Fire Fly

Valahogy mindig a szorongásnál és a szorongás elleni küzdelemnél kötök ki. Ezt csinálom a szabadidőm nagy részében.
Közeledik a konferencia időpontja, és egyre kevésbé értem, végül miért rám esett a választás. Nem magára a képzésre gondolok, csak arra a számomra meglepő felhajtásra, ami az egész eseményt övezi. Jó, tudtam, hogy az ünnepség nem kis pálya, de eddig valahogy sikerült nagyon szerencsésen szétválasztani a biztonsági- és a médiaérdeklődést magától a munkától (értve ez alatt az önfejlesztést, élménygyűjtést is). Ez az ideiglenes siker tegnapig tartott, amikor valami számomra ismét megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, hívjuk inkább kényelmesen véletlennek, eltalált hozzám a média, pedig sajnos egyáltalán nem vagyok médiakompatibilis. Az a helyzet, hogy nemhogy nem érdekel a hírnév, de mivel abszolút érdemtelennek érzem, hiszen ezer olyan tanárt tudnék mondani, aki nálam érdekesebb dolgokat csinál, kifejezetten zavar is ez az egész.
Jó, igaz, meg fogok birkózni a szorongásommal, majd valahogyan addig meditálok holnap, amíg, ha ki nem is ölöm magamból a kamerák és fényképezőgépek láttán rám törő pánikot, legalább igyekszem nem felrúgni a munkájukat végző sajtósokat. Fura dolog ez, mivel én nagyon szeretek fotózni, tehát igazán lehetnék megértőbb velük, de nem vagyok. Én sem értem.
Mély lélegzet, has behúz, értelmes arc. Ezt kellene gyakorolni, nem állandóan fintorogni, hogy melóznak. Nem könnyű, na. Kezdem megérteni az unott arccal interjút adókat. Fejlesszem magam ezen a téren. Van rá, izé öt napom. Nemesempánikbanemesempánikbanemesempánikba. Holnap megkérdezem a jógatanítótól, hogy értelmezhetem-e ezt mantraként.
Azért a tegnap estémet vehette volna valami kandi kamera, lett volna nézőszám. Az első gyönyörű felvételt akkor készíthették volna, amikor udvarias visszahívás gyanánt tök véletlenül felhívtam egy egyiptomi számot (arab üzenetrögzítő), és két lehetőség futott át az agyamon, 1. valami űberdrága arab pornóvonalat hívtam, de még azt se értem, ha valaki felajánlkozik nekem 2. egy terrorista sejtet találtam el, és mindenféle titkosszolgálatok le fognak hallgatni az elkövetkező ötszáz évben. Végül kiderült, hogy csak lemaradt az egyes a hívószám elejéről (nem tudom, hogyan, mert visszahívtam a számot!). Az újabb hívásnál már a CNBC telefonközpontja jelentkezett, én meg sokkot kaptam. Gyorsan meggugliztam, hátha nagyon sok ilyen hírüzem van a világon, többek közt egy érdektelen kis helyi rádió Utah egyik elfeledett városkájában, de nem.
Jó, mindegy, egyelőre átépítés alatt van az a helyszín az agyamban, ahol elsőként szembesültek az idegsejtek ezzel az információtartalommal, de bízom benne, hogy néhány év alatt regenerálódnak majd.
A sokk mellett az is van, hogy az egész konferencia miatt, meg Mark levele miatt is, eszembe jutott az amerikai évem, és hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül, ismét felszínre került az az űr, ami azóta is betöltetlen a lelkemben. A fene egy meg. Hiányzik na. Boldog vagyok itt, ahol vagyok, vagy inkább úgy mondom, a lehetőségeimhez képest boldog vagyok, de sokan hiányoznak ebből a boldogságból. Mondom mindjárt, ha ott lennék is sokan hiányoznának, még többen, mint így, de régen voltam ott, és ... na mindegy. Marknak írjak tisztességes levelet, ezt kérte, és most már másodszor kéri három hónapon belül, szóval bassza meg, szedjem össze magam. Olyan ez a fickó nekem, mintha a legjobb testvérem volna. Néha még ugyanazt is álmodjuk. Nem tudom, a vér szerinti testvéreimmel ez miért nincs. Nemakarokrólukbeszélni. Ez egy másik mantra.
Ja, amúgy minden klassz. Ha nem foglalkozom a szorongásommal, meg a házimunkával, meg a sulival, meg a legkisebbik felvételijével, meg a mitrakjakabőröndbe pánikommal, akkor azért van naponta 5-10 perc, amikor laza vagyok. Vagy nem olyan feszült, hogy belém törjön egy acéltű.
Jól van, leszek még jobban. Ha már utazom, elringat a vonat, meg a repülő. Remélem, Varsóban tudják mi az a gintonic.