Ember a dobozban

Műsorajánlok. Én, pont én, aki nem nézek tévét. Hát ez jó.
Szerintem nagyjából huszonöt éve láttam egy interjút a magyar televízióban Jean Marais-val. Kislány koromban rajongtam érte, megnéztem hát, mivé lett öregkorára. Persze, hogy igazából öreg volt-e az interjú készítésekor, arra nem mernék megesküdni, mert fiatalon az ember olyan beképzelt és előítéletes a nála idősebbekkel szemben, hogy azt is vénembernek látja, akivé hamarosan ő maga lesz. No mindegy, az interjúban a színész azt nyilatkozta, soha nem olvas újságot és nem néz tévét, mert nem érdekli az őt körülvevő világnak az a része, ami bekerül az újságokba és a tévébe. Megdöbbentem, és borzalmasan csalódott volta, mert úgy éreztem, az ember igenis felelősséggel tartozik a társadalom iránt.
Aztán teltek az évek, és lassan elfogyott belőlem a lelkesedés. Ha az újságok iránt nem is, napilapot én sem olvasok, és régóta nem nézek tévét. Nem bánom, nem hiányzik igazán, azt hiszem, sok bosszúságtól megkímélem magam. Másrészt viszont a makacsságom miatt pár értelmes, sőt kiváló műsorról lemaradok. Még szerencse, hogy vannak barátaim, akik törődnek velem, így néha kapok tőlük ajándékba klassz dolgokat. Így kaptam Gofritól egy cédényi Hajós a dobozban adást, amit bárkinek, pontosabban mindenkinek ajánlok. A műsor koncepciója az volt, a zenész/tévés személyiség időnként ellátogat egy ismeretlen családhoz, közösséghez, hogy megismerje, hogyan élnek. Marha jó ötlet, pláne, hogy sokszor gondolom, a diszkrimináció egyik alapja az információhiány.
A műsor tehát egy-egy órás blokkokban mutatja be, hogyan is él a rabbi, a sorkatona, a Krisna-tudatú hívő, a cigány család, a pannonhalmi diák satöbbi. Persze bocsánat, nem A, hanem egy-egy. Hajós Andrást meg kedvelem, elhiszem neki, ahogyan rácsodálkozik a másik ember világára.
Összességében akkor is nagyon emberi a sorozat, ha nyilván a csoportok tagjait illetően nem mindenkire érvényes információ birtokába juthatunk, hogyan is juthatnánk, az ember ember, annyiféle, ahány lélek van a világban. A család odavolt a sorozattól, még a legkisebb is könyörgött esténként, hogy csak még egyet, csak még egy részt.
Így van ez. Minden ember dobozban él, de igazából senki nem szereti, ha rá is zárják a doboz tetejét, mert szeret kimászni onnan és körülnézni, mások doboza hogy is néz ki belülről. Hátha nem is olyan csúnya az a doboz.
A lényeg az, én ma Hajós Andrást ajánlom, mert bár nem ismerem személyesen, egészen konkrétan azt gondolom róla, hogy emberforma ember, és  ennek így vasárnap, egy nappal az iskolakezdés előtt is tudok örülni.

Utak

A hagyománynak van egy nagyon fontos eleme, azt hiszem, mégpedig az, hogy tudást örökít egyik generációról a másikra. Amolyan tanulási féregjárat, és mint ilyen, hasznos. Másrészt viszont a hagyomány olyan is egy kicsit, mint egy régi, szépen faragott szekrény, amit valaki jó régen kulcsra zárt, de a kulcs elveszett, a szekrénybe pedig beköltöztek a molyok. Ez egy elkeserítő apa-fiú kapcsolatról jutott eszembe egy tanítványom kapcsán.

Más. Szoknom kell a munkahelyi közeget. Ez elég nehezen megy, egyrészt mert szakmai vitáim, másrészt meg emberi problémáim is vannak kollégákkal. Mindkettőből sok. Tegnap már odáig jutottam, hogy felmondok. Vagy le. Persze akkor felkopik az állunk, és nem tudok enni adni a gyerekeimnek, de nem lehet ez így az élet. Ezt nem találhatták ki ilyen szarul. Egyáltalán, ezt a világot nem találhatták ki ilyen működésképtelennek.

Mostanában megint menekülési kényszerem van. Arra ébredek, hogy csak innen el gyorsan. Persze ebben az is benne van, hogy dühöng az allergiám, ami nem teszi elviselhetőbbé a világot körülöttem. Valami óceán mellett kellene most lennem, hallgatni a sirályokat és élvezni, hogy levegő áramlik a tüdőmbe. Az életnek olyan kis örömök adnak értelmet, mint a belégzés például. Vagy Dorina meleg keze a masszázságyon.
A jóga kapocs az égiekkel, létra, ami segít feljutni oda, ahol van levegő. A masszázs olajillatú pajzs.

Más. Ma kerti ünnepség lesz, családi szülinapok. Nagyon szeretem ezt az augusztus végi kerti látogatást, mert semmihez sem hasonlítható a nyugodtsága. Ebéd után nem muszáj csinálni semmit, bár a nők azért mindig segítenek mosogatni, de aztán azt csinálok, amit akarok, beszélgetni sem kötelező, elaludhatok a ház mögött a pokrócon míg a nap melegíti a hátam, és nem szól érte senki. Szeretem az olyan családokat, ahol embernek tekintik egymást a családtagok. Ez milyen ritka.

Más nincs, munka van, meg sok tennivaló mindenfelé. És persze elég sok szomorúság is, de azt most szótlanságba fojtom, mert a szomorúság utcája nem visz sehova. Akkor sem ha futásnak eredünk rajta.

Közoktatási Wannabe Live avagy a Nagy Nemzeti Képzavar

No, kérem szépen, eljött ez is, nem vártuk olyan nagy reményekkel telve, de mindegy, az oktatási tárca elhozta kies városunkba a Nemzeti Tanévnyitó Konferenciát. Ezt így. Írhattam volna, hogy sic!, de tartottam tőle, félreértené még valaki. Szóval na, mint az olimpiai lángot kérem, úgy - a világosságot a sötét vidékre. Kifejezetten kedvemre való az ilyen zsámolyon állok, okosabb vagyok, mint te mentalitás. Ezt még a Darwin (vagy inkább Linné ?) is megörökölhetné rendszertanilag - homo zsámolyicus öltönyicus.
Mindegy.
Kezdjük a vizuális felütéssel. Reggeli napsütés, könnyű szellő lengedez, a helyszín előtti mintegy negyven autó befogadására alkalmas parkoló leszalagozva annak a hat-nyolc VIP autónak, mely a csodálatos és fontos fővárosból (lehetne csupa nagybetű) érkezik az elmaradott vidékre. Ez kicsit azért zavar, mert ... na mindegy, gyalog jöttem, de a rendezvény egy pontján lesz ennek még jelentősége. Már a parkolási mizériának.
A terem iszonyatos fizikai méretekkel bír, igyekszünk valami ajtóhoz közeli pozíciót elfoglalni, ha tűz ütne ki, tudjunk menekülni, de ezt még négyezren gondolták ugyanígy, szóval az esélyünk zéró. Sor közepének a közepe. A hangosítás hibátlan, a színpadon a Vidám Csütörtök igazgatótanácsa. Erre az alkalomra, leszerződtették a Rákay hasonmásverseny idei győztesét, aki nem Fülöp, de MC. Kicsit izgulok, hogy dalra is fakad, de azt is gyanítom, azzal még mindig jobban járnánk mindannyian. Ehelyett bemutatja az élő műsor sztárjait, aki mind mosolyog, és fontos. És mind ott ül az utolsó vacsora sztájlban berendezett ebédlőfontosember-asztal mögött.
A show első fellépője a helyi gyülekezet vezetője, illetve helyettese, aki bájos, és nem találja a szavakat. Amit talál, azt rendezi sorba, csak ugye a sor ... és persze óvatosnak kell lenni, hogy az ajándékba hozott, szép rózsaszín ködöt meg ne zavarja heves gesztikulálásával. Sajnálom mondjuk, áll egyik lábáról a másikra, keveredik a mondatokba be és ki, aztán össze. Vissza nem talál. Annyi a biztos, hogy köszönt és hajlong. Be ne álljon a dereka és bele ne görcsöljön a kényszeres vigyorba az arca. Jujj, Jokerképzőt is indítanak még a végén? OKJ-s számmal persze.
A helyi kényelmetlenkedés után az igazi szupersztár érkezik az üvegpulpitus mögé elvágólag. A Hoffman-hasonmás kifogástalanul áramvonalas megjelenésével varázsolja el a közönséget. Gyönyörű, többszörösen is összetett polgári körmondatai visszhangoznak a falakról, jó az akusztika, élvezi is a kishölgy a hangját. Jó az Úr, hogy önbizalmat ad a bárkiknek, mert boldogok ők, szegények. A mondatok végére sajnos önmagába keveredik a szónokasszony, így igen gyakran maga sem tud jobbat, egyszerűen csak véget vet a mondatnak. A közönség feszeng, az elhúzódó mondatok fülének és farkának keresgélése közben az idő kilép medréből és csúszni kezd. A közönség is, apátiacsúszda, sose halunk meg sajnos. A hasonmás amúgy fedd és (ki)oktat, utat mutat, és mellesleg elküldi az előtte szólót az anyjába, más örülne édes fiam, ha ennyit kapott volna, mint ti. Mindezt arra, hogy szegény legény előtte azt merte mondani nagyon finoman, hogy nem ártana költeni kis pénzt az iskolák fizikai valójára, mert mindjárt szétesnek a nagy beltartalomtól. Hát így. Kussolj és rajongj. Ez az üzenet.
A csúszást a következő szónokok sem tudták ledolgozni, de nem is akarták. Elmondták mind, hogy csúszásban vannak, de igazi magyar előadóként szartak rá vagy nem voltak ott másodikban az órafelismerő tananyagegységnél. Amúgy nem tudom, mitől hiszik, hogy a tanár az az állat, aki bírja étlen-szomjan, pisilés nélkül bármeddig, pláne hogy közben olyan előadókat hallgat, akik csak és kizárólag szervilis közönség előtt adnak elő, vagyis fogalmuk nincs arról, mi az a hallgatóság. Annyira szeretném, ha ezeket a beszédeket egy középiskolai osztályban is előadnák. Csodás felismerésekre tennének szert menekülés közben.
Összefoglalva a délelőttöt : egyrészt rendkívül arrogáns hozzáállásnak tartom, hogy magukat fontosnak tartó emberek önhatalmúlag mások idejével és szellemi kapacitásával élnek vissza. Az én időmet senki ne bassza el, ha kérhetem, felnőtt ember vagyok, megteszem én azt magam, köszönöm. Másrészt nagyon jó lenne megcsípni egy pályázatot arra is, hogy a minisztériumi kollégákat valami rétorképzőbe be lehessen iskolázni, mert ez a Nagy Nemzeti Kép- és Fogalomzavar sokak fülét bántotta. Tudom, kit érdekel.
(Egyébként egyedül az utolsó fellépő, a Som Lajos hasonmásverseny idei győztese volt képes értékelhető kapcsolatba kerülni a megfáradt közönséggel, neki legalább humora volt. Novum. Azt hiszem, ő volt köztük az egyetlen tanárember.)
A plenáris tehetségkutató után ételosztás volt. Szeretem az ilyet, mert ez is olyan jótékonyan megalázó. Nem akarok külhoni példákkal élni, de Amerikában a konferencián kifőzde van, olcsó, válogathatsz és nem érzed magad úgy, mint hajléktalan az ingyenebéden, hogy akkor most még lécci gyorsan ide egy talpat is, hadd nyalom meg hálából. Engem ne etessenek. Tisztességesen dolgozom, majd veszek magamnak ételt. Ja, hogy ha úgy van ebédszünet, akkor lelépnek sokan? Aha, hát olyasmiről kellene beszélni, ami hasznos. Ha nem megy, akkor ez van.
A lelépésre visszatérve, az előadások alatt egyszer csal a Rákay Wannabe felolvasott egy csomó rendszámot, hogy tilosban parkolnak, mert ugye a lezárt parkoló miatt nem volt a nemtilosban alkalom, szóval hogy annyira kis jó fejek a rendőrök, lécci menjenek ki, és álljanak odébb. A felolvasott 15 rendszám alkalmából felállt kétszer annyi ember, és tényleg odébb is állt. Csak sajnos egy részük nem is talált vissza. Életre valóak.
Az etetés után szekcionalista megközelítés volt, minket beosztott a valaki, aki helyettünk regisztrált, hogy mit hallgassunk. Hallgattunk. A kísérleti tankönyvekhez lesz digitális izé is mindjárt-mindjárt, csak gyorsan megírják jövő hétfőig. Az a fontos, ha jól értem, hogy ne haladj gyorsan, hogy egy leckével előtted tudjanak járni. Hát így. Csodás álmok jönnek.
Egyébként úgy összességében azt láttam, van egy csomó jó szándék, még jó szakember is akad, csak annyi mindent kell így az uniós pénzek elszámolási határidejére teljesíteni, hogy az embertelen. Ennek az eredménye a kapkodás és a káosz, amit rózsaszín vattacukor-köddel akarnak ugyan elfedni, csak hát a vattacukor, ahogy telik az idő, ugyebár egyre jobban ragad, és aki vett valaha a gyerekének a balatoni strandon ilyesmit, az ezt pontosan tudja. A vége az, hogy minden az ember arcára szárad.
Egy csomó kérdésem lett volna egyébként, de se kedvem, se alkalmam nem volt kérdezősködni. Kár. Érdekelt volna, hogy azok a gyerekek, akik kísérleti nyulakként kerültek idén a rendszerbe, vajon hogyan és milyen követelmények szerint fognak érettségizni. És a sok szamárságot, amit nagy sietve beírtak a szerzők a könyvekbe, azt mikor fogják átírni. Nem sorolom. Egy ilyen hurráoptimista, showgyanús rendezvény alkalmatlan arra, hogy párbeszéd alakuljon ki. Nyilván nem is ez volt itt a cél, de a végén legalább elénekelhették volna a Csillagdalt. Vagy kieshetett volna legalább valaki.
Persze ez a dal lett volna a leginkább kedvünkre való TSB-vel  amíg a büfében ültünk. Kár, hogy se Isten nem volt sehol, se részegek nem voltunk. Hát így. Októberben Budapest Bár koncertre megyünk.

Levert

Nem gondolom, hogy túl sok mindent el kell mondani egy olyan napról, ami után reggel úgy ébred az ember, hogy fuldoklik, mert egy vödör hideg vízbe nyomják a fejét álmában. (Szép, fényes alumíniumvödör egyébként.) Ritkán vannak ilyen egyszerű és kifejező rémálmaim, de ezek szerint bizonyos érzelmeim könnyen dekódolhatóak az agyam számára. Megnyugtató neuronvegyipar.
Azért tényleg vannak olyan napok, amikor az embernek meg kellene érezni, hogy nem, nem érdemes gyerekek felkelni, feküdni kell csak, várni míg az aznap minden örvényével, időzavarával és egyéb, történelemből kiszakított hordalékával elzúg felettünk. Valahogy úgy. mint ahogy egy messzi útra készülő test a tiszta vizű patakban utolsó oxigénmorzsái segítségével tágra nyitja a szemét, és rácsodálkozik a világra.
A tegnapi napot jobb lett volna kihagyni, ezzel csak azt akartam mondani. Az iskola sem volt valami lélekemelő, mindenki inkább csak bolyongott tanácstalanul, mint aki új testet kapott az államalapítás ünnepére, de nem csak ez volt a baj, inkább az, hogy az idővel volt valami baj, időkitörés talán vagy időfolt-tevékenység, nem tudom, de nyúlott céltalan, mint a gumi. Ezt filmen tudom elképzelni, a főhősnő belép a bevásárlóközpontba és mint valami ugrálóasztalon a lábai nem találnak támasztékot többé, minden lépése alatt kinyúlik az idő.
Tegnap két és fél órát töltöttem egy bevásárlóközpontban önhibámon kívül, puszta kedvességből, de bátran állíthatom, az élmény két és fél évet vett el az életemből. Még úgy is, hogy közben legalább egy órát Nesbot olvastam az ételudvarban, amivel nem kis fejtörést okoztam a bentlakóknak. Én tudom, parasztság, de az a meggyőződésem támadt, hogy a világ tele van életképtelen egyedekkel, akik kizárólag vásárlás és plázalevegő-lélegzés útján tudnak életben maradni. Hát nem szerettem az emberiséget.
Megírhatnám ezt persze most viccesen, nevetni lehessen rajta, ahogy egy állítólagos guru annyi idő alatt varázsolja át az adatokat ésatöbbi egyik mobilról a másikra, hogy az már egy közepesen fejlett ország nemzetbiztonsági rendszerének feltöréséhez is pont sok lenne. Meg írhatnék arról is, mennyire mű ez a világ a sok elektromos szarral, meg öngerjesztett fogyasztási neurózisával együtt, de nem írok, mert talán még arra sem érdemes ez az egész. El kell kerülni az ilyen helyeket nagy ívben.
A nap fennmaradó részében gyakorlatilag vegetáltam. A reggelt pedig jógázás helyett rémálmokkal töltöttem. Lehet, jobban járok, ha a tegnap ajándékba kapott gyergyói áfonyapálinkával kezelem a sokkot, mert néha komolyan az a benyomásom támad, hogy a munkahelyemen és a konzumszentélyekben is dementorok várnak rám.

Zenemelléklet

Nem tudom, feltűnt-e, de a jobb oldali lejátszón George Ezrát egy másik kedves és tehetséges fiatalember követi. Ben Sollee amerikai csellista, aki azt a számomra rendkívül szimpatikus hozzáállást képviseli a zenéhez (a zene az zene, mindegy mikor született és ki játssza), amitől mindazt, amit csinál, gyakorlatilag lehetetlen műfaji kategóriák közé szorítani. Ebből a szempontból Andrew Birdre emlékeztet.
Ben Sollee egyrészt jó zenész, másrészt szereti a világot. Pont nekem való figura. Hallgassátok sokat a Learning to Bend című albumot.
Mivel máshoz a fejemet kitöltő allergia és az első munkanap okán pillanatnyilag nincs kedvem, és amúgy is minden szabadidőmet egy alkoholista norvég fazonnal töltöm, akkor most illusztratíve audiovizuális mellékletként egy spontán kis zenélést mutatok, ahol Ben egy másik tehetséges amcsi fiúval muzsikál, akit Marshall Ruffinnak hívnak, és kiváló blues énekes-gitáros. (A szapioszexuális mellé valaki legyen szíves alkosson már egy szót, ami a tehetség iránti vonzódást írja le.)
Azt éneklik-zenélik, hogy you're gonna light the way to Heaven. Na igen, az út. Mibennünk van az, csak világítsa be valaki, akkor majd csak eltalálunk oda, ahova készülünk.
Az van, hogy néha mocskosul hiányzik Amerika, meg az is, hogy úgy érzem, csak és kizárólag tehetséges emberek között akarom tölteni a napjaim. Na jó, akkor most jógázom egy kicsit, hogy kibírjam a valóságot.

