiptomi számot (arab üzenetrögzítő), és két lehetőség futott át az agyamon, 1. valami űberdrága arab pornóvonalat hívtam, de még azt se értem, ha valaki felajánlkozik nekem 2. egy terrorista sejtet találtam el, és mindenféle titkosszolgálatok le fognak hallgatni az elkövetkező ötszáz évben. Végül kiderült, hogy csak lemaradt az egyes a hívószám elejéről (nem tudom, hogyan, mert visszahívtam a számot!). Az újabb hívásnál már a CNBC telefonközpontja jelentkezett, én meg sokkot kaptam. Gyorsan meggugliztam, hátha nagyon sok ilyen hírüzem van a világon, többek közt egy érdektelen kis helyi rádió Utah egyik elfeledett városkájában, de nem.
Jó, mindegy, egyelőre átépítés alatt van az a helyszín az agyamban, ahol elsőként szembesültek az idegsejtek ezzel az információtartalommal, de bízom benne, hogy néhány év alatt regenerálódnak majd.
A sokk mellett az is van, hogy az egész konferencia miatt, meg Mark levele miatt is, eszembe jutott az amerikai évem, és hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül, ismét felszínre került az az űr, ami azóta is betöltetlen a lelkemben. A fene egy meg. Hiányzik na. Boldog vagyok itt, ahol vagyok, vagy inkább úgy mondom, a lehetőségeimhez képest boldog vagyok, de sokan hiányoznak ebből a boldogságból. Mondom mindjárt, ha ott lennék is sokan hiányoznának, még többen, mint így, de régen voltam ott, és ... na mindegy. Marknak írjak tisztességes levelet, ezt kérte, és most már másodszor kéri három hónapon belül, szóval bassza meg, szedjem össze magam. Olyan ez a fickó nekem, mintha a legjobb testvérem volna. Néha még ugyanazt is álmodjuk. Nem tudom, a vér szerinti testvéreimmel ez miért nincs. Nemakarokrólukbeszélni. Ez egy másik mantra.
Ja, amúgy minden klassz. Ha nem foglalkozom a szorongásommal, meg a házimunkával, meg a sulival, meg a legkisebbik felvételijével, meg a mitrakjakabőröndbe pánikommal, akkor azért van naponta 5-10 perc, amikor laza vagyok. Vagy nem olyan feszült, hogy belém törjön egy acéltű.
Jól van, leszek még jobban. Ha már utazom, elringat a vonat, meg a repülő. Remélem, Varsóban tudják mi az a gintonic.

Gyerekkor

Inspiráció: http://irodalmiszabadrablas.blogspot.hu/2015/01/beszelgetes-gyerekkor.html

A félelemben hittem elejétől fogva, tényleg nem is került sokba, azt hiszem, mert már születésem pillanatában ez különített el a világtól, törvényként ez határozott meg. A félelem sok alakot öltött: a sikoltozó rémálmok köpenyébe burkolózó sötétség, a fulladás szinonimájaként érkező hajnali szürkeség, sőt a magány odvában lakó halál könyörtelen és néma fehérségének alakját is.
Boldog és gondtalan gyerekkoromat saját sötétségem árnyékolta be; a világ árnyoldalából véletlenül társamul szegődött rosszkedv állandó tele. A tél, ami nem ismeri csak a pillanatnyi tavaszt, és amiben enyhülést az örök szeretet hajkurászása aligha ad, viszont szeretetlen, de kitartó házasságként kísér a halálig .
A gyerek, aki előtt égi figyelmetlenségből fellebbentve marad az örökkévalóság fátyla, túl sokat lát a világból, és túl keveset önmagából. Ez kedvére nem, talán csak javára válhat. Ha az ilyen gyermek, megint csak égi mulasztásból, megéri a felnőtt kort, maga köré tükröket állítva a világ önnön képét mutogathatja másoknak, és reménykedhet, hogy ha a félelme nem is tűnik el, mások előtt mégis örökre rejtve marad.

Apropó hülye filmcímek

Szó vagy kép? Mi az elsődleges? Mi a kifejezőbb? Miben higgyen az ember? Nagyjából ezt taglalja a tegnap látott, és magyarul borzasztó ostobán Apropó szerelemre keresztelt (eredeti címén Words and Pictures) amerikai film. A picit szenzációhajhász felvetésből érdekes, gondolkodásra ösztönző film is születhetett volna, csak kár, hogy a rendező túl sokat akart rendezni. Jó, kicsit becsapok mindenkit, ez egy romantikus történet amúgy, egy szerencsétlen, piás angoltanárról, aki a kocsijában termoszból vedeli a vodkát (gyűrött, borostás és öregedő Clive Owen) és egy képzőművészetet tanító, reumás ízületi gyulladásban szenvedő festőnőről (jájj, még mindig de szép nő ez a Juliette Binoche).
A szerelmi szál nem sok újat tud felmutatni, mármint nem sok olyat, amit mi magunk is meg ne tapasztaltunk volna már, de a fényképezés profi, szóval plíz legyen házam Maine-ben, lehetőleg olyan, mint ennek a művészcsajnak, és legyen egy olyan pihenőszoba a suliban, mint ebben a filmben.
Jó, a nosztalgiámat leszámítva és romantikát zárójelbe téve, azért maga a gondolat érdekes - versenyt rendezni szavak és képek közt ...
Persze mire való a szó? Képeket festeni az agyban. Meg mást is, mert mondjuk ízeket, illatokat is lehet vele. Kezdetben volt az Ige, mondja János, de talán nem egy mai értelemben vett szóra kell itt gondolnunk, sokkal inkább volt ez, a hullámelmélethez csatlakozva, a rezgés vagy hang. A teremtés, azt hiszem, nem írott dokumentum.
Ha nagyon leegyszerűsítve kell fogalmaznom, akkor szerintem hang-kép-szó lesz a jó sorrend. A hang, a rezgés, a zene, ami mindig, mindenki számára érthető magyarázat nélkül is, pontosabban nem sok értelme van magyarázni, aztán a kép, a vizuális információ, aminek értelmezése már részben tanult, és végül a szó, szeretett játszótársunk, a világokat festő, hazug és igaz szó. A szó nem állhat magában, a szóhoz ismerni kell a világot, kellett hozzá anyánk éneke a bölcső mellett, és kellettek a gyermekkor csendes délutánjain felvillanó színes képek is.
Nem mondom, hogy a szót nem érti, aki nem hall vagy nem lát, de hogy másképp érti, arra esküdni mernék. Végül a film is valami ilyesmire jut, azt hiszem, mert a férfi szavakkal nem, csak zenével nyeri meg a nőt. Mindig mondom, hogy a zene mindent visz.

A film minden kis (nagy) gyöngesége ellenére sem bántam meg, hogy moziba mentem tegnap este Emmával, mert nemigen fogom már látni még egyszer mielőtt elutazom. Amúgy a délutáni sportfoglalkozás elmaradt, de legalább együtt ebédeltünk TSB-vel, meg Mihállyal, aki szerintem sokkal jobban néz ki, mint múlt héten.

Más nincs, még mindig fáradt vagyok, de azért lassan, nagyon lassan, véget ér ez a munkahét is. Ma értekezlet lesz délután, és holnap is értekezlet lesz délután. Csodás.

Képes nap

Hihetetlen, hogy még csak szerda van, mert úgy érzem, pénteki halálos fáradtság lakik bennem. Nem értem miért, és nem is biztos, hogy el tudom magyarázni, de valahogyan a jógának és a regenerálódásnak van hozzá köze. Mintha az egész testem teljes erőbedobással valami sebek begyógyításán ügyeskedne, amitől aztán mintha minden energiája beköltözne  valahova legbelülre egy kis öklömnyi magba, és azt üzenné kifelé, hogy mindenki hagyja békén a picsába, mert éppen azon igyekszik, hogy életben maradjon.

Nem jókor van ez most, de tenni keveset lehet ellene. Sok energia kell, sok türelem. Hát igen, magunkkal szemben mindig is. Ilyenkor nagyon sokat kellene odakint lenni a szabadban, hagyni hogy süssön az ember arcába a nap, elhinni, hogy ez a téli sötét még nem a halál árnyékának a völgye. Lehet, hogy nekem egy farmon kellene laknom igazából, de tényleg. Egy olyan házban, ahol ha reggel kilépek az ajtón egy egy vidám völgy fekszik a lábaim elé, nem a füstös város, és ahol kék vizű tó várakozik rám délutánonként.

Jó, ez nincs, csak lopott percek vannak. Életből lopott életek. Tegnap délután például TSB-vel loptunk magunknak egy órányi életet a tó melletti napsütésből. Kimondhatatlanul hálás vagyok neki, hogy végül eljött velem sétálni. Fotóztam is, és az a jó hír, hogy kezdem megszeretni az új gépem. Vagy ő kezd megszeretni-megszokni engem. Már majdnem ismerjük egymás határait. Szép, szürke-zöld fotókat is sikerült csinálni. És van pár egész jó fekete-fehér. Hallgattam életem fontos fotósainak tanácsára ezzel kapcsolatban, és utómunkálatban oldottam meg a dolgot. Nem mondom, hogy ebből a szempontból nem volt egyszerűbb a kis Samsunggal, itt olykor vágni is kell, mert szerintem az ember másképp lát színesben, mint fekete-fehérben, de mindegy.

Gyönyörű volt a tó tegnap, és ez a lényeg, Nem gondolok rá, hogy valami autópálya le- vagy felhajtót, vagy mi a  faszomat építenek  ettől a szépségtől alig ötszáz méterre. Ez egy olyan ország, hogy még azt is el tudják venni az embertől, amit soha nem szabadna.

Amúgy meg mindenki dilis, mindenki követelőzik, és utálom a félévzárásokat, de pláne utálok egyesre lezárni bárkit. Viszont megmenteni sem lehet senkit attól, hogy megtalálja önmagát, az meg olykor nagyon is rázós túra.
Próbálom felemelni a fejem, és levegőt venni. Kíváncsi vagyok, a hétvégi jógameditáció segít-e, de azt hiszem, tulajdonképpen csak egyszerűbben kellene élnem.
Vidám zene lesz a nehéz naphoz. Talán kellene pár szappanbuborék, meg szalmabála.

