Túra

Hiányzik nekünk Iván. A mondat abszurditása mérhetetlen. Hogyan hiányozna az embernek bárki, akivel sosem beszélt, akivel sosem mosolygott össze a sarkon, akit sosem utált egy halvány pillanatig sem valami rosszkedvű, szürke reggel, és akit sosem ölelt magához? És mégis hiányzik. Pótolhatatlanul, nem múló, tompa fájdalommal. Mint egy éppen csak lyukas fog, olyan a hiány, fel se tűnik a mindennapokban, csak néha, valami csendes délutánon hasít az ember állkapcsába a fájdalom, hogy na igen, ő sincsen többé itt velünk.
Tegnap emléktúrát tartottunk hárman, akik szerettük, szeretjük a könyveit. Régóta terveztük, elmegyünk arra, amerre ő szokott, nézni az utcát kicsit, az ablakot, látni, amit ő látott, amikor kilépett a kapun és Budára indult. Mi is indultunk utána hát tegnap, lefelé a Pannónián, néztük a házakat, a könyvben emlegetett portálokat, megismertünk mindent a képekről is a mondatokból is. A hentesnél (Húsimádó) nem bírtuk tovább, bementünk. Én csak ácsorogtam némán, az útitársaim bátrabb, beszédesebb nők, beszélgetni kezdtek Pistivel, de hát így van ez, nekem már van hentesem, nehezen elegyedek szóba a máséval.
Pisti viszont szívesen mesélt, nem az íróról, az emberről, a barátról. Azt mondta, amit erről tulajdonképpen én is mindig gondolok, az ember legyen jó, az írás másodlagos. Neki Bächer Iván az ember jobban bejött, ezt így mondta, mert mire jó az, ha az ember jókat ír, közben meg nem jó ember. Azt mesélte nekünk, Ivánt mindenki szerette a környéken, se haragosa, se ellensége nem volt, és bár mosolygott, egy pillanatra elszomorodtak mind a csülkök és a karajok is pultban, mert azt ugyan nem mondta, de láttam a mosolyából, még minden nap hiányzik neki az ajtón belépő, magas, kék szemű férfi.

A Firkászban volt fogadalmunk inni egy fröccsöt, aminek nyitás után nem sokkal eleget is tettünk, de szomorúfröccs volt, olyan amitől az ember könnye kiszalad a szemzugból. Beszélgettünk csendesen, én magamban számoltam a halál óta sarokban gyűlő porszemeket, meg a meg nem írt sorokat, aztán inkább odébbálltunk, vittük a csendes szomorúságot kolbászt enni a büfésorra, belemerülni a forgatagba, cukorsokkot kapni a flódnitól és egy félreeső járdaszegélyen áfonyapálinkát inni. A Pozsonyi Piknik hangos forgataga és hömpölygő emberáradata mindenben a Bächer Ivánhoz kapcsolódó érzelmeim ellenpontja volt: túl sok.
Kettőkor aztán sétára indultunk egy kedves vezetővel, a csillagos házak közül néztünk meg jónéhányat, és bár a fiatal nő rendkívül felkészült volt, a séta idejét nem sikerült jól belőnie, így a tervezett másfél-két óra helyett hármat sétáltunk. Ez az én türelmemnek sok volt, mi a magunk részéről le is léptünk volna TSB-vel és a séta közben hozzánk csatlakozó Frankkel, de M. nem volt hajlandó köszönés nélkül csak úgy elmenni, úgyhogy végig kitartottunk.
A hosszú séta miatt végül minden olyan programról lemaradtunk, ami érdekelt volna minket a Piknikből, de legalább jól elfáradtunk. Így történt, hogy a tömegiszonyt, a szomjúságot és a fáradtságot oldandó megkerestük a Szilvakék paradicsom nevű éttermet, amire séta közben felfigyeltünk, és magunkba döntöttünk sok hosszúlépést, sőt mi TSB-vel két-két deci Feindl rozét is, mert ez lett az idei nyár kedvence. (Nekem nem csak ez, de én is szeretem.) Ettünk még egy-egy adag sültkrumplit, gyerek módjára ketchuppal, fáradt elégedettséggel, a pincér pedig elnézően mosolygott ránk, a piknikvendégekre vidékről.
Aztán visszametróztunk a Keletibe, vonatra ültünk, és hagytuk a fővárost magárasötétedni Ivántalanul.

Én nem ismertem Bächer Ivánt személyesen, sosem váltottam vele egyetlen egy szót sem, sosem láttam se messziről, se közelről, se szatyorral, se szatyor nélkül, de a túra után teljes és megingathatatlan bizonyossággal mondhatom, kedveltem volna. Nem az írót, az embert. Aztán még az is lehet, a könyveit egyáltalán szóba se hoztuk volna, míg együtt várunk szódacserére a CBA hátsó pultjánál.

Történet

Minden történet egy gyermek születésével kezdődik. Azzal a pillanattal, amikor bentről, a sötétségből, kintre, a fénybe, érkezik az élet. A világokat elválasztó kapun átlépve az élet teljességének alig befogadható élményétől enged el a sejteket összetapasztó vákuum, tágul ki a tüdő, hogy befogadja önmagába a kinti valóságot.
A légzés a befogadás és az elengedés, az élet és a nem élet örök egyensúlya. Az egy kapcsolata a mindenséggel, a belénk látogató más.
Az ember magányos. Mindig is az volt, és az is marad a születésétől a halála pillanatáig, hiszen nem tud más lenni, csak önmaga - csak a saját gondolatait, szándékai, félelmeit tudja, más gondolatait, szándékait és félelmeit nem ismerheti meg teljes bizonyossággal, hiába kapta ajándékba Istentől a beszéd kegyelmét, hogy magányos szorongásán enyhítsen.

Az idők kezdetén, amikor a Földön az emberek még nem tudtak egymásról, csak Istenről, Isten egy nap, talán kegyelemből, talán kegyetlenségből, talán csak kalandvágyból, szavakat ajándékozott nekik, hogy megismerhessék egymást. Az embereket eltöltötte az öröm, és azonnal beszélni kezdtek egymáshoz arról, mit gondolnak a világról, mit éreznek, mit látnak, és abban bíztak, a többiek majd megértik a szavaikat, de tévedtek, mert a többiek is csak beszéltek és beszéltek hasonló reményben. Szavak hosszú sorai kígyóztak az emberek szájából, szófonalaik beszőtték a Földet, hol összecsomósodtak, hol hullámozni kezdtek egymás mellett, máskor olyan gyengék és elhalóak voltak, hogy elszakadtak vérző tócsákat hagyva maguk után, megint máshol hatalmas és megkerülhetetlen hegyekbe gyűltek.
Amikor a szavak beszőtték a Föld minden zegét és zugát, és az emberek többé moccanni sem tudtak az elhagyott szavaktól, elhallgattak, és csendben figyelni kezdték egymást. Úgy találták, a csend alkalmasabb egymás megismerésére, mint a szó. Ekkor Isten megsajnálta őket, könnyeket ajándékozott nekik, hogy elmoshassák az összegyűlt, feleslegessé vált szavak óriási hegyeit.
Sok év eltelt azóta, de az ember időnként elfelejti, mit tanult a szavak és a csend fontosságáról. Ezért léteznek még ma is a könnyek, hogy legyen mivel eltakarítani az életünkben feleslegesen felgyűlt szavakat.

A születés párja a halál, a beszédé a csend, Istené az ember. Az ember szorongásán végeredményben csak Isten, Istenén csak az ember enyhíthet, mert egyik sem lehet a másik nélkül. Ez a teljesség, az egész, a szavak és a csend által megismerhető valóság, a szövetség, amibe az ember a születésen keresztül léphet be, és amiből Isten az ember halálán keresztül léphet ki.