Délvidéki cédés lekvár

Végy három láda franciabarackot, 7,5 kg/láda (nagyjából), továbbá végy még sok Dzsemfixet, némi cukrot (mindig kevesebbet, mint amit a zacskón írnak, merugye testtudatos vagy vagy mi a szent szűz), Gofri féle rozémaradékot hidegen (amennyi van), három borospoharat, három pálinkáspoharat, némi pálinkát, két kötényt, barátokat, egy teraszt (optimális esetben TSB valamelyik teraszát), tálakat, késeket, egy mérleget, ami az első adag méréséig legalább működik, mert utána már csak saccolunk úgyis, valamint (FONTOS!) végy legalább két, de ízlés szerint több zenei cédét is.
Ennél a receptnél elég sok dolgot változtathatsz, de se a barátok, se a zene nem hagyható el, különben a lekvár nem lesz ehető.
Elkészítési mód:
Várd meg a barátok érkezését. A teraszon szedd le barack héját, és kockázd fel. Közben tölts rozét, és hallgasd az első cédét. Röhögni a munkafolyamat során kötelező, mert a vidámságnak át kell szivárognia a gyümölcshúsba. Ha megvan az első láda, akkor a lábasban valaki marizsgassa össze kézzel a gyümölcsöt. TSB szerint ez egy létező szó arra, hogy puszta kézzel összenyomja az ember a gyümölcshúst a lábasban, mi meg elhisszük neki mindig, sőt használjuk is, bár Emma egy kicsit idegenkedett tőle az elején. Ha ez megvan, inni kell még egy kis bort, és ki kell cserélni a cédét. A lábosba (a gyümölcs tetejére mármint) szórjuk bele a Dzsemfixet meg a cukrot, keverjük jól össze, forraljuk fel, egy percig (!) főzzük, közben igyunk bort és vágjunk méretre folpackot, amit majd a teli üvegek szájára teszünk. (Ezért is fontos, hogy lekvárfőzésbe legalább három fő jelenléte esetén kezdjünk csak, különben nehezen lehet megszervezni a munkát.) A lekvárt forrón töltsük üvegekbe, tegyük rá a műanyagfóliát (merthogy mi nem sterilizáljuk a kupakokat), és csavarjuk rá a kupakot. Ezt az a barát végezze, akinek bizonyítottan hatvan százalék fölött van az azbeszttartalma.
Az üvegeket állítsuk fejre, és tegyük biztos helyre.
A fenti eljárást ismételjük meg még kétszer a meglévő további két láda barackkal. Mivel idővel elfogy a rozé, a kieső alkoholegységet pótoljuk pálinkával, de már csak a vége felé, különben elveszítjük a fonalat, és figyeljünk oda, hogy zene mindig legyen, mert annak tudományosan bizonyított fertőtlenítő hatása van.
Az utolsó három üveg lekvárba tegyünk egy kis barackpálinkát is a biztonság kedvéért, hátha egyszer, ne adja Isten, olyan córesz tör ránk, hogy elfogy minden alkohol otthon. (Tartalékot mindig kell képezni. ) Egy üvegbe a barátok legszebb lelke tegyen három szál levendulát is, amit majd a Teraszon lefotózhatok jövő héten.
Mi van még? Ja igen, utána menjünk haza, és ébredjünk arra, hogy most már annyi lekvár van megint, hogy nincs hova rakni, úgyhogy ajándékozzunk belőle bátran. Ha elfogy, majd megint főzünk, csak zene, meg bor legyen elég.

Czukor

 

Ha nem jön hozzánk egy angyal se, mi esszük meg mind.

Na jó nem, ajándékozunk belőle jó sokat érdemesnek és érdemtelennek, édesszájúnak meg keserűnek, boldognak és boldogtalannak, vidámnak és szomorúnak.

A lányokkal töltött délutánt követő este ez a Cippónak felróható szalonczukrozás volt, ma viszont munkáról szó sem eshet, délután doktor Gofrit ünnepeljük, este pedig mulatság lesz zsíroskenyérrel és forralt borral, könyvekkel és zenével, nevetéssel és játékkal. Advent harmadik vasárnapja az öröm vasárnapja egyébként is, a ma érkező fiatal (ex-tanítványokból álló) csapat mellett pedig soha, egy pillanatra sem volt helye szomorúságnak. Ez a különbség a hétfő és a péntek között. Érdekes. Pedig ugyanaz a fal.