Épp testben

A kellően fárasztó és ostoba napközbeni hétfő szórakoztató és haszontalan hétfő estévé szelídült tegnap. Szórakoztatóvá, mert jó volt a Shakespeare maraton alkalmából vetített Szentivánéji álom, amit Gofrival néztünk meg. Egy régi, tévés archívumból előhalászott előadás volt Kulka Jánossal, Udvaros Dorottyával és igen, ide is leírom Kaszás Gergő nevét, tényleg ne felejtsem, mert jó színész. Amúgy a fiatalkori Jónás Tamásra emlékeztet egy kicsit.
Bár nem nagyon szeretek színházat filmen nézni, jól szórakoztam. A darab vége amúgy is nagy kedvenc, és hát az a benyomásom, ahogy Szabó Győző hős Pyramusként mintegy tíz perc alatt meghal, úgy kevesen tudnak csak. A szöveg is tetszett, Csányi saját fordítása. Meg kellene szerezni.
(Nem sok ez a minden napra Shakespeare William? Rá ne kattanjak.)
Amúgy sötét január van, a világos órákat az iskolában bezárva töltöm, ami nagy kiszúrás. de ha sütne ma a nap egy kicsit délután, talán megléphetnék a tóhoz egy órára munka után. Amilyen hatékonyan dolgozom mostanában, annyira tök mindegy. Nehezen koncentrálok, mert egyre kerekebb, egyre nyugalmasabb a világ egy része körülöttem, de közben meg nyomott a hangulatom Eduardus miatt. Tényleg nincs jól, mégis nézem a jó oldalát: még van, és legalább néha ír. És a zenéi gyakran zseniálisak.
Tegnap azon gondolkodtam, tényleg milyen szerencsés ember is vagyok, hiszen minden nehézség ellenére, amivel ebben a magánélet nevű kuplerájban szembesülni vagyok kénytelen nap mint nap, nagyszerű barátokkal áldott meg az ég. Jó nekem, na, csak ennyit akartam mondani, és persze félre ne legyek értve, olykor a barátokkal se könnyű.
Megint iszom a májteát, és továbbra is keserű, mint az epe, de olyan jól esik, hogy biztos kell ez a szervezetemnek. Ma este jóga, holnap pedig a Szent Szerda keretében testedzünk TSB-nél, akinek állítólag van három különböző testgyötrő izéje. Na jó, nem gyötrő, szobabiciklizni például szeretek. (Arról nem esem le.) Ebből is látszik, mennyire szem előtt tartom a testi és szellemi egészségemet, mert hát tulajdonképpen így tervezem túlélni az amúgy gyűlölt januárt. A végén futni is elmegyek megint. Na jó, maradjunk a realitások talaján.
Más nincs. Kun Árpáddal továbbra is jó aludni, és még mindig van fél csomag témazáró dolgozatom, amit képtelen vagyok kézbe venni. Szerintem pszichés gátam van a zöldséglevessel utazó miatt. De gyűlölöm a dolgozatokat ...
Legyen Eduardus zenéje ma reggelre. We all go down, de közben valahogy jól szórakozunk. Amúgy ez annyira tipikusan emberi, nem?

Jótanácsok a hét első napjára

1. Ne kelj fel, ne nézz bele semmiféle hírekbe, ne menj dolgozni.
2. Ha felkelsz, kelj másfél órával a szokott időpont után. Így azonnal időhiányba keveredsz, és mindjárt feszülten indul a heted, de legalább nincs időd se jógázni, se olvasni, se ebédet készíteni magadnak. Nem baj. fél négyig kibírod éhen.
3. Ha belenézel a hírekbe, úgy kell neked. Viszont ha érzékenyebb a gyomrod, tudsz hányni, így ellenőrzött és mozgásmentes formában fogysz. Ha nem, majd este emiatt kénytelen leszel magadévá tenni egy felest. Szerintem kellene már egy Nemzeti Mentálpia hálózat is, de az tartson nyitva ám vasárnap is, hátha a sok családi beszélgetés rossz hatással lesz a mentálodra.
4. Ha bemész dolgozni, vess magadra, és helyettesíts, vonj össze kedvvel. Saját csoportjaidban ismertesd meg a diákokkal az átlagszámítást, diktáld le a jegyeiket, de mivel nem tudnak ilyen gyorsan számolni, számold ki helyettük az átlagukat. Aztán vigasztald és bátorítsd a bénákat, az okosokat meg dicsérd meg. Előtte persze oszd ki a témazáró dolgozatokat, és mérlegeld az öngyilkosságot, mint megoldási lehetőséget.

Jól van, jól indul a hét, de egy tragikus vasárnap után mitől is volna ez másképp. Tegnap anyám egész nap beszélt, megállás nélkül, így se dolgozni, se olvasni, se pihenni nem tudtam. Kun Árpáddal a múlt héten gyakorlatilag csak az ágyban tartok fel viszonyt, de még az sem örömteli, mert egy oldal után elalszom rajta. Nem unalmas, csak nagyon fáradt vagyok. Biztos vitaminhiány.

Azért vannak mittudomén, jó hírek mondjuk. Megírtam a konferenciára az absztraktot, ami elég rövid lett, de hát vagy hosszan mondom, vagy röviden. Közepesen hosszan és érdekesen - ez a cél a konferenciáig. Majdnem minden dolgozatot kijavítottam, ez is jó hír. A jóga is jó. Végre volt időm írni a Gittre is (KATT), meg a 13. emeletre is (KATT).

Más, a világ egy kupleráj amúgy. Fordítanom kell, ki kell olvasnom a Boldog északot, adminisztrálnom kell, és egyáltalán meg kell csinálnom egy tonna melót iziben, és dolgom van ma este Gofrival, szerdán meg Emmával. Mi a tökömnek alszom én mostanában ennyit??? Gyalázat.

