Burok

Szeretem, hogy vár, és hogy mosolyog, amikor megérkezem. Ilyen egyszerűnek kellene lennie minden emberi kapcsolatnak az életben, ez jut eszembe, meg az is, hogy nem ilyen egyszerű. Meleg van. Mindig meleg van nála, már majdnem éppen túl meleg, aztán mégsem. Amíg levetkőzöm, szemérmesen kilép az ajtón. Ha nem ismerném a kezét, arra is gondolhatnék, valami tűnő jelenés, káprázat.
Hanyatt fekszem. Mindig másmilyennek látom a szobát, mintha a falak is minden alkalommal más színűek lennének, de sosem emlékszem, igazából milyenek. Most a lámpán függő két kristályt veszem észre, ahogy nagyon lassan mozogva szórják a hullámhosszok alapján tört fényt. Szeretem a kristályokat, mert egyszer volt az életemben valaki, akinek száz kristály lógott az ablaka előtt, és száz szivárvány lakott a nappalijában. A falon van két mandala is, kérdezem, újak-e, sosem láttam őket, nevet, mindig ott lógnak. Gondoltam persze.
A bal lábfejemmel kezd, egyszer tudtam a szabályt, már nem tudom, de nem fontos. Elhatároztam, hogy most ébren maradok, de erre nehéz koncentrálni, amikor ellazulnak az ember izmai. Mindegy. A lábszár jó érzés, a comb csiklandós, pedig nem csiklandoz, erős, határozott mozdulatokkal dolgozik. Androgün, fut át az agyamon, amikor megérzem az oldalamnak támaszkodó testet. Összefüggő gondolatokra már nem vagyok képes.
Valahol a kezemnél még megvan a zene, meg hallom ahogy a bal kézfejnél a csuklóízület ropogni kezd. Pedig nem is vagyok balkezes, vagy de, csak átszoktatott? Nem fontos. Megfordulok.
A lábaimra még emlékszem, meg arra, hogy az is milyen egyszerű öröm, amikor emberhez ember ér, nem hideg tárgyak, nem súrlódó ruha, nem légkondicionált lég, hanem ember, mert az érintésben élet van, energia van, támaszték van, nyugalom van.
Sosem tudom, pontosan hol szűnik meg a kapcsolat a világ és közöttem, hol kapcsolódik szét a testből érkező idegköteg és az agytörzs, de azt gondolom, még a vállak előtt valahol. Úgy alszom el, hogy érzem a mozdulatait, de máshol vagyok, valami mezőkön, valamin túl, valami prenatális óceánban ringatózva, időn és téren kívül. Arra ébredek, hogy annyit mond, végeztünk, de ne siessek, ráérek, lassan öltözzek fel. Nem is tudnék gyorsan csinálni semmit. Nem is itt vagyok.
Bár az olaj egy részét letörli rólam, az illatát egész este érzem magamon. Nem is tudom, milyen illatom van, talán békesség.  De nem csak az illatot, az érintése nyomait is érzem még sokáig. Békességburok. Olyan, mint egy nyári vasárnap délután a teraszon.
Reggelre alig marad belőle valami, lerágja rólam az élet. Most az a kicsi is elég.

Primavera

Egy végrehajtatott - maradt kilencvenkilenc. Nem volt egy ilyen német sláger valamikor ezer éve? 99 luftballon. Nézem a berlini programot, az egy hét alatt konkrétan egy szabad este van. Jó, mégis mire gondoltam? Nem szórakozni megyek. Majd hajnalban fotózom: Berlin, drágám, nyissa ki a szemét, legyen szíves.

Az az érdekes, hogy két napja mindenféle bizarr dolgokat álmodom. De tényleg. rendkívül megnyugtató, ám bizarr dolgokat, mégsem emlékszem semmire. Kérek szépen egy álomfelvevőt.

Van ez a Monteverdi madrigál, amibe beleszerettem egy éve. Nekem ez annyira a tavasz maga, hogy képtelen vagyok megunni. A dal Ottavio Rinuccini szonettjére íródott, és a tavaszhozó nyugati szelet dicséri. (Bővebben itt lehet olvasni egy kicsit angolul.) 

Más nincs. Tegnap megtanítottam az egyik csoportomban, mi az a burka, ma megtanítom nekik, ki volt Rumi. Délután pedig elmegyek az aranykezű masszőrhöz, ahol előmelegített ágy vár. Kell ennél több? Persze kell, de aki a kicsit nem becsüli ...

Térj vissza, ó, Zefír, és gyengéd mozdulataiddal töltsd meg a levegőt. Lefordítom: legyen tavasz most már, de tényleg, mert ez az, amit igazán szeretnék. Még a Black Rose-nál is jobban.

És igen, jól látjuk, színes kép van a bejegyzés elején. Mit csináljak? Az élet utat tör magának.

Azonosságok

Az nem sok bölcsességre vall, ha valaki szürke, ködös, reménytelen február végi napokon gyakorlatilag csak Borbély Szilárdot olvas. Furcsa, hogy így alakult. Funny you should say that. Ez például egy nagyon jól használható, szenvtelen mondat. Gyakorlom.
A testhez feléig jutottam, csak félig jutok talán az életben is, majd befejezem, mindkettőt nyilván, nem szórakozom, ezt mondta apám is, ne szórakozzál kislányom. Nagylányként is azt mondta, kislányom. A versekről nem biztos, hogy merek írni, pedig volt gyerekem, akit csak elképzelni tudok, ezért nem hiszem, hogy van olyan, hogy a meg nem születettre az ember már nem gondol. Vagy lehet, hogy van, csak még nem tudom. Szerintem majd olvassak másik kötetet is, Borbély összes verse és összes halottja. Több estét betöltő.
Olvasom a Nincsteleneket újra, de most sem tudok mást, csak otthon lenni benne. Nem tudom, másképpen olvasom-e, mint először, azt hiszem, nem, csak az alcímét nézem meredten mindig mielőtt kinyitom, Már elment a Mesijás?. Már elment. Ki meri ki a budit? Szerintem mi. Nyakig szarban.
Otthon vagyok a könyvben, a történetben, és ettől megnyugszom. Mindenki mástól nyugszik meg. Hogy megtanul-e az ember ilyen körülmények között szeretni, az nagy kérdés. Apámra gondolok, meg a testvéreire. Hogy ők se tanultak meg soha. Társat szeretni mármint, mert a gyereket azt tudta szeretni mind, ahogy tudta. Apám engem tudott, anyámat sosem. Aztán öngyilkosok lettek szép sorban mind. Nem, nem úgy, másképpen: halálba itták, kábítószerezték, dolgozták magukat. Halálba bezzeg nem szerette magát senki. Hát ez is egy módja, ezt normálisnak szokták gondolni. Nem normális.
Más. Az iskola a héten idegesít, Bridget visszatért és velem akar lelki életet élni. Nem örülök. Tegnap még emailt is írt, úgyhogy vagy lőjön le valaki, vagy csak ássatok el. Persze, világos,  alapvetően velem van a baj, türelmetlen vagyok. Már odáig jutottam, hogy Joe annyira irritál az egész portfóliós ügyével, de annyira, hogy ha nem hagyja abba, minden tiszteletem és barátságom ellenére el fogom küldeni a picsába.
Gofri védése egy hónap múlva lesz kábé, megbeszéltük TSB-vel, hogy mindenképpen elmegyünk, mert egyrészt megígértük, másrészt meg szeretnénk. Szeged szép város. Ezer éve nem voltam arra.
Más. Tegnap ebéd volt, végre Mihály is ráért. Mindig rájövök, hogy kettesben is jó bármelyikükkel, de hárman meg tökéletes. Mihálynál volt különben a bölcsek köve, mert olyan ultimatív igazságokat tudott megfogalmazni az élettel és a nevezetes azonosságokkal kapcsolatban, hogy kénytelenek voltunk pálinkázni. Pontosabban pálinkázni gyereknevelési jelleggel is kénytelenek voltunk. Remélem, jót tett a gyereknek is, nem csak nekünk. Utána szépen hazamentünk (TSB mondjuk nem, mert ő otthon volt ugyebár) és hasznos tagjai lettünk a családnak. Én például lehúztam két órát a szokásos bolt-mosogatás-főzés Bermuda-háromszögében, viszont cserébe egész este olvastam. Holnapra el kell olvasni a könyvet, mert este olvasóklub, de hiába olvasom másodszor, lassan megy, mert belefeledkezem a mondatokba. A semmiben is mennyi gyönyörűség van. Pontosítok. A semmiben minden gyönyörűség benne tud lenni, mert nem korlátozza csak a képzelet. Boldogtalanságról olvasni azért jó, mert onnan a boldogság végtelennek látszik. Végtelen szög alatt.
Más. Határidő problémáim vannak, és ez nem jó. A végén majd megint nem kapok levegőt, de most meg igen, és ennek felbecsülhetetlen értéke van. Ez van. Nem lehet mindig légüres térben lenni még nekem sem.
Más. Tavasz van, szürkeség, már elment a Mesijás, de mi teraszmenekülést tervezgetünk, reggelente meg hallgatjuk a madarakat, a tüdejüket köpik ki az örök optimisták. Néha úgy érzem, jó élni. Főleg akkor érzem ezt, amikor másokra gondolok, nem magamra. Örömzárványok. Nem lehet, hogy a mi világunk, a mi életünk az univerzum egy sejtje csupán?
Jó, más nincs. Szedjem össze magam, és írjam be a határidőket a naplómba. Azért az a neve, hogy határidőnapló. Mondjuk nekem határtalanidőnapló jobb lenne, de olyat nem árulnak.

Andris

Itt járok, fel és alá, tudok járni, látod, tudok, benézek a polc alá, benézek a szék alá, megyek körbe, újra körbe, kicsi ez a lakás, nem találni benne Istent, nem találni benne semmit, hol lehet, Istenem adjál nekem nyugodalmat, kapaszkodót, értelmet a reggelnek, biztatást a napnak, csendességet az estének, nyitom az ajtót, a folyosóra megyek, zárva a rács, télen is zárva van, nyáron is zárva van, megyek a folyosóra, de mi a tél és mi a nyár, és mi a fény, és mi a csend, három lépés a szekrényig, számolom magamban, ne legyen több, Uram, add, hogy ma se legyen csak három, ez az én világom, hármat lépek, hozzád érek, hármat lépek, megbékélek, újság van, van újság, hármat léptem, csak Isten nincs, itt ma sincs, nyitva a rács, nem akarom, hagyjál békén, nem akarok, hármat lépek, fekszem a kövön, ordítok, hagyjál békén, az öt nem három, nem akarok, a kő hideg, fekete és fehér, Isten is fekete és fehér, mégsem találom, hármat lépek, csak még hármat, mindig hármat, feküdni akarok itt, jó itt, az autó mellett, hátha itt van Isten, vagy ha nincs, majd eljön értem, hagyjál békén, nem szállok be, hol az újság, ide teszem, odaadom, menjünk haza, hármat léptem, sokszor hármat, menjünk haza, kiabálok, nincs is Isten.

Andris a házunkban lakik. Istent keresi. Sosem találja.

Prím

Végül nem mentem fel a hegyre tegnap, pedig ilyen időben még talán Istent is látja az ember. Helyette megnéztem tizenkét dühös embert, ami jó volt ugyan, de mégsem volt itthon medvehagyma, úgyhogy elégedetlen voltam az életemmel.
Szombaton vettem egy Borbély kötetet. Valami ódák. Fele jó, fele nem. Vannak, amikben nők elvetélnek. Pontosítok: általában olyanok vannak, amikben nők elvetélnek, vagy ha nem, akkor a gyerekük elég korán meghal.
A könyvesboltban arra gondoltam, sok kötetet fogok venni, akkor a családja ... nem lesz boldog, de. Ja hát ennek a gondolatnak végül nem lett értelme. Amikor fizettem, sírva akartam fakadni, de a pénztáros szenvtelen arccal ütötte be az összeget, szerintem nem tudta, hogy aki írta ezeket a verseket, halott. Aztán rájöttem, hogy az emberek általában halottakat olvasnak.  Nem ők tehetnek róla. Ilyen világ ez.
A kocsiban elolvastam tíz oldalt. Meg kellett volna számolnom, hány gyerek halt meg.
Visszakaptam a Nincsteleneket, amit csütörtök estig megint el kell olvasni. Néha azon kapom magam, hogy gyakorlom kimondani: "Kedveltem." - szenvtelenül, érzelmek nélkül. Nem megy jól.
Más nincs. Hétvégén leveleket javítottam, meg egy olyan pályázati szöveget fordítottam, ami összesen volt 1500 karakter, de egyetlen épelméjű szókapcsolat nem volt benne, úgyhogy nagyjából két és fél órámba telt ez a szar, igaz, közben meghallgattam egy TED előadást egy palitól, aki szerelmes a matematikába. A fickó nem, de ezek a nagy prímszámok nagyon izgatóak. És igaza van, a matematika nagy csábító, korán elcsavarja az ember fejét, és nem ereszti.
Más tényleg nincs. Hétfő van és Bridget-tel kezdek. Már rég meg kellett volna halnom, akkor most nem lenne ez.

Históriák

Mindig érdekes másokat meghallgatni. Most egy kicsit a történetekről beszélek, nem csak, vagy éppen nem arról, amikor valaki önmagáról mesél. Igaza van Elif Shafak-nak, a történet kiemel és felemel.
Gyerekként sem mindig szerettem ott élni, ott lenni, ahol éppen élni és lenni kellett, mert ... nem is tudom, azt hiszem, már akkor is utazni szerettem volna leginkább. Vadregényes idegen országokba, ahol különös az étel illata, ahol más színű és szabású ruhát hordanak kimondhatatlan nevű emberek.
Gondolom, személyiségfüggő, ki miben lelei örömét, az ismert világban fellelhető változatosságban és nyugalomban vagy az út megismételhetetlen kalandjaiban, de azt lássuk be, hogy a kettő között nincsen igazi különbség. A világmindenség megélhető mindkét módon.
Én gyerekként is utaztam, nem fizikálisan persze, hanem odabent. Testőrökkel jártam Párizs utcáit, félbolond hajóskapitányokkal a viharos tengert, és a sok utazás közben megtanultam jól utazni. Mi volna életünk egyetlen valamirevaló célja egyébként.
Mostanában, ha nem tudtam volna eddig magam is, sok helyen olvasok a történetek fontosságáról, akár a hagyományról, akár a kreatív elme által megteremtett új történetekről van szó, rendkívüli fontossággal bír az, hogy történeteket mondjunk el egymásnak. Az író az az ember, akinek az átlagnál talán egy kicsit több története van, esetleg ügyesebben meséli el őket. De nem csak az írónak vannak történetei, hanem mindenkinek, és néha megesik az is, a legjobb történetet a sarki zöldségestől halljuk.
A narráció, bármiről is szóljon, mindig is az egyik legfontosabb dolog volt, és talán az egyetlen, ami az embert közelebb tudta vinni a másik emberhez, még talán Istenhez is.
Mesélj. Ezt szoktam mondani azoknak az embereknek, akiket szeretek, mesélj nekem történeteket. Mesélj olyan dolgokról, amiket én sosem láttam, mesélj kutyákról, kertekről, hajnali buszokról, mesélj emberekről, soha véget nem érő kártyapartikról, töredezett gerincű könyvekről, régi, rettenetesen szép szeretőidről, madarakról, és az ereszen kopogó éjszakai esőcseppekről. és ne tarts tőle, hogy elunom, mert engem minden érdekel. Lehet, hogy gyakran másképpen látszik, de én nem mesélni, inkább hallgatni és utazni szeretek.

Visszaszámolás

Vannak napok, amikor idegen a billentyűzet. Nem tűnnek ismerősnek se a betűk, se az írásjelek, hiába akarok írni, valami, ami egyébként érzékel, nem érzékel. Beragadnak a gombok alá mindenfélék: alászorulnak régi bánatok, meg szomorúságdarabok, kavicsok, kövek, de legtöbbször mégis a megszokás szürke homokja. Gondolom, ahányszor lenyomok egy billentyűt, annyiszor őrlődik egyre finomabbá minden egyes örömtelen pillanat.
Fáradt vagyok. Ezt szoktam mondani, ha kérdezik, mert ezt sokkal jobban el lehet fogadni, és meg is lehet érteni. Mindenki fáradt. Persze ez nem igaz, vagy nem így igaz, nem is tudom, hányféleképpen lehet valami igaz vagy éppen hazugság, de nem baj, nem mondom, hogy beleuntam én ebbe, pedig az unás egy kicsit igazabb lenne, mint a fáradtság. De csak kicsit, mert a bele, az a hazugság megint, hát igen, az igazságok nagy része is hazugság ugyanis - mert olyan, hogy kiunva lettem volna, szerintem sosem volt. Így születtem: unottnak, koravénnek, belül ráncosnak. Nem tudom, talán az elején tévedett valaki, talán az angyal kezéből csúszott ki egy öregember lelke, az pottyant ide vissza a földre, és akkor már nem lehetett mit csinálni.
Én tudom, hogy másokat szórakoztat a ringatás, de nekem az már két hónaposan is felesleges időpocsékolás volt. Az embernek kell a ritmus, a felkelés, alvás, lefekvés, nekem nem tudom, mi kell, mert úgy kelek fel, hogy nem feküdtem le, úgy alszom, hogy nyitva a szemem, és úgy fekszem le, mint akinek nem volt módjában felkelni még soha.
Általában komoly vagyok, mosolytalan, és csukott szemmel szeretem számolni a másodperceket. Visszaszámolom őket, nem előre. Néha sírok, vagy inkább gyakran, de nem bánatból, tehetetlenségből. Ha kérdezik, ilyenkor is azt mondom, hogy fáradt vagyok. Az utóbbi években elég jól belejöttem a hazudozásba.
Én tudom, hogy azt szeretnéd kérdezni, hogy azt kérdezed egy ideje, van-e értelme annak, hogy szeressél, de hazudni most nincs kedvem, az igazságot pedig nem tudom. Nem tudom, a te szerelmed az hány másodperc volna ebben a visszaszámlált időben. Ezt most valahogyan neked kell kitalálnod.

Négyharmad Krisztus

A kort nem dimenzionálom túl, ha nem bánod, a tükröt sem, a számok tükörképeit pedig végképp minek. Maradjunk annyiban, és ez se nem enigmatikus, se nem nosztalgikus, hogy ma vagy négyharmad Krisztus. Én pedig valahol, valaminek a szegletén, vagy közepén, kicsit sírósan magamnak, és nagyon távolról neked, de azért mégiscsak mondhatom, hogy az Isten éltessen. Ehhez majd, úton a teljesség felé, még tegyünk hozzá egyszer egy üveg jóféle pálinkát.

Perforáció

Van az a francia film, amiben az öregek összeköltöznek, és abban van az a jelenet, amikor a fickó kitépi a lapot. Kell egy olyan füzet, aminek perforáltak a lapjai. A tegnapi lapot tépjük ki.
A lejátszón a The National.  Most őket kell hallgatni.

I can see the glowing lights
I can see them every night
Really not that far away
I could be there in a day

I wonder if you live there still
I kinda think you always will
If I tried you'd probably be
Hard to find

What I feel now about you then
I'm just glad I can explain
You're beautiful and close and young
In those ways we were the same

There's a lot I've not forgotten
I let go of other things
If I tried they'd probably be
Hard to find

They can all
Just kiss off into the air
They can all
Just kiss off into the air

I don't know why we had to lose
The ones who took so little space
They're still waiting for the years
To cover what we can't erase

I'm not holding out for you
I'm still watching for the signs
If I tried you'd probably be
Hard to find

They can all
Just kiss off into the air
They can all
Just kiss off into the air

Levél

Kedves Szilárd!

Már harmadszor kezdem el ezt a levelet, de, nevessen ki, most sem tudom, hogyan jussak túl az első mondaton. 
Kezdem inkább a közepén, ha nem bánja.
Kedves Szilárd, tudja, ha tehetném, akkor most valamit, ami nagyon kedves a szívemnek, millió darabra törnék. Nem, nem vagyok hisztérikus, ne értsen félre, és már nem is sírok, csak dühös vagyok, és ezt a dühöt szeretném magamból a falhoz csapni - ne maradjon belőle semmi.
Tudom, hogy szánalmasan hangzik, de szeretném emlékeztetni rá, hogy nem ezt beszéltük meg. Ne húzza el a száját, nem ígéretet akarok számon kérni, csak a lehetőség elvesztése fáj. Októberben még azt írta, reméli, hogy jár majd erre, és akkor találkozunk. Én is reméltem, mert fontos lett volna. Nekem biztosan.
Nem nagyon tudom, mit írjak most, hogy a találkozás időben ilyen bizonytalanná vált. Nem én tehetek róla. Nem tudok mit ígérni.
Most elolvastam a rövidke leveleit megint, próbáltam úgy, ahogy egy halott emberét kell, egy fontos halottét, kellő komorsággal, de ne is haragudjék, nem ment, már megint nevettem a turiból (sic!) szerzett zöld pulóver olvastán. Tényleg sosem gondoltam volna, hogy valaha leírja azt a szót, hogy turi, de hát nem is ismertem olyan jól. Csak annyira, mint régen nem látott testvérét és barátját ismeri az ember.
Az a helyzet, nem tudom, melyik kép volt jobb, a másikat én egy kicsit vidámabbnak láttam, de legyen a  zöld pulóveres, ha azt gondolja, az jobban hasonlít önmagára. Persze igaza van, ennek tényleg nincs jelentősége. Valószínűleg akkor sem volt.
Kedves Szilárd, kár, hogy végül nem találkoztunk, de szerintem ne hagyjuk a dolgot annyiban. Keressünk egy másik időpontot. Addigra megint írok valamit, aminek örülhet. 
Hadd írjam át a mondatait most az egyszer. Többet nem fogom.
Megyünk és hallgatunk. Három év van közöttünk. A hármat nem lehet osztani. A három csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van közöttünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni. Nincstelen itt mindenki.
Vigyázzon magára.