Epilógus

A nyár Bevezetéssel kezdődött, úgy helyes tehát, ha Epilógussal ér véget. A két végpont közt eltelt ötvenöt nap. Ha úgy nézem, ötvenöt nap az nagyon hosszú idő: rengeteg szabad perc, amiben rengeteg sok esély lakik a lélek és a test törődöttségének felszámolására. Ha meg másképp nézem, akkor viszont nem túl sok idő, mert a lélek lassan gyógyul az év fennmaradó  háromszáztíz idegfeszültséggel terhelt napjából, és az évek múlásával a test is veszít regenerációs képességéből.
Mivel töltöttem ötvenöt napot az idei évből? A legfontosabbak mindig a semmivel töltött órák és percek. A semmin itt most azt kell érteni, amikor szabadságra megy az elme, és csak a lélek dolgozik, számadást készít, aztán lustán az ég felé nyújtózik, és kitapogatja a felhők szélét. Hazavágyik. Az embernek, ha pihenni adódik ideje, a semmi felé kell törekednie.
Nem tudom, percre és órára mennyi volt pontosan a semmi, és mennyi volt pontosan a valami; a tevékeny pihenés, a kirándulásokkal, strandolással, fotózással, fesztiválozással, továbbképzésekkel, cikkírással és blogszerzéssel töltött idő, de azt gyanítom, még mindig nem vagyok jó az arányosításban. Több semmi kell az ember életébe, mert akkor nagyobb az esély rá, hogy a valamiből, értsd szellemi produktum, is több keletkezik.
Hiányérzetem van, de nem vagyok elégedetlen. Illetve de, de látom, nehéz túl sok mindent csinálni egyszerre. Válogatni kellene, igaz, de engem a változatosság gyönyörködtet leginkább az életben. Az, hogy sok mindent csinálok egyszerre, mert azt gondolom, ez meglátszik a produktumaimon is, ami alatt idén gyakorlatilag csak szövegeket kell érteni, idén nyáron ugyanis se nem varrtam, se nem kötöttem ... na talán mondjuk csak a lekvár lett igazán kézzel fogható.
Ami még fontos az az, hogy sokat barátkoztam, vagyis igyekeztem a lehető legtöbb időt a barátaimmal és a szeretteimmel tölteni. Ebben nem mindig voltam jó, tudom, vannak elmaradásaim, adósságaim, be nem váltott ígéreteim, de a szándék megvan, ezek után is igyekszem mindenkire időt szánni, aki fontos nekem.
Ha a rengeteg program és az örömteli pillanatok átellenét nézem, akkor az idei nyár legmegrázóbb tapasztalata az volt, amikor végignéztem egy nő halálát. Talán a tehetetlenség bánt, talán az értetlenség. Már nem az öngyilkosságot nem értem, az a világ egyik legkevésbé meglepő emberi aktusa, inkább azt, mi végre jutott nekem ez a feladat, hogy egy lélek távozásának akaratlan tanúja legyek.
Dolgok kezdődnek és dolgok múlnak el, talán csak ennyi a tanulság, mi meg nézzük ezt a világot, erre szerződtünk, ehhez vonzódunk: a végtelen végességhez, az egymásra rakott értelmes és értelmetlen pillanatokhoz. Ez alól nincsen kivétel, én sem vagyok az, elkezdtem és befejeztem dolgokat, nevettem és sírtam, ültem tanácstalanul és néztem másokra kedvesen, éltem, ahogyan mások is teszik, a legjobb szándékkal többnyire sikertelenül.
Ma van az utolsó nyári nap, ma még végtelen az idő, és nem tudjuk, hány nap telik el a holnapig.

A tárgyak meg az emberek életéről

Most romantikusan valami olyasmit kellene írnom, hogy időnk lejárt, de egyrészt ez nem mindenkire igaz, másrészt még rám sem feltétlenül. Ami azonban biztos, a nyári szabadságnak vége, hétfőtől ismét indul a tanév, ismét morzsákra szabdalódik az időm, ismét más mondja meg, mit akarok csinálni szabadnak hitt perceimben, ismét más gondjával is töltöm az éjszakáimat, nem csak a sajátjaimmal. Tudom, én választottam, lehetnék inkább kamikáze, akkor nem kellene minden nyár végén nyüszíteni.
Az utolsó napokat szokás szerint pánikban töltöm. Hagyomány ez. Szeretnék hirtelen mindent rendbe tenni itthon, amire eddig nem volt időm, és ami nyilván reménytelen, mert nem tudok olyan gyorsan takarítani, mosni, vasalni stb., hogy látványos előrelépést tapasztaljak az engem körülvevő világ káoszmutatóiban. Olvasni sem tudok olyan gyorsan, hogy a polcomon lévő 15-20 várakozó könyv hétfő reggelig mind sorra kerüljön, pláne mert a családtagok is érzik a vég közeledtét, úgyhogy jobbnál jobb programokat eszelnek ki, most még úgyis ráérek szóval varrjam fel, vasaljam ki, csipeszeljem fel, nézzem meg, töltsem ki, olvassam el ... jajj, ez az idő szörnyű mágus, az utolsó csepp véremet is felszippantja a padlóról.
A te ráérsz, még szabin vagy kezdetű mondatoktól pedig augusztus végén ölni tudnék. Na mindegy, én vagyok a hülye, el kellene hajtani mindenkit a fenébe, ehhez képest tegnap fél nap ágyat szereltem. Ennek persze tradíciója van minálunk, és jellemző is, hogy én előbb tanultam meg szerelni, mint főzni. Akinek az apja a példaképe, az gyakran jár így, még ha lánynak is születik. Szerettem nézni, ahogy apám bütyköl, bár az igaz, hogy ő inkább elektromos mindenfélét javított hobbiból, a komolyabb fizikai munkát nem bírta volna se a gyerekparalízis által lesoványított karja, se a szíve. Utóbbit a paralízisen kívül az élet is fonnyasztotta. Nálunk viszont mindenféle szerelés rám maradt már a házasság első pillanatától, de az a helyzet, hogy nem bántam és ma sem bánom szinte sosem, mert megnyugtat a tárgyakban és a szerkezetükben lakó kérlelhetetlen logika. Az más kérdés, hogy mennyit káromkodom közben, mert az a meggyőzés része. Néha meg kell győzni a tárgyakat az igazamról.
Az ágyszerelés úgy kezdődött, hogy van egy régi, fenyőből készült ágyunk, amit még ezer éve (mondjuk inkább húsz) készített az első két gyerekünknek egy idős asztalos. Első állapotjában emeletes ágy volt, de azóta szétfűrészeltük (ez is a koncepció része volt már készültében), és külön-külön volt használatban a két ágy, míg a szükség úgy nem hozta, hogy mindkét gyermek szélesebb ágyat kapott időszakos hálótársai okán. Az egyik ágyat így megörökölte a kicsi.
Egy közel húsz éves, fából készült ágynak viszont megvan a maga világlátása, véleménye a dolgok állásáról ésatöbbi, szóval ahogy az embernek, neki is alakul a formája és a lelke. Ez az ágy meg, ahogy az ember is az idő múlásával, veszített formájából, itt-ott kitágult, mint egy kényelmes cipő, nem is mindenhol volt már olyan egyenes és feszes, mint születésekor. A gond ott kezdődött, amikor eltört az ágyrács. Hiába próbáltam javítani, egy idő után reménytelen volt a dolog. Mivel az egy idő után múlt héten volt, elzarándokoltunk  ágyrácsot venni. Nem szeretnék belemerülni a hazai kereskedelem ördögi bugyraiba, legyen annyi elég, hogy végül, aranyárban ugyan, de vettünk, én bohó meg azt hittem, akkor ez is megvan, boldogan alszik a gyerek, amíg akar. Van egy ilyen öröklődő naíva vérvonal a családban, azt hiszem.
Szóval ezt azért érdemes elképzelni: lebontom a nejlonmétereket, berakom az ágyba a rácsot, és leesik. Berakom még egyszer, leesik. Mint valami hülye, próbálkozom még kétszer. A gyász első lépcsője a tagadás. Szóval van egy sztenderd méretű ágy, meg egy sztenderd méretű ágyrács, és nem stimmel semmi. Igaz, ezt az elméletem a tárgyak alakjával kapcsolatban csak később fogalmaztam meg, első körben inkább káromkodtam tíz percet. De akárhogyan is káromkodtam, egyedüli megoldásnak a szerelés tűnt kivitelezhetőnek.
Mit mondjak, éljenek a barkácsáruházak, meg az akkus csavarhúzók. Vettem egy tonna csavart, amiből végül négyet használtam fel, mert nyilván kiderült, hogy ami itthon volt, és első körben nem tűnt használhatónak, az lett jó végül, de ez ilyen szerelési alapszabály. Mint ahogy az is, hogy az akkus csavarhúzó a legnehezebben becsavarható csavaroknál merül le. (Miért nincs egy ilyen fontos eszközhöz hipertöltő? Vagy legalább pótakku???)
Na mindegy, némi ínhüvely-gyulladással meg vállfájással megúsztam az ügyet, délután pedig a nekem már úgyis mindegy, és különben is, mikor lesz már szeptember egy és húz el minden kamasz iskolába érzéstől vezérelve moziba mentem a lányokkal. Na most tudom én, hogy elferdült egy ízlésem van, de ez a kis főzős romantik még úgy se érte meg a jegyárát, hogy oda vagyok Helen Mirrenért, és imádom a színes fűszereket. Nem akarom lehúzni, aki gondolkodásmentes, magas Coelho-faktorú szórakozásra vágyik, meg szép képekre, az nyugodtan nézze meg, nincs abban semmi rossz. Mondjuk én olyan filmet, aminek az első öt perce után el tudom mesélni a történetét, csak egyszer vagyok hajlandó megnézni évente, azt is inkább a vasalódeszka mellől, de hát most már mindegy. Annyi haszna volt, hogy éhes lettem tőle.
Más nincs, Harry drogügyben nyomoz, és egyelőre nem iszik. Én viszont szerintem fogok, tegnap ugyanis megnéztem a szakmai rendezvény programját és legszívesebben sírtam volna. Miért gondolják emberek, hogy az én munkaidőmet ilyen agyament, semmiről sem szóló marhaságokkal kell kitölteni?
A tárgyak életéről az épületek jutottak még eszembe tegnap, Rem Koolhaas például, meg hogy milyen nagyon szerettem a könyvét. Ehhez kapcsolódik a mai zene, egy görög-francia zeneszerző műve, ami nekem valamiért az épületekről szól. Iannis Xenakis egyébként építész is volt, szóval nincsenek véletlenek.

Moha

Na jó, ez a pihenjünk könyvvel a kézben projekt nem jött be tegnap, minden előrejelzéssel és józan megfontolással szembemenve kirándultunk inkább. Nem mindig az van, amit én szeretnék. Ez egy tény.
Miután magához tért a család, felmarkoltunk két üveg ásványvizet, aztán kocsiba be, ablakot le, irány észak. Mondhatnám, hogy ez is egyfajta irodalmi indíttatás volt, lásd Boldog észak, de nem mondom, pláne mert még mindig nem olvastam a regényt.
Nem fürdeni indultunk, annyira azért képben voltunk, hogy nem strandidőt jósoltak az időjárás-felelősök, de úgy voltunk vele, hogy annyira nem lehet rossz idő, hogy egy kis badacsonyi túra ne férjen bele. Most utólag azt gondolom, hogy dehogynem, de hála a hülye kirándulókat felügyelő égi irodának, nem volt különösebb gond, sőt még a nap is kisütött délután.
Valahol Kaposvár után ért el minket a zivatarfront, de mire a kávézóig (Völgyhíd kávézó) jutottunk, el is állt. Jó, meleg az nem volt, nagy napsütés se, de a kávé életmentőnek bizonyult. Aztán komp, amiről mindig az a hülye vicc jut eszembe, hogy komp akart lenni, de nem komp lett, meg még az is, hogy ki tudnék-e úszni, ha elsüllyedne. Gyerekkoromban is mindig ez izgatott, hogy ha beleesne a kezemben szorongatott játékom, és utána kellene ugranom (!), akkor életben maradnék-e. Sir Artemon tudna velem mit kezdeni terápiailag, az is biztos.
Az északi part, már ami a tájat illeti, sokkal szebb, mert vadregényesebb, mint a déli, de a látvány, a déli part lapos, unalmas képe már kevésbé lelkesítő. Az északi parton üldögélni, és nézni a túlt egyáltalán nem olyan érdekes, mint amikor ezt az ember fordítva teszi, de az öblök ... az más. A sajkodi a kedvencem.
Jó volt tegnap, hogy nem volt sietős sehova, és áldom az eszem, hogy nemet mondtam reggel kilenckor az akkor most pattanjunk fel, és érjünk le a Szársomlyó túrára negyven perc alatt ötletre. Ráérősben voltunk, volt időnk megállni itt-ott, például Zánkán valami haditechnikai kiállításnál. Mondjuk engem egyáltalán nem érdekelnek a hadigépezetek, a fegyvereket kivéve idegenkedem tőlük, egy rakás vas és acél, de jó, nyilván ez is teljesítmény. A kiállítás a zánkai ex-úttörőtábor mellett van, ma Erzsébet-tábor. Vannak helyek, amik arra teremtettek, hogy mindig az aktuális hatalom talpát nyalják. A szándék dicséretes, a mögöttes gondolat nem, teszem hozzá mielőtt valaki félreért.
Udvariban megvannak még a kedves sírkövek, de megint szembesültem a holtak vallás szerinti elválasztásának különös szokásával. Testük se pihenjen egy földben, ha más Istent imádtak. Persze a föld mindenhol ugyanaz. Kellene végrendelet, jutott eszembe megint, nekem nem kell sír, csak hadd nyugodjak a tengerben, poraimon nőjenek nagyra a halak.
A Badacsony meg amilyen szép, a körítés hozzá olyan borzalmasan gagyi. Már fent a hegyen jutott eszem be, hogy ez tényleg olyan, mintha az ókorban vagy a középkorban a sok árus ott tobzódna a városkapuknál. Persze itt is minden szart lehetett kapni médincsájna, lehetett zsíros kajával eltömni az ereket, és persze lehetett bort inni. Mondjuk az utóbbi tűnt az egyetlen épelméjű dolognak, különösen, amikor a helyi kisszínpadon valamely előző tehetségkutatón már a válogatáson kihullott csapat belekezdett a ... a hmmm ... fellépésbe mondjuk, mert zenélésnek semmiképpen nem tudom nevezni azt, ami ott zajlott. Persze volt olyan zombipár, mindig van, akik végigitták az összes bódét kétszer is, úgyhogy táncra is perdültek a színpad előtt, de ők legalább jól érezték magukat. Az egész kínosan emlékeztetett egy Forman filmre, amit nézni jó, de szerepelni benne már kevésbé.
Szerencsére az összes lehúzós, turista(paraszt)-vakító szolgáltatásmentes élménnyel szemben a hegy az meg nagyon is élmény. Szép, lélekemelő, izgalmas. Amikor felértünk a tanösvényre, akkor rájöttem, hogy tudna itt olyan idő lenni, amitől megbánnám azt is, hogy reggel felkeltem az ágyból, de szerencsénk volt, csak a délelőtti felhőszakadás nyomait láttuk.
Badacsony után még átnéztünk Szigligetre, de megint csak a kávézóig jutottunk, mert mire megittuk a teát, bezárt a vár. Az ostromlók élete sem lehetett könnyű. Még teázni se teázhattak nyugodtan.
Majdnem éjfélre értünk haza, közben a kocsiban hallgattunk némi tűzijáték közvetítést, meg híreket is mondtak, hogy Kertész Imre átvette a díját satöbbi. Én már régóta unom a híreket, de most már irritálnak is. Lehet, hogy öregszem és egyre több a rigolyám, de elegem van már abból, hogy minden hír mögött azt érzem, állást kell foglalni. Jó ez vagy rossz? Nem lehetne, hogy ezek csak hírek maradjanak? Lassan már a vízállás-jelentésen is egymás nyakának lehet esni. Néha éppen elég lenne örülni dolgoknak, és hagyni a fenébe az állandó átpolitizálást, meg állásfoglalás-kényszert.
Más nincs, a sziklamászáson kívül a fotózás is jó volt. Szeretem a természetet, mert olyan, mint a szikla oldalán a mohapárna. Megnyugtat. Most mocskosul esik az eső, úgyhogy ma aztán tényleg itthon kellene maradni aludni és olvasni, meg a fejemre húzni a takarót és nem törődni a világgal, de hiába a gondolat, ma hivatalba megyek. Esőben kerülgetem a packákat.
Szántó T. Gábor könyvéről lesz majd egy átgondoltabb ismertető a Gitten, de ahhoz idő kell, addig röviden itt (KATT). Elgondolkodtató és nem is kényelmes könyv. A szabadság utolsó napjaira végül Harry Holét választottam társnak, hiába tudom józan ésszel, hogy az elkezdett könyveket kellene inkább befejezni. Ha van vadmotoros, akkor van vadolvasó is. Az vagyok én.

Huszonnégy

Mostanában annyit járok Budapestre, hogy néha úgy érzem, már majdnem megismerem az utcákat. Persze csak foltokban, szóval azt ne kérdezze senki, hol van egyik rész a másikhoz képest, de például már majdnem képeben vagyok a Deák tér környékén, a Batthyányi tér környékén, a Szent István körúton, és a Margit-híd és a Belga söröző közti útszakasszal kapcsolatban. Ahogy telik az idő, úgy tudok egyre több foltot összekötni más foltokkal, de ettől még nem mondanám, hogy ismerem a várost.
Ez a kétnapos kiruccanás persze kétszer három órányi vonatozást jelentett, ergo kiolvastam a Kafka macskáit, visszafelé meg fájdalomcsillapítás céljából nekiálltam egy Nesbo kriminek. Hatásos.

Az utazásnak volt szakmai és volt magán része. A magán része leginkább a Fekete Lyuk projekt idei második rendezvénye volt, mely során magunkévá tettünk sok-sok (rengeteg koffeinegységnyi) kávét, sok-sok ételt és némi meggyes sört. Az este egyébként jó volt, kiderült, hogy van egy tök üres kávézó a világ végén, bár azt nem tudom, lesz-e abból valami, mert Zap most éppen más vállalkozáson töri a fejét, Sir Artemon pedig egy keszüi sámánnal akar barátkozni, én pedig szokás szerint magam sem tudom, mit akarok. Mondjuk lehetne egy ilyen kombinált vállalkozás, ahol készülnek italok, van hozzá dráma- és mozgásterápia, és angoltanítás, de egyelőre nem látom át, hogyan kapcsolódnának mindezek össze, hacsak nem úgy, hogy építünk hozzá egy bazi nagy teraszt is.
Az éjszakát Sir Artemon rendelőjének franciaágyán töltöttem (egy Jungot szerető pszichológusnak ezek szerint nincs kanapéja), de sajnos vagy hála Istennek, nem álmodtam semmit, amivel lehetett volna mit kezdeni terápiás szempontból.
Tegnap már csak arra volt időm, hogy szó szerint összefussak két emberrel, mert egyébként meg anyám és a húgom névnapja alkalmából együtt ebédeltünk a Kinóban, aztán végül anyám velem jött vissza vonattal, mert a tesóm elfoglalt volt.

Más nincs, legjobb volna nem csinálni semmit ma, mert még a reggeli jógára szánható időt is átaludtam, de így jó, majd talán délután csinálunk valamit, ha meg nem, hát csak a fejemre húzom ezt a napot, mint egy kinyúlt pólót, hogy ne is lássak semmit a világból csak Harry Holét. Olyan ez a nap, hogy ha pasi lennék, nem borotválkoznék meg reggel, hanem meghagynám a borostáimat, pont úgy néznék ki, mint Andrew Bird, főznék magamnak egy nagy bögre erős kávét, ledöglenék egy kanapéra és olvasnék huszonnégy órát.

Off

Elutaztam egy kicsit, de visszajövök majd, ha máshogy fúj a szél.

A változásról

A történetek folyamán a szereplők változnak, és változik az őket körülvevő világ is; hiszen a változatlanság nem az emberi élet sajátja. Ha a változatlanságnak bármi köze is lenne az egyes emberhez, az leginkább talán abban fejeződne ki, amit mi halálnak mondunk, de ami bizonyos szempontból mégis inkább az örök élet.

Változunk. Így illeszkedünk azokba a történetekbe, amelyeknek fő- vagy mellékszereplői vagyunk. Hogy a változásoknak mi a motorja, azt nehéz megmondani, talán a gondolat gyakrabban, mint az érzelem. De nem csak mi változunk, változik mindaz, ami körülvesz minket. Minden reggel egy kicsit másképp esik be a fény az ablakon, egy kicsit nagyobbak a vadgesztenyék a falevelek között, a tegnap még életerős ökörszem szirmainak vége ma reggelre alig láthatóan, de összepöndörödik, a könyvek előtt a polcon a porréteg pedig minden reggel egy-két mikronnal vastagabb.

Mostanában, a változás előjeleként, sokkal többet fúj a szél. Én általában szeretem a szelet, mert új szereplőket hoz a történetekbe, hol kellemes, hol kellemetlen fordulatként, de mindenképpen megtörve a párbeszédek egyhangúságát. Azt is megfigyeltem egyébként, hogy az emberek szeles időben sokkal gyakrabban költöznek, vesznek össze, szeretnek egymásba, és indulnak hosszabb, kalandos utazásokra, mint szélcsendes napokon. Nyilván azért, mert a világ nem állandóságra, hanem mozgásra teremtetett, és ezt szeles időben könnyebb felismerni.

Úgy van valóban, hogy az ember jön és megy, történetekbe sétál bele, és történetekből sétál ki, ha éppen úgy adódik, és ehhez a kellemes, jótékony hatással bíró elfoglaltságához élete végéig ragaszkodik. Egy idézetben azt olvastam tegnap, de olvastam vagy gondoltam ezt már én is többször, hogy az embernek, tehát történetünk szereplőinek is, már születéskor kiméretik az az életmennyiség (egyben mozgásmennyiség, ételmennyiség, szerelmeskedésmennyiség satöbbi), amivel élete végéig gazdálkodhat. Aki túl sokat mozog, értsd jön-megy, utazik, túl sokat eszik, dohányzik, szeretkezik, annak előbb-utóbb elfogy az élete. Aki nem, persze annak is. Azt ugyanis egyáltalán nem lehet előre tudni, kinek mennyi adatott az életből a születés pillanatában. Gondolom, ezért van, hogy valaki sokat csinál, mégis sok évet él meg, mások alig-alig esznek-isznak, szeretkeznek vagy utaznak, mégis fiatalon meghalnak.

Én ugyan hiszek az örök életben, de ezt nincs kedvem most semmivel sem indokolni, főleg, mert nem is biztos, hogy tudnám. Abban viszont abszolút egyetértek Emmával, hogy az élet nem valami fatális félreértés, amit valahogy ki kell bírni, hogy aztán majd "odaát" jó legyen. Isten ilyen marhaságot akkor se tudott volna kitalálni, ha nagyon ki akart volna velünk babrálni. És miért akart volna? Önhitt gondolat. Szerintem aki azt hiszi, az evilági örömtelenség és passzív szenvedés majd odaát boldoggá teszi, az rossz nyomon jár. Aki nem törődik se magával, se másokkal, se a környezetével, az nem a mennyországot, hanem a poklot építi. Vagy valami nagyon rosszat, hogy az ateisták is értsék.

Más. Azt olvastam, már nem is telik el 900 év, és kihal az emberiség, mert valami újabb csillagászati számolások azt mutatták, ennyi idő múlva csapódik a Földbe valami óriási meteor. Na most akkor ez tulajdonképpen mindegy nekem vagy sem? Jó kérdés. Van ennek jelentősége a történet szempontjából? Hajlok arra, hogy nincs. Fúj a szél. Valami megint megváltozik, de ez így helyes.

Vihar előtt

Ez itt a célegyenes, igen, az augusztus utolsó két hete, a nyár kicsit nyűgös, kicsit kényszeres vasárnap délutánja. A tanár kezében ilyenkor már minden reggel megremeg a kávéscsésze, délutáni alvását a tanmenet lidérce zavarja meg, és az értekezletek kísértetei vonyítanak a fülébe éjszakánként.
Na jó, a helyzet nem ilyen rossz, de mindenképpen reménytelen. Az idő végén járok. Még nem vettem fel a karórám, amit nyár elején teátrálisan a polcra raktam,  de 25-én reggel bilincsként visszacsatolom majd a csuklómra, hogy onnantól kezdve az életem szigorú negyvenöt percekre osztva éljem tíz hónapon keresztül. A szeptemberi első esőkkel megérkezik majd, és a konyhában üldögélve vár a mezítlábas, sápadt nő, hogy vértelen ujjait a torkomra fonva bámuljon kifelé a szürke hajnalba velem együtt. És természetesen készülődik állandó társa is, apám Határidő barátja, aki sötét öltönyben, nyakkendőben, aktatáskával álldogál majd a küszöbön, hogy némán sürgessen, menjek már, gyerünk. Olyanok ők, mint két Bulgakov szereplő. Már csukott szemmel is le tudom őket rajzolni.
Tudom, van még néhány nap, de ezek leginkább pániknapok. Ilyenkor kényszeresen tömöm tele a napjaimat programokkal. Mint a fuldokló az utolsó levegővételt, úgy nyújtom az időt az alámerülés előtt: ez, csak ez még férjen bele a nyárba, most mindennel kapcsolatban ezt gondolom, amire eddig nem kerítettem időt. Szánalmas.
Holnap például strandolunk egyet, mert hát ki tudja, mikor éri napfény a bőrömet megint, hétfőn Budapesten leszek egy tök érdekes megbeszélésen, aztán tető alá hozunk egy Fekete Lyuk projektet a bestiális városban. Kedden még igyekszem múzeumozni, meg találkozni pár emberrel könyv és beszélgetés ügyekből  kifolyólag, aztán erőt veszek magamon, és délután családom nőtagjainak névnapjáról igyekszem megemlékezni. Elviszem őket uzsonnázni, és próbálok nem összeveszni egyikükkel sem. Aztán hazavonatozom, éjszaka bevásárolok, huszadikán a családnak élek, a fennmaradó napokban pedig moziba megyek a lányokkal (valami főzős-romantikus Helen Mirren-re), hivatalokban állok sorba igazolásért, sütökfőzök Eszternek, aki 25-én Prágába el, iskolaszereket és ruhát vásárolok több ezer családanyával egyetemben, sok-sok ezer forintért, takarítokfőzökmosokvasalok, és kiugrok még Görcsönybe is, hogy némi üvegárut vásároljak a német lomtalanításból idemenekített készletekből.
Jó, azért nem olyan vészes ám a helyzet, mert igazi, iskolai rémálmom még nem is volt idén, és a zsúfolt napok programjai szinte mind élvezetesek, és igenis menni fog a lazítás még egy kicsit a barátokkal, mert vagy tanárok, vagy tudják rólam, hogy ilyenkor már pánikbeteg vagyok, és tesznek róla, hogy ne nagyon jusson eszembe a hazai közoktatás csodálatos helyzete, amikor velük töltöm az időt.
Én meg ígérem, összeszedem magam, kizavarom az ágyamból az összes démonokat, fekszem a strandon, nézem a lustán úszkáló felhőket, olvasok, és élvezem a vihar előtti csend feszültséggel terhes, de még szabad óráit.

Távolság

A tér, azt hiszem, az ember számára ugyanolyan fontos, mint az idő. Az időbe vetettség a lét értelmezésének egyik origója, de a másik az minden kétséget kizáróan a tér. Az, hogy mikor vagyok, a kozmosz melyik időpillanatától melyik időpillanatáig létezem, mi az az intervallum, amiben megvalósítom a létet, alapvetően meghatározza azt, mit teszek és hogyan. De az, hogy mindezt hol teszem, nem csupán földrajzilag, illetve nem elsősorban földrajzilag, inkább hogy mindezt milyen távolságra teszem másoktól, éppen ilyen fontos.
A test határa csak egy az eligazodási pontok közt. Az, hogy mennyire engedem magamhoz közel a másikat,  csak része a térben való létezésnek. Éppen olyan fontos az is, a másikat mennyire engedem magamhoz közel szellemi vagy lelki értelemben. Az életnek és a másokhoz való viszonynak egyik célja, hogy minél közelebb kerüljek másokhoz, de a lét dinamikájának kulcsa mégsem a határtalanul egybefolyó lelkek és szellemek masszája, hanem az én és a nem én határainak meghatározása.
Ahogyan tudnunk vagy inkább éreznünk kell időbeli határainkat, úgy kell tudnunk és éreznünk, a térbelieket is. Nem mindig és nem mindenkivel kell a közöttünk lévő távolságot a nulla felé közelíteni, mert van, amikor a távolság ad értelmet a két ember közötti viszonynak.
Ez az a feladat, amivel Isten megbízta az embert: az itt és mostban létezni úgy, hogy a határokat kitágítva mégis elvégezzük a feladatot. Lezárt létünkben megvalósítani a végtelen időt és teret, a lehető legközelebb kerülni másokhoz úgy, hogy minden egyszerre véges és végtelen pillanatban megvalósítsuk mind az egyet, mind a a világ összességét, vagyis az embert.
Néha nehéz eligazodni nem csak az időben, de a térben is. A vágy (akár testi, akár szellemi) a távolság csökkentésére ösztönöz minket, közel akarunk kerülni a másikhoz, részei akarunk lenni minden pillanatának, érezni akarjuk a testét, sőt a teste akarunk lenni, a lelke akarunk lenni, a gondolata akarunk lenni, de hiába, ez a közelség semmiféle akarattal nem tartható fenn az idők végezetéig. A szeretet amiről Isten beszél, más. A szeretetben a távolság, a határok tiszteletben tartása éppen olyan fontos, mint a lehető legnagyobb közelség.
Sajnos nehéz kimérni a távolságot két ember között úgy, hogy részei is legyünk egymásnak és közben megmaradjunk a határainkon belül. A szabadság a szeretet része. A szabadság vezet ki a lét labirintusából, de én egyelőre nem találom az utat. Ez van. Tanulok.

In the Hea(r)t of August

Hányingerre ébredni sehogy se jó, de a reggeli hányingerekből is az egyik legszarabb, ha a fájdalom miatt érzed úgy, hogy kifordulnak a belső szerveid. Különben eléggé meglepett ez a fájdalom dolog, mert igaz, hogy még júniusban sikerült eltrafálnom egy márványlépcső élével a bal térdemen a porc szélét, ami ettől szerintem kicsikét elhagyta az állomáshelyét, de eddig nem tűnt veszélyesnek az ügy. Isten tudja, mi ütött ma hajnalban belé. A porcok lázadása.
Na mindegy, tekintettel arra, hogy a reggeli jóga se nagyon használt, pedig észben tartottam a tanácsokat, melyek szerint betegség esetén a savászana pont elég is, ezért nem is nagyon próbálkoztam mással. Ennek ellenére a testem hevesen tiltakozott minden lazítási kísérlet ellen, szóval végül kénytelen voltam bevenni két aszpirint. Isten áldja az acetilszalicilsavat, most egy kicsit jobb. Minden bizonnyal el kellene mennem orvoshoz, mert a térdízülettel nem nagyon jó viccelni, de nem vagyok lelkes. Pont nem vágyom egy porcműtétre.

Más. Tegnap moziban voltam, és megnéztem az új Luc Besson filmet. Most azzal együtt is, hogy nekem elég sajátos filmízlésem van, és rajongok a tudományos fantasztikumért, szerintem ez egy mestermű. Oké, nem a romantikus, meg a lélektani dráma kategóriában, de akkor is. Besson olyan, mint egy ... na nem jut eszembe jó hasonlat, csak a megbízható bérgyilkosé, ami meg nem pontos, mert nem halsz meg a végén, csak úgy érzed, hogy egyik percben még volt egy normális életed, a másikban meg fekszel arccal a hideg kövön, a halántékodhoz pedig egy Smiths and Wesson simul. És abszolút nincs meg, hogy a kettő között mi történt és hogyan.
A film ötlete nem annyira zseniális egyébként: jön valaki, aki egy anyag hatására az agya teljes egészéhez hozzáfér, és akkor ő meg a világ találkoznak. Na most ez nem egy túl erős sztori, neurológiailag, meg sokféleképpen  is bele lehet kötni, de oké, ezt a kis békát nyeljük le, mert nem keserű. Ez csak egy film ugyebár, nem egy természettudós nagydoktorija, ahol nem lehet hülyeségeket mondani. Ha az alapötlet problémáján túllépünk, akkor viszont rögtön úgy érezhetjük magunkat, mint Ellie Arroway a Kapcsolatban. Ha már beültünk a székbe, az száguldani kezdett velünk valahová, ami az érzékeink és a felfogóképességünk határain túl lakik.
Besson zsenialitása ebben a filmben (szerintem) abban áll, hogy képes eljátszani az idővel. A kilencvenedik perc végén értetlenül meredtem a vászonra, és ezzel nem voltam egyedül, mert azt hittem, Bessonnak elment az esze, és egy hatvan perces játékfilmet rendezett. Annyira jók a vágások, annyira felgyorsít mindent vizuálisan, hogy becsapja az agyat. Másképp érzékeled az időt.
Az idő az egyetlen dolog, ami indokolja a létet - ezt mondja a főszereplő, a kiválóan játszó Scarlett Johansson, a film végén mielőtt feloldódna a világban. Ez egy akciójelenetei ellenére is nagyon filozofikus a film lett. Az emberről, a létezésről, az egyről és a sokról, és egyáltalán a világmindenségről és benne az életről mesél. Mert mese ez, Besson csodálatos képi világába csomagolva, még akkor is, ha úgy érezzük, akár igaz is lehetne. Akár mi is lehetnénk a világmindenség. De hát talán azok is vagyunk.
Jó film, ez a lényeg, de csak az nézze meg, aki bírja a science-fiction-t.

Más nincs. Ma meglátogatom Mihályt, aki végre hazajött a távolból. Jó kis váltóműszakban vagyunk, TSB most ment el. Huszadikától már mindenki újra itthon, csak hát akkor meg ugye kezdődik a munka. Meg még az is van, hogy reggelre megjött a menetrend szerinti augusztusi esőmentes front = viharos szél, amitől az allergiám pillanatokon belül sokkot kap. Eh, miért pont ez lenne másképp idén. Ilyen lesz az ítélet napja is.

Történet

Minden történet egy gyermek születésével kezdődik. Azzal a pillanattal, amikor bentről, a sötétségből, kintre, a fénybe, érkezik az élet. A világokat elválasztó kapun átlépve az élet teljességének alig befogadható élményétől enged el a sejteket összetapasztó vákuum, tágul ki a tüdő, hogy befogadja önmagába a kinti valóságot.
A légzés a befogadás és az elengedés, az élet és a nem élet örök egyensúlya. Az egy kapcsolata a mindenséggel, a belénk látogató más.
Az ember magányos. Mindig is az volt, és az is marad a születésétől a halála pillanatáig, hiszen nem tud más lenni, csak önmaga - csak a saját gondolatait, szándékai, félelmeit tudja, más gondolatait, szándékait és félelmeit nem ismerheti meg teljes bizonyossággal, hiába kapta ajándékba Istentől a beszéd kegyelmét, hogy magányos szorongásán enyhítsen.

Az idők kezdetén, amikor a Földön az emberek még nem tudtak egymásról, csak Istenről, Isten egy nap, talán kegyelemből, talán kegyetlenségből, talán csak kalandvágyból, szavakat ajándékozott nekik, hogy megismerhessék egymást. Az embereket eltöltötte az öröm, és azonnal beszélni kezdtek egymáshoz arról, mit gondolnak a világról, mit éreznek, mit látnak, és abban bíztak, a többiek majd megértik a szavaikat, de tévedtek, mert a többiek is csak beszéltek és beszéltek hasonló reményben. Szavak hosszú sorai kígyóztak az emberek szájából, szófonalaik beszőtték a Földet, hol összecsomósodtak, hol hullámozni kezdtek egymás mellett, máskor olyan gyengék és elhalóak voltak, hogy elszakadtak vérző tócsákat hagyva maguk után, megint máshol hatalmas és megkerülhetetlen hegyekbe gyűltek.
Amikor a szavak beszőtték a Föld minden zegét és zugát, és az emberek többé moccanni sem tudtak az elhagyott szavaktól, elhallgattak, és csendben figyelni kezdték egymást. Úgy találták, a csend alkalmasabb egymás megismerésére, mint a szó. Ekkor Isten megsajnálta őket, könnyeket ajándékozott nekik, hogy elmoshassák az összegyűlt, feleslegessé vált szavak óriási hegyeit.
Sok év eltelt azóta, de az ember időnként elfelejti, mit tanult a szavak és a csend fontosságáról. Ezért léteznek még ma is a könnyek, hogy legyen mivel eltakarítani az életünkben feleslegesen felgyűlt szavakat.

A születés párja a halál, a beszédé a csend, Istené az ember. Az ember szorongásán végeredményben csak Isten, Istenén csak az ember enyhíthet, mert egyik sem lehet a másik nélkül. Ez a teljesség, az egész, a szavak és a csend által megismerhető valóság, a szövetség, amibe az ember a születésen keresztül léphet be, és amiből Isten az ember halálán keresztül léphet ki.

Patchwork

Nem, egyáltalán nem jó halálhírre ébredni éjjel kettőkor, de ha ráadásul a macska négykor megint felkelt, az pláne predesztinálja az embert egy szar napra. Ahhoz képest, hogy tökre szabadságon vagyok, a reggeli jógát kivéve teljes egészében haszontalanul telt a napom.
A délelőtt nagy részét borongással töltöttem, ahelyett, hogy kihasználtam volna a magányos óráimat és írtam vagy olvastam volna. Egyszerűen nevetséges, hogy a halál nem az idő jobb kihasználására ösztönöz, hanem épp fordítva, az idő úgy pereg szét az ujjaim között, mintha most törtem volna szét a Biedermann Izabella élete feliratú homokórát. Hát ez nem az a Dolce far niente sajnos, hanem az a fajta idegbaj, amikor az ember fél óránként arra eszmél, hogy megint elcseszett harminc percet a semmivel, amitől aztán megint nem tud semmire sem koncentrálni, és további félórákat tölt ki ezzel a stresszeléssel. Exponenciális idegbaj.
Arra gondolok, amikor a halálom előtt majd visszanézek, lesz ez a könyv, és ilyen elcseszett üres lapokkal lesz tele. Isten meg karba font kézzel áll, lapozgat benne, és csóválja a fejét, hogy ő ezt nem érti, ő bezzeg gürcöl héthuszonnégyben, én meg kitől láttam ezt a hozzáállást. És amíg az ő kenyerét ettem, azt kellett volna tennem, amit ő a példájával elém állított.  Hát nem becsülöm magam meg ebben az életben, úgy fest, de aki meg megbecsüli, az sokszor felköti magát. Na tessék.
Más nincs, ezzel a komoly önsajnálattal töltöttem a napot, vártam a tanítványt, aki nyilván nem jött, és próbáltam felidézni a reggel még bennem lakó elég halovány jógit, aki a reggeli kávémat követően hagyta el testem és szellemem. Azóta meg ... Na jó, még szerencse, hogy este GyK van, az legalább biztos.
Arról kéne regényt írni egyszer, hogy hány személyiség jön meg megy bennem. Személyiség patchwork. Na milyen minta legyek?
A fotó a positivelyparkinsons.blogspot.com oldalról való.

Egy katlanszűz feljegyzései

Lesz majd hétértékelő beszéd akarommondani írás is a Gitten hamarosan, kultúrál is, meg oktat-nevel (rossebeket), de ez most nem az. Fesztiválszubjektív avagy az emberi oldal.

Öt nap nem sok egy fesztiválra, ha jó, viszont kurva fárasztó még akkor is, ha nem sátrazik az ember. Jó, oké, elmúltunk már mindketten tizennyolc, kár volna úgy csinálni, mintha az életkor nem játszana, mert játszik, de nem kizárólag. És nem igazán az a fárasztó, hogy talpon vagy éjjel kettőig-háromig, TSB se az a nyolckor fekvő típus, hanem az, hogy az ébren töltött sok órában egyszerre van fizikai ÉS szellemi-érzelmi terhelés; egyszerűen nehéz befogadni ennyi mindent és ilyen intenzíven.

Az Ördögkatlan minőségét számomra az is jelzi, hogy a fesztivál öt napja alatt egyszer sem kellett konténervécében pisilnem, minden alkalommal tisztességes (vagy ahhoz közeli) csempés-vécépapíros vécébe látogathattam. Ez nevetségesen hangzik, pedig óriási dolog. (Életemben egyszer használtam Toi-Toi-t a Volt Fesztiválon, onnantól kezdve ha meglátok egy ilyet, inkább reciklálom a vizeletet.)
Az is fontos, hogy nagyon szép helyen van a rendezvény, nyugtatja a szemet, ha körbenéz az ember, és ez valami kivételes dolog. Nekem, aki az életét túlgerjedt városi terekben éli, legalábbis rendkívüli jelentőséggel bír.

A programok szervezettsége nagyon rendben volt, persze volt itt-ott csúszás, meg a Wahorn Airport el is maradt a felhőszakadás miatt, de összességében a szervezők a megvalósítás terén marha jók voltak. Na most az előtervezésben azért voltak számomra követhetetlen momentumok, vagy olyasmik, hogy nem értem a koncepciót. Például számomra egy rejtély, mi a büdös életnek tizenegykor  (vagy fél tizenkettőkor) kezdődtek a nagykoncertek, miért nem volt jobban kihasználva nap közben a sportpályán a színpad, mi a jó életnek kellett hajnalban sorban állni a sorszámos sorbanállás sorszámáért (érted??? nem?  senki se), és hasonlók. Ja és azt se, hogy egész héten nagyon sok program volt, ehhez képest pénteken és szombaton meg lézengtünk. Oké, addigra fáradtak is voltunk, de ez akkor is furcsa volt.

Kaja mindig volt, nem untad meg, normális áron lehetett enni mindenhol, de nyitva voltak a boltocskák is, meg a zöldségesek is, falusi feeling persze, az van, ami van, ilyen kurva egyszerű világ ez, és ezt szeretem benne. Ne variálj, nézzed, ez van, amit látsz, ez az élet. Már csak a vastagfalú pohárban gőzölgő kávé hiányzott. Egyébként ami szeszt illeti, inni többnyire bort ivott mindenki, fröccsöt pontosabban, bár amilyen szar idő volt szerdán-csütörtökön, hát a pálinka helyénvalóbb lett volna. Mindegy, nem pálinkáztunk végül, mert TSB volt a sofőr, egyedül inni meg nem vicces.
Nem vagyok gyakorlott fesztiválozó, de arra a következtetésre jutottam, hogy fesztiválozni barátokkal szabad csak. Mi nagyon össze voltunk hangolódva TSB-vel, tudtunk egymás gyagyáihoz, meg aktuális igényeihez igazodni, szóval ha valami nem tetszett, lehetett azt mondani egymásnak, hogy nekem ebből elég, húzzunk innen, mint például a hegedista koncertjén, amitől öt percet alatt lettünk lúdbőrösek, de nem a jó értelemben. Menekülőfélben még összefutottunk egy tisztatekintetű, nemzeti ismerősünkkel, ami csak megerősített minket abban, hogy jól döntöttünk. Az ember adjon arra is, kivel tartózkodik egy koncerttérben.

Miután elengedtük a színházi előadásokra való bejutást már első nap, igazából nem feszített minket semmi. Ha késtünk valamiről, hát késtünk, nem volt baj. Nem akartunk megfelelni senkinek, nem akartunk teljesíteni semmit. Ha nagyon fontos volt a másiknak valami, hát igyekeztünk befogadni mi is valamit belőle. Vagy sikerült,vagy nem, de nem volt muszáj jópofát se vágni semmihez. Jó volt így, feszültségmentes. Nyugi volt.
Az utolsó fesztiválnapra kiegészültünk néhány családtaggal, de az már minőségileg más volt, mindig volt valakinek valami siráma, meg testi kényelmetlensége, szóval az nem volt annyira okés. Annak viszont örültem, hogy erre az utolsó napra befutott Berlinből Ristjana is, így volt kis női csevegés a Vylyan teraszon slam poetry alatt, de muszáj lesz a héten egyet teázni vagymi.

Szóval összefoglalva tök jó volt, nem került egy vagyonba, és elég jó fesztiválközönség volt szerintem, bár TSB Illyés után szabadon A fesztiválok népe címmel nagyívű szociológiai tanulmányt készül írni. Ebben a pár napban ugyan semmi érdemlegeset nem írtam, abszolút nem olvastam, nem takarítottam, nem vasaltam, és szinte nem is gondoltam arra, hogy mindjárt kell mennem dolgozni, ez pedig nagyon pihentető volt a fesztiválterhelés mellett is.

Más nincs, ma reggelre kijött az allergiám, de nem csoda, mert éppen két hét múlva kezdődik a munka, és a főnököm beregisztrált egy szakmai faszomtudjamire már első héten. Írtam neki a héten egy emailt, mondom ne legyen, hogy titkolom a külhoni megjelenést, hátha érdekli. (Nyilván nem.) P.S. érdeklődtem, hogy mire is regisztráltam vajon, amikor nem.  A válasz lakonikus volt: Bridget örül a jó hírnek (???), a konferencia=szakmai nemtudjukmi ügyében pedig majd első nap tájékoztat. Annyira érzem a csontjaimban a készülődő őrületet, komolyan.

Jól van mindegy, nyár van még, leszarom, pizsamában fekszem a kanapén, és élvezem, hogy napokig szerethettem más embereket csak az emberségükért, és ez ráadásul teljesen normálisnak is tűnt. Remélem, jövőre is megyünk fesztiválturistának. Na, most ez a hét és az emlékeink is nyugodjanak békében egy évig. Pápá.

Hány nap

Háy János: Gyerekvers

Nem volt isten,

hogy elpusztítson.

Magamtól meg:

nem ment.

Úgy éltem tovább

betegen, akár

a szentek.

Ki vagyok én

és ki vagy más?

A szívemhez

szorítom a testem.

Egyedül vagyok

a kezeim között.

Olyan kár, hogy

nincsen isten.

Feszt 3.0 - Rájátszunk

Verseket és zenét játszunk rá az életünkre napok óta, és cserébe a vers és a zene a mi életünket játssza vissza nekünk. Ezzel a rájátszással tiltakozunk a most ellen, amikor más választásunk nem lévén, rímekre aggatjuk magán- és közéletünk hétköznapi terhét, mocskát, kétségbeesését. Ilyen furcsa világban élünk. Itt már csak a szó fegyver, eszköz, tiltakozás.
Már a Vylyan Teraszon tartott Erdős Virág - Kollár-Klemencz László koncerten, amikor még csak egy szobányi ember énekelte velük azt, hogy Ezt is elviszem magammal, azt gondoltam, hát igen, talán ez a mi új Nemzeti Dalunk, egy csendes nő keserű verse. Aztán este, amikor több, mint ezer ember énekelte ugyanezt a dalt a Rájátszás zenészeivel a Narancsligetben, már biztos voltam benne, hogy ha majd kultúrtörténészek a 2010-es évek magyar valóságáról akarnak beszélni egyszer, akkor a tanulmányuk mellé egy cédét is kénytelenek lesznek kiadni. A cédén csupa megzenésített vers lesz.




Kár lenne úgy tenni, mintha mindez csak költészet volna, és még nagyobb hiba lenne a jelenséget egy közéleti költészet címkével a sarokba hajítani. Nem közéletibbek ezek a versek, mint bármely más olyan jó lírai szöveg, ami az egyén sorsán keresztül valami általánosra mutat, inkább csak jobban fájnak. Az Én helye, öröme és szenvedése a Világban, az Én reakciója mindarra, ami körülveszi - ez a líra. (Bár ezzel a definícióval talán nem minden irodalmár ért egyet, de nem baj, ez nem is egy irodalomelméleti értekezés.)

A Legesleg és az esti Rájátszás között volt még egy meglepetés: Erdős Virágék műsora után végre kisütött a nap, és a lemenő nap kellemes, puha fényénél a Neil Young Sétány zenélt. Négy pasi, négy gitár, a vihar miatt gyakorlatilag akusztikban. Jók voltak, pedig az én ízlésemnek kettejük hangja kicsit túlzottan is éles, de most még ez sem volt baj, szívtam a cigit, hallgattam a zenét és ittam a hosszúlépést. Ez a formáció már tíz éves, de én most hallottam róluk először, jellemző. Mind a négyen (Rátóti Zoltán, Huzella Péter, Tóth István, Jenei Szilveszter) jó zenészek, és tegnap délután a dalok is nagyon közel jöttek hozzám. Ki tudja ezeket a dolgokat megfejteni vajon.




Estére aztán visszamentünk a teraszról a felázott Narancsligetbe, hogy sok-sok társunkkal együtt meghallgassunk a kiváló versekből írt kiváló dalokat. Nem is tudok mást mondani, csak azt, hogy jók volta, tényleg nagyon jók. A koncert minden pillanatát élvezte a közönség, és élvezték a zenészek, meg az átmenetileg zenészekké, énekesekké avanzsált költők.  Jó volt a szürkülő, estébe forduló ég alatt hallgatni őket, és volt a levegőben valami, amit minden rárakódott, mások által ráégetett mocskát levakarva én mégis úgy hívok: hazaszeretet. Mert aki magyarul versel, aki magyarul énekel, aki érti ezeket a sorokat, annak a szíve ezért a hazáért üt. És ezt nincs törvény, nincs végrehajtó hatalom, nincs zsarnok, aki elvegye.

A szív ha üt

Könnyű annak, aki jó keresztény.

Könnyű nekem.

Van bennem katolikus tartalék,

könnyű a szívem.

Elég bennem a színmagyar,

van hazám: szűk és tág,

lesz, aki ennyiért elkapar, 

mert enyém a másvilág.

Jellemzőim vannak,

bár begyűlt a glóriám,

eladom a kisszívem annak,

aki túlhív az Óperencián.

Katolikus az önerő.

Bárcsak cserkész is lehettem volna.

Sajnos nem vár eljövendő - 

már a koromnál fogva.

Plébános elvtárs, ha megengeded,

én vagyok az öregebb.

Ördögi szépség, ahogy gyöngül az idő,

és semmi sem lesz közelebb.

Mikor fogy a remény, mintha hízna,

ilyen az életem, bárki elhadar,

se vitamin, se csíra, se kamilla,

a szív, ha üt, magyar?

Feszt 2.0

Mindent úgy kell érteni, ahogy van. Ezt mondta tegnap Wahorn András saját kiállításának megnyitóján, és tulajdonképpen nem is téved. Én egyébként nagyon kedvelem a képeit, ha lenne pénzem, vennék is egyet, de nincs. Mióta öregszik, vagy mióta én öregszem?, őt magát is, mert hiába hangzik viccnek, egyre komolyabban tudom venni a mondatait. Például azokat is, amiket a férfi-nő kapcsolatról mond. Jó, tudom, alapvetően zenész, nem is akármilyen, de a zenélés tegnap az esti felhőszakadás miatt elmaradt, mert elázott a technika a Narancsligetben. Remélem, a Wahorn Airport zenei kalandozására még majd sor kerül valamikor a következő napokban.

A megnyitó után TSB-vel átzúgtunk a Vylyan Teraszra, ahol viszont Tompos Kátya énekelt. Azt hiszem, Kátya nem énekes a szó klasszikus értelmében, vagyis nem az éneklésben fejezi ki önmagát teljesen: nem csak a hangját adja, játszik is mellé, rájátszik a dalokra, ha úgy tetszik, de jó értelemben, és valami csodás zenésztársai vannak ehhez, úgyhogy le a kalappal. Bár a szar idő miatt jó nagyot csúsztak, megérte várnunk. Ja igen, és gyönyörű az orosz kiejtése is.

