Coriolis

(Ebben most káromkodom.)
Pár éve egyszer már fantáziáltam valami egyszerű exit gombról, de elveszett az is a nagy eltűnésben, most kezdhetném elölről, de nem teszem.
Biztos van abban ráció, ésszel indokolható valami, hogy az embernek vannak jobb, és vannak halálosan rossz napjai. Mondjuk a húrelmélet. Vagy mittudomén, valamiféle kémiai folyamatok. De azért annak mégis mi lehet az oka, hogy egyszer csak elindulnak az ember napjai spirálban lefelé, és nem nagyon lehet mit csinálni, hiába lépne ki az ember, hiába mondaná, hogy oké köszi, megvan, megtanultam, értem már, tudom ezt én másképpen is, csak egy pillanatra álljunk meg. Nem.
Lehet, hogy végeredményben szakácskönyvet kellene írnom, mert rengeteg receptem van arra, hogyan basszam el az életem. És öregem, minden receptem hibátlan. Nem panaszkodom most, csak ténymegállapítok.
Jó, tudom, mindenkinek lehet szar, de azért, hogy úgy teljenek napok, hogy minden, de minden rosszul sikerül, az már teljesítmény. Mint mondjuk tegnap. Ébredés után tíz perccel, már volt ez a bizonytalan érzésem, hogy ez nem életem legklasszabb napja, de jól van, nem akadunk fenn, kicsit nehezen indulnak a reggelek mostanában. A busz rohadt zsúfolt, sebaj, jön másik. A számozásban kicsit ugyan bizonytalan vagyok mióta új a menetrend, és úgy érzem magam, mintha Greenaway filmjében szerepelnék, Számokba fojtva, végül sikerül egy ismerős számra bukkannom, és ülhetek is. A lábam perzseli a fűtés. Utazás és epilálás 2 in 1. Csoda, hogy drága a bérlet? Nem csoda. De legalább büdös van, és amíg kétségbeesetten keresem a zenét a telefonomon (Dhafer Youssef: Wind and Shadows), észreveszem, hogy a szemben ülő fiú bámul. Nem lehetne erre egy törvény? Nebámuljálreggel törvény? Néha nagyon sokáig tart eljutni egyik helyről a másikra.
Az iskolában szinte csak szar órát tartok, az utolsó kettőre rossz dolgozatot viszek, pedig indulás előtt háromszor ellenőrzöm. A szünetekben Bridgetre várok. Minden kurva szünetben. Ez borzalmas. Szerintem számára elégtétel, hogy várathat embereket, önzésének túlfejlett G pontja ez. Végül elenged Berlinbe a konferenciára, de olyan mondatokat ejt ki a száján, amiből ide egyet sem vagyok hajlandó leírni. Még ezt az elcseszett bejegyzést sem vagyok hajlandó megfertőzni a gondolataival. De azért azon elgondolkodtam, hogy tényleg ennek örülök? Hogy a főnököm elenged egy szakmai programra? Hogy erre így kegyesen hajlandó? Biztos így megy ez más munkahelyeken is. Hurrá, elengedtek egy szakmai programra, juhéj!
Kicsit bosszant, nem nem bosszant, nem is tudom, elszomorít, hogy Joe megszállottan írja a protfólióját. Én érzem megalázónak. Modern közoktatási Mefisztó.
Ilyen semmi nap után viszont legalább az otthoni élet is igazodik a munkahelyi hangulathoz. Erről kellene írnom egy másik könyvet, Receptek 2. - gyereknevelési kisokos avagy hogyan csináljunk mindent rosszul. És akkor még a nagysikerű, hiánypótló Receptek 3.- a házasság és ami nincs című együttélési tanácsadó füzetet nem is említem.
Jó kis napok ezek, pont mint a tegnapi filmben, amit láttam. Enough Said (Exek és szeretők). Ez van. Ülök a lépcsőn egyedül, mint a főszereplő csaj, és azon gondolkodom, vajon hogy sikerült ezt a napomat ilyen tökéletesen elbaszni. De nem ez a lényeg, a fontos az, hogy sikerült. Mert ez egy sikerorientált világ.