I.

Olasz meló

Már megint Olaszország - Dilemma mármint. Jó, tudom, ez egy rossz vicc, le kellene szoknom a rossz viccekről végre. Azt akarom csak mondani, hogy annyi mindennek lehetne örülni az életben, de valahogy nehéz, mert hiába süt a kép előterében a nap, a háttérben véresre verik a tüntetőket, szétcseszik a bolygót, és ... ja nem is, véresre verjük a tüntetőket, és szétcsesszük a bolygót. Igen, ne legyünk ilyen távolságtartóak, menjünk csak szépen közelebb, míg az orrunk bele nem lóg a szarba. Már elnézést.
Tudom én, nekem is jó ez a másokra mutogatás, meg a borzongás, csak saját magamnak is hazudok. Tegnap megosztottam egy cikket a Facebookon arról, hogy még nagyjából húsz évig élhetünk úgy, mint most, utána elmehetünk a francban. Az egyik amerikai barátom elnézést kért tőlem és a világtól a saját országa miatt. Azt írtam neki, nem az ő hibája, de az a baj ezzel, hogy de. Meg az enyém is. Meg a tiéd is. És hogy ma éjjel valószínűleg újabb embereket vertek agyon Kijevben, az is az én hibám is. Mert eltűröm, elnézem, hogy ez megtörténjen. Hogy nem borítom fel az asztalt, és nem követelem meg a kormányomtól, hogy tegyen valamit.
Sokszor hallom, hogy 56-ban Magyarország magára maradt, az amerikaiak nem segítettek. És most? Mi segítünk, mi? Belügy, aha. Mióta belügy a demokrácia? Ott van ez elszúrva de alaposan, hogy azt hisszük, ha befogjuk a pofánkat, és otthon rettegünk a kis egérlyukunkban, akkor nem érhet minket baj. Akkor élhetjük a kis életünket. Ostobaság. Azt tisztességes helyeken nem hívják életnek.
Tegnap Jobbikos aktivistákat láttam az utcán. Nem érhet minket baj, ugye?
Amúgy persze van, ami jó. A nyugalom a munkahelyen például, mert Bridget hétfő óta nincs. Olyan az egész, mint egy lassított felvétel. A Műveltség és demokrácia című tanulmány is jó volt, bár sokat kellett rajta gondolkodni, de ez állítólag nem árt meg az embernek. A saját írásommal ott tartok, hogy zéró. 0.0-ás verzió. Meg kell néznem, nem csak álmodtam-e ezt a 18000 karakteres mondatot. Nem zárhatjuk ki.
Jó hír még, hogy Macklemore jön a Szigetre idén, úgyhogy nagy a csábítás, hogy Emmával elmenjünk, pedig soha még nem vágytunk oda. Egyébként meg nagyjából már most tele a naptár nyári programokkal, szóval ha valaki még számítana rám valamiben, az záros határidőn belül mondja, legyen kedves.
Más nincs. Odakint zuhog, ma megyek utoljára gyógytornára, és még mindig nem tudom, hogy jutok el Gofri védésére. Már megint egy dilemma. Azért hogy egy picit jobb kedvünk legyen, elárulom, hogy TSB-vel közösen megalkotott zseniális Nemzeti Életpályamodellünk (copyright 2014 TSB & BI) ismertetője hamarosan olvasható lesz a VilágMán.
Egyébként meg jókedvem van. Nincs magyarázat. Zenei illusztráció Macklemore atlétikai trikóban Emma szíves figyelmébe. Mert az embernek lehet élete is néha.

Buddha reloaded

Alapvetően diárius jelleggel akartam megemlékezni ma a hétfő esti kis kiruccanásról, vagyis a Gyémánt Kör havi rendezvényéről, de közben annyi minden kavarog a fejemben, hogy ebből megint valami állatság fog kikerekedni. Nem meglepő.
Szóval hétfő este Emmával és TSB-vel nekiindultunk a városnak, hogy helyszínt keressünk szokásos világmegváltó beszélgetésünkhöz, de nem volt könnyű dolgunk. Hiába, nem egy pezsgő világvárosban lakunk, az elsőre kinézett kocsma zárva volt. Egy hely, ahol inni lehetne és zárva van - a világ szomorú hely lett. Végül egy másik intézményben kötöttünk ki, de csak mert esett. Ha meleg nyáreste van, tán köztéren italozunk.
A hely kellemesen kihalt volt, viszont kiválóan hideg lambruscót tudott hozni a pincér, és nagyszerű zenét muzsikált a fülünkbe a technika. Ezen kellemes körülmények együttállása végül több dolgot is eredményezett. Egyrészt tegnap hosszan és másnaposan fájt a fejem, másrészt rendkívül fontos szerepet kapott életünkben az atlétikai trikó, mondhatni vágyunk tárgyává lett, harmadrészt ha akartam volna, meghekkelhettem volna az étterem egész számítógépes rendszerét, de persze nem akartam.
Szép este volt sok nevetéssel, meg azzal a fajta buddhista nyugalommal, ami Emmára olyan jellemző. Néha arra gondolok, iszonyatos tévedésben él a világ, ő Buddha jelenkori megtestesülése. Ezt meg kell tőle kérdeznem egyszer. Na mindegy, hiányzott már a Gyémánt Kör, ez a lényeg, és most megkaptam, amit akartam - két mondatban az egész életem csillagrendszerét.
Más. Egészen érdekes dolgokra jövök rá, tudok meg, új képek, új információk kerülnek be a kognitív sémáim közé (most olvastam, tetszik), ettől megint újabb dolgokra ismerek rá a világban. Majdnem a legizgalmasabb elfoglaltság új dolgokra rájönni. Ennél már talán csak a régi dolgok izgalmasabbak.
Más. Néha az az érzésem van, mintha egy Bergman filmben beszélgetnék valakivel, aki tulajdonképpen egy Pilinszky Jánosba oltott Tom Waits. Az ötödik pecsétre gondolok.
Térjünk vissza az olvasmányélményemre, mert arról van szó most éppen, hogy amire nincs séma, nincs értelmezési minta, azt nem látja, nem érti, nem képes felfogni az ember. Én ezt önmagam is pontosan tudom illusztrálni, mert amikor Washingtonban kirándultunk, nem ismertük meg a buszunkat. Később a kilincset sem. Nem volt vizuális összehasonlító adat. Kár, hogy az a bejegyzés elveszett, most linkelhetném. Jobb híján képzeljünk el egy bejegyzést, ami erről a vizuális tanácstalanságról szól, és jól érzékelteti azt a fajta tanácstalanságot, ami néha elfog.
Más. Megkaptam a berlini regisztrációs lapot. Berlinbe fogok utazni. Berlin, drágám, a szívem közepe. A minden közepe. Szeret engem az Isten, ha nem is beszél hozzám. Unter den Linden leszek, csodálatos. A regisztrációs lapot egy mondat híján kitöltöttem, amikor elszállt az egész. Nem baj. Megcsinálom újra. Elmegyek Berlinbe. Ennél szebb mondatot régen írtam le, de tegnap olvastam egyet: Egyedül Leszek Tehát.
Más különben nincs. Buddha miatt megint türelmes lettem magamhoz. El fog múlni.

Pasztell

Itt fekszem, önmagam középpontja, alattam és rajtam fekszik a világ, matrac és takaró, föld és levegő, nem hagyok nyomot semmin, nem gyűrődik a lepedő, de rajtam sem hagy nyomot semmi, ma reggel nincs határa a testnek.
Ha meg tudnám festeni, azt hiszem, pasztell női akt lennék, kevés határozott körvonallal, egyik lábam kicsit lelógna az ágyról, oldalt feküdnék vagy hason, mert oldalt szeretek feküdni vagy hason. (Hanyatt csak az fekszik, aki halni készül, gondolom, amikor halni készülök és hanyatt fekszem.) A könyökömre támaszkodnék, talán mosolyognék, bár inkább nem, és nem látszana, mit gondolok vagy kire éppen, nem látszana az sem, ki vagyok, belemosódnék a világba, a világ belém mosódna. Az sem biztos, hogy nő lennék, az sem, hogy ember, hogy lennék, arra is csak a lábfejből vagy a combhajlatból lehetne következtetni, esetleg a csípő ívéből. A női csípő ívében lakik a világmindenség titka, mely tétel bizonyítása a férfitenyér - ez a nemeuklideszi ívek tétele.
Azt hiszem, az akt majdnem élethű lenne, csak a hajam volna hosszabb vagy rövidebb, mint igazából, de azt most nem tudom megmagyarázni, miért.

