Az emlékezésről

Én nem emlékezem, és nem felejtek. Ez a lírikus. Én meg felejtek, és emlékezem. Ez akkor epikus hozzáállás? Nem tudom. Lehet, hogy ennek most nem sok értelme van.

Furcsa napok vannak mögöttem, főleg mert hirtelen elég sok emlékem került elő mindenféle elcsomagolt, szigorúan tömörített emlékfájlból. Mark-kal beszéltem ugyanis, már nem igazából, csak írásban, de az mindegy. Jó rég hallottam róla, bírom, mikor azt írja, hello stranger. Jó humora volt mindig is. Bár ő nem tud hiányozni, kicsit azért hiányzik, mert egy másik életre emlékeztet. Azt mondta, sokszor emlegetnek a suliban, nekem meg eszembe jutott Lily, és ez most tényleg nagyon rossz volt. Váratlanul rossz. Tudtam, persze amikor eljöttem, hogy rossz lesz, ha majd eszembe jut, mert üresség lesz bennem, és ő is tudta, mert benne is az az üresség lakik azóta.

Furcsa, hogy vannak ezek a közelségből adódó emlékek, amiket aztán nem lehet se a jó, se a rossz kategóriájába belepréselni, mert olyasmiről szólnak, ami nagy természetességgel van. A létezés és a hiány kettősségéről beszélek. Lily most a hiány. Pedig milyen szépen becsomagoltam, lefóliáztam, elraktam valami hátsó polcra. 

Talán írok neki egy levelet, ő meg talán válaszol. Persze mindig ugyanazt írom neki, és ő is mindig ugyanazt írja nekem. Hogy nem jól van, hogy ilyen messze vagyunk. Most az jutott még eszembe, hogy az a szöveg is elveszett, amit róla írtam annak idején. Talán most már kellene írnom helyette egy másikat valamikor.

Ma ezt írtam máshova az emlékezésről, de ideteszem, mert ide is tartozik.

"Tény, hogy a séta folyamata nyomon követhető, ha a (néhol jól kitaposott, néhol igen halvány ) útvonalakat és a (néhol erre, néhol arra kanyarodó) pályaíveket bejelöljük a várostérképen. Ám ezek a különféle görbék, a szavakhoz hasonlóan, csak a hiányát jelölik annak, ami ott elhaladt. Az útvonalak megrajzolása kimarad magából a tevékenységből, a sétából. A séta, a bóklászás, a „kirakatnézegetés” folyamata, vagyis a járókelők tevékenysége olyan pontok halmazává alakul, amelyek egy összegző és megfordítható vonalat eredményeznek a térképen. Csak egy sor emléke megragadását teszik lehetővé a kivetítési felület időtlenségében. Magának a lenyomatnak a láthatósága azzal a következménnyel jár, hogy az alapjául szolgáló tevékenységek láthatatlanná válnak. Ezek a rögzítések a felejtés folyamatát indítják el. A gyakorlatot annak nyoma váltja fel. Mindez a geográfiai rendszer azon (telhetetlen) tulajdonságát illusztrálja, hogy a cselekvést képes olvashatósággá alakítani, ám eközben eléri, hogy a világban való lét egy módja a felejtés homályába vesszen."

Michel de Certeau

Már nem képekre emlékszünk, már nem élményekkel leszünk gazdagabbak, már nem a part menti nádast raktározzuk el magunkban, hanem színes útvonalszalagokat mentünk el alkalmi sétatársunk az endomondo vagy a mymaprun memóriájába. A sétát élmény helyett posztolható valósággá degradáljuk. 

Persze ez nem, vagy csak részben, igaz. A séta séta marad, de az igaz, hogy a világ rögzítése megkérdőjelezi az élmény teljes átélésének hajlandóságát. Mint ahogyan Sontag a fényképező embert a valóság elől egy gép mögé bújó emberként látta, úgy bújik a világ egyszerű megélése helyett a rögzítés mögé a sétáló ember. 

Se Sontagnak, se Certeau-nak nincs feltétlenül igaza, de a rögzítés és a bizonyítás kényszere a cselekvéssel szembeállítva valóban szomorú képet fest rólunk. Az okát kellene megfejteni. Miért felejt a ma embere olyan gyorsan, hogy úgy érzi, állandóan emlékezeti bizonyítékokat kell gyártania?

Erre van egy teljességgel bizonyítatlan elméletem. Azt gondolom, hogy fél. Attól fél, hogy majd nem jól emlékszik. Pedig az emlékezet fontos mozzanata, hogy minden nap másképpen emlékszünk. Vagyis az emlékezet teljesen természetes és jogos mozzanata a felejtés.

Álom-intertext

Valahogy a fényhez van köze. Az ébredéshez. Vagy a csillámló sziklafalhoz.
Azt álmodtam, hogy álmodni szeretnék végre. Álomötletem is volt, békés: fekszem a Margit-szigeten hanyatt, hallgatom a Dunát, és mesélsz. Nem látlak, de tudlak, és ez pont ugyanolyan jó. Sőt jobb. De nem ezt álmodtam, se nem békéset, se nem békétlent. Levelet csak, amiben arra kérsz, írjak az Ódáról. Miért pont? Álmomban nem, csak reggel akadok fenn. Azon is, ki voltál tulajdonképpen éjjel és ki vagy most. Minél tovább gondolkodik az ember az álmain, annál kevesebbet érez és annál többet akar tudni belőlük, az álomnaplók leginkább ettől csúsznak át az abszurdba. Ha le kellene rajzolni, az álmok csúsztatható vonalak lennének egy szerkesztőasztalon. Minél görcsösebben fogom, annál jobban csúsznak szét, szaladnak szana.
Két napig feküdtem, talán három is, ennyi idő vakságra sok. A valóság odaveszett örökre, de talán okkal. Egy orvost olvastam. Most először olvastam arról, hogy van olyasmi, amit palliatív osztálynak hívnak. A haldoklás békés helye. Azt gondolom, az életnek is ilyennek kellene lennie, de nem ilyen.
Érdekes dolgok ezek egyébként, és már tudom, az első fejezet után tudtam, miért sürgette annyira öreg barátném, hogy olvassam el ezt a könyvet. (Before the Germans get here. - nem intencionális intertext.) Talán hasznomra lesz a tudás, talán nem, ezt most még nehéz megmondani, de annyiban biztosan, hogy tudom már, mibe halok bele. Nem lényeges. Nyilván ebbe más is már.
Azt hiszem tavasz van odakint, bár víz hiányában csontvázzá aszalódtak a tulipánok a nappaliban. Ha nem törődöm, nincsen törődés, de néha hagyni kell az elmúlást. Ezt mások elengedésnek hívják. Most ezt tanulom. Van erről Gergőnek egy fotósorozata. Már akkor is tetszett, amikor csak mesélt róla.
Más nincs. Eleinte azt terveztem, hogy holnap már dolgozom, de két óránál többet nem tudok talpon lenni. Kiment belőlem az élet. Várom, hogy visszatérjen. Íme a kendő, törülközz meg.
Nem tudom, így gondoltad-e az Ódát. Azt sem tudom, mit akarsz tőlem.