Tájékozódom. Pártatlanul. Ez egyébként egyáltalán nem is igaz, mert ott tartok, hogy se tévét nem nézek (azt mondjuk évek óta, és tudom, rohadtul lemaradok az évi egy egész öt tized érdemes műsorról, nem érdekel), se újságot nem olvasok, ellenben elolvasom a barátaim által megosztott híreket. Ezektől depressziós leszek, és elmegyek inni a barátaimmal. Önmaga farkába harapó kígyó.
Azért történnek jó dolgok ebben az országban. Nem hülyéskedek. Van egy csomó érdekes és okos, meg kreatív ember, akikkel lehet beszélgetni. És van egy csomó, akikkel nem. Hát ez ilyen.
Rájöttem, hogy a régi budai meghatározottság után az elmúlt években egyértelműen Pesthez szoktattam magam. Vagy szoktattak a barátok. Elpestiesedtem. Már majdnem kiismerem magam bizonyos helyeken. A Király utca környékén például. Sőt, ez az egész egyenesen hogy odáig fajult, hogy tök önállóan megtaláltam a Cake Shopot például. És még milyen jó, hogy megtaláltam. (Éteri vigyor.)
De nem csak ezt a kultikus kis helyet a József Attila utcában, hanem még a Kino Cafét is, ugyancsak magam magam.
A budapesti út egyébként hasznos volt, már ami a munka részét illeti. Jó volt látni a lányokat, jó volt beszélgetni a munkáról, amit csinálunk/csinálnak, mert ennek, úgy hiszem, van értelme. A hivatalos program mellett természetesen igyekeztem a lehető legtöbb találkozót bepasszírozni a kevés időbe, de majd legközelebb valaki lőjön le. Köszi. Örültem a találkozóknak, de azért az tényleg baromság a részemről, hogy nem szánok elég időt emberekre, ha már egyszer találkozunk. És még én mondom, hogy a kevesebb néha több.
Vasárnap éjjel egy újlipóti teraszon cigizve arra jutottam, hogy lehet, hogy szeretnék én ott, Pestnek azon a barátságos részén lakni, és hajnalban elnézni a háztetőket. És leginkább szeretnék többet lenni azokkal a barátaimmal, akiknek az elmúlt években már mindig csak morzsa vagyok. A teljesség kedvéért a gondolat és az esőben ázó háztetők, meg a felhőkbe fújt cigifüst mellé képzeljük hozzá a kulcsi após birspálinkáját, meg egy hihetetlenül finom egerszalóki könnyű fehér bort. Ilyennek kell lennie egy minőségi vasárnap estének, igen.
Minden kedves barátomnak köszönöm a beszélgetés lehetőségét, meg hogy elviselték minden rohanásomat, hogy végignézték, ahogyan eszem, és hogy megtöltötték tartalommal azt a kis időt, amit. A kirándulás megkoronázásaként persze majdnem sikerült lekésnem a vonatot. Szegény apukám (fogadott persze, tudjuk), majd infarktust kapott, szerintem írt is magának este egy feljegyzést, hogy NEM találkozom a gyerekkel többet úgy, hogy már az elején ne tisztáznánk, mikor indul a vonata, és NEM akkor indulunk el a város másik végéből a csúcsforgalomban, amikor ő egyszer csak felpattan, hogy ja, menni kéne, bocs, mindjárt indul a vonat. Őszintén remélem, hogy nem büntette meg a rendőr, és egyáltalán hogy súlyosabb koszorúér-roncsolódások nélkül megúszta a napot. Istenem, a gyerekek mindig tönkreteszik a szülőket.
Hát ennyi az útinapló, illetve nem ennyi, de ennyit írtam. Most úgy érzem, hogy megfiatalodtam, és kipihentem magam, de majd a nap végére lesz ez még így se. Bridget-tel holnap beszélnem kell. Még ez is.
Más nincs, olvasni nem olvastam a vonaton semmit, csak zenét hallgattam. Ilyesmiket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése