Térdcsók

A gondolkodás értelme nem a tudás megszerzése, hanem az, hogy meg tudjuk különböztetni egymástól a jót és a rosszat, a szépet és a csúnyát.
Nagyjából ezt mondja Hannah Arendt, és van ebben igazság, még ha nem is feltétlenül így fogalmaznám meg. Az jutott eszembe erről, hogy a szándék, az odafordulás, a mozdulat iránya már több, mint a semmi. Sőt, van, hogy ez marad a minden. Ez a tökéletes akaratban megnyilvánuló tökéletlenség. Hogyan mondjam ... mint amikor a misén azt mondja a pap: Ne vétkeinket nézzed, hanem egyházad hitét. Vagy amikor jóga órán nem érem el a könyökömet, akkor is elég a szándék, a mozdulat megfelelő iránya.
Sokszor az emberekkel is ilyen ez az egész. Megvan az odafordulás, az odafigyelés, ha többet nem lehet tenni, akkor ezzel kell megelégedni. Én talán soha nem fogom tudni megcsinálni a padcsimottászanát, de törekszem. Van, amikor ez minden, ez a törekvés. És bár törekedni kell arra, hogy ez mindig intenzívebb legyen, előfordul, hogy a célt nem lehetséges elérni. A hit megvan, a vétkeket meg nem lehet levakarni. Isten felé kell törekedni.
Fáradt vagyok, és úgy érzem, mostanában elég sok dologban törekedtem. Az elég sok persze nem elég, de most nincs több. Aludni szeretnék csak. Hosszú, gondolattalan álmokat szeretnék magamnak, a semmit pedig útitársnak. Átvonatozni a pihentető semmibe.
Certeau képén gondolkodom. A vasúti kocsiban megtestesülő biztonságos élethelyszínen. Én gyerekként hintában ülve tudtam jól gondolkodni, mert az a monoton ritmus garantálta az elmélyülést.
Nem tudom, írtam-e már, de letettem arról, hogy elolvassam a magyar fordítást. Kétségbe ejtő az a kiadás.
Annyit akartam egyébként pletykálni róla, hogy nagyon érdekes fickó volt. Nemzetközileg leginkább csak egyetemi berkekben ismerik, de szülőhazájában, állítólag, marha népszerű pali volt. Jezsuita, de a katolicizmus egy egészen "nyitott és nagylelkű" formáját gyakorolta. A temetése nagy társadalmi esemény volt, jó sokan elmentek rá, és a jezsuita templomban saját kérésére Edit Piaf "Non, je ne regrette rien"-je szólt. Igazán unortodox gondolkodó volt. Persze ettől még le lehetett volna fordítani magyarra tisztességgel.
Más nincs, ballagás van. Mindennek vége van egyszer. Fel kellene mászni egy fa tetejére, és onnan nézni a világot örökre.
Egyébként meg annyi minden van, amiről nem írok, mert már nincs magamhoz türelmem. Na ebben például jobban kellene törekedni. Egyenes háttal a térd felé.

Úgy van

És akkor yessss. Az első igazán nyomasztó határidő pipa. Tegnap éjjel hozzáolvasztottam az íráshoz  a rövidke bibliográfiát, ami terjedelme ellenére megizzasztott. Kicsit megváltoztak a szabályok mióta utoljára ilyen súlyosan mindenféle emberekre hivatkozó szöveget írtam, és bevallom, továbbra sem igazodom el azon, hogyan is kellene e-könyvekre hivatkozni tisztességesen. Majd erre találjon ki valaki valamit.

A megkönnyebbüléshez persze hozzátartozik, hogy tegnap volt az utolsó nagyjából normális nap a végzősöknek, úgyhogy már fimet se kellett nézni órán, mert a csoport egyik fele lelépett, a másikkal meg tanulmányi kirándulásra mentem a közeli parkban. Szeretem ezt a csoportot, az az igazság. Volt velük bajom elég, de akkor is. Minden lustaságuk, meg nemtörődömségük ellenére volt bennük valami spiritusz. Tegnap még büszke is voltam egy kicsit, mert a csoportból hárman is anglisztikára jelentkeztek, és arról beszélgettek, milyen jó is lenne, ha együtt járnának órára. Mindhármukat  nagyon kedvelem, és örülnék, ha angoltanár lenne belőlük. Talán lenne hozzá valami közöm.

Most néhány nap csendesség, olvasás, elmaradt dolgozatjavítás, háztartási elsősegély következik. Jövő héten érettségi, osztálykirándulás, miegymás, de az a hét igazi ellazulás lesz mindenféle szempontból. Aztán péntektől megy a taposómalom tovább, emelt szintes érettségit javítok egy hétig, meg össze-vissza ügyelek vizsgákon, meg egyéb csuda dolgok.

Tegnap éjjel, két lábjegyzet közt megint írt Mark. Szeretné, ha könyvet írnánk közösen. Nem is tudom, tulajdonképpen örülök az ötletnek, mert a közös blogunkat is szerettem, csak hát mire emlékszem én, és megbízhatóak-e ennyi év távlatából az emlékeim. Ő részletes naplót írt, az én internetes naplóm viszont odaveszett a freeblog halálával. Megígértem neki, hogy gondolkodom a dolgon, mert tulajdonképpen nem lenne ellenemre, de akkor ez megint milyen, ha belevágunk, a nyaram írással töltöm. Hogy fogok én megírni valaha is egy tisztességes saját prózai munkát ennyi minden közepette? Nyilván sehogy. Másrészt viszont sokkal kevésbé stresszel, ha angolul kell írnom könyvet, mint ha magyarul. Ez biztosan nem normális dolog.

Más nincs. Egy konferencián gondolkodom, megbízható források szerint nem valami színvonalas rendezvény, Joe szerint viszont el kellene mennem, ha pályázni akarok Jeruzsálembe. És Budapesten van, ami jó, mert belefér egy esti sörözés vagy Fekete lyuk projekt. Meglátom.

Tegnap voltam jógán. Az oktató kedves nő, de rengeteget beszélt. Egyszer majd mondjam meg neki barátilag, hogy nem kell annyit beszélni. Viszont megtaláltam a Napfonat csakrámat, és fáj. Ez vajon rossz jel?

Egyébként meg legyen nyár és kész. Ez a zene nem megy ki a fülemből két napja, mert nem csak úgy volt, hanem úgy is van. Csak azt nem lehet tudni soha, hogy lesz. Mondjuk jobb is.

Munkafázis

Jó. Majd ha legközelebb eszembe jut igent mondani egy cikkfelkérésre, akkor legyen kedves, lőjön le valaki. Azt hiszem, nem vagyok egy tudományos ember. Sokáig azt hittem, hogy igen, de nem. Ez van.
Egyébként a fenti ábra tulajdonképpen teljesen jól mutatja a munka fázisait, bár nálam a pánikszakasz szerintem jóval hosszabb. Mivel már abszolút nem lehetett tovább tologatni az érdemi munkát, hétvégén eljutottam az All the work  while crying szakaszba, amihez alapvetően nem a cikknek volt köze, se az írásnak, hanem annak, hogy vasárnap volt, tehát anyám látogatott, én pedig órákat töltöttem a konyhában ebédfőzéssel, ami lehetett volna persze olyan, mint a tantrikus szex, hogy fogmosás közben is a szexre gondolunk (na jó, lehet, hogy nem jól ragadom meg a lényegét), tehát fejben összerakhattam volna akár három tanulmányt is, de ismétlem, anyám nálunk volt, tehát nem hogy összerakni, de leginkább szétesni tudott csak bármi, ami a fejemben valaha is volt. Mire elkészült az ebéd, én már eljutottam az utolsó munkafázisba, azzal a különbséggel, hogy a munka nem, csak a sírás volt meg.
Olyan életvidáman festhettem, hogy még anyám is azt mondta, na jó, csukjam magamra az ajtót a dolgozószobában, aztán csináljam a dolgom. Néha azért, a legváratlanabb pillanatokban megjelent mögöttem, hogy ámuldozzon, milyen sokat írtam, és hogy angolul. Persze nem írtam sokat, mert nem lehetett, és nem írtam rövidet sem, mert azt sem lehetett. Elég nehéz nekem a középtáv, azt hiszem.
Este még elmentem futni. Az volt a nap fénypontja, pedig megint nem futottam két hete. Szokjak vissza erre, de sürgősen, mert ennél nincs jobb kikapcsolása az agynak.
Más. Ma értekezlettel nyitunk, nincsenek illúzióim, hosszasan fog szózatot intézni hozzánk Bridget.  Én mindenesetre már szóltam a csoportomnak, hogy ha nem jönnék, találják fel magukat. Őrület.
Szerdán ballagás, és most kifejezetten örülök, hogy a szerenádot letudtuk múlt héten. Ma már csak filmet nézetek a végzősökkel. Valami vicceset akartak, de én meg az Inside Job-ra gondoltam. Lehet, hogy elviszem nekik a Notting Hill-t. Azon nem kell gondolkodni. Ma már nekem is édesmindegy.
Ma este jóga, de utána pihenés. Szerdától Zsolnay Fesztivál, elég minimál a program. Se pénz, se Fábián Juli. Kár.
Más nincs. Várakozó állásponton vagyok.
Hannah Arendt tetszik, Certeau is. Utóbbi jezsuita volt. Majd pletykáljak róla legközelebb.

Tévesztések

kényelmetlen fikció (forrás: http://keddiorr.tumblr.com )

a sötétet a világossal
az örököt a halálossal
a semmidet a mindenemmel
az árnyékom a képeiddel

a kezdeted a végzetemmel
a teljest meg a részletekkel
rosszkedvem felét
jókedved telével

Ettől függetlenül

Ettől függetlenül a halál nem nevezi meg magát. 
Certeau

Ettől függetlenül a dolgok sem nevezik meg magukat, az ember nevezi meg és el a dolgokat. Szép, és hálás elfoglaltságom ez nekem is, reggelente megnevezni a körülöttem lévő tárgyakat és embereket. Olyasmi, mint a számlálás. Megszámlálni és elnevezni. Elejét venni a bizonytalanságnak, összekötni az idő egymástól elsodródni látszó részeit.
Ma reggel türelmetlenül neveztem meg az engem körülvevő életet, és arra gondoltam, nekem egészen biztosan csak napkeltekor szabadna ébredni, és kizárólag vízparton. Megérzi az ember, ha rossz helyen van. Azt hiszem, valóban ezt akarom, felülni az ágyban vagy csak felkönyökölni, és nézni, ahogy a csónakok elindulnak mind, kifelé a nyílt víz felé, és mire átmelegszik a reggeli levegő, már csak messzi pontoknak látszanak. Gyávaság, hogy az ember nem azt teszi, amit tenni akar.
Arra is gondoltam ma reggel, jó volna, ha nem utcákon kellene sétálni. Certeau-nak igaza lehet, már ha tényleg ezt mondja, az utcák, a szokások megkötik az embert, lelassítják a vérkeringést, eltömítik az ereket a tehetetlenség hordalékával.
Egyszer jártam egy olyan helyen, ahol a homok és a szél minden reggel átírta a part gyalogösvényeit. Végtelenül szórakoztató játék volt, és úgy láttam, az emberek is ügyesebben és természetesebben szerették egymást azon a helyen.
Cselekedni, csinálni valamit. Azt hiszem, egyet kell értenem azokkal, akik szerint ez fontos. A mondás is cselekvés. Az írás talán nem. Vagy nem mindig.



Más. Tegnap olvasóklub volt, és bár a könyv, Carlo M. Cipolla Allegro ma non troppó-ja igencsak rövid olvasmány volt, sok dologról tudtunk mégis beszélgetni, mint például a katapulttal a genovaiakhoz bosszúból belőtt pestises halottakról, az ál-dokumentumfilmekről, a történelmet mozgató apró félreértésekről és meg nem értésekről, meg arról az univerzalizálódott angol nyelvről is, amit használni ugyan mindenki használ, de ami sokszor csak elfedi az egymás mellett való elbeszélést, és eltakarja a kulturális különbségeket.

Más nincs. Az iskola mintha végstádiumos rákbeteg lenne, hosszú agóniába kezdett. A végzősök már szinte be sem járnak, de ha mégis, értelme nincs. A kicsik meg lézengenek mint az októberi legyek. Mindenki arra vár, legyen végre jövő szerda, akkor van ballagás, utána megint napokig szünet. A szerdát talán csak én nem várom, mert az a cikk leadásának határideje, amire viszont napok óta nincs időm. (A cikkírásban egyébként az a jó, hogy egy csomó érdekes dolgot olvasok hozzá, meg újra. Certeau-ba is részben ezért szerettem bele.)

Közben írtam a VilágMára, és nem káromkodtam.

Köztes

Vagyok, ütközőpont múlt és jövő közt, csomó a világ szövetében, szikla az öröklét folyójában. Engem kerülget az idő.
Engem persze minden kerül, ember, állat, szerencse - zárvány vagyok az időben. A világ keletkezésekor különültem el, és az idők végeztével majd idegenül múlok el belőle.
Ha le kellene festenem magam, burokban festeném, vénséges vén csecsemőként egy élet magzatburkában.
Hannah Arendt úgy írt az időről, mint az ember közbeékelődött létének következményéről.

"Más szavakkal, az idő folyamát, az állandó változást, múltra, jelenre és jövőre osztjuk fel, ahol a múlt és a jövő, a már-nem és a még-nem, pusztán az ember jelenléte miatt állnak egymással szemben antagonisztikusan. Az ember miatt, akinek ugyancsak van "kezdete", a születése, és vége, a halála, és aki létezésének minden pillanatában a kettő között áll: ezt a köztes időt nevezzük jelennek. Az ember behatárolt életének közbeékelődése az, mely a puszta változás megállíthatatlan áramlását - melyet érzékelhetünk ciklikus vagy éppen egyenesek által határolt mozgásként is, miközben soha nem leszünk képesek felfogni az abszolút kezdet és az abszolút vég fogalmát - az általunk ismert idővé varázsolja."
Hannah Arendt: The Life of the Mind (fordítás tőlem)

Azt nem tudom, Arendtnek igaza van-e úgy általában, de magamra nézve igaznak érzem, amit írt. Az is érdekes, hogy az ember ebben a köztes létében is milyen nagy fontosságot tulajdonít önmagának. Talán nem kellene, de nem tudom, másképpen hogyan lehet.

Classic

Elolvastam Greene regényét, és vagy nagyon jókor olvastam, vagy csak régen olvastam ilyen klasszikusan klasszikus regényt, de kifejezetten jót tett. Különösen örültem, hogy ez most tényleg nem volt kényszer, csak a kezembe akadt a szó legszorosabb értelmében; valaki csak úgy letette a lakásban, én meg felvettem, és ennyi.
Pihentet ez a fajta klasszikusság, ez a nyugodt, kiegyensúlyozott történetvezetés, és tetszik hogy az író nem siet sehová, hogy nem kapkod. Azt hiszem, én a férfiakban is szeretem az ilyesmit. Szeretem azokat a barátaimat, akikben van türelem. Persze kell néha türelmetlenség is, tudom, de ha az ember mindig türelmetlen, elvásik belé az élete. Olyan sokat kell sietnem mindennel mindig év közben, annyi a határidő, az egyik faltól a másikig úszás, hogy nekem tényleg csoda a másokban megtapasztalt végtelen idő. Jutalom.
Egyszer már írtam életem szelíd férfijairól, és most úgy tetszik, örök a hozzájuk való vonzódás. Nem változom már meg ezek szerint. Vagy nem sokat. Akárhogyan is múlnak az évek, nekem nem lesz kedves a  sietős, türelmetlen ember. Nem tudok vele mit kezdeni. Kell a csendesség, kell a gyengédség, és kell az az elnéző, megértő mosoly, a hibáim láttán.

Más. Április vége van, még pár hét hajtás, aztán a tanév rövid júniusi agónia után kimúlik. Már várom. Különösen, hogy úgy fest, egyelőre megmarad a Terasz. Certeau-t olvasok, mert régóta izgat, és Cipollát, mert holnap olvasóklub. Isten áldja meg a könyvajánlót, hogy egy nyolcvan oldalas könyvet választott.

Más nincs. Tegnap Gyémánt Kör volt Emma névnapja tiszteletére, ma szerenádozók jönnek, holnap olvasóklub. Mikor fogok cikket írni?! Rejtély. Az is, miért nem lehet könyv formában hozzáférni Howard Gardnerhez. Szakirodalomhoz nekem kicsit kényelmetlen az e-olvasó, de  be kell látnom , hogy nem is tudom, most mihez kezdenék nélküle.

Az emlékezésről

Én nem emlékezem, és nem felejtek. Ez a lírikus. Én meg felejtek, és emlékezem. Ez akkor epikus hozzáállás? Nem tudom. Lehet, hogy ennek most nem sok értelme van.

Furcsa napok vannak mögöttem, főleg mert hirtelen elég sok emlékem került elő mindenféle elcsomagolt, szigorúan tömörített emlékfájlból. Mark-kal beszéltem ugyanis, már nem igazából, csak írásban, de az mindegy. Jó rég hallottam róla, bírom, mikor azt írja, hello stranger. Jó humora volt mindig is. Bár ő nem tud hiányozni, kicsit azért hiányzik, mert egy másik életre emlékeztet. Azt mondta, sokszor emlegetnek a suliban, nekem meg eszembe jutott Lily, és ez most tényleg nagyon rossz volt. Váratlanul rossz. Tudtam, persze amikor eljöttem, hogy rossz lesz, ha majd eszembe jut, mert üresség lesz bennem, és ő is tudta, mert benne is az az üresség lakik azóta.

Furcsa, hogy vannak ezek a közelségből adódó emlékek, amiket aztán nem lehet se a jó, se a rossz kategóriájába belepréselni, mert olyasmiről szólnak, ami nagy természetességgel van. A létezés és a hiány kettősségéről beszélek. Lily most a hiány. Pedig milyen szépen becsomagoltam, lefóliáztam, elraktam valami hátsó polcra. 

Talán írok neki egy levelet, ő meg talán válaszol. Persze mindig ugyanazt írom neki, és ő is mindig ugyanazt írja nekem. Hogy nem jól van, hogy ilyen messze vagyunk. Most az jutott még eszembe, hogy az a szöveg is elveszett, amit róla írtam annak idején. Talán most már kellene írnom helyette egy másikat valamikor.

Ma ezt írtam máshova az emlékezésről, de ideteszem, mert ide is tartozik.

"Tény, hogy a séta folyamata nyomon követhető, ha a (néhol jól kitaposott, néhol igen halvány ) útvonalakat és a (néhol erre, néhol arra kanyarodó) pályaíveket bejelöljük a várostérképen. Ám ezek a különféle görbék, a szavakhoz hasonlóan, csak a hiányát jelölik annak, ami ott elhaladt. Az útvonalak megrajzolása kimarad magából a tevékenységből, a sétából. A séta, a bóklászás, a „kirakatnézegetés” folyamata, vagyis a járókelők tevékenysége olyan pontok halmazává alakul, amelyek egy összegző és megfordítható vonalat eredményeznek a térképen. Csak egy sor emléke megragadását teszik lehetővé a kivetítési felület időtlenségében. Magának a lenyomatnak a láthatósága azzal a következménnyel jár, hogy az alapjául szolgáló tevékenységek láthatatlanná válnak. Ezek a rögzítések a felejtés folyamatát indítják el. A gyakorlatot annak nyoma váltja fel. Mindez a geográfiai rendszer azon (telhetetlen) tulajdonságát illusztrálja, hogy a cselekvést képes olvashatósággá alakítani, ám eközben eléri, hogy a világban való lét egy módja a felejtés homályába vesszen."

Michel de Certeau

Már nem képekre emlékszünk, már nem élményekkel leszünk gazdagabbak, már nem a part menti nádast raktározzuk el magunkban, hanem színes útvonalszalagokat mentünk el alkalmi sétatársunk az endomondo vagy a mymaprun memóriájába. A sétát élmény helyett posztolható valósággá degradáljuk. 

Persze ez nem, vagy csak részben, igaz. A séta séta marad, de az igaz, hogy a világ rögzítése megkérdőjelezi az élmény teljes átélésének hajlandóságát. Mint ahogyan Sontag a fényképező embert a valóság elől egy gép mögé bújó emberként látta, úgy bújik a világ egyszerű megélése helyett a rögzítés mögé a sétáló ember. 

Se Sontagnak, se Certeau-nak nincs feltétlenül igaza, de a rögzítés és a bizonyítás kényszere a cselekvéssel szembeállítva valóban szomorú képet fest rólunk. Az okát kellene megfejteni. Miért felejt a ma embere olyan gyorsan, hogy úgy érzi, állandóan emlékezeti bizonyítékokat kell gyártania?

Erre van egy teljességgel bizonyítatlan elméletem. Azt gondolom, hogy fél. Attól fél, hogy majd nem jól emlékszik. Pedig az emlékezet fontos mozzanata, hogy minden nap másképpen emlékszünk. Vagyis az emlékezet teljesen természetes és jogos mozzanata a felejtés.

Kellemes Húsvéti Ünnepeket!

Felnőtteknek!

Igazából arra gondoltam, hogy elintézem a posztot annyival, hogy mindenki menjen a picsába, de aztán gondoltam, hozzáteszem, hogy legyen szíves, mert udvarias ember vagyok, meg Húsvét is van, de ha már, akkor el is magyarázom pár sorban, ne az legyen, hogy nekem semmi se szent.

Nem a Húsvéttal van bajom különben, jó kis ünnep ez, tavaszi virágcsokrok, újhagyma, pasztellszínek, vidámság, ellene mondok a sátánnak, ilyesmik, inkább csak az ünnepléssel úgy általában. Vegyünk mindjárt az előkészületeket. Jóanya, mosvasaltakarít, bele lóg kifele. Vásárol. Cipekszik.  A hűtő összement, de a bicepsz fejlődik. Jóanya menüt gondol  ki, ajándékot beszerez, anyját támogatja, sonkát áztat, port töröl, tojásfestéket vadász. Tavaly ugyan volt negyven zacskó, de szublimált. Végül kék van. Miért kék a tojás csak? Mert nincs másik festék, baszki. Nem baj, Jóanya ételfestékkel pirostojást fest éjfélkor, hogy ne csak kék legyen. Rítus. Locsolni nem fogja senki, szóval mindegy ebből a szempontból, de legalább három napig majd színes tojást ehet. Mostan színes tojásokról álmodom.

Ünnep. Hajnalban támadunk fel. Én legalábbis, mert a kocsiból fel kell hozni az ajándékot. Füvet már nem szedek. Azért bennem is van büszkeség és emberi tartás. Konyhaszolgálat. A főzésben az a legjobb,  hogy sokáig tart, de legalább nem zavarja az embert senki a konyhában, mert kerülik, mint leprást a főnemes. Az első ébredező örömmel látja, hogy nemhiába tart házi rabszolgát, az egész frissen működött. Helyes. Szentcsalád reggeliz. Mérilyen a sonka? Milyen? Esik szét. Nem tudom. Nem jól főzted. Hogy lehet főzni egy sonkát nem jól? Nem tudjuk meg. nem jól. Egyértelmű.
Anyám érkezik. Áldott ünnep. A lépcsőház salátalében úszik. A megszentelt lépcsőház ünnepe. Mi misére, de előtte instrukciók: húst a sütőből tíz perc múlva ki, ésígytovább. Elkésünk, de nem baj, csak egy kicsit. A papot nem látom, de nem is kell, mert úgysem értem, amit mond. Ez egy buddhista pap? Csak azt hallom, hogy Ohmmm ... Így is jó. A stukkókat bámulom, festve mind. Halálodat hirdetjük, Urunk.
Mire hazaérünk, lelkünkben béke honol. Megterítünk. A húscsipsz egész jó, csak kicsit vág az ínyembe, de legalább nem kell szenet enni külön. A mini széndarabok a hús mellett a répa. Anyám szerint karamellizálódott. Szerintem elégett. A világ jelenségeit számtalan nézőpontból lehet értékelni. Dialektikus materializmus. A szénatom az élővilág alapja.
Ebéd után Diócicát látogatok, meanwhile a fiatalok kipróbálják az új soros görkorit. Ha volt ebben az ünnepre készülődésben jó, az kábé pont az a napi egy óra volt, amit Gofri kedves, és átmenetileg szeretethiányos cicájával töltöttem egy csendes lakásban. Mindig örült nekem, mindig hozzám bújt, és sosem volt szemrehányó. A tegnapi egy órából fél lett, mert pont ennyi időbe telt míg Bori eltörte az alkarját. Kocsiba be, ablakot le, gyerekklinika.
Szerintem bazmeg ne legyen gyerekorvos, aki nem tud mosolyogni. Különösen ne legyen fiatal gyereksebész, aki kurvára nem látott még ronda dolgokat az anatómiavizsgán kívül. Na mindegy, bús képű orvoslovag megvizsgál, hümmög, röntgent rendel. Műtőssegéd érkezik, mosolyog. Mi is. Hazajárunk mi ide. Gipsz, csevegés, röhögés. Látod, mondja Borcsinak, tőlünk is kaptál ajándékot Húsvétra. Szeretem ezt a palit, így kell ezt. Búsképű papírokkal jobbról be. Motyog, hogy az orsócsont. Lesújtóan nézek rá, és megkérdezem, hogy kedden rendel-e az orvos haverom. Bólogat. Szuper. Mintha megmozdult volna egy izom az arcán. Lehet, hogy harminc évesen botoxkezelése volt?
A gyereket otthon az érkező rokonokhoz támasztom, aztán frissen előrántom a vendégváró ezmegazt. Annak azért örülök, hogy hoztak sütit, mert anyámé kőkemény, én meg csak egyfélét sütöttem. A sógorom megy a hűtőhöz, kérdezi, hol a sör, jól van, hát otthon érzi magát, örüljek.  Az apósom egy negyven évvel ezelőtti történetet mesél, anyám a brüsszeli útját. Egyszerre. Zé úr és a sógorom hamar berúgnak, de ezzel akkor legalább le van tudva a ma délelőtti program is, úgyhogy olvashatok. Tulajdonképpen kár, hogy én nem rúgtam be, akkor legalább azt érteném, most mitől fáj a fejem. Az is lehet, hogy a kanapén alvástól.
Nem tudom, mi a megoldás, talán Emmának van igaza, és be kellene tiltani az ünnepeket. Vagy mégis Szamoára kell költöznünk minél előbb. Vagy Afrikába. Vagy nem tudom.
Jól vagyok különben, csak szar nap volt.

Feltámadásra

Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék:

Ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobbkezed fogna engem.

Balansz

Színmatatás (forrás: http://keddiorr.tumblr.com/ )

Borzalmas, de remélhetőleg megbocsátható lírai kitekintések után vissza az epikába - a szívmelengetően káromkodós hétköznapokba. Régen nyavalyogtam, most nincs is kedvem, majd összeszedem magam és összehozok egy intelligens nyavalygást kötelezően használatos kísérleti tankönyvek ügyében a VilágMára. (Tudom, hisszük, ha látjuk.)
Mióta megjöttem Budapestről majdnem egy hete, eléggé szétcsúszott az életem időbeosztásilag meg egyébként is. Nyilvánvaló, hogy sokkal több Lénárdot kellene olvasnom, sőt, talán mindig magamnál kellene hordanom egy példányt. Most az emberi viszonyokat meghatározó adagolásról beszélek természetesen. Magamnak mondom.
Egyébként elég nyomorúságosan stresszes időszakot élek most, és arra gondolok,  vajon lelőnek-e ha átlépem a deadline-t. (A határidő angol elnevezése onnan ered, hogy a katonai foglyok nem léphettek át egy bizonyos vonalat, különben lelőtték őket kérdezés nélkül. Ezt a Csendes ameriakaiban olvastam. Jó regény. Öregedő embereknek való, mint amilyen én vagyok.)
Nagyon utálom, hogy határidők és percmutatók mentén élem az életem, másrészt viszont határidők nélkül soha nem lennék kész semmivel. Tehát legyek hálás.
Van egy kis egyensúlyvesztés az elmúlt napjaimban. Hiányoznak a lányok, és kicsit túl sok körülöttem a nemlány. De nem panaszkodom, bár én nem férfiaktól kaptam mindent, ami jó vagy rossz az életemben, de biztosan sokat köszönhetek nekik. Rengeteg dolgot tanultam meg magamról általuk, és még több dolgot a világról és az emberről. Nem akarok teoretizálni, nem akarok gendervitákat, egyszerűen az van, hogy nekem sokszor élesebben látszik az ember egy férfiben, mint egy nőben.
Most éppen azt tanultam meg egyébként, hogy az összezavarodott élet mögött is lakhatnak, sőt talán éppen ott laknak a világ legfontosabb és legtisztább gondolatai, amiből aztán, ha szerencsénk van, valamit teremteni lehet. Valami szívfájdítóan és irigylésre méltóan szépet. (Ehhez illusztrációként vettem kölcsön a képet. Kéretik jelezni, ha van ellene kifogás.)
Más nincs. Tavaszodik. Várom a májust.
Talált kép mellé nekem talált zene. A forrás ugyanaz. Így van egyensúlyban a világ. Az enyém legalábbis.

Száz

hány év öröm
hány év bánat
hány év míg elűzi
az angyalt az állat

hány év együtt
hány év külön
hány év míg kihal
belőlünk az öröm

hány év itt lenn
hány év ott fönn
hány év míg felszakad
a seb a köldökön

hány év élet
hány év halál
hány évig titkolod
hogy nem is vagy már
hány évig írhatom
hogy szerettelek
hány évig legyek még
hány évig nélküled

(A lírai roham múlásáig ajánlom egyéb bejegyzések olvasgatását. A Gitten a hétvégi operaélményről írok, apukám pedig a VilágMa oldalán arról, hogy nőt akar.)

Csend

Annyiféle csend van. Van a várakozással teli, amiben előre benne van valami a jövőből, valami energiaszikra, mint amikor a vihar közeledtével elektromossággal telik meg a levegő.  A csendben ott hasal ugrásra készen a jövő. A csók előtti hirtelen csend ilyen.
Aztán van az a csend, ami nem jelent semmit, csak az időben beálló szünet, tanácstalanság, fáradtság. Amikor az EEG kisípol, amikor elsodródik a gondolat, átcsúszik egy másik, párhuzamos valóságba, hogy ott se találja a helyét.
És aztán van a csend abban a konyhában, a hideg cementlapok csorba egymásutánjában lakó csend. Az ablak a koratavaszi udvarra néz, a kávéfőző nem néz sehová, várakozik, mert kávét azt lehet inni, a vastag falú presszóspohár nem zavarja meg a csendet, a lány egyszerű mozdulatai sem. A kávéfőzés zaja nem zaj.
Ülök a széken, nézem a kávét a pohárban, üvegbe zárt sötétség, nézem a férfit az ablakban, emberbe zárt világosság. Csak biccenteni kell a lánynak, aki elém rakta, szólni nem.
Amíg iszom a kávémat, nem szólok a férfihez, mert mindent tudok róla, és ő sem szól, mert már mindent tud rólam. Ha az ember mindent tud a másikról, a csend puha takaró a hideg télben.
Aztán beszélgetünk, mert vannak helyek a világban, ahol a beszélgetés is a csend része. Arról beszélgetünk, hogy lekéstem a nagycsütörtöki szertartást, pedig jót tett volna nekem, mert az embernek azt is meg kell tanulnia, hogy odaadja önmagát, hogy hagyja, mások jót tegyenek vele. És hogy ez gyakran nehezebb, mint jót tenni másokkal. Azt mondja, ezt még meg kell tanulnom majd. Én nem mondok semmit. A csend a válasz.
Aztán a konyha csendje pénteken átköltözik a templomba, vasárnap hajnalra megsűrűsödik, kattog a fülemben, mint merüléskor a testem feletti vízoszlop súlya. A padsorokban feltámadásra váró hívek mozgolódnak, a lány megköti a miseinget a derekamon. Ott állok a szentélyben, ahol a férfi fehér ruhában beszél a sötétségről és a világosságról. Az én sötétségemről és az én világosságomról. Amikor engem kérdez, válaszolok. A csend fénnyé, vízzé és meleg olajjá változik a homlokomon.
Nem mozdulok, én magam vagyok a csend.