Isabel

Azt képzeltem hajnali félálmomban, vagy álmodtam féléberen, hogy Isabellel sétálok Mainben. Néha egy kicsit nehéz eldönteni, az ember elképzel, álmodik vagy egyszerűen csak visszaemlékszik.
Évekkel ezelőtt volt, egy kellemes, éppen nem meleg, de már nem is hideg vasárnap délután, hogy Amyvel és Isabellel sétálni mentünk egy, a házukhoz közeli erdőbe. Míg beszélgettünk, mi másról egy íróval, mint irodalomról és könyvekről, célokról és törekvésekről, Isabel hol előre szaladt, hol elmaradt tőlünk, de aztán mindig visszatalált hozzánk. Ilyen minden, ami fontos. Visszatalál.
Nem tudom, mit jelent más kutyájával álmodni, de azt remélem, békességet.  Álmomban, amikor végigsimítottam Isabel oldalát, éreztem, milyen megbízhatóan meleg és izmos a teste. Talán kellene egy kutya.
A hétvége napsütésben telt, ami most valóban életmentőnek bizonyult. Tegnap tényleg lementem a tóhoz, szép volt, csendes, jó volt egyedül lenni, jó volt gondolkodni, de legközelebb viszem TSB-t is. Azt tervezzük, elmegyünk egyet még tavasz előtt a teraszra. Mert ugye meg kell nézni, mi a helyzet. Ezt TSB másképp mondta, úgy, hogy menjünk már el a picsába egy kicsit, és ez azt jelenti, hogy el kell menni tényleg, mert ő velem ellentétben ritkán beszél csúnyán.  Szóval elmegyünk a teraszra, ha csak egy napra is, de együtt leszünk, visszük Mihályt is, kilopjuk az életéből.
Más nincs, keveset haladtam a dolgaimmal, a látható, mérhető, kupacolható dolgaimmal gyakorlatilag semmit, viszont a gondolkodással elég sokat, és azt hiszem, ez most nagyjából az egyetlen hasznos dolog volt, amit tehettem. Már nagyon időszerű volt, hogy mindenfélékről gondolkodjak, és arra jutottam, mégiscsak van néhány dolog, amiben nem tudok megváltozni, még akkor sem, ha szeretnék, mert akkor jobban megfelelnék mindenféle külső elvárásnak. Talán ideje végre megbékélnem azzal, hogy nem akarok megfelelni külső elvárásoknak. Pontosabban nem mindenben. De ezt nem olyan könnyű belátni szerintem.
Simon Márton egyik polaroidja jutott nemrég az eszembe. (Lám, mégiscsak lehet és kell is idézni.)

De mivel a látszattal ellentétben nem

engedik törölni a feltöltött fotókat,

a valóságnak innentől

van egy pontja,

ahol nyár van és minden oké.

Érdekes. Tényleg lett a valóságnak egy olyan pontja, ahol nyár van és minden oké. És ez akkor is jó,  ha egyébként tél van és szürkeség.

Kromatográf

Azon gondolkodom, mi is volna az a tudás- vagy inkább műveltséganyag, ami engem meghatározhatna. Hogy milyen kromatografikus képet adnék ki én, és hogy az akkor mennyire lenne egyedi. Mint valami kulturális DNS.
Most ez egyrészt azért jutott eszembe, mert a műveltségről olvasok, másrészt meg tegnap volt huszonhat éve, hogy meghalt Richard Feynman. Ha lehetne tudományos példaképem, egész biztosan ő lenne az, mert bár mindig volt benne kétely, volt benne valami, amit a világba vetett hatalmas bizalomként írnék le, és benne élt az a soha nem szűnő kíváncsiság, ami az embert időbeli határai ellenére már itt a Földön örökéletűvé teszi. Feynman, azt hiszem legalábbis, soha nem tisztelt semmit és senkit csak úgy bemondásra, viszont szünet nélkül méricskélt, megfigyelt, vizsgált, összehasonlított. Szeretnék hasonlítani rá ebben a mindig kereső, mindig kíváncsi hozzáállásban, és ha van számomra szimpatikus, követendő hitvallás, akkor az övé az - mindig újabb dolgot megtudni a világról, és benne az emberről, tenném hozzá ehhez még én.



Hogy mi a tudás és mi a műveltség, azt most még ne bogozzuk ki teljesen, mert egyelőre a tanulmány elején tartok. Azt viszont már most tisztán látom, hogy számomra éppúgy a műveltség része Feynman, mint Lénárd, mint Pilinszky vagy mint Bach és Steve Reich. De azt is gondolom erről, hogy ez tényleg olyan, mint egy ujjlenyomat, egy kromatografikus kép vagy géntérkép. Műveltségtérkép. Egyedi, meg nem ismételhető. Hogy ezzel a gondolattal mit kezdek, még nem tudom. Az egyedit valahogyan bele kell illeszteni a közösségbe.

Más. Tegnap kitavaszodott, Rhumelnek igaza lett, még a nap is kisütött. Ennek örömére mindjárt el is megyek a tóhoz fotózni, bár ilyenkor még minden szürke és barna. Azt mondta pénteken a holland fiú nekem, most még minden csúnya, de tudom, hogy mindjárt minden szép lesz. Az optimizmus élő példája ez a fiú, pedig két hete majdnem meghalt a család szénmonoxid-mérgezésben. Érdekes, hogy ezt mérte rám a ... sors? ... mit tudom én, ezt a heti egy óra beszélgetést vele. Hát így lesz a tanárból diák, tőle tanulom bizakodva nézni a világot.

Egyébként Mihálynak ma van a névnapja, úgyhogy Isten éltesse. Remélem, meggyógyult, és azt is remélem, hogy hamarosan elmegyünk a teraszra megünnepelni magunkat.

Majdnem mindig időszerű bejegyzés a szerelemről

Nyál. Mindkét értelemben. Mint testnedv, és mint elviselhetetlenül és közhelyesen a világ nehézségeiről tudomást sem vevő, felvállalhatatlan romantikázás: érzelmi vattacukor. Általában lila avagy rózsaszín, ami a képedre ragad a nyári melegben, aztán gázolhatsz a vízbe gyorsan, meg ne találjanak a darazsak, mert a feldagadt arc, na az már nem szerelem, az már a megbánás.
A szerelem az nem lehet nehéz. Az nem húzhatja a szíved a gyomrodig, éppen ellenkezőleg, felemel. És jó magasra emel, mert a szerelem az hélium: színtelen, szagtalan nemesgáz, két atom általában, mert úgy olvastam, és a saját tapasztalatom is az, hogy földi körülmények közt bár létezik, de ritka és bomlékony a háromatomos izotóp.
Ha tudományosan vizsgálnánk, ami ellen egyébként minden jóérzésű, valaha szerelmes ember joggal és hevesen tiltakozna, nyilván neurotranszmittereket kellene hajkurásznunk az agyban. Hát igen, a szerelem, drága, a fejünkben van, és nem más, mint csábítóan kimunkált intellektuális csípőmozdulatok sora, szóval most már egyszer és mindenkorra hagyjuk békén a szívbillentyűimet, ha kérhetem.
De a szerelmet nem vizsgáljuk tudományosan, mert nem illik. Nehogy az legyen, hogy bárkinek lehet, hogy nem csak én érezhetem vagy te, hanem bárki, bármikor, bárhol. Megalázó volna, azt hiszem. Legyen a szerelem inkább Észak-fok, titok, idegenség vagy mi, egyszer a világban,  egyszer az életben, egyszer itt, és egyszer most. Legyen a szerelem biológiai rekviem.
Mondanám, hogy van olyan, hogy nagy szerelem, meg kis szerelem, de nincs. Hogy akkor ennyi epinefrin vagy annyi noradrenalin, plusz még a dopamin szintek, és akkor megmérjük, de nem mérjük, mert tényleg nincs értelme. Mit kezdenél vele? Hogy akkor ez egy tízes erősségű szerelem? Ugyan. A szerelem egyetlen mérőszáma a nagyon. Ezt minden ember tudja.
Mert hát a szerelem az minden más is, mondjuk hogy elrakod a cipőjét, hogy teát csinálsz neki, hogy elégeted a pirítósát, hogy hallgatod, ahogy hajnalban szuszog, hogy nézed a kezét, hogy elolvasod minden szavát, meg hogy még egyszer elolvasod minden szavát, mert pontosan akarod érteni, mire gondol, hiszen te már elég régóta nem gondolsz semmire, csak rá. A szerelem az mindig egyszerű, és mindig vidám, ami nem egyszerű és nem vidám, az a lekiismeret-furdalás, meg a magány.
Általánosságban tehát elmondhatjuk, hogy a szerelem egyszerre zseniálisan okos és menthetetlenül hülye. És mivel ebben gazdatestéhez, vagyis saját agyunkhoz a lehető legpontosabban idomul, legyünk vele elnézőek.

Audio

Azért félelmetes, hogyan hullámzik az idő, és milyen hamar eltelnek évek is, ha egy kicsit nem figyelünk oda. De még így is, hogy figyelünk minden nap, így is egyszer csak sokkal később lesz, mint amikor ezt az egész figyelést elkezdtük. Nagyjából hat évvel később.
Ma reggel mosogatás közben az jutott eszembe, nem is emlékszem, Cippó mikor olvasott  engem először. Először nekem olvasott, érdekes vagy éppen ismerős írásokat, és nem volt könnyű dolga, mert akkoriban még át kellett olvasnia egy egész óceánon, hogy a hangja eljusson hozzám. Aztán amikor átértem a túlsó partra, az innensőre mármint, megkaptam tőle azt, amire a legjobban vágytam, Lénárdot is.
Érdekes barátság története ez, persze minden barátságé az, tudom, de hogy valaki egyszer csak, sok ezer kilométerről találjon barátra, az mégiscsak különleges dolog.
A mosogatószer habjába fojtott gondolatok apropóján ma ideválogattam az összes olyan írást, amit tőlem olvasott eddig. Szeretem hallgatni, ez az igazság, nárcisztikus (ezt hogy kell leírni?) vonás, lehet, de ilyenkor mindig azt képzelem, idegen írta őket, és ettől egészen megbékélek velük.
Szóval szombat reggeli nosztalgiapercek Németh Krisztával. A szerzői nevek ne zavarjanak meg senkit, egy darabig tudtuk követni ki vagyok, aztán a végén már megint a Biedermann vitte el a balhét, ennek semmi jelentősége. Egyébként meg nyilván rengeteg ezeknél jobb szöveget olvasott fel a Nyilasmisin, ajánlom mindet szeretettel.

1. Mosogatni jó (KATT)
2. Varázsüveg (KATT)
3. Menyhért (KATT)
4. Zálog (KATT)

Horizont

Egy kicsit talán összevisszák a napjaim. Vagy inkább nagyon. De mondom, és komolyan mondom, nincs ok aggódásra. Everything is under control. Ami meg nem, az soha nem is volt. Egy kicsit télies a kedvem, mondjuk így, még ha Emma szerint ez enyhén szólva is eufemizmus. Van olyan, hogy eufemista? Ha voltak evangelisták ...
Valószínűleg most jön ki rajtad a fáradtság, anyám ezt mondaná, ha tudná, hogy fáradt vagyok, meg depressziós. Az anyám mindig olyan tök jól miniatürizálni tudja az életemet. Imádom érte. Látom, kicsit fáj a derekad, mondja, miközben hanyatt fekszem a padlón a nappaliban két napja. Jó, viccelek, persze, de nekem olyan jó, amikor az én éles nagyítóüvegem mellé van valaki, aki vállat von, és azt mondja, baszki, hogy te mekkora hülye vagy.
És ez egyébként abszolút így is van, tök hülye vagyok. csak ezt néha elfelejtik a barátaim, és akkor aggódni kezdenek, pedig a hülyeség perspektívájából énrám tekintve a kép szinte megnyugtató.
Morózus kedvem temérdek epizóddal indokolható egyébként, és nyilván ugyanezzel a lendülettel valami szélsőséges vidámság is indokolható volna, amolyan Monthy Python stílben. Mondhatnám, hogy ez az egész ország, meg a világ, meg a globális felmelegedés, de nem mondom. Inkább testmozgást tervezek, igyekszem túlélni az olykor engem körülvevő szellemi sivatagot, a kollégám asztalán pihenő jobbikos szóróanyagot, önmagam érzelmi megfejthetetlenségét (los hormones), és egyáltalán igyekszem együttélni az összes démonaimmal.
Olvasok. Ilyenkor mindig Lénárdot, mert ő az egyetlen férfi az életemben, akitől minden zokszó nélkül el tudom fogadni, ha rendre utasít. Az emberi viszonyok kérdése adagoláskérdés. Magunkból mindig kevesebbet adni, mint amennyit gondolunk, és akkor nincs panasz. Maradj feleslegesnek. (Nem tudom, feltűnt-e, de intertextualizálok.) Lénárd a magyar Thoreau, de sokkal izgalmasabb mint férfi. Thoreau-t valamiért satnyának képzelem. Gondolom, nincs igazam.
Mostanában nem álmodom, vagy ha álmodom, azonnal elfelejtem, mit. Ön- és közvédelmi műveleti egység. Hogy is szokták elnevezni az amerikai hadjáratokat? Az enyémnek is találhatnék nevet. Sivatagi Ciklon? (Mindig sivatagi valamiért, nem?)
Végre elkezdtem Gyula könyvét olvasni, és nagyon élvezem. Egy bérgyilkosnőről szól. Remélem, nem utál, hogy csak most.
Más nincs. Bonyolítom az életem, ahol lehet, ehhez legalább értek. Várom, hogy megérkezzen a futócipőm, de lehet, hogy hétvégén, ha nem zuhog az eső, kimegyek a tóhoz.
----------
Más. Az jutott eszembe múltkor a vonaton, hogy ilyenkor, a tél és a tavasz határán, milyen szép a horizont. Hogy a tél még kapaszkodik a földbe, de a tavasz már ott kergetőzik a fák közt, húzzák és vonják egymást, és ettől olyan lesz a horizont, mint amikor egy öregasszony nagy büszkén kiteríti a frissen horgolt csipkét az asztalra.

Coriolis

(Ebben most káromkodom.)
Pár éve egyszer már fantáziáltam valami egyszerű exit gombról, de elveszett az is a nagy eltűnésben, most kezdhetném elölről, de nem teszem.
Biztos van abban ráció, ésszel indokolható valami, hogy az embernek vannak jobb, és vannak halálosan rossz napjai. Mondjuk a húrelmélet. Vagy mittudomén, valamiféle kémiai folyamatok. De azért annak mégis mi lehet az oka, hogy egyszer csak elindulnak az ember napjai spirálban lefelé, és nem nagyon lehet mit csinálni, hiába lépne ki az ember, hiába mondaná, hogy oké köszi, megvan, megtanultam, értem már, tudom ezt én másképpen is, csak egy pillanatra álljunk meg. Nem.
Lehet, hogy végeredményben szakácskönyvet kellene írnom, mert rengeteg receptem van arra, hogyan basszam el az életem. És öregem, minden receptem hibátlan. Nem panaszkodom most, csak ténymegállapítok.
Jó, tudom, mindenkinek lehet szar, de azért, hogy úgy teljenek napok, hogy minden, de minden rosszul sikerül, az már teljesítmény. Mint mondjuk tegnap. Ébredés után tíz perccel, már volt ez a bizonytalan érzésem, hogy ez nem életem legklasszabb napja, de jól van, nem akadunk fenn, kicsit nehezen indulnak a reggelek mostanában. A busz rohadt zsúfolt, sebaj, jön másik. A számozásban kicsit ugyan bizonytalan vagyok mióta új a menetrend, és úgy érzem magam, mintha Greenaway filmjében szerepelnék, Számokba fojtva, végül sikerül egy ismerős számra bukkannom, és ülhetek is. A lábam perzseli a fűtés. Utazás és epilálás 2 in 1. Csoda, hogy drága a bérlet? Nem csoda. De legalább büdös van, és amíg kétségbeesetten keresem a zenét a telefonomon (Dhafer Youssef: Wind and Shadows), észreveszem, hogy a szemben ülő fiú bámul. Nem lehetne erre egy törvény? Nebámuljálreggel törvény? Néha nagyon sokáig tart eljutni egyik helyről a másikra.
Az iskolában szinte csak szar órát tartok, az utolsó kettőre rossz dolgozatot viszek, pedig indulás előtt háromszor ellenőrzöm. A szünetekben Bridgetre várok. Minden kurva szünetben. Ez borzalmas. Szerintem számára elégtétel, hogy várathat embereket, önzésének túlfejlett G pontja ez. Végül elenged Berlinbe a konferenciára, de olyan mondatokat ejt ki a száján, amiből ide egyet sem vagyok hajlandó leírni. Még ezt az elcseszett bejegyzést sem vagyok hajlandó megfertőzni a gondolataival. De azért azon elgondolkodtam, hogy tényleg ennek örülök? Hogy a főnököm elenged egy szakmai programra? Hogy erre így kegyesen hajlandó? Biztos így megy ez más munkahelyeken is. Hurrá, elengedtek egy szakmai programra, juhéj!
Kicsit bosszant, nem nem bosszant, nem is tudom, elszomorít, hogy Joe megszállottan írja a protfólióját. Én érzem megalázónak. Modern közoktatási Mefisztó.
Ilyen semmi nap után viszont legalább az otthoni élet is igazodik a munkahelyi hangulathoz. Erről kellene írnom egy másik könyvet, Receptek 2. - gyereknevelési kisokos avagy hogyan csináljunk mindent rosszul. És akkor még a nagysikerű, hiánypótló Receptek 3.- a házasság és ami nincs című együttélési tanácsadó füzetet nem is említem.
Jó kis napok ezek, pont mint a tegnapi filmben, amit láttam. Enough Said (Exek és szeretők). Ez van. Ülök a lépcsőn egyedül, mint a főszereplő csaj, és azon gondolkodom, vajon hogy sikerült ezt a napomat ilyen tökéletesen elbaszni. De nem ez a lényeg, a fontos az, hogy sikerült. Mert ez egy sikerorientált világ.

Wall Street

Sokan mondták már, és magam is úgy tartom, az élet, bárkié, az enyém, a tiéd, az övé, mind valamiféle csereügylet eredménye. Értékalapon működő határidős tőzsdei ügyletek sora. Én ennyit érek, te annyit érsz, ő mennyit ér vajon; én adok valamit, te adsz valamit, ő becserélné a reggeli bánatát az én mosolyomra, én pedig azt a használt bánatot továbbadnám neked, kezdjél vele, amit tudsz, cserébe adnád-e azt a futó érintést.
Hogy mi mennyit ér ezen a cserepiacon, azt előre senki nem tudja. Úgy van az, ezt is tudja mindenki, hogy a tegnapi vágy néha elveszíti az összes értékét, máskor meg hirtelen egy fél életet is megér. Nincs az a tőzsdei szakember, aki itt eligazodna.
Kivétel nincs, mert nincsen élet, ami ne tevődne mérlegre minden pillanatban, amire ne alkudnának innen-onnan, s amit csereértékként ne tartana kezében Isten, és nincs élet, amit ne tekintene hol tárgyalási alapnak, hol befektetésnek, hol szükséges veszteségnek.
Mostanában úgy érzem, a fél életem becserélném, ha valami kis csalás révén mégiscsak érhetne az annyit, hogy cserébe téged kapjalak, s venném a te életedet cserébe, vagy az életed egy kicsi részét legalább, barter ügylet, legyen, nyernék csak vele, tudom. De sajnos azt is tudom, ez sem kívánságra megy, jobban mondva nem az én kívánságomra csak.
Annyiszor hallottam, életben maradni mindig csak más élete árán lehetett és lehet most is, és a mások halálából miránk maradt örömöket, bánatokat, szeretetet, türelmet, lelkifurdalást vagy gyűlölséget magunkkal hurcolva tudunk csak menni tovább. Zálogtárgy minden élet, tudjuk azt, másoktól, mások életéből megőrzésre kapott vagy éppen kikövetelt percek és órák, és néha, igazán szerencsétlen történelmi pillanatokban egész életek sora.
Akit érdekel, annak mondom, ma reggel Kriszta felolvassa a Zálogot a Gitten. A hangján mindig minden szebb, mint ahogy  megírom. Ez is érdekes. KATT