Más nincs, próbálom összehangolni az időt és a találkozókat abban a kis időben, amikor Budapesten jövök és/vagy megyek. Akivel bizniszem van (szó szerint meg szakmailag), meg akit nem láttam évek óta, ők vannak a sor elején, de nem kell megsértődni, ha most nem szólok. Az is balfaszság, ha nincs idő beszélgetni rendesen, nem? Ha valakinek meg sürgős vagy nyomasztó, akkor azért szóljon.

A mai zene Manu, leginkább azért, mert tavaszodik.

Még egy

Június harmincadikán ismét kapunk még egy másodpercet. Az egész nyilván abból ered, hogy az ember olyan elégedetlen, mint egy kisgyerek: csak még egyet, csak még egyszer, és az időmérés a fétise. Akkor is az, ha már évtizedekkel ezelőtt kiderült, az idő sehogy sem tud objektív lenni, mert olykor gyorsabban, máskor lassabban telik. (Nem a szubjektív, az objektív időre gondolok, amikor fizikusok felültek valami szuperszonikus gépre, jól elrepültek valahová, aztán kiderült, hogy a gépen és a földön másképp telt az idő.) 1972 óta van ez az úgynevezett szökő másodperc, amitől az emberiség azt reméli, szinkronba hozza a ... mit is mivel? A napidőt az atomórával? Na mindegy, nem biztos, hogy érdemes ezt követni, mert ennek aztán tényleg nem sok köze van ahhoz, amit időnek gondolunk egyébként: vagyis a világ mozgásának lecsapódását, érzékelését a statikus énben. (Az agy számára az idő mozgást jelent. Ezt egy osztrák neurológus írta egyszer.)
A még egynek persze lehet örülni, mert egy kicsit olyan ez, mint a még egy lökés a hintán, a még egy magasba dobás és még egy elkapás, a még egy csók, a még egy érintés - az örökkévalóság próbája.
Azon gondolkodtam, hogy miből is volna jó néha ilyen utánigazítás. lehetne nemzetközileg előírt norma a még egy mosolyra, mondjuk havonta kétszer, aztán lehetne még egy érintés, vagy még egy ölelés, kötelezően előírva, központilag. És lehetne még egy eksztázis, még egy beszélgetés, még egy séta, még egy nevetés.
Persze csak jó dolgokból lenne még egy. Nem véletlen, hogy ezt a még egy másodpercet se januárban tartjuk, hanem júniusban. Szeretem, hogy a fizikusok és a nemzetközi időmérésért felelős szakemberek is inkább a nyárestéket hosszabbítják, mint ezt a kedvetlen, jeges januárt.

Más nincs, dolgozom és fázom, olykor elmegyek jógára. Most már igazán közel az utazás, pont két hét, úgyhogy én is kezdek izgulni kicsit. Nem tudom, milyen lesz a társaság, kicsit aggódom az eddig látottak alapján, de bízom benne, hogy klassz embereket választottak ki a szervezők. Addig azért aludjam ki magam, mert ez a napi három és fél óra még a jógával együtt is kevéskének tűnik.
Szerintem ma délután lopok magamnak még egy kis alvást az esti színház előtt. Hamlet Nádasdy Ádám fordításában Zsótér István Sándor rendezésében. (Köszönöm a javítást. Simán hülye vagyok.)(Amúgy a Nádasdy-féle Dante sosem jelenik meg??) Több mint két óra szünet nélkül a színpadon. Tényleg muszáj lesz előtte pihennem.
Mintha minden szigorúságom ellenére megint kezdene túlburjánzani a társasági életem. A februári táncrendbe egy Ian Siegel koncert mellé tegnap Gofri rábeszélésére felvettük Pintér Bélát és az ő társulatát. Hat emailben sikerült is jegyet foglalnom, de erről nem akarok beszélni. Szerintem mindketten úgy éreztük, hogy egy hibbanttal levelezünk.
Egyébként holnap mi nem dolgozunk, úgyhogy az a terv, hogy kimegyek a tóhoz és fotózok egy kicsit.

Tudom, hogy szánalmas, hogy minden felületen ezt a Júníus Meyvart nevű zenekart osztom meg, de nagyon a szívembe zártam őket tegnap a dolgozatjavítás közben. Nem is tudom. Költözzek Izlandra?

Je suis

Nincs mentség.
Szomorú vagyok, hogy megint azt kell megtapasztalnom, alig maradt türelem a világban egymás iránt. Kár, mert az ember csak egy másik embertől tanulhat, csak egy másik emberen keresztül lehet, ha lehet, jobbá.
Sokat gondolkodtam, mert megnéztem egy videofelvételt is a támadásról, és ... nem is tudom, mit írjak. Ez nem vallásháború, talán annyit azért leszögeznék. Elvakult emberek öltek embereket. Erre nincs mentség, még akkor sincs, ha most mindenki egy kicsit boldogabb volna, ha lenne gyorsan egy instant bűnbak, hiszen az egyszerű megoldások hívei vagyunk -  akkor nem kell gondolkodni, és főleg nem kell felelősséget vállalnunk.
Úgy tapasztalom, nehezünkre esik gondolkodni. Mintha ez az egész világ kezdené átvenni az Őrnagy hagymázas világszemléletét, és lassan csak Tóték léteznek. Örkényi korban élünk, és gondolati síkon is automatizálódunk. Na jó, ez szerencsére nem igaz mindenkire, de veszélyes trend.
Nem tudom, borzalmas a gyilkosságokkal szembesülni, borzalmas a vallási türelmetlenséggel szembesülni, de a legborzalmasabb azzal, hogy ostoba sztereotípiák erősödnek az emberekben. És ezzel alig-alig lehet mit kezdeni.
Egy-egy ember nem tudja megváltoztatni a világot, de a helyi közösségre mégis hatással lehet, és azt hiszem, ez fontos. Az ember nem tud a világ végére nézni, de maga köré igen. úgyhogy legjobb, ha magunk körül teszünk rendet, és kezdjük mindjárt önmagunkkal. Tegnap olvastam a pécs-somogy bányatelepi általános iskoláról, ahol Csovcsics Erika az igazgató (a nevét az Indexen nem sikerült ugyan helyesen leírni, de hát sebaj), és ahova egy ideje már tényleg szeretnék eljutni, és láttam Cserdi polgármesterét, Bogdán Lászlót egy beszélgetős műsorban Bódis Krisztával és Derdák Tiborral.  És ilyenkor reménykedem, hogy van másképp.
Azért van egy dolog, ami nagyon bosszant az utóbbi időben. Néha úgy érzem, kezdenek hülyének, agyatlan hippinek nézni, amiért minden ilyen kényes szituációban a toleranciát és a másik megértésére való törekvést hangsúlyozom, mert nem tetszik, hogy a világ kilencmilliárd bíró világává kezd válni, és hogy az ÉN világuralomra tör.
Tisztában vagyok vele, hogy a túlélés egy biológiai mozgatórugó, a gondolkodás pedig egyre kevésbé az, de akkor meg az a rossz hírem, hogy minálunk sok erősebb állat van, nálunk sokan futnak gyorsabban, és tovább bírják a víz alatt, szóval ha így folytatjuk, ha nem veszünk tudomást arról, hogy a fajunk egyetlen erőssége a gondolkodás, akkor nem marad belőlünk mutatóba se.
Semmi nincs, ami egy élet elvesztéséért kárpótolhatna minket. Ha hatalmamban állna, feltámasztanék mindenkit, akinek erőszakkal vették el az életét, de nincs ilyen hatalmam. Csak felelősségem van, ahogy mindenki másnak is a világ szerencsésebbnek mondható felében/harmadában. Mert mi vagyunk felelősek azért, hogy a világban ennyien nyomorognak, és hogy tudatlanságban, érzelmi sivatagban nőhetnek fel emberek milliói. Tegnap arról beszélgettünk, Magyarországon sem kerül(ne) sok időbe fanatizálni embereket egy közös célért, az erőszaknak ugyanis a valláshoz, az iszlám hithez aligha van köze. Ez csak címke, amit bármikor lecserélhetünk másra is. A fehérek öntudatára, az irredentizmusra, a rasszizmusra, a nemzetállamra, a cigánykérdésre vagy bármire, aminek a nevében embert lehet vagy lehetett ölni.
Szomorú vagyok.

Örökké

Ma tizenhat éve, hogy meghalt apám. Ezt most úgy írom, mintha az időnek volna jelentősége, pedig inkább azt kellene írnom, hogy mind meghalunk, az emberek élete jelentéktelen epizód, és arra kellene gondolnom közben, hogy persze mindegy, és hogy akkor is tisztességesnek kell lenni, pont a mindegy miatt, de ezt most nem hexameterben idézem, mert az is mindegy, és egy másikra is gondolnék közben, mert olyan hófehér haja volt, mint apámnak, és a folyosón felkapcsolt villanyra asszociálnék, meg hideg neonra és a kopott, alagsori falakból sütő érdektelenségre.
Azt hiszem, minden kórházban az alagsorban van a hullaház. Hogy a halál ne legyen szem előtt, gondolom. Még sosem jártam arra, csak anyósomat kísértem egyszer halála után egy rövid úton azon a folyosón álmomban. Nem tudom, neki volt-e szüksége rám, vagy nekem a megnyugvásra, de kedves, sima szavakat suttogott a fülembe akkor éjjel.
Az ember szemérmes, nem kívánja látni a halált, mert zavaros fogalmai vannak az időről, és azt képzeli, az örökkévalóság hosszabb, mint a pillanat. Valaki azt mondta nemrég egy filmben, csinos lány volt egyébként: "Ennyit tudok adni, ezt az örökkévalóságot neked.", és szomorúnak tűnt, mert kicsit rövidnek érezte ezt az örökkévalóságot. Furcsa. Az örökkévalóság, ahogy a neve is mondja, örökké tart, csakhogy az ember sajnos nem érti az időt. Az örökké az pont annyi, csak nem percben mérjük.
Bár apám hirtelen halállal halt (megrepedt a szíve), se őt, se engem nem ért készületlenül a vég. Hónapokkal korábban érezte, hogy a teste nem engedelmeskedik neki többé, akkor aztán ijedtében a dohányzással is felhagyott. Az ember meg, ha szeret valakit, megérzi a távozó kapkodását a napjain. Kár, hogy akkor már tenni nem lehet semmit.
A halál nem fontos abban a kultúrában, ahol élek. A halottakat igyekszünk elrejteni, a halál iránt érzett gyűlöletünket a temetések árában látjuk igazolódni, és terápiaként a felejtést írjuk elő.
Nekem ez nem tetszik. Egyrészt vidámabb, természetesebb halált szeretnék. Annyit beszélünk a természetes születésről, na jó ebben az országban az sem ildomos dolog, de olyan keveset a ... nem is tudom, hogy nevezzem, mert a természetes halál alatt mást szoktunk érteni. (Egyáltalán van még természetes halál? Úgy teszünk, mintha a halál természetellenes volna, és magyarázatra szorulna. Hát ha valami, akkor inkább az élet szorul magyarázatra, szerintem.)  A méltó halál patetikus, a kegyes halált meg büntetik. Nem is lehet itt normálisan meghalni.
Ezt a szót majd kitalálom egyszer, de arra gondolok, a testemet majd ne rideg, hófehérre meszelt folyosón tolják fehér lepedő alatt, hanem legyenek a folyosón vidám falfestmények, a ruha, amiben temetnek vagy hamvasztanak, legyen vörös és kék, a vendégek csípjék ki magukat, a nőkön legyen vérvörös rúzs, és mindenki rúgjon be már a temetés elején, de ne azért, mert így illik, hanem mert arra gondolnak, milyen rohadt jó is volt az az egy-egy örökkévalóság, amit velük töltöttem.
Apám velem töltött örökkévalósága csodálatosan szép volt. Kevés ehhez mérhető örökkévalósággal tüntet ki a lét, azt hiszem, de az is igaz, örökkévalóságokat egymáshoz mérni ostobaság.

