Levelek Lengyelországból 1.

Kedves Én! - gondolom, így kellene kezdenem a leveleket, hiszen leginkább önmagamnak szól mindaz, amit lejegyezni szeretnék ezekből a napokból, hogy aztán tanulságul szolgáljon majd azokban a pillanatokban, amikor ... nem is tudom. Bármikor.
Az utazás Varsóig unalmas és eseménytelen volt, ami persze mindig bosszant. Nem szeretem az unalmas utazásokat, pont emiatt nem szeretek repülni sehova, de ezen most lépjünk túl, mert az érkezés, a várakozás, az új emberek máris zárójelbe tették ezeket az órákat.
A lengyel főváros első pillanattól ismerős, barátságos élmény. A reptérről a taxis a mindenki más számára 55 zlotyiba kerülő utat velünk nyolcvanért tette meg. Nem tudom, a magyar nyelv idegensége miatt (ezeknek mindegy), vagy a minket taxiba dugó amerikai nő miatt (ezeknek mindegy). Ez is olyan otthonos dolog. Meg az is, ahogy az egyik sarkon befordulva egy nő kétségbeesett arccal próbálta értelmezni a parkolóautomatát. Mintha magamat láttam volna. Ezek szerint az emberi tanácstalanság nemzeteken átívelő dolog.

Amúgy Varsó néha szép lehet, azt hiszem. Most leginkább csak a szépség ígéretét, meg a valaha volt pontosan kimért elegancia nyomait láttuk a sétánkon. Megkopott színek, pontos arányok, giccsbe hajló (mit hajló!) karácsonyi dekormaradék. Az óváros klassz, a csokizó pazar, a pincérlány meg nem értette, hogy borravalót akarok adni az extra törődésért. Hát így. de ha első benyomás kell, akkor nekem a fák azok. Nem hiszem el, hogy a varsói fákról nem írt valaki egy szívhez szóló verset.
Este ismerkedés volt, közös vacsora, csoportmunka, ismerkedés a biztonsági főnökkel, aki kanadai. Ennek nem tudom, mi a jelentősége, de a nemzetek közti poénkodást nem mindig tudtam követni. Amúgy a nagy biztonságtól cseppet elbizonytalanodtam, a szálloda sarkánál gépfegyverrel őrködőktől meg inszomniám kerekedett hajnali három tájban, de akkor arra gondoltam, rohadtul nem őriztek engem még ilyen nagyon. Pedig azért engem őrizni megéri. Viccelek.
A vacsorában a legjobban a gyerekek tetszettek. Van itt gyerekprogram is, ezek a kiskölykök meg édesek, természetesek, okosak és gondolkodnak. Ez még az itteni felnőttekről sem mondható el minden helyzetben.
Ma sok minden volt, de mivel aludni is kell, azt majd egy másik ma mesélem el.

Biedermann Izabella menni Párizs - 2. fejezet, melyben az élet nagy kérdései kerülnek terítékre, na meg a sós palacsinta.

Az a bejegyzések gyakoriságából és időpontjából talán már most látható, hogy a párizsi tartózkodás nem annyira a pihenésről szól. Alvásátlagban ugyan hozom a napi négy óra tíz percet,de ez még nekem sem tűnik elégnek. Na mindegy, majd alszom, a túlvilágon - azt hiszem, ez valami mondás.

A második napi program egy internálótábor melletti dokumentációs és emlékközpontban telt, és végre gyakorlati kérdések is szóba kerültek, egészen pontosan egy történész (?) arról beszélt, mi a pedagógiai szerepe az emlékhelyeknek, és hogyan volna érdemes őket felhasználni az oktatásban.
Amúgy ezek nagyon érdekes kérdések számomra: mit kell csinálni egy ilyen emlékhellyel? Megőrizni épségben, sorsára hagyni, hadd pusztítsa el az idő végre, vagy vissza kell adnunk őket az életnek? Ez a Drancyban található internálótábor esetén különösen érdekes dilemma, hiszen az egykori tábor épületkomplexumába  a háború után nem sokkal lakók költöztek, és a mai napig olcsó szociális bérlakások vannak benne. Ahol régen emberek várták a sorsukat, várták a buszokat, melyek a vasútállomásra vitték őket, hogy onnan meg se álljanak mondjuk Auschwitzig vagy valami másik táborig, ott most kisgyerekek szaladgálnak. Nehéz kérdés. Élet vagy halál? Emlékezet vagy felejtés? Hajlok rá, hogy a válasz az IS. 

Amúgy a központ tetszett, az épület szolid, elegáns, a múzeum érdekes, és az egész koncepció rendkívül finom. Persze nem mondom, hogy nem voltak elgondolkodtató dolgok. Az egyik az épülettől mindössze százötven méterre lévő szimbolikus emlékműhöz (vagon) minket elkísérő biztonsági őr volt, a másik a jelölés teljes hiánya az épületen. Egy szó nincs kiírva arról sehol, mi ez az épület és mire való.Vajon miért?

Délután egy volt internálttal és egy túlélővel volt beszélgetés. Az utóbbi nő bár nagy hatással volt mindenkire, engem nagyon megterhelt pszichésen. Számomra nagyon rossz volt hallgatni, a hallgatását. A hallgatást, amit a beszéd és a mindvégig csukva tartott szemhéjai mögé rejtett. "Nem emlékszem", szinte mindenre ezt mondta. Miközben persze nyilván tényleg nem emlékszik, illetve de, csak az emlékek ennyi év után sem tudnak kijutni belülről, de mit lehet tenni, ha egyszer az emlékek nem engedelmeskednek vezényszavaknak. Az emlékeknek aztán mondhatja bárki, hogy Los, los!

Mire visszaértünk a szállodához, már sötét volt, de ezt már megszoktam, úgyhogy sötétben már egész ügyesen eligazodom Párizsban. Lehet, hogy világosban is, de úgy még nem próbáltam. Talán holnap reggel gyalog megyek és kipróbálom. Azért az estébe belefért egy kis városnézés is, bennfentessel mentünk, megmásztuk a Monmartre-t, ahol dög sok a lépcső, de a kilátás pazar lehet, főleg ha nem egy tök sötét, szmogos város a rengeteg lépcső jutalma. Jó, azért nem kell sajnálni, hiszen bementünk a Sacre Coerbe, és nagyon szép volt. Ingyen be lehet egyébként jutni, ami klassz, de van bent emlékpénz-verde, az meg tragikus. Erről a pénz dologról, ha jól emlékszem, több helyen is írnak a Bibliában, de sehol nincsenek oda tőle. És akkor még nem szóltunk az ezüsttel leöntött, éccaka is csillogó Jézus szoborról. Csoda, hogy nem voltak rémálmaim.

Vacsorázni a hegyen vacsoráztunk egy ránézésre borzalmasan jellegtelen helyen, amiről kiderült, hogy jó a kaja és full autentik az egész hely. Nem is beszéltek, csak franciául. Szóval klassz volt, sós palacsintát ettem tojással és sonkával, és még bort is ittunk, pedig méregdrágán adják. Ki érti ezt? Megterem itt a szőlő vagy nem?

Utána sétálgattunk, beszélgettünk, pont mint a normális európai emberek egy normális világban. Jó érzés volt, és mindenki elemében érezte magát. Elég sokat röhögtünk, és hivatalosan is meg tudom erősíteni, hogy Aladinnak internacionális a humora, de azért csendben mondom, hogy alapjáraton nincsen itt kérem kívánságműsor, szóval tekintsük ezt a megjegyzést szülinapi ajándéknak. Séta közben az otthoni helyzetet elemezve ráébredtünk, hogy talán már haza sem jutunk, de mivel Aladinnal megtaláltuk álmaink MM-i házát, megbeszéltük, hogy oda azért hajlandóak vagyunk beköltözni, de csak ha minden kötél szakad.

Más nincs, egy sort se olvastam mióta itt vagyok, de tekintettel arra, hogy egész nap szellemi présben van az agyam, ezen nem is csodálkozom. Párizs illatát/szagát még nem fejtettem meg, talán holnap.Bár valaki erre ma azt mondta, lassan elfogynak a holnapok. 

Ja igen, és amikor este lefekszem, francia mondatok peregnek a fejemben végtelenül, csak egyelőre nem értem őket.

Emléktúra - beharangozó

Rendben, a heti lélekzúzda után ma pihenjünk meg, engedjünk el minden ronda állatot (márhogy a bánatot, lásd EV karácsonyi nótáját). Ennek érdekében alkalmazzuk a Bergmann módszert. Ennek megfelelően a Pozsonyi Munkaközösség (TSB, egy Bächer Iván iránt rajongó kolléganő, akinek még nincs neve itt a blogon, de kedvelem, és én) Budapestre utazik ma reggel a korai vonattal, ahol aztán bejárja Újlipótváros zegeit és zugait, fotóz (én), fröccsöz (mindenki), hallgat, beszél, és egy picit, titkosan, arra vár, talán megpillantja Ivánt valami szatyorral a sarkon.
Jó lesz, meseterápia ez is, ha úgy veszem, élettörténeteket mesélnek azok az utcák, ahogy persze minden utca, minden ösvény, minden terecske a földön. Majd intek.