Nem az a nap

Ez is eljött. Ez az utolsó nap a szünet előtt. Érdekes, hogy annyi utolsó nap van az életben, aztán valahogy mégis van bennünk valami félelem az utolsó dolgoktól. Pedig az utolsó után van valami másból első. Na jó, filozófiai eszmefuttatás vége.

Annál is inkább nem szeretnék filozofálásba, meg moralizálásba átcsapni, mert most egyszerűen csak örülök. Örülök, mert a tegnapi vacsoracsata után ma nem vagyok se másnapos, se fejfájós, se gyomorbeteg. A vacsora isteni volt, TSB nyulat sütött (napláne ne moralizáljon az, aki megette szegény húsvéti nyuszit), pezsgőztünk (csak két üveggel ittunk meg, és a szederpálinkából, én legalábbis, csak egy felest), beszélgettünk, történeteket meséltünk, és Emmával bámulatos terveket szőttünk egy régóta vágyott, afrikai jótékonysági munkáról. Annyi mindenben hasonlítunk. De amíg nem utazunk Afrikába, addig is másban éljük ki magunkat önkéntesként. Ezt is elterveztük.

Egyébként öreg barátnőnktől kaptam egy könyvet, veszélyesen gyenge ponyvának néz ki, 'női' könyv. Tulajdonképpen nem tudom, miért gondolja, hogy ezt nekem el kellene olvasni, de majd meglátom. Még az olvasókörös könyvet sem sikerült beszereznem. 

Tegnap eléggé ellazultunk az iskolában, értsd nyíltan és szégyenérzet nélkül kritizáltuk a fennálló rendszert. Most éppen az értelmetlen és megvalósíthatatlan és antidemokratikus tankönyvrendelési elképzelés miatt. Én például sosem tudok létszámokat írni a tankönyvek mellé, különösen nem a beérkező kilencedikes diákok esetében, hiszen áprilisban még azt sem tudom, ki fog ide járni, nem hogy azt, milyen nyelvet szeretne tanulni, és ehhez képest milyen szinten van. A hülyeség nem ismer határokat. Kíváncsi vagyok, mikor fognak kirúgni.

Nem baj, nem érdekel, csodálatos, mindjárt vége típusú előérzetem van, és ez megnyugtat. Várom az érettségi szünetet, mert idén alig ügyelek, és nem is vizsgáztatok, csak emelt szinten, meg a szakmai vizsgákon, és közben meg egyébként is, Nagyhét ide vagy oda, belém költözött az élet, és jó a kedvem.

Ma még lehúzok hét órát egy félgőzzel működő iskolában, aztán kinyújtózom itthon, és arra fogok gondolni, hogy bár az élet igazából nem szép, én szeretek élni. Majd halni is fogok szeretni, de ez nem az a nap.

Hullám

A bokától a térdig, a térdtől a csípőig, a csípőtől a derékig, a deréktől a szegycsontig, a szegycsonttól a nyakcsigolyákon át a koponyáig, az ujjaktól a könyékig, a könyöktől a vállig egy lélegzet az élet. A testem parti homok, a mindenség az óceán, hagyom, hadd áramoljon rajtam át, egyszer odafelé, egyszer visszafelé, a fenti világba tolva, a lentibe húzva, csend van és robajló élet, a sós víz illata, majdnem hallottam a sirályokat, majdnem éreztem a víz pezsgését magam körül, majdnem tudtam, hogy meghaltam és hogy élek, majdnem voltam és majdnem elmúltam.
 A testemről meditálok hétfőnként. A bennem áramló vér óceánjáról, a nyirokpatakokról, az inak feszüléséről, az izmok kerítésszálairól, az ízületek nyikorgó ajtósarkairól. A testem a házam, tengerparton áll, sziklán, gondolom, amit hullámok ostromolnak, és egy nap a szikla meggyengül, mert meggyengül minden végül, hiszen az idő a legkitartóbb szerető, sosem tágít, a hullámok darabokra törik a követ, és a ház a vízbe zuhan majd.
A test olyan, mint a lélek. Nehezen engedelmes, gyakran lázadó, sértődékeny, akaratos, de meghálálja a törődést. Aki testének ura, ura ennek a világnak. Aki lelkének ura, ura a mennyeknek. Aki szellemének ura, ura a világegyetemnek.
Mindenkinek másmilyen teste van. Az enyém tengertest, a lélegzetek hullámaiban van otthon, de láttam már földtestet, ami biztonságos volt és meleg, lebegő széltestet, ami hajlott, mint szélben a parti nád, és láttam a vad csupa izom testét ugrásra készen megfeszülni.
Szeretek jógázni egyébként, csak még nem tanultam meg teljes egészében megszabadulni a gondolataimtól.

Hang

Tekintettel arra, hogy ez egy rövid hét, és hogy a Húsvét közeledtével nem csak Jézus, hanem tükörképében az ember, tehát minden hibám ellenére még én is, feltámadni készül, reményteljesen indul a hét. Erre egyéb logikus magyarázatot, esetleg mentséget nem tudok felhozni, mert szemlélve a világot és benne engem, semmi okunk a reménykedésre. (Most nem nyavalygok, hanem ténymegállapítok.)
A hétvége kifejezetten jól telt, a Varázsfuvola varázslatos és ijesztő volt egyszerre. A zene varázslatos, a vizuális melléköret időnként, számomra legalábbis, értelmezhetetlen. Mindenesetre megérte utazni.
Szeretem nézni az embereket. Annyira szeretem nézni a barátaimban az embert, hogy tulajdonképpen lehetnék néma is. Gondolom, ez az egyre gyakrabban megfogalmazódó némaság iránti vágy most azt jelenti, hogy túl sokat beszélek. Somogysámson. Írjak arról a csendről egyszer a konyhában és az udvaron. Megérdemli.
Városi virágvasárnap volt tegnap. Élő virágot akkor láttam, amikor kimentem a gangra rágyújtani.
Más nincs. Dolgozathegyek. Legyen ennek is Uram vége egyszer.

Böjt

Az van, hogy annyi minden eszembe jutott az elmúlt két napban, amiről azt gondoltam, fontos lenne leírni, elmagyarázni, az igazamat bizonyítani (persze mi a rosseb az az igazság?), aztán végül megelégedtem azzal, hogy átgondoljam mindezt magamban. (Egy egoizmus vége című jegyzetünket olvashatták.)
Biztos az elmúlt hetek utóélete ez bennem, ez a csendes emésztés, emésztődés (magamat emésztő sósav ha vagyok), de most egy kicsit elegem van abból, hogy akármerre nézek, mindenhol gyászfátylas emberek hajladoznak, és siratnak valamit. Irodalmat, műveltséget, szabadságot. Nagy Magyar Siratófal. És félre ne legyek értve, én nem mondom, hogy tévednek. Csak azt, hogy unom. Nyavalygásország.
Olyan ostobán sommásnak érzem ezt az egész kort, és ebben a korban magamat is. A Bölcsek Műkövének Korát. Akciós, ezeregy színben is, médincsájna, ha megnyomod a gombot, színesen világít.
Vonz a kelet. Sose vonzott, most vonz. Vonz a csend. Az legalább mindig.

Arra jöttem rá, hogy mindjárt Húsvét, és hogy mennyire nem vagyok felkészülve rá. Hogy mennyire nem vagyok felkészülve az életre.

Az evolúció vége

Jó szarul nézhetek ki mostanában, mert többen is megkérdezték, hogy tulajdonképpen minden oké-e velem meg ilyesmi. Pedig tulajdonképpen minden oké velem, ami nyilán azt jelenti, hogy semmi sem oké velem, de minden a megszokott mértékben nem oké, szóval aggodalomra semmi ok. Fáradt vagyok persze, azzal az ólmos fáradtsággal, amit év vége felé érez az ember, ha tanár, de ahogy a fák is előrébb vannak két héttel, hát az én évi rendes halálos kimerültségem is korábban érkezett.
Az persze kétségtelen, hogy ebben van egy kis szerepe az összmagyar nihilnek, ami belengi a tájat vasárnap óta, mert ugyan feldogoztam az eredményt és 99,8% feldolgozottság mellett arra jutottam, hogy elcseszett sarka ez a mi kis országunk a világnak, de azon kívül, hogy teszem a dolgom, nemigen van választásom. Na jó, elmenni bármikor lehet. Még.
Szóval legyűrve ezt a kis hányingert, ami reggelente támad fel bennem, elmegyek dolgozni, és még szerencsém is van, mert a szó klasszikus értelmében nem robotolok, emberekkel van dolgom, minden napom más, mindegyik külön kihívás, csak ... egyrészt a kihívásokat is meg lehet unni, másrészt néha már olyan fokú (minek hívjam? butaságnak, tájékozatlanságnak, érdektelenségnek?) tudás- és motivációhiánnyal találkozom, hogy az elképesztő. Mindig olyasmi van, ami még nem volt, ugye, értem én, de hogy azok a gyerekek, akik ma kilencedikesek, és akikben a tudnivágyás szikrája is éppen csak pislákol, hogyan fognak négy év múlva leérettségizni, arról halvány fogalmam sincs. És igen, tisztában vagyok vele, hogy rossz diák nincs, csak rossz tanár, meg azt kell nekik tanítani, ami érdekli őket, csak hát néha azon kapom magam, hogy baszki ma a túléléshez, a társas kapcsolatokhoz oly kevés szó, tudás, műveltség is elég, hogy az észveszejtő. Hát végképp kihalnak az emberek közül a szapioszexuális egyedek? Vagy csak itt minálunk? Nem értem, mikor lett evolúciós érték a szellemi igénytelenség.
Na de hogy ne csak borongjak, hanem mondjak valami jót is, mindjárt itt a kétnapos tavaszi szünet, hurrá, és akkor talán végre befejezem azt a cikket, amit a mai napig nem kezdtem el, de mindjárt lejár a határidő, megvágom (megvágatom) a videót a tananyaghoz, amit tavaszi szünet után ki is próbálok az egyik csoportomban, reggelente kialszom magam és futni járok, no meg olvasok. Egyszóval embernek érzem majd magam egy kis időre.
Hogy szélesedjen látókörünk oud ügyben, a lejátszón kicseréltem a borongós-szuicid The Nationals-t kedvenc oud játékosom, Anouar Brahem lemezére.
Más nincs, szombaton két baráti beszélgetés és egy Varázsfuvola kedvéért egy délután-estét Budapesten töltök, de a nyakam köré fonódott határidőszálak miatt nem maradok fent tovább. Majd megyek, ígérem, és akkor lesz minden, Black Hole Project, meg kávécigi, meg hidegsör, meg tengertánc. Addig tessenek szívesek nekem drukkolni, hogy ne kapjak agyvérzést a próbaérrettségik javítása közben, és bírjam ki a mai fogadóórát is ép elmével.
Dörgicsére vágyom. Meg hanyatt feküdni a levendulában.

Délvidék

Nos, nincs is szebb, mint egy hétvégét meghosszabbító kirándulás barátunk kedvéért a délvidékre. Szeged szépségközeli élmény volt, de igazából a ködös múltból kicsit szebbre, hangulatosabbra emlékeztem. Ki tudja, melyik kép csal, az akkori vagy a mostani?
Gofri védése érdekes volt, nagyondoktor lett a mi barátnőnk, örültünk neki. Azért amíg hallgattam a bizottság kissé nárcisztikus futamait, arra jutottam, a bölcsészek élete sem lehet egyszerű. Jobb akkor már természettudósként doktorálni. Tíz gramm, húsz centi, bizonyítsa és így tovább. A szavak facsarása engem nem vonz.
Képeket azért csináltam párat, de a sétatársak kissé türelmetlenek voltak. Ez van.

Egyébként meg elég zaklatott a hét, tegnap a legkisebb gyerek fogadó óráján csücsültem, holnap a sajátomon fogok. Ezek felesleges időtöltések szerintem.

Más nincs, megint három könyvet olvasok párhuzamosan, bár Az idő partján  amolyan kézikönyv, az nem számít. A Nesbo krimi most egy kicsit kuszának tűnik, de talán csak arról van szó, hogy nem koncentrálok eléggé. Greene A csendes amerikaija viszont megfogott. Érdekes.

Annyi van még, hogy a Zálogot Kriszta oldalán is meg lehet hallgatni (újra), lásd a blogfigyelőt, és hogy szombaton megjelent a Moly.hu tagjainak írásaiból összeállított kötet. Élőben még nem láttam, de kíváncsi vagyok. Furcsa lesz látni a szavaimat papírra nyomtatva.

Más tényleg nincs, munka hegyek vannak. Nem sorolom. Eduardus Ursus néha talál nekem valami zenét, ami jó. De ez nem most van.

Kilégzés

Mióta megszülettem, lélegezni tanulok. A belégzés ösztönös, a kilégzés izommunka, ha jól emlékszem. Ezek szerint megfulladni nehezebb, mint nem megfulladni, hiszen a tüdő mindenképpen levegőhöz akar jutni.
Van egy béna elméletem a dohányzókkal kapcsolatban. Azt gondolom, akinek gondjai vannak az elengedéssel, azoknak pszichés mankó a dohányzás, mert ki kell fújni a füstöt. Persze nem biztos, hogy igazam van, és természetesen nem dohányzásra buzdítok.

A kilégzés megszabadulás, a világ eltávolítása magamtól, az elszakadás, az én megkülönböztetése, a belégzés befogadás, a világban való feloldódás, az én eltörlése.  Mindkettő lehet nehéz. Minden légzés, ami jó, és emiatt minden nehéz addig, amíg nincs meg a belégzés és a kilégzés közti észrevétlen, egymásba váltó áramlás. A szerelem éppúgy légzés, ahogyan a jóga is. A jógában sok fontos dolog van, de a legfontosabb talán az, hogy a prána átjárja a testet. Ma azt olvastam Weiniger Antaltól, hogy az nem tud jógázni, akinek a tudata széttöredezett. Ezt én úgy fordítottam le, hogy amíg a belégzés és a kilégzés nincs harmóniában, amíg az én és a nem én elkülönül egymástól, addig nincs jóga. És nincs teljesség sem.

Aki a jógát testgyakorlásnak látja, az nem jógázik. Igaza lehet a mesternek, mert ha a gyakorlatok közben csak az izmokra koncentrálok, nem történik semmi. Van egy gyakorlat derékfájás ellen. Ha a testemre koncentrálok, a közelébe sem jutok az ászana helyes végrehajtásának. Ha a légzésre figyelek, a kilégzésre is, nem csak a belégzésre, minden működik.

Nekem gyerekkoromtól fogva kilélegezni nehezebb, mint belélegezni.  Régebben tüdőgyógyászokhoz jártam, akik elgondolkodva néztek rám. Asztmának fogjuk hívni, mondták. Bólogattam. Mindannyian tudtuk, hogy nem asztma, csak úgy van ez nekem. Légzőgát.

Lélegezni tanulok. Kilélegezni. Elengedni, nézni a világot, a szálló pihéket a légben, a meghajló fűszálat, az arcokat, a kezeket, a gőzölgő teát. Whitmant idézem magamnak, ő az én lélegzőtársam.