A fikcióról, meg a nem fikcióról

Azon gondolkodtam most reggel, hogy hatalmában van-e az embernek, egy embernek valamivé, valamilyenné tenni egy másik embert, de azt hiszem, nincs, és soha nem is adatott meg ez hatalom senkinek itt, ezen a földön. Ha valakin, hát kizárólag önmagán van hatalma egy embernek, ebben lesz Isten egyenrangú társa - mindketten énvilágokat teremtenek. Jó, Istené kicsit nagyobb, de hát a teljesség úgysem mérhető ki centivel.
Ezt most csak azért írom, hogy világos legyen ÉN nem teszek senkit semmilyenné, én legfeljebb magamat teszem ... hát mondjuk egyelőre érző, érdeklődő emberré, de hosszú távon életvidámmá is szeretném. Teremteni legfeljebb fikciós karaktereket tudok, igaz, őket valóban olyanná, amilyenné akarom. Ez az én szabadságom, az én teremtett, de nem valóságos világom. A valóságban erre nem vagyok képes.

Az van, hogy viszonylag ép elmével éltem túl az első tanítási napot, bár a fejemben állomásozó kis takony-alien állandó tartózkodási engedélyért folyamodott az illetékes hatóságokhoz, és ocsmány kis életét a melléküregeimben tervezi leélni. Kellemetlen érzés.

Sok a munka amúgy mindenhol, de igyekszem beosztani az időm és nem merengeni, pedig volna min. Gyula jó kis kalandkrimijéről írtam a Gittre (KATT), ma jó nő leszek, és fordítani fogok, közben dolgozatokat javítok és naplókat olvasok, megírom a cikket, amit akarok, de legalább haladok benne, és olvasom tovább Kun Árpád regényét is. És ha nagyon ügyes leszek, akkor este elmegyek jógázni. Pont azért, amit a poszt elején írtam. Magamat akarom magammá tenni.

Mi van még? Tört prózába való káosz, örvény és öröm, de inkább csendben kell maradni. Most karcsú boka kellene, hogy ne csússzak le a keskeny kis kövekről a mélységbe. Majd összejógázom magamnak pár évtized alatt.

Más nincs, gyógyuljak meg. Mondtam, hogy mindjárt elutazom?

Hexameter

Jaj, olyan büszke vagyok magamra, hogy nem kezdem el listába szedni, mi mindent nem csináltam meg az elmúlt két hétben. Nem akarom elkiabálni, de még az sem kizárt, hogy javuló tendenciát mutatok. Jót tesz ez a jóga.
Na az azért igaz, hogy amikor tegnap este kilenckor kiderült, hogy a kiskamasz kamuzott az elvégzett töriösszefoglalás és Toldi Előhang ügyében, akkor hoztam a negyvenpluszos anyukák sztereotípiáját mind a káromkodások, mind a hangerő tekintetében, és sokadszor fogadtam meg, hogy készíttetek valami közjegyzői okiratot arról, hogy NEM az én nevem van rámatricázva mindenre ebben a családban, de ... Na jó, hogy a két hexameter sms parafrázisát idézzem: nem qva mind1 b+? De. Vannak dolgok, amik nem változnak.
Az, hogy emiatt negyed tizenkettőkor kezdtem el dolgozatot javítani, már tulajdonképpen végképp mindegy, ahogy az is, hogy a dolgozatot magát nem sikerült hazahoznom, így érdeklődve bámultam a megoldási lapot, hiszen fogalmam sem volt, hogy akkor a megoldás az jó vagy sem. Jó, ez van, az utolsó napoknak az én életemben nyilván nem szentjei, hanem gonosz kis manócskái vannak, és ezt már akkor is gondolhattam volna, amikor délután négykézláb, félig a szekrény alá mászva szereltem vissza az asztali gépbe a hálókártyát, hogy ki tudjam nyomtatni azt a lapot, amit már két hete kinyomtattam, és akkurátusan beraktam a tévészekrénybe, hogy meglegyen. Nem volt meg.
Más nincs, pici lelkiismeret furdalás azért, mert hajnalban kaptam egy emailt a Keleti Partról, mindenki ezerrel pörög a varsói programon, és erről eszembe jutott, hogy Marknak két hónapja esküdtem meg, hogy írok.
Ma munka. Valaki temessen gyorsan el. De ha nem, akkor találtam vérpezsdítő zenét, ezt kérem intravénába. Úgyis mindjárt elutazom.