Izabella di Verona 2. nap

A posztok címe senkit ne tévesszen meg, egyelőre nem voltam a Verona nevű városban, csak az azonos nevű járásban vagy miben, de ami késik, nem múlik. A vidék felfedezése után ma délután lesz szabad program, sőt, egyenesen hogy szabad délután és este, hiszen a vonat csak éjfélkor indul.
Amikor arról beszélgettem a kedves helyi tanerővel, hogy hogyan is legyen a mai nap, javasolta, hogy este azért még fussunk össze egy vacsorára, hogy ne kelljen csomagokkal végigküzdeni a délutánt, no meg akkor ki is visznek az állomásra, még azt hittem, ez nem sokat segít rajtunk. Most már tudom, hogy dehogynem, mert itt a vacsora nyolctól bármeddig tarthat.
A tegnap legmeghatározóbb jelensége minden kétséget kizáróan Gigi volt. Reggel időben tisztázni akartam vele, kinek a nevére és hogyan állítsa ki a számlát, mert kicsit bonyolult. Paulo fordított ugye, hogy ne csak álljak ott, mint egy rakás hülye, de hamar kiderült, hogy hát tulajdonképpen Gigi szerint mi csak egy éjszakát maradunk. Azt ugyan hamar tisztáztuk, hogy áááá dehogy, de ez nem oldotta meg a problémát, mivel szoba az nem volt így első látásra. Végül hosszas gondolkodás után átrakott minket két külön szobába, ahova boldogan át is cuccoltunk, mert eredetileg is erről volt szó. Mármint külön szobákról. Persze Gigivel az élet ...
Végül nap közben hatszor telefonált különböző hihetetlen tervekkel, aminek az lett a vége, hogy egy harmadik szobába összeköltöztettek minket. Őszintén reméltem, hogy minden cuccom megvan, bár nagyon szétpakolni nem volt alkalmam. A Monte Baldoról leérkezve aztán kiderült, a fiúk sem jártak jobban, sőt, őket egy szobába költöztették, ráadásul egy franciaágyasba. Este aztán a vendéglátók egész különítménye bejött velünk megnézni, hogy minden oké-e. Gigi persze nem tudta, melyik szobába rakott minket, de végül azt is kinyomozták, aztán a végén kénytelen voltam grappát inni, sőt Gigi cigarettáját szívni, mert venni nem vettem, de ezt se bánta. Nekem meg már mindegy volt éjfélkor nagyjából minden.
Azt hiszem ez a fickó amolyan csoporthőssé nőtte ki magát, mert innentől kezdve egész nap az volt a poén, ha kicseréltünk valamit, hogy "do it Gigi style".
A nap első fele munkával telt, utána ebéd a szokásos pizzériában, most pizzát ettem, és ebéd közben megnéztem egy csomó képet az Isztriáról, amit Paulo mutogatott. Egészen varázslatos vidék. Nagyon tetszik.
Délután kirándulni mentünk a Garda tóhoz. Gyönyörű idő volt, de nem álltunk meg fotózni sajnos, hanem rögtön a Monte Baldóhoz mentünk, és felvonóval felküzdöttük magunkat 1760 méter magasra, egyenesen egy felhő közepébe. Ez életem talán egyik legszürreálisabb élménye volt. Mintha a mennyországba érkezne az ember. Minden tejfehér és néma, a tér és az idő megszűnik, az ember egyik pillanatról a másikra egyedül marad önmagával. Ez tényleg földöntúli volt.
Azért egy-két percre elfújta (odébb fújta) a felhőt a szél, hogy kicsit lássunk is valamit a panorámából, meg a környező sziklákból, de egyszerűen alig tudok szabadulni a körülöttem gomolygó fehérség emlékétől.
Lefelé jövet persze úgy eldugult a fülem, hogy fél óráig semmit nem hallottam, kénytelen voltam az egyik lánytól kölcsönkérni egy rágógumit.
Mivel annyira szerettem volna látni a tavat közelről, lementünk Malcesinébe, ami kétségtelenül látványos kis városka, de egy cseppet már a giccshatáron túl. És persze addigra elkezdődött a szürkület is, szóval nagy fotózást nem lehetett csapni, de végtére is nem is ezért vagyok itt alapvetően.
Este végeérhetetlen kanyargás és olasz nyelvű vita (sinistro, no destro, dritto ...) ismét egy autentikus étteremben sikerült vacsoráznunk. A tulaj, aki kinézetre igencsak hajazott Pataki Attilára énekelt és pincérkedett is, ha éppen úgy volt kedve. A kaja elég érdekes volt, minden csupa sajt és vaj, a pincér fogta is a fejét, amikor elmagyarázták neki, hogy én nem eszem tejterméket. Nála jobban már csak a Mamma  fogta a fejét a konyhán, végül a négyféle első fogás helyett be kellett érnem paradicsomszószos tésztácskával. A fő fogás viszont nagyon finom volt, bár bevallom, amikor elárulták, hogy szamárhúst ettem, majdnem leestem a székről. Nem akarok itt nyavalyogni, tényleg  jó volt, olyan mint egy finom marhahús, de többet nem fogok ilyesmit enni, az is biztos. Szegény csacsi.
A vacsora sokáig tartott, és emelkedett hangulatban telt. Azt hiszem, elég jól összebarátkozott a társaság, én legalábbis tényleg jóban lettem a horvátokkal. Este már gyerekképeket nézegettünk. Mindkét srác nagyon büszke a gyerekeire. Paulo mindent részletesen elmesélt a környékükön tartott filmfesztiválról, meg valami városkáról, ami fiatal művészek tanyája lett, és ahol minden nyáron ingyenes jazz fesztivált rendeznek. Csak a nevet nem sikerült megjegyeznem.
Ma éjfélkor Biedermann Izabella elhagyja Verona járást, de biztos vagyok benne, hogy egy-két poszt még lesz majd a kalandokról, mert emberekkel ismerkedni jó. Mindenkinek tudom ajánlani.