"I loafe and invite my soul,

I lean and loafe at my ease observing a spear of summer grass,

My tongue, every atom of my blood, form’d from this soil, this air,

Born here of parents born here from parents the same, and their parents the same,"

Zenekari károk

Jól van, van ez a kis pánikroham, meg hisztéria körülöttem, és most nem dörzsölök sót a sebekbe, fáj az eléggé, de azért csendben kérdezem, hogy alapvetően mást vártunk? Én egy kicsit persze mást, de ez kit érdekel. Ostoba, szőke nő vagyok. A szellem napvilága, majd hogyne.
Az van, hogy tulajdonképpen továbbléptem, mert pillanatnyilag úgy érzem, itt a helyem, itt van dolgom, meg mert ha adódik lehetőség, nem félek elmenni sem, de legfőképpen azért, mert látványos haldoklásaim ellenére is tele vagyok élettel, és hajlamos vagyok a pillanatnak élni: ma szegedi pillanat lesz, hétvégén budapesti, májusban meg esetleg tavaszi pillanatok. Szánalmas? Nem. Emberi. Megbocsátok magamnak.
Nem vagyok persze elégedett, de hát a többség akarata dönt, ha ez nekem nem is feltétlenül tetszik, és ha tudom is, hogy a vesztünkbe rohanunk. Gondolom, a betonfal majd fájni fog.
Ősszel, amikor David elbúcsúzott tőlem, megszorongatta a kezem, és azt mondta, örül, hogy én Magyarországon vagyok. Ez elég patetikusan hangzott akkor, de mostanában gondolkodtam ezen. Nem mintha számítana persze, hogy itt vagyok, és nem mintha minden körülmények között tudnék itt élni, de tegnap óta valahogy azt hiszem, tényleg van ennek valami jelentősége, valami fontossága. Tudom, nagyjából annyi, mint a Titanic fedélzetén játszó zenekarnak. Nem baj, ha Isten segít, találok valami szép dallamot.

Kellemest

(A képet a Free Ostástka oldaláról vettem kölcsön. Remélem, nem bánják.)

Ez egy teljesen idióta poszt lesz most, az érzékenyektől és megszállottaktól elnézést kérek, tessenek odébb lapozni.

Szóval választás, és most nem azért mert egy tahó vagyok (illetve egyébként de), aki nem viseli szívén a demokrácia sorsát, meg aki felelőtlenül zárójelbe tudja tenni az elveit, hanem azért, mert egy kicsit én is besokalltam a drámától az elmúlt napokban. Az a helyzet, hogy szerintem volt négy év, lehetett (volna) faszán küzdeni az emberi jogokért, meg kiállni a szegény emberek mellett, meg egyebek, nem most kell anginás rohamot kapni, hogy itten a népek nem úgy döntenek, ahogy én szeretném. Ja, hogy nem sikerült? Mert rohadtul mindenki inkább a saját sorsával volt elfoglalva, meg azzal, hogy elrohadt-e a tulipánhagyma vagy kizabálta a pocok már megint, meg hogy a hülye pénztáros milyen lassan dolgozik a szupermarketben.
És tudod, mit? Szerintem ez elég normális dolog, az ember ilyen, életben akar maradni, boldog akar lenni, jókat akar enni, és mérsékelt módon, de normális esetben törődni akar embertársaival is, mert él benne a morális érzék. Hogy kit milyen arányban, mértékben mindez, az már más kérdés. Vannak, akik többet tesznek másokért, mint magukért, és fordítva. Hogy ki kiről gondolja, hogy jó ember, meg példakép, az meg sok mindenen múlik.
Na most miért volna ez hirtelen másképpen? Miért várjuk el, hogy a közpénzeket lenyúlók hirtelen iskolás gyerekek fejét simizik napi fél órában, meg hasonló hülyeségek. Most őszintén, kit lep meg, hogy konstans hazudozás és porhintés folyik? Tegye fel a kezét. Jól van fiam, te menj ki a folyosóra és nézd meg, kint vagyok-e.
Viszont forradalmi ötletem van. Ezentúl ne négyévente szavazzunk, hanem minden reggel. Legyen-e egy kis eső, hogy végződjön az esti krimi, a mama lekváros vagy túrós buktát süssön-e ésatöbbi. Persze nem drága országos szavazásra gondolok, hanem egyszerű kis helyi dolgokra. Ilyen módon ugyanis az emberek talán hozzászoknának ahhoz, hogy hogyan is működik a demokrácia. Mert itt nem az a legnagyobb baj, hogy négyévente okosan avagy hülyén szavazunk-e, hanem hogy fogalmunk sincs igazából, mi a fene történik a fennmaradó 4X365-1 napon velünk.
Ha ez így kivitelezhető lenne, akkor nem lenne négyévente ilyen B-közép hangulat, meg nem köpködnének egymásra a felek ilyen vehemensen, mert nem négy évig gyűlne a szájukban a nyál, hanem csak egy napig.
Szóval sajnos az az érzésem (lásd Biedermann Izabella: Egy szőke nő érzései ), édestökmindegy, mi lesz az eredmény, ha napi szinten nem működik a demokrácia, értsd a családtól az óvodán át a nyugdíjas otthonig, akkor megette az egészet a fene, és akkor rohadtul nem kellene meglepődni, bármi is lesz az eredmény.
Szóval szavazzatok persze, de jó volna holnap is szavazni, meg holnapután is. Például erről: "Enkeladosz titánt Pallas Athéné ölte meg, egy dárdával döfte keresztül, vagy egy szigetet dobott a fejére - ezt már ideje volna eldönteni." (idézet Varga Zsolt karcából a moly.hu-n.) Én a dárdára szavazok különben. Pallas Athéné egy okos csaj volt. Nekem valahogy jobban illik a kezébe a dárda, mint a sziget. De el tudom fogadni, ha másképp döntünk.

Közös versek

The Death of You and Me

1.
not a friend
not a lover
not forever
but for one moment
we could be both

2.
Dreams are perfect.
When you dream of perfection, you fail.
When you dream of failure, you become perfect.

Dreams are failures.
When you stay awake, you dive into nothing.
When you stay nothing, you dream about me.

Dreams are nothing.
We stay awake to dream.
We dream about nothing to be.

We have nothing but dreams to be perfect.


A versek feléért köszönet Eduardus Ursusnak, a tárgyak megtalálójának.

Absurdo da Vinci

Abszurd projektdráma két részben.

Szereplők:
Mária - szakmai vezető
Magdolna - néma koordinátorrendszer
József - céges képviselő
Júdás - Római Birodalmi Meghízott
San Francesca - messziről jött asszony 1.
San Petricia - messziről jött asszony 2.
Petrus - messziről jött ember nyakkendőben
Csillag - projekt menedzser 1. délről
Jászol - projekt menedzser 2. délről
Továbbá Pásztorok nyakkendőben
Egyéb Fontos Déli Emberek (egy szoknya, egy nadrág)
Kar, birkák, szalma, húsvéti tojások

1. rész:
Evangelizációs találkozó a katakombákban

Kar: Isten áldja az együttműködést.
Magdolna: mindenkit szeretettel és köszöntök az Absurdo da Vinci együttműködés keretében mind a magam, mind az Európai Protektorátus nevében. Azért gyűltünk ma össze, hogy elbúcsúzzunk szeretett Projekt testvérünktől. Isten legyen hozzá irgalmas.
Kar: Ámen
Mária: mindenkit szeretettel köszöntök az ... ja, ezt már mondtad. Akkor a mai kulturális és gasztrosokk keretében ellátogatunk két múzeumba, ami önöknek semmit nem fog mondani, mert Magdolna testvérem mindig ügyel az ilyesmikre.
Kar: Ámen
Magdolna: akkor oszoljunk a buszokra. A délieket valamelyik nyakkendős szedje össze a hotelből, mert ezek baszki mindig késnek.
Mária: Állj! Hol a Birodalmi Meghízott???
Magdolna: Majd út közben felvesszük a hadi útra reá.
Mária (félre) : Már megint miről beszél?
(A szereplők a buszokra fel.)
Magdolna: Nos, ez az első múzeum. Elég unalmas, de legalább nem fordítjuk mit mond az idegenvezető, így izgalmasabb lesz.
(Szereplők heves ásítozás, értetlenkedés után körbejárnak egy kis szobában.)
San Francesca: Á, ecco, l'ablak!
San Petricia: Fantastico! I ecco l'ájtó! Ma bene. Andiamo ki a levegőre.
Petrus: E dove el vino?
Magdolna: In vino veritász. Hehe, tudok olaszul. Na menjünk.
(Két órával később a Szent Vino di Via Kolostorban.)
Kar: És megérkezének a vendégek a szentelt víz kápolnába bele.
Birkák: Ez nem semmi. Ez is pályázati pénzből épült mi? Csak nem az Absurdo da Vinci keretből.
Csillag: Te, szerinted mi az a vissza nem térítendő támogatás?
Jászol: Fogalmam sincs, de tetszik. Megkérdezzem?
Csillag: Mégis kitől? Itt két év alatt még senki egyetlen kérdésünkre nem tudott felelni.
Jászol: Igaz.
(A kápolnában:)
Magdolna: Akkor igyunk a sikeres együttműködésre.
Mária: És együnk a sikeres együttműködésre.
Birodalmi Meghízott: de jó kis projekt ez.
Fontos emberek délről egymásnak énekelnek: Bolje biti pijan nego star ...
(Szereplők, birkák, Kar eszik, iszik, vigad. Másnap feje fáj. Az összes.)

