Már harmadszor kezdem el ezt a levelet, de, nevessen ki, most sem tudom, hogyan jussak túl az első mondaton.
Kezdem inkább a közepén, ha nem bánja.
Kedves Szilárd, tudja, ha tehetném, akkor most valamit, ami nagyon kedves a szívemnek, millió darabra törnék. Nem, nem vagyok hisztérikus, ne értsen félre, és már nem is sírok, csak dühös vagyok, és ezt a dühöt szeretném magamból a falhoz csapni - ne maradjon belőle semmi.
Tudom, hogy szánalmasan hangzik, de szeretném emlékeztetni rá, hogy nem ezt beszéltük meg. Ne húzza el a száját, nem ígéretet akarok számon kérni, csak a lehetőség elvesztése fáj. Októberben még azt írta, reméli, hogy jár majd erre, és akkor találkozunk. Én is reméltem, mert fontos lett volna. Nekem biztosan.
Nem nagyon tudom, mit írjak most, hogy a találkozás időben ilyen bizonytalanná vált. Nem én tehetek róla. Nem tudok mit ígérni.
Most elolvastam a rövidke leveleit megint, próbáltam úgy, ahogy egy halott emberét kell, egy fontos halottét, kellő komorsággal, de ne is haragudjék, nem ment, már megint nevettem a turiból (sic!) szerzett zöld pulóver olvastán. Tényleg sosem gondoltam volna, hogy valaha leírja azt a szót, hogy turi, de hát nem is ismertem olyan jól. Csak annyira, mint régen nem látott testvérét és barátját ismeri az ember.
Az a helyzet, nem tudom, melyik kép volt jobb, a másikat én egy kicsit vidámabbnak láttam, de legyen a zöld pulóveres, ha azt gondolja, az jobban hasonlít önmagára. Persze igaza van, ennek tényleg nincs jelentősége. Valószínűleg akkor sem volt.
Kedves Szilárd, kár, hogy végül nem találkoztunk, de szerintem ne hagyjuk a dolgot annyiban. Keressünk egy másik időpontot. Addigra megint írok valamit, aminek örülhet.
Hadd írjam át a mondatait most az egyszer. Többet nem fogom.
Megyünk és hallgatunk. Három év van közöttünk. A hármat nem lehet osztani. A három csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van közöttünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni. Nincstelen itt mindenki.
Vigyázzon magára.
I.
.
VálaszTörlés