Útikalauz vagy amit akartok

Tájékozódom. Pártatlanul. Ez egyébként egyáltalán nem is igaz, mert ott tartok, hogy se tévét nem nézek (azt mondjuk évek óta, és tudom, rohadtul lemaradok az évi egy egész öt tized érdemes műsorról, nem érdekel), se újságot nem olvasok, ellenben elolvasom a barátaim által megosztott híreket. Ezektől depressziós leszek, és elmegyek inni a barátaimmal. Önmaga farkába harapó kígyó.
Azért történnek jó dolgok ebben az országban. Nem hülyéskedek. Van egy csomó érdekes és okos, meg kreatív ember, akikkel lehet beszélgetni. És van egy csomó, akikkel nem. Hát ez ilyen.
Rájöttem, hogy a régi budai meghatározottság után az elmúlt években egyértelműen Pesthez szoktattam magam. Vagy szoktattak a barátok. Elpestiesedtem. Már majdnem kiismerem magam bizonyos helyeken. A Király utca környékén például. Sőt, ez az egész egyenesen hogy odáig fajult, hogy tök önállóan megtaláltam a Cake Shopot például. És még milyen jó, hogy megtaláltam. (Éteri vigyor.)
De nem csak ezt a kultikus kis helyet a József Attila utcában, hanem még a Kino Cafét is, ugyancsak magam magam.
A budapesti út egyébként hasznos volt, már ami a munka részét illeti. Jó volt látni a lányokat, jó volt beszélgetni a munkáról, amit csinálunk/csinálnak, mert ennek, úgy hiszem, van értelme. A hivatalos program mellett természetesen igyekeztem a lehető legtöbb találkozót bepasszírozni a kevés időbe, de majd legközelebb valaki lőjön le. Köszi. Örültem a találkozóknak, de azért az tényleg baromság a részemről, hogy nem szánok elég időt emberekre, ha már egyszer találkozunk. És még én mondom, hogy a kevesebb néha több.
Vasárnap éjjel egy újlipóti teraszon cigizve arra jutottam, hogy lehet, hogy szeretnék én ott, Pestnek azon a barátságos részén lakni, és hajnalban elnézni a háztetőket. És leginkább szeretnék többet lenni azokkal a barátaimmal, akiknek az elmúlt években már mindig csak morzsa vagyok. A teljesség kedvéért a gondolat és az esőben ázó háztetők, meg a felhőkbe fújt cigifüst mellé képzeljük hozzá a kulcsi após birspálinkáját, meg egy hihetetlenül finom egerszalóki könnyű fehér bort. Ilyennek kell lennie egy minőségi vasárnap estének, igen.
Minden kedves barátomnak köszönöm a beszélgetés lehetőségét, meg hogy elviselték minden rohanásomat, hogy végignézték, ahogyan eszem, és hogy megtöltötték tartalommal azt a kis időt, amit. A kirándulás megkoronázásaként persze majdnem sikerült lekésnem a vonatot. Szegény apukám (fogadott persze, tudjuk), majd infarktust kapott, szerintem írt is magának este egy feljegyzést, hogy NEM találkozom a gyerekkel többet úgy, hogy már az elején ne tisztáznánk, mikor indul a vonata, és NEM akkor indulunk el a város másik végéből a csúcsforgalomban, amikor ő egyszer csak felpattan, hogy ja, menni kéne, bocs, mindjárt indul a vonat. Őszintén remélem, hogy nem büntette meg a rendőr, és egyáltalán hogy súlyosabb koszorúér-roncsolódások nélkül megúszta a napot. Istenem, a gyerekek mindig tönkreteszik a szülőket.
Hát ennyi az útinapló, illetve nem ennyi, de ennyit írtam. Most úgy érzem, hogy megfiatalodtam, és kipihentem magam, de majd a nap végére lesz ez még így se. Bridget-tel holnap beszélnem kell. Még ez is.
Más nincs, olvasni nem olvastam a vonaton semmit, csak zenét hallgattam. Ilyesmiket.

Egy délután Whistler mamáival

Szerintem a bizonyos festők iránt (jegyzem meg nem érdemtelenül) érzett elfogultságom ellenére sem vagyok kultúrsznob. Hogy akkor mi a francnak megyek el vasárnap délután egy népszerű kiállításra, azt is meg tudom magyarázni: a társaság miatt. Az van, hogy kevés mulatságosabb és klasszabb dolog van, mint hasonló ízlésű emberekkel kiállítást nézni. És kevés botrányközelibb is.
Elmesélem. Képzeljük el szeretett múzeumunk hogyúgymondjam zászlóshajó-kiállítását vasárnap délután, aki sznob, turista, unatkozó és műveltségre éhes, bölcsészhormontól túlburjánzott fiatal, csajozni vágyó fél- és egészművelt, az mind ott tolong. Igen tolong, mert bár mindenkit beengednek, ott bent aztán édes fiam, maradjál életben, ha tudsz.
Jó, biztos én vagyok elkényeztetett némber, túlzott nagyvilági múzeumi terekhez szokott HP, de hát mondja már meg nekem valaki, hogy az mégis kinek az okos fejéből pattant ki, hogy ennyi és ekkora méretű képet ekkora helyre zsúfoljanak össze. Nem volt több szoba? Most komolyan?
Na mindegy, éreztem én, hogy nem lesz ennek jó vége, mert amúgy is utálom a tülekedést, meg a lökdösődést, de ha ez konkrétan festmények miatt van, akkor meg aztán valami ősi területvédő ösztön ébred bennem.
Most mit mondjak, persze, a kiállításon szép képek vannak. Összehordták ide a fél világot, nem köll érte elutazni Rómába, meg mit tudom én hova. Ez tényleg jó. Szerintem mondjuk a kevesebb néha több ilyen tekintetben is, mert az ember, vagy inkább én, csak bizonyos mennyiségű élményt képes befogadni egy nap. (Párhuzamot vonok, orgazmusból se nagyon lehet egy este végtelen mennyiségű az embernek.) És ezt úgy mondom, hogy a képek több mint fele se nem tetszett, se nem fogott meg.
Maga a képnézegetés egy élmény volt, mert Whistler mamáival mentem kiállítást nézni, és ez mindenképpen örök emlék marad, de azt hiszem, nem csak nekem, a teremőröknek is. Ezt most úgy képzeljük el, hogy nekem tíz perc iszonyatos röhöghetnékem támadt, mert mindjárt az első teremben szembesültünk a rengeteg epilált pasival, és meg is állapítottuk, hogy ha volt a képen borosta, az csakis nők arcán volt fellelhető. Általános szabályként Whistler mamái megalkották az "aki nőnek látszik az férfi, aki férfinek, az nő" elméletet, és ez gyakorlatilag mindig működött is. Hihetetlen, mennyi androgün alak, mennyi metroszexuális fiú, és mennyi különös testforma kapott helyet ezeken a képeken. Meg is állapítottuk, hogy semmi okunk panaszra a mai férfiak elnőiesedése láttán. (És akkor még nem is említettem azt a képet, ahol szegény mikropéniszes akarom mondani, nanopéniszes angyal fekszik aléltan. Már nem emlékszem a kép címére, de hogy nem az erekciójába ájult bele, az is biztos.)
Nem akarok túl sokáig rugózni ezeken a lányos fiúkon, ez volt, vagy ők értek rá modellt állni, vagy tényleg ez volt az elvárás, de azért volt egy kép, amikor tényleg a szívem szakadt meg. Nem emlékszem pontosan, Hermészen kívül melyik mitológiai alak volt a képen, de mindegy is, mert Hermész a lényeg. Őt ugyanis péniszét a két combja közé gyűrve ábrázolta a derék festő, ami engem sajnos rögtön a Bárányok hallgatnak azon jelenetére emlékeztetett, amikor a zavart elméjű gyilkos nőnek próbálkozik látni önmagát. Borzalom.
Szerencsére a koron eluralkodó nemi identitásválság és olykor pedofíl szoftpornóba hajló ábrázolásmód ellenére találtam olyasmit is, amit jó volt látni, és amitől, ha jobb ember nem is lettem, békésebb biztosan. Nem sok ilyen volt, de azért mindenképpen megemlíteném Caravaggio Keresztelő Szent Jánosát, a gyümölcsös fiút, bár azt láttam Rómában már, de még mindig jó, a kis arcképet, amit sokáig Beatrice Cenci portréjának gondoltak, és persze két Jeromos festményt is, mert mindkettőn olyan szeretettel ábrázolták a festők az öreg férfi testét, hogy egészen meghatódtam. Volt Sebestyén is dögivel, nekem abból Renié a kedvencem, bár olyan kicsi volt a hely, hogy nem lehetett tisztességgel megnézni azt sem.
Összességében véve ez egy nagyon illusztris, bár engem inkább valami bútorraktárra emlékeztető kiállítás, ahol a kevés nekem tetsző festmény mellett tulajdonképpen Whistler mamái voltak a délután legszórakoztatóbb momentumai. Sajnálom, hogy aztán le kellett lépnem a végén, és nem volt időnk kávézni. Remélem, lesz alkalmunk egyszer a közeli jövőben beszélgetni is.
Nem tudom, meddig van még a kiállítás, aki bírja, hogy tülekedni kell a képek előtt, meg hülyeségeket kell hallgatnia álműértőktől, és így tovább, az azért nézze meg, mert tanulságos.

I Want to See

Mivel ezer éve nem volt zenei ajánló, és kétezer éve nem ömlengtem Andrew Bird-ről, ma pótlok. Andrew Birdnek számos jó tulajdonsága van mind zenészként, mint férfiként. Mivel messze lakik, most az előbbire fogunk koncentrálni.
Andrew Bird szerintem az egyik legjobb kortárs hegedűs, de hogy a Középnyugaton a legjobb, abban meg szinte biztos vagyok. Hogy végeredményben milyen stílusú zenét is játszik, azt nehéz volna megmondani, és én biztosan nem fogom kategóriákba szorítani.
A tavaly novemberben megjelent I Want to See Pulaski at Night című lemeze hét számból áll, melynek mértani közepén hallhatjuk magát a lemez címadó dalát, az egyetlen dalszöveggel rendelkezőt. (A többi szám mind instrumentális tehát.)
Tulajdonképpen igaza van az egyik kritikusnak, olyan ez a lemez, mint egy film soundtrack-je. Azt gondolom, valami szerelmes film lehet, bár hogy ki az a Pulaski, az nem világos, meg közöm sincs hozzá, de szemlátomást (képzavar) messze van, mert Bird szeretné, ha visszatérne hozzá Chicagóba. A film műfaját tekintve nyilván dráma, a befejezés bizonytalan, a rendező maga sem tudja eldönteni, mi legyen most. Ez egyébként mindenféle ellentétes nézettel szemben igen gyakori dolog, még a szép történetek esetében is.
Szeretni és hallgatni való lemezt csinált már megint ez a fickó.