 2. rész: Projektdokumentizációs zsinat

Mária (megviselten, pecsétes protokollpólóban): Kedves evribádi! Mindenkinek jó munkát a 230 oldalas tanulmány elkészítéséhez. L'avórra fel!
Magdolna: kér valaki kávét? Nem? Akkor megyek is.
(A szereplők zavartan pislognak egymásra. Heves józanodás zajlik.)
San Francesca: Que?
San Petricia: Que?
Petrus: Que?
Csillag: Oh, jebiga.
Jászol: Megszívtuk?
Csillag: Meg.
Birkák: Micsinálunk? Micsinálunk?
Fontos emberek délről: Thanks for everything. Menni kell. Molto importante dolgok. Köszöni lehetőség. Jó munka. Kitartás. Szép nap. Éljen projekt.
Pásztorok nyakkendőben: Nos, miről is szól az együttműködés?
Birkák: Hááát ...
San Francesca: Hol Magdolna a néma koordinátorrendszer?
San Petricia: Elment.
Csillag: Jó, akkor én csinálok egy tartalomjegyzéket.
Jászol: Én megírom a konklúziót a pályázati anyagból.
Csillag: Van valaki, aki tudja, miről szólt a projekt?
Birkák: Háááát ...
Petrus: Vino? No?
Birodalmi Meghízott: Úristen, hogy kerülök ide? Miért nem aludtam otthon???
József: Én meg elmegyek, mert megjöttek a céghez az oroszok.
Kar: Ó, boldog, ó, óra, amikor mindez véget ér.
(Két nappal később ugyanott.)
Mária: Good job. Látom mindent sikerült megoldani nélkülem is. Akkor most jó utat, remélem, ezt a sikeres együttműködést a jövőben is folytatjuk.
Magdolna: Klassz. Gratulálok. Mindenkinek jó utat.
Kar: Jó utat! Jó utat! Isten áldja az Absurdo da Vinci programot.
Birkák: Jézusnak nem kellett volna itt lenni?
Kar: Hülyék. Az egy másik pályázat.
Birkák: Tényleg? És annak mikor van a zárása?
Kar: Egy hónap múlva. Reméljük addigra feltámad.

Kötött szórendek

1.
én
nem
egy
két
szó
vagy
több
vagyok

2.
alany
állítmány
vágy
határozó

3.
nincs
hús
csont
van
por
csak
váz
lat
láz
lap

Leolam

Az a baj, hogy a fáradtságtól az ember pont olyan szarul érezheti magát, mintha előző este berúgott volna, pedig nem is. Avishai Cohen, sok folyadék, kávé. Hátha.

Au revoire

Vigyázzál, felnőttség!
Jó, az igaz, hogy már múlt héten figyelmeztettek, hogy erre a hétre ne nagyon tervezgessek semmit, de hogy gyakorlatilag egy nappal a program kezdete előtt se tudtam kideríteni, mikor és végeredményben mit is fogok csinálni, az még mindig meglep. Az ember nem tanul semmiből, csak tudnám, hogy akkor mit vagyok meglepve a diákokon.
Mától ugyanis az egyik nemzetközi projekt utolsó rendezvényének ad helyet az iskola, és mivel ebben a nyeretlen kétéves periódusban nekem is volt szerencsém dolgozni, most akkor ebben a három napban jiso ráz legyek a talpamra esve, és mindenféle felkészülés nélkül (story of my life) valósítsam meg a valamit. Mondjuk ez a projekt az első pillanattól kezdve ilyen volt, mert emlékszem, hogy a nyitórendezvény napján szóltak, üljek már be a megbeszélésre kvázi dísznek (nem mintha), csak ülni kell tényleg. Aztán mire észbe kaptam már a helyi tévé vette, amit beszélek.
Na szóval állítólag ma csak délután lesz jelenésem a megtartott hetedik órám után még talán haza is rohanhatok lezuhanyozni vagy nem tudom, mert csak fél négykor indul a busz valahova valamiért, amiről most úgy tűnik, hogy kultúrprogram pincelátogatással. Hogy mikor érünk vissza, arra azt az infót kaptam, hogy este. Jó nem? Na most ebből szerintem megint az lesz, hogy nem csak holnap és után, de már ma sem fogom tudni tisztességesen megtartani az óráimat (who gives a fuck végül is ez csak a fő feladatom), hanem majd hoppá jut eszünkbe akkor még egy kicsit menjek ide meg oda, és hoppá jut eszünkbe akkor még azt is. Legalább azt tudom előre, hogy a csütörtök-péntek megy a kukába, mert természetesen a kutya nem fog helyettesíteni.
Mondjuk egy dolog vigasztal csak a történetben, hogy szeretem az olasz kolleginákat, mert nagyon helyesek, és csípem a másik külhoni bagázst is általában, és persze őszintén remélem, hogy az ottani céges kapcsolattartó megint az a srác lesz, akivel szeptemberben együtt dolgoztam Olaszországban. Vele legalább értelmesen el lehet beszélgetni a fotózásról, kifaggatnám, idén kik lesznek a jazz fesztiválon, meg az alternatív filmesen, és borozni se rossz vele.
Ez van, ma tehát "estig" dolgozom, de hogy minden kerek legyen, tegnap még felhívott a külföldre szakadt tesóm, hogy juhéj megjött Londonból két napra, most hogy szóba áll velem, hamar találkozzunk abban a fél órában, amit regenerálódással terveztem tölteni délután. Marha jó. Nem tudom, miért van az, hogy mindenki az én időmet bassza el. Van valami a homlokomra tetoválva láthatatlan tintával? Hogy aszongya hülye vagyok, szívass nyugodtan? (Ráadásul még valami számomra tök értelmezhetetlen, mert értelmetlen, cikk írását is feladatul kaptam az évkönyvbe tegnap. Hogy akkor hétfőre. Gondoltam, aha, persze bazmeg, majd hétvégén mást se, de nem mondtam, mert annyira nem érdekel, és mert hétfőn úgyis Szegeden leszek, szóval nem lesz ebből cikk se hétfőre, se keddre az tuti. Sue me. Különben is, ha már cikk, akkor van éppen elég, amit nem írtam meg, inkább azokon kellene dolgoznom.)
Na, hát ilyen jól indul a hét amellett, hogy nem tudok rendesen felkelni, hogy hétfőn eltemettük apám húgának a férjét (ez is megérne egy kis fekete novellát), és hogy nem tudok reggel futni, mert az óraállítás miatt tök sötét van, délután viszont nem jut rá idő. Még szerencse, hogy jógázni legalább el tudtunk menni hétfőm, és hogy tegnap együtt ebédeltem a csajokkal. Mihály, aki az utóbbi hetekben eléggé fáradt és leterhelt volt, tegnap meg is állapította, hogy minket mintha most jobban megviselne a munka helye. És tényleg.
Más nincs. A Gittre legalább írtam egy angol nyelvleckét, KATT-anjatok rá, mert fontos anyag, és a Molyos antológia is megjelenik szombaton, de oda nem tudok elmenni. Az az igazság, hogy egyelőre a jövő szombati operába sem tudom, hogy megyek, pontosabban, hogy jövök, mert most nem tudok a tesómnál aludni, és nincs keret szállodázni. Majd lesz valahogy.
Tartsatok ki. Már szerda van. Addig is Au Revoir Simone.