Feji érzéstelenítés

Baj van a fejemmel. Jó, nem újság, mindig is volt vele baj, hol másképp működött, mint az elvárható lett  volna, normálislegyélmárédeskislányom, hol megmagyarázhatatlan fájdalmak keringtek benne hetekig, ami kétségbeesésbe sodorta anyámat, de boldog, iskolamentes ágynyugalmat rendelt nekem, hol meg minden különösebb ok és indok nélküli álmatlanságra ítélte a gazdatestet. (Ez utóbbi szokását sajnos a mai napig megtartotta.)
Pedig a fej az fontos. Egy idős görög nő szerint (legalábbis egy filmben) a fejnél már csak a nyak fontosabb, mert igazából a nyak irányítja a fejet, így aztán elég valószínű, hogy az én fejbéli gondjaimról is, mint annyi minden más problémámról, a nyakasságom tehet. Erre a csodás, év eleji, mondhatni világmegváltó, gondolatra még tegnap este jutottam, amikor azon gondolkodtam, hogy a büdös életbe lehetséges az, hogy nekem ennyi fájdalmat tudjon okozni a testem, amikor azt mindenki tudja, hogy ezek a dolgok (is) fejben dőlnek el, és hát ki az a barom, aki azt akarja, hogy fájjon.
Miközben örültem, hogy nem dobtam ki rendrakásnál az utálatos nyakmerevítőt, és estére a tízes fájdalomskálán tizenegyes fájdalmat produkálva engedélyeztem magamnak egy szemet a bazmegnevegyélbemeerttánsosetérszvissza márkájú fájdalomcsillapítóból (ez olyasmi, hogy akkor most vért se adhatok emiatt az egy szem miatt nagyjából három hónapig, csak hogy képben legyünk a szer hatásait illetően), és a gyógyszeres fiók fölött próbáltam felidézni a gyomorvédő gyógyszer nevét, amit egyidejűleg be kellene szednem, szóval mindeközben azon merengtem, miért is nem tudom én ezeket a dolgokat megoldani fejben. Pláne úgy, hogy közben tökre értem, fel tudom fogni ésszel, hogy az ember nyakát ájulásig összerántó izomhúzódás az egy pszichés görcs, és bár van köze a reggeli jógához, oka semmiképpen sem ott keresendő.
Van az a csodás találmánya az orvostudománynak, amit érzéstelenítőnek hívnak. Jó foghúzásra, jó szülésnél, jó műtéteknél, szóval mindig jó, amikor a test amúgy nem enged, zárja magába azt, amire nincs szüksége többé. Tegnap hanyatt fekve a csodás kis hengerpárnámon (köszi idegsebész), azon agyaltam abban a négy másodpercben amíg a gyógyszer be nem szívódott a véráramba, és el nem jutott a megfelelő agyi fájdalomközpontig, hogy igazából nekem pont egy önérzéstelenítő vegyületre lenne szükségem, amit ilyenkor a megfelelő tároló sejtekből pillanatok alatt el tudnék juttatni oda, ahova kell. Fejből fejbe. Instant boldogság és nihil 2in1.
Kun Árpád csodálatos regényének első, mágikus realista felét olvasva azt gyanítom, ez nem is annyira bonyolult dolog, mert ugye abban az ő Afrikájában annyi minden mással is meg kell küzdeniük a szereplőknek: átkokkal, ártó varázslókkal, meg mit tudom én mikkel, és ez a küzdelem annyi energiájukat felemészti, hogy gyakran észre sem veszik, hogy közben meghaltak. Amúgy ez is tetszik, ez az elmosódott határ élet és halál közt. Az élet iránti aggódás teljes hiánya, ami számomra mindig a bölcsesség és nem az ostobaság biztos jele. Hát ezt akarom megtanulni, mert szerintem ott, az aggódásoktól mentes csücskében a világnak lehet az én feji érzéstelenítőm elrejtve. Lehet, hogy el kellene utaznom Afrikába.

Fogadalom

Nem nagyon szoktam újévi fogadalmakat tenni. Nem azért, mert nem tartom meg őket, hanem mert nehéz az olyan fogadalmat megtartani, amit mondjuk kétszáz nappal egy bizonyos élethelyzet előtt született. Ezért aztán különösen tanácsos óvakodni a soha és mindig szavak használatától a fogadalmak esetén, mert egy adott soha és mindig csak az adott időpillanatban lehet releváns, később pedig inkább szenvedést, mint előremutató fejlődést hoz magával.
Én úgy vagyok vele, hogy ha fogadni kell, illetve kell a fenét, ha szeretnék, akkor olyasmire gondolok, ami egyedül tőlem függ, és aminek a megtartásához saját akaratomon kívül nem szükséges semmi.
Nagyon kedves és érdekes előadást hallgattam tegnap a TED-en, amiben egy idős tanár és kosáredző, John Wooden arról beszélt, a siker az, amikor az ember önmagából hozza ki a legjobbat, és nem másoknál akar jobb lenni. Van  a videóban egy nagyon érdekes gondolat. Azt mondja Wooden, mindegy, ki szerzi a játékban a több pontot, ha mindent megtettél, akkor lehetsz úgy is nyertes, hogy más több pontot szerzett. Ez a különbség az OUTSCORE és a WIN között.
Ezzel csak oda akartam kilyukadni, hogy mindegy, milyen az élethelyzet, az ember nem gonoszokkal, nem ellenfelekkel vagy ellenségekkel küzd, hanem saját magával, és ezzel azért jó tisztában lenni, mert ez megkönnyíti mindannyiunk számára, hogy elengedjünk bizonyos dolgokat.
Ezen a héten a jógaórákon Iyengar sort gyakoroltunk. Én ezt a fajta gyakorlattípust nagyon is közel érzem a személyiségemhez, de azt nem mondom, hogy könnyen is megy. A kevés, nagyon lassan, nagy precízséggel végzett gyakorlatból álló sor közben ugyanis az ember nagyon pontosan érzi, hol vannak a szervezetében azok a pontok, ahol megáll az energiaáramlás, ahol a megoldatlan dolgok, ezeket problémáknak szoktuk hívni amúgy, felgyűlnek. Ha megfelelően akarjuk elvégezni a gyakorlatsort, akkor ezeket a csomókat, ki kell engedni, mert nem szépítem, ezek nagyon nagy fájdalommal járnak. (Én például ma annyira nem engedtem el a nyakamban valamit,, hogy azóta is iszonyatosan fáj. Legyen tanulság, a nyakasság nem kifizetődő dolog.)
Szép a magyar nyelv, jobban kellene rá figyelnünk: a problémát megoldjuk. Ez azt jelenti, hogy vannak olyan dolgok és emberek az életünkben, amiket és akiket el kell oldanunk, el kell engednünk magunktól. Az eloldás szabaddá és teljessé tesz, a kötés nem. Ez az élet egyik nagy misztériuma.
De nem akarom túlmisztifikálni a dolgokat, és pláne nem akarok a transzcendencia irányába elmozdulni. Maradjunk a világon belül. A mi világunkban minden logika. (Persze, tudom, a líra is.)
De visszatérve  a fogadalmakra, idén is fogadtam magamnak magamért valamit. Nehéz fogadalom, fájni is fog biztosan, mert mindig ott fáj, ahol változni kell. Év végén majd meglátjuk, sikerrel jártam-e. Sikerrel annyiban, hogy megtettem-e mindent, amit megtehettem. Ha igen, majd örülök.
Más nincs, lassan gyógyulok, igyekszem kigőzölni, kiizzadni a melléküregeimben lakó mindenféle nem kívánatos váladékot. A jóga is jót tett, éljenek a fűtő légzések, de este szaunába megyünk. Isten áldja a finneket.
Amúgy ha elengedés, akkor szinte mindig Andrew Bird.

Január egy

Jól van, meglett az új év, kitolta magából az öreg, lehet örülni, lehet magunkhoz szorítani a reményt, az örökkévalóságba vetett hitet, meg a maradék virslit.
Erdős Virág szépet kívánt az országnak, én kisember vagyok, kicsit kívánok, legyen valahogy, és a valahogyban legyen a sírásnál több nevetés, a hideg ágynál több szeretkezés, az unalomnál több élmény, az állandónál több változás, az árnyéknál egy kicsivel több fény, legyen viszonylag kevés prím szám, és sok utazás, legyen több élet, mint halál, és legyen mondjuk az, hogy hagyjuk magunkat szeretni mindenféle cirkusz nélkül.

Ha ez mind megvan, akkor lehet dolgozni, világmegváltani, ülni és nézni, kinek mi a feladata éppen.
Nekem ma például légzőgyakorlat volt, mert a hajnali borzalmas fejfájásra ezt gondoltam terápiának. Nem, nem a fél pohár bor és a negyed pohár pezsgő (de szar volt) miatt, hanem mert ez a rezidens takonykór nem tágít, és a biztonság kedvéért a fejemben lévő összes melléküreget kitölteni igyekszik.
Mára még van egy kis lencsefeladat; megkeresni például, mert egyelőre sajnos fogalmam sincs, hova a tökömbe raktam el, de egyébként semmi ok az aggodalomra, majd átveszem Ristjana hagyományát: az új év reggelén banánturmixot kell inni, mert az gazdagságot hoz. A lencséért úgysem vagyok oda igazából.
Olvasom Kun Árpádot, és nagyon szeretem a könyvét. Szerintem ezt pont így kell - semmi allűr, semmi mondatoknak kerékbe törése, csak a történet, meg a színtiszta próza. Végre.
Ma már dolgozom egy kicsit, ha anyám sokat beszél, akkor sokat. De dolgozathoz még nem nyúlok. Azért  legyen bennem egy kis tartás.

Más nincs. Szerintem ne alibizzünk idén sem, inkább égessük magunkat tovább, előbb utóbb úgyis muszáj porrá legyünk. Lehet vadul, lehet klasszikusan, kinek mi áll jól.