Maraton

Néha nehéz eldönteni, hogy valami nincs ott, vagy van ott valami, csak olyan, mint az üveg, és visszatükrözi a világot. És azért ez egyáltalán nem ugyanaz, és nem is mindegy.
Örömmel jelentem, hogy a héten komoly erőfeszítéssel ugyan, de sikerült magam nullára amortizálni. Egyrészt a torokgyulladás nyilván megadta az alaphangot a hétnek, de legalább orvos nem látott szerencsére. Pontosabban látott, de az gyerekorvos volt, mert hogy a gyerekek mind otthon dekkoltak a héten, és nyilván jól kipihenték magukat, mert még egy fél poharat sem sikerült soha odébb rakniuk. Nem tudom, mi ilyenkor a helyes anyai magatartás, de amikor fáradtan hazaesem, akkor gyakran elhagy a józan eszem a mosogatóban felhalmozott kis terepszimuláció láttán. Ráadásul mosogatógép is van, áldassék a neve, ahová tulajdonképpen elég volna fent nevezett természettudományos projekt elemeit berakosgatni. De nem. Én pedig ilyenkor hangot is adok az elégedetlenségemnek, amivel tovább terhelem szegény beteg gyermekek immunrendszerét.
A tegnapi munkahelyi sokkhatást nehezen heverem ki (lásd biológus PÉ-HÁ-DÉ), az egész hét amúgy is őskáosz volt. Az egyetlen pozitív dolog, hogy Bridget nem küldött el azonnal a fenébe a berlini konferencia ötletével, csak gúnyosan mosolygott, amikor megnézettem vele az e-mailt. (Amúgy ki sem bontotta nyilván. Ez már milyen.) Szóval még a végén ... De ne kiabáljuk el.
Hogy picit nehezítsek az életemen, a tegnapi egészségnap keretében önkéntesen vért adtam fizikatanárúrral az oldalamon, akiről ismét megállapítottam, hogy tök felkészült szakmailag, van humora és még tanítani is szeret. Ilyen fiatal tanerőből kellene egy tucat a mi iskolánkba. A véradás után együtt voltunk kicsit rosszul, majd együtt ettük meg a kistanáriban az ehetetlen lekvárral kiegészített fánkot. Közben azon gondolkodtam, hogy igazából nem is szabadna mást tanári pályára engedni, csak azt, aki ebben örömet talál. Közben meg tele a pálya tökéletesen alkalmatlan emberekkel. Meggyőződésem, hogy az oktatás színvonalához a tanárnak pont annyi köze van, mint a diáknak. És súlyos tévedésnek tartom, hogy a megváltozott diákanyaggal takarózzunk. Bár az is igaz, hogy mások a diákok ma, mint öt, tíz, tizenöt, húsz éve. (Juj, de régóta tanítok.) Na jó, hagyjuk.
A szalagavató bál még a tavalyinál is unalmasabb és érdektelenebb volt számomra, de annyira, hogy idén még meghatódnom se sikerült, ami súlyos. Tudja, aki ismer egy kicsit. Azon kívül, hogy Gofrival és hú, de neki nincs is blogneve kolleginával pezsgőztünk és hosszasan ecseteltük a borzalmas előadás részleteit, végeredményben nem csináltam semmit. Kicsit persze beszélgettem TSB-vel, akinek fájt a lába az új cipőben, és Joe-val, aki minden bizonnyal Szibériában köt ki az osztályába járó fiúk tánca miatt (ismételt és explicit csípőmozdulatok a színpadon). Bár, jegyzem meg, a Space Goat csoportom sztárja is magához nyúlt a rivaldafényben, ő TSB diákja, szóval lehet, hogy közös munkatábor lesz ebből. Kár, hogy nem leszek ott a hétfői értekezleten, jaj miket beszélek, dehogy kár, mindenesetre nem fogom hallani Bridget morális eszmefuttatásait.
Ma egész nap dolgoznom kell, hogy végleges vagy legalább közel végleges formába öntsem a darabokban lévő tananyagot, merthogy végeredményben ez a budapesti út fő célja. Közben persze főzök, mosok, vasalok, takarítok és egy alkalmas eszközzel (tompa kés, műanyagzacskó darabja satöbbi) elreszelem valamelyik bőrfelszínhez közeli ütőerem.
Más nincs, igazából mindennel és mindenkivel elégedetlen vagyok, még jó, hogy elsősorban is magammal. Szerintem én elég kevés dolgot csinálok jól az életemben, viszonylag jól kommunikálok emberekkel és viszonylag érthetően tudom magam kifejezni írásban is, de ezen a héten még ez sem ment hála istennek. Ellentétben és de napok óta bőgéssel méregtelenítem a szervezetem, ami végeredményben a heti jócselekedetem. Lehet, hogy simán kellene nekem egy hét csend, mint Petinek. Erről jut eszembe, Boriék iskolájának egyik folyosója kettényílott a héten, úgyhogy három nap rendkívüli tanítási szünete van. Kicsit izgulok, vajon a két hónapja iskolában erjesztett tesicuccát is evakuálják a szakemberek, ha kiürítik az épületet, vagy az már biológiai hulladéknak minősül, és vehetek neki új tesicuccot?
Egy jó hír azért van, bár nem találtam meg a futócipőm, nyilván megették a pomogácsok, rendeltünk nekem egyet Kínából. Szép, színes. Ha megjön, elmegyek futni. És ha addig nem javul a helyzet, keresztülfutom Európát. Én leszek a második Forest Gump.

Extreme Biologische Mann

Helló, sziasztok, én leszek a mai előadótok, Feri vagyok, pé-há-dé hallgató. Ezt most nem magyarázom el, mert hosszú, de két év múlva már doktor leszek. Üljetek le, mert elkezdeném, ha már reggel összedobtam ezt a kis prezit nektek direkte. A KontraRáktól vagyok különben, van is ilyen pólóm, amit most fel kéne vegyek, de ti is láthatjátok, micsoda bicepszeim vannak, szal simán szétrepedne rajtam, de azér' a kislányok elképzelhetik, hogy most pólót cserélek, ha gondolják.
Na akkor kezdjük, tudom, hogy tíz perccel előbb vagyok, de nem baj, majd kitöltöm az időt hatásszünettel meg arcélmutogatással. És nyugodtan rajongjatok közben is, nem most adok elő először. Különben meg aki késik, annak pofon a jutalma, az első későé egy, a másodiké kettő, a harmadiké három, ésatöbbi, négyig most nem akarok elszámolni.
Hát akkor ugye a téma a rák.  Pontosabban a daganat, mert abból van jó is, jóindulatú, az csak úgy van, meg növekszik. Pár éve volt egy faszi, akiből 58 kiló daganatot operáltak ki, és hát ennek eléggé örült.
Na most a rosszindulatú daganat az vándorol. És addig vándorol, hogy sok lesz belőle, és akkor a többi szervek már nem működnek, és akkor meghalunk. Attól, hogy valaki rákos, még persze élhet pár évet, mert azt kezelik. De hát az az élet rendje, hogy az ember rákos lesz. Meg ugye egy nyolcvan éves ember már élt eleget, az orvosok is úgy vannak ezzel, hogy kezelgetik, de hát minek. Én ha véletlenül megélem a nyolcvan évet, persze nem akarok rákos lenni, de ha az leszek, majd nem hagyom, hogy piszkáljanak.
Egy csomó dologtól lehet az ember rákos, kivetítem, szerintem csak a felét értem, szóval most ne kérdezzetek. Itt van ugye a stressz is. Három fajtája van, a fizikai, az jó, mert erős leszel tőle, mint én, a szellemi és az érzelmi. Van, aki nagyon használja a szellemi képességeit, ezért szellemi stresszt kap, és az nem jó. 
Ha valaki összevissza él, az nem jó, mert a szervezete megzavarodik. Ha összevissza eszik, meghízik, ha meg összevissza alszik, akkor meg stresszbe lesz, és végül rákot kap. Mint például az orvosok, de én nem vagyok orvos, és nem is leszek szerencsére.
Bocsánat, most töltök egy kis vizet magamnak ebbe az üvegpohárba itt, és kicsit játszok vele, jövök-megyek, forgatom a kezemben, hogy jól látsszon a bicepszem, és aki akar fotózhat is, nem zavar, csak hadd pózoljak, mert a jobb arcélem az előnyösebb.
Na, ja igen, táplálkozás. Hát az emberek ilyenek-olyanok vagy egy kicsit átmenetiek. Az a fontos, hogy egy egészséges öntestképük alakuljon ki. Például vannak, akik ilyen kis kerekmellűek, van combika meg kis pocak, na azok nem kövérek, azok ilyen kerekek. Kicsit idenyálaztam az asztalra most, bocs, majd töröljétek le az előadás végén.
Szóval egyetek normális kajákat, ne műszarságokat, mert az nem jó. Az utolsó diára raktam pár gyümölcsöt, meg zöldséget, mert szerintem jól néz ki, és minden egyes áldott szót jól külön írtam, mert így hosszabbnak tűnik a szöveg.
Egyébként a biocuccokkal vigyázzatok, nem mondom, hogy rosszak, de szerintem azért van pár dolog, amit meg kell ahhoz  permetezni, hogy egészséges legyen. 
Köszönöm szépen a figyelmet. Az utolsó tíz percben szívesen osztok autogramot a kislányoknak, és persze fotózkodhatunk is, ha fel akarnátok dobni a facebook oldalatokat.
-----------------------
És ez nem csalás, nem ámítás, amit én írtam hozzá, azt nem szedtem dőlt betűvel. A többit szó szerint jegyzeteltük Gofrival, de ez ám a jéghegy csúcsa, mert az előadás nagy részében csak bámultuk, mi történik, és igyekeztünk nem vinnyogva röhögni. Legközelebb az rohadt élet, hogy kamerával megyek, mert vagyonokat fizetne ezért a srácért a Youtube. (Az elején azért voltam kénytelen kicsit többet fikcionalizálni, mert Gofri volt a második késő, jómagam pedig a harmadik, szóval a pólós epizódot még nem jegyzetelte, csak mesélte. Viszont pofont végül nem kaptunk. Már fizikai értelemben.)

Zálog

Ha őszinte akarnék lenni, ami nem nagyon akarok, mert az őszinteségért mostanában megvetik az embert, akkor azt mondanám, hogy ez egy elátkozott hely, és én ezt pontosan tudtam, amikor ide visszajöttem. Elég kimenni vasárnap délelőtt a temetőbe, olyankor, amikor minden más, tisztességes falusi temetőben kint vannak az asszonyok a síroknál, ültetnek és gyomlálnak meg párás szemmel, gyengéden törölgetik a sírköveket. Itt aztán egy teremtett lelket nem látni a temetőben se vasárnap, se máskor.
Nem mondom, hogy engem ez különösebben meglep, mert lássuk be, azért olyan temető se sok van ezen a környéken, ahol a sírok nagy része gyereksír.
Emlékszem, pár éve apám azt találta mondani, ha őt ebbe az elátkozott földbe temetjük el, életünk végéig visszajár majd kísérteni, és egy perc nyugtunk se lesz tőle, úgyhogy a testét dobjuk inkább a folyóba. Micsoda ötlet?! Végül szerencséje lett, nemigen maradt mit temetni, azt akkor ott temettük el, ahol a baleset történt, a tengertől nem messze.  Apám legalább boldog, én meg nem bánom.
- Istenverte egy környék ez, kislányom -, mondta mindig nagyanyám, amikor a sírokról kérdeztem. - Jobban teszed, ha minél előbb elmész innen. Minél előbb. Már az is csoda, hogy te megmaradtál. Ha apád azon a télen nem visz el magával, ha nem lop ki innen a kabátja alatt, te se éred meg a mai napot.
- Hagyja már ezeket az ostobaságokat, mama. Nem azért vitt el magával, hanem mert anyám minden este részeg volt.
- Mit tudsz te anyádról? Mit tudsz te arról, miért ivott?
- Hát nem tudok semmit, az igaz. Mert senki nem mond nekem semmit.
- Akkor én annyit mondok, anyádnak volt oka inni. Mindegy. Hagyjuk a halottakat. Meddig maradsz?
- Nem tudom. Szeretek itt. Jó a levegő.
Nagyanyám az ablakhoz lépett, egyik kezével letörölte a párát az üvegről és hosszan bámult ki a völgy felé, a korai szürkületbe. Hátra sem fordult, úgy mondta:
- Menj el.
- Tessék?
- Menj el, amíg meg nem jön a hó. Két hét múlva már késő lesz. Nem akarom, hogy itt szüld meg a gyereket.

Ami a gyerekek történetét illeti, nagyanyám makacs hallgatását soha nem sikerült megtörnöm, de azért nem mindenki volt ilyen hajthatatlan. A kocsmáros felesége például mindig szívesen mesélt.
- Tudod, hogy én később jöttem ide, és amikor a Pista elvett, akkor már nem volt itt gyerek, csak te. De beszélni azért beszéltek, na nem is a falubeliek, gondolhatod, azoknak mintha a szájára ült volna a halál angyala, énhozzám egy szót se szóltak soha, jöttek, ittak, hazamentek. Mondtam is a Pistának, ezek itt mind az ördöggel cimborálnak. El is akartam innen menni, megkérdezhetsz bárkit, a hideg is kivert tőlük, ezektől a fekete férfiaktól, ezeknek még a nézésük is fekete volt. Nagyapádé legfőképp, már ne is haragudj, de hát megátalkodott egy ember volt, még akkor se szólt egy szót se, egy felet se, mikor téged visszahozott az apád.
Na de a nem idevalósiak, azok azért beszéltek ezt-azt. Utazók jártak erre akkoriban, földmérők is, meg egyik évben két rendőr. Pont a gyerekek miatt jöttek, kérdezősködtek, de hiába. Esténként beültek ide melegedni. Mindent nem mondtak el, de ...
- Mondd már.
- Jó, de ne mondjad senkinek, hogy tőlem van. Azt mesélték, hogy abban az évben, amikor te is születtél, korán jött a tél, elvágta a falut a hó a világtól. A völgyből akkor se kimenni, se ide bejönni nem tudott senki. Csak esett és esett hetekig, de annyi esett minden éjjel, hogy még a disznók is megfulladtak mind az ólakban, nem győzték a férfiak a lapátolást. Átkozott, kíméletlen egy tél volt. A kamrák meg csak ürültek, amúgy is sovány volt a termés, rontás volt a búzán azon a nyáron, feketedett a krumpli, zsizsik lepte meg a babot. Január végére olyan éhínség volt itt, hogy olyat még a háború alatt sem látott senki. Az anyák teje meg mind elapadt, a csecsemők és a gyerekek éjszakákon át ordítottak tehetetlenül, az anyák meg mellettük.
Aztán egyik reggel állítólag egyszerre hallgatott el mind, és akkor végre csend lett a faluban.  Úgy mondták az orvosnak később, megfagytak a kicsik egytől egyig azon a kegyetlen hajnalon, már csak a sírokat mutatták neki márciusban, hóolvadás után.
A rendőrök ki akarták ásatni a testeket, de nem engedték a szülők, odaálltak a férfiak mind kaszával a temető kapuja elé. Én nem tudom, nem is dolgom, de sokan mondják a szomszéd faluból, hogy nincs azokban a koporsókban semmi, és soha nem is volt. Megette a kicsinyeket mind a tél.
Téged is megevett volna, ha apád ki nem lop innen december elején. Istenem, majd megfagyott mire eljutott az útig, és hogy te hogy maradtál életben, azt senki sem tudja, tán még apád se. Csoda volt az.
- Köszönöm, innentől már tudom.

Innentől már én is tudom. Apám két évre rá nyáron jött csak vissza, aratáskor. Besétált a faluba, karján velem, kicsi voltam, szőke és kövér.  És akkor csend lett, olyan csend lett kislányom, hogy még a légy se mozdult, még a déli harang is megállt kondulás közben. Letett a templom elé a lépcsőre, rágyújtott, és azt mondta, hangosan, érthetően, hogy még a falu végin is hallották ám kislányom, hogy hozzám ne merjen nyúlni senki.
Anyám még azelőtt felkötötte magát a pajtában, hogy apám a ház küszöbére lépett volna.
Így nőttem fel, egyedüli gyereknek egy egész faluban, és bár öt éve elköltöztem, örülök, hogy most visszajöttem. Szeretek itt lenni, szeretem a völgyben ősszel megülő füst szagát, szeretem tavasszal a folyópartot, nyáron a pipacsokat, meg a bodza illatát. Vasárnaponként kimegyek a temetőbe, egyedül vagyok, nincs ott rajtam kívül senki. Végigsimítom a köveket mind; ajándékba kapott életem örök zálogait.

Counter balance

Ami nekem már csend, az neked még zaj.
Ami nekem nyugalom, az neked vihar.
Ami nekem némaság, neked az sok beszéd.

Ami neked élet, az nekem nem otthon.
Ami neked béke, az nekem kolostor.
Ami neked nyugalom, nekem már szakadék.

Ami neked én vagyok, az mégis épp elég,
Ami nekem te, az messziről is közelség.

Én neked vagyok, te nekem vagy,
mindig túl sok és mindig túl kevés,
és mégis mindig tökéletes egész.

(Az ilyenféle lírai posztokért nyilván mindenféle felelősség az időjárást és a hormonokat terheli. Kérjük a blogolvasók szíves megértését.) 

Megint szerda

Felnőtt tartalom! (Csúnyán beszélek.)
Igazából egy szörnyen gúnyos bejegyzést kellene írnom mindarról, ami a munkahelyemen zajlik ezen a héten, de nem nagyon van hozzá humorom. Egyrészt fizikailag sem vagyok a toppon, ez a hülye torokfájás kezd ledönteni a lábamról,másrészt nemes egyszerűséggel unom a szarrágást, a mondvacsinált feszültségeket, azt, hogy nem lehet érdemi munkát végezni, mert mindig minden kicsinyes dolgon félnapokat rágódik Bridget, de ami fontos, az gyakorlatilag a holdban van.
A hétfői értekezletet kivételesen nem a főnök tartotta, hanem a helyettes, így hamar végeztünk. Ki hinné, hogy ha az ember nem beszél felesleges dolgokról, akkor bele lehet férni az időkeretekbe. (Jut eszembe, kérjem vissza az idős könyvemet tőle, úgysem használ neki.)
Egyébként az a furcsa helyzet állt elő, hogy nincs órarend. Pontosabban nincs jóváhagyott órarend. Mert az nem úgy van, mint az elmúttszázévben, hogy te csak úgy megkapod a kezedbe az órarended. Á, dehogy! Előtte Őnaccsága beírja önnön kezével, hogy akkor te mettől meddig maradjál, kushadj a munkahelyeden. Hogy szerinte neked hogy jön ki a 32. Az, hogy kurvára van olyan, aki 48 órát dolgozik, más meg mondjuk húszat se, mert baszik bemenni az órájára vagy csak neteznek orrvérzésig a diákok, ja hát az nem érdekes. Az nem fontos, gondolom.
Hétfőn megyek konzultálni Budapestre, de eszembe nem jutott szabadságot kérni. Gondoltam, simán kiveszek egy gyereknapot, de kiderült, hogy nemaddiga! Azt is Bridgetnek kell engedélyezni. Lehet, hogy jövő héttől a tamponcserét is? És megmondják előre, hogy melyik nap hányszor?
Na mindegy, ezek után jobbnak láttam szeretett főnökömet időben értesíteni a júniusi berlini konferenciáról, ami lelkesítő, iszonyú nagy megbecsülés. és öröm lehetne. E-mailt írtam neki. Több okom is volt rá, nyilván az első és legkézenfekvőbb, hogy nem volt kedvem kivárni az irodája előtt kígyózó sort, valamint nem volt kedvem hozzá sem. (Persze hogy kígyózik a sor, amikor mindenben ő akar dönteni, még az órarendről szóló információ sem juthatott ki, amíg nem engedélyezte. Hát, ehhez kellene neki még egy élet, attól tartok.) Egyébként sem tudtam kinyomtatni az infót a konferenciáról, nem lehetett nyomtatni. Kifogyott a keret. Múlt héten a fénymásolás volt lehetetlen, mert kedvenc operátorom megbetegedett, ehhez meg állítólag csak ő ért. Na mindegy, elküldtem Bridgetnek az ímélt, Én írok magának, ja nem, mindegy, az viszont tuti, hogy nem válaszolt. Ennyit a munkahelyi postafiókunk napi figyeléséről. Na jó, valószínűleg látta ám, csak nem volt kedve reagálni. Ez mondjuk tetszik nekem. Legközelebb hozzám szól, megyek tovább a folyosón. Beszarás komolyan.
Egyébként persze, hol fénymásolni nem lehet, hol nyomtatni, hol leginkább nincs papír, megint nem kaptunk, sebaj, megint veszek, beviszem a munkahelyemre. Így kell ezt gyerekek. Ha vasmunkás vagy, amit találsz az úton fémet, vigyed csak szépen be, mert azzal fogsz dolgozni. Mit nem értesz?
Közben Eszter hazaköltözött (költöztettük pénteken) Budapestről. Erről most hosszasan írhatnék, de megkímélek mindenkit a részletektől. Maradjunk annyiban, hogy ez se lesz könnyű.
Közben rémálmaim vannak, de arra gondolok, talán nekem is meg kellene fényképesíteni a rémálmaimat, az segítene.
Érdekelne, milyen arcot vágna Bridget, ha megkapnám a budapesti állást. (Nem feltétlenül akarom megkapni egyébként, sőt, mert nem tudom, milyen lenne ennyi év után nem tanítani, de ezt meg, ami itt momentán van, utálom már.)
Na jól van, rinyálás befejezve, vasárnap yesszoké múzeumi találka Harival és Cippóval, kultúrálva leszek ám, utána meg barátkozás, és még hétfőre is jut öröm bőven, mert régi és új barátokhoz is lesz szerencsém. Győzzem magam kipihenni valamikor.
És persze ne feledkezzünk meg TSB mai névnapjáról sem. Csók és egyebek. Mindjárt ünnepelünk, csak bevárjuk Mihályt.
Más nincs. Legfeljebb hogy Gofri MA szemináriumot tart az egyetemen keddenként, amire be akarok majd néha ülni. Hátha okosabb leszek tőle. Jazz meg azzal vidulok ma is. Próbálok na.  Az álmomban egy zuhanó repülőgépen egy törpenövésű japán férfi azt zokogta a mikrofonba, hogy magányos, ezért helyet cseréltem vele, hogy a szomszédom vállára tudjon borulni. A szomszéd nő tetszett neki ugyanis. Így viszont az ablakból nézhettem, ahogy zuhanunk.