Kicsit sűrű volt a tegnap, sok dolog volt, ami érdekelt minket, és mind más helyszínen, így Kátyáék után mindenhonnan késtünk. Szerencsére a Budapest Bár alaposan ráhúzott a koncertre, ezért őket még elég sokáig hallgathattuk. A közönség tombolt, és bár Lovasi tegnap nem volt ott, Keleti András beugrott helyette, úgyhogy azért csak van remény arra is, hogy megnő az a szilvafácska. Hát így kell ezt, örömből, zsigerből szeretni az életet, ami, ha őket hallgatja az ember, még csak bonyolultnak sem tűnik.
Az este hátralevő része már nem volt ilyen örömteli sajnos, a Bezzeg a kurva Beckek éppen véget ért, mire visszaértünk Nagyharsányba, és ezzel párhuzamosan az ég is leszakadt. Még egy darabig lézengtünk, elmentünk a nagyszínpadhoz is, de végül nem maradtunk a Csík zenekar koncertjére a bizonytalan időben, meg hát néha aludni is kell, mert még annyi minden lesz a héten. (Csak valaki imádkozzon rajtunk kívül is, hogy ne essen már az eső.)
Más nincs. Az Uddijána-bandhát gyakorlom. Egyáltalán nem egyszerű, pedig egyszer már rájöttem, hogy kell csinálni.  Nagyon kell hozzá koncentrálni.

Tudom, hogy jobb élőben, de úgy nem tudok nektek zenét küldeni, úgyhogy marad ez.

Feszt 1.0

Vannak zenekarok, amik koncerten zseniálisak, de a cédé még nem az igazi. Ilyen a Wombo Orchestra, amelyik olyan örömzenélést csapott tegnap a Katlanon a megnyitó előtt abszolút off, konkrétan a fűben, hogy attól még a holtak is feltámadtak a hegyoldalban. Nagy felindultságomban vettem egy cédét, de az ... na majd még meghallgatom itthon is.
A megnyitó után a Romungro játszott hibátlanul, lelkesen, teli tüdővel és szívvel. Nem akarok nagyon bunkó lenni, de szerintem másképp rohadtul nem is érdemes koncertet adni, csak így.
Az esti-éjszakai Quimby nekem pont ezért nem jött be, pedig tényleg szeretem őket, szeretem a zenéjüket, de most egyáltalán nem éreztem a kapcsolatot a zenekar és köztem. Jól játszottak, értenek hozzá, szóval a zenével nem volt gond, de öreg vagyok én már a megcsinált koncertekhez, meg a nagyon szeretünk benneteket gyerekek, ti vagytok a kedvenc fesztiválunk ésatöbbi üres szólamaihoz.
Nem baj egyébként, sokan érezték magukat jól, nekik biztos élőbbnek tűnt a buli, vagy többet ittak, mint én.
Az első nap nagy eseménye az volt még, hogy elhagytam a karszalagom, de nagy szerencsémre a hátizsákomban volt. Állítólag selejtes kicsikét az új kapocs, úgyhogy jó lesz vigyázni, mert újat nem adnak csak úgy.
Ma folytatjuk a kultúréletet TSB-vel. Jó sok minden lesz, úgyhogy megyek is lassan, és felkészülök az esőnapra..

Végtelen

Merre törekedjen az ember? A föld felé, legyen egy a természettel a teremtéssel, és barátkozzon meg a végességgel, a születés, az  élet, és a halál csodájával, azzal, hogy az embernek egyszeri élet adatik, vagy inkább az ég felé, Isten felé, a rajta túlmutató múlhatatlan felé, melyet nem határol sem tér, sem idő. Örök dilemma.
Hibát követ-e el, aki csak a létezőt nézi, és nem látja mögötte meg a Teremtőt (ezt Szántó T. Gábor idézi a Talmudból, de elfelejtettem bejelölni, szóval nem tudom, hogy is van szó szerint), vagy éppen fordítva, a létezőben kell keresni Istent? A létben, a határolt világban a végtelent, a határtalant?
Míg az előző helyet kerestem, ezt találtam a Talmudban: "Aki a következő négy dolgon töpreng, nem érdemli meg, hogy a világra jött: azon, hogy mi van fent, hogy mi van alant, hogy mi volt és hogy egykor mi lesz." Vagyis, értem én ezt így, az ember azért született, hogy itt és most, egy lezárt térben és időben lássa át a számára megadatott végtelent. Ez Isten kíméletessége.
Ez egészen ellentmondásosnak hangzik elsőre, de ha jól meggondoljuk, az ember számára ennél se több, se kevesebb nem adatik meg életében. Nem élhet elképzelt térben és időben, saját tapasztalata nincs másról, csak amit lát, hall és érez, és mégsem csupán ösztönlény.  Amikor azt kérdezzük, merre nézzen az ember, akkor nem kell választania. Mindig Martin Reese jut erről a kérdésről az eszembe, mert nála bölcsebben ezt senki nem tudta nekem elmagyarázni. Az ember fizikai (és szellemi, mondom én) valójában a kozmosz és a kvantumvilág határán áll, és mindkettőnek része. Egy különleges test-szellem-lélek kombináció áll a két végtelen metszéspontjában, és nézi rájuk. Ez a dolga.
Emiatt a küldetés miatt az ember nem emelkedhet el a földtől, de nem is fekhetik  le rá. Kapocs a fent és a lent között, kapocs a kint és a bent között. Ott áll a határon, és gondolkodik a világon, a világban pedig önmagán. Olyan mint egy napraforgó.
Ez a kapocs lét olyan, mint az arany közép. Úgy érzem, mintha a világ össze bölcse öröktől fogva erről beszélne. Weöres létrája, Horatius középútja, de még a mi mindennapi bölcsességünk számára is idegenek a túlzások, a túl sok evés vagy ivás, a túl sok mozgás, a túl sok szerelmeskedés, a túl sok játék, a túl sok internetezés, a túl kevés étel, a túl kevés emberi kapcsolat. Nem folytatom. Mind deviancia. Ha képben gondolkodom, Leonardo Vitruvius tanulmánya jut eszembe: az ember, aki középen áll, kezét két oldalra nyújtja. Aki nem középen áll, nem tud egyenlő távolságba nyúlni.
A keleti világnézet elképzelése szerint az ember olyan, mint egy fa. Szilárdan áll, középvonalában energia áramlik, és a vonalon található csomópontok felelősek azért, hogy a testben mindenhova jusson ebből az éltető energiából. A két végpont egyike az embert a fenti, a másik a lenti világgal (korona- és gyökércsakra) köti össze.
Ez a sok végtelen végesség jár az eszemben napok óta, mert ... mindegy, keresem a helyem a világban.

Más nincs, amint az a posztból is kiderült, Szántó T. Gábor regényét olvasom, és tetszik. Ma estétől Ördögkatlan - képek és beszámoló is lesz nyilván majd itt-ott. Ja igen, és effektíve internacionális hírnévre tettem szert a diákocskákkal, ma ugyanis megjelent egy nagyon rövid, nagyon kivonatolt írás az alapítvány blogoldalán. Cool.

Augusztus

Van az augusztusban valami, ami olyan, mint az öregasszonyok bölcsessége. Hogy nem vár, csak örül annak, ami van, mert tudja, hogy kicsin múlik a van és a nincs közti különbség.
Régebben utáltam az augusztust, de ezen nincs mit csodálkozni, éppen negyven éve, hogy minden augusztust becsöngetés követ, minden augusztus mögött ott áll karba tett kézzel a szeptember.
Az is érdekes, hogy azokban az években, amikor az augusztust utáltam, szerettem a szeptembert. Az végre izgalmas volt, az augusztus várakozásával szemben a szeptember a beteljesedés, a megvalósulás, a tenni akarás hónapja volt. Most másképp van.
Az elmúlt években sokat enyhült a szigorom, megbocsátóbb vagyok az augusztussal, a hűvösödő esték ellenpontjaként kedvemre vannak a meleg nappalok, a reggeli arany fény, a ráérés, a szabadság napjainak végtelensége. Mostanában még utazni is augusztusban szeretek, illetve szeretnék.
Kár, hogy mindeközben a szeptember fénye és varázsa megkopni látszik. Nem mondanám se kiábrándultságnak, se csalódásnak, inkább egy hosszú és szép szerelem végének. Évek óta mindig egy kicsit kevésbé várom a tanév kezdetét, és nem azért, mert nem szeretek már tanítani, vagy ilyesmi, de egyre erősebb bennem az érzés, hogy nem ezt szeretnék csinálni.
Mondhatnám, hogy az új oktatáspolitika meg a helyzet, meg az illiberális lázálmok (az illiberálist nyilván alápirosozza a helyesírás-javító), de ez nem lenne igaz. Nem mondom, hogy semmi köze a dologhoz, de ha valami, akkor ez inkább ösztönözne a maradásra. De nem, köszönöm, mégsem. Nem biztos hogy meg tudom magyarázni, miért kell nekem most egy kicsit nem tanítani. Talán unom, hogy minden napomat ki tudom számítani, hogy előre látom a tanév ívét, előre a fáradtságokat, az örömöket, a nehézségeket. Ennyi év tanítás után már majdnem azt is meg tudom mondani, ki mikor nem ír majd házi feladatot. Tudom, van, aki a kiszámíthatóságot, az ilyen fajta biztonságot kedveli, de én nem tartozom közéjük. Nem tanítani unok, mert az izgalmas és kreatív dolog, egyszerűen nem akarom előre tudni minden napomat a következő húsz évben, mert az pont olyan, mintha már meg is haltam volna.
Mostanában egyre több barátomnak van ötlete azzal kapcsolatban, mit is kellene csinálni a világban, én meg rájöttem, hogy imádom az ötleteiket, és hogy valójában én már tényleg nem akarok olyan emberekkel időt tölteni, akiknek az értékrendje beláthatatlan messzeségben van az enyémtől. Nem akarok jobbikos pasikkal jópofizni a folyosón, se a buzizós kollégámat hallgatni, se ostoba és egocentrikus, szakmailag hozzá nem értő nőkkel vitatkozni. Nem akarok pitiáner álproblémákon rágódni, se fénymásolókvótáért küzdeni, se értelmetlen megbeszéléseken elbaszni az időmet. Ez van.
Nem, nem keresek állást, munkát keresek. Dolgozni akarok, és jól akarom magam érezni abban, amit csinálok, bármi is legyen az. És majdnem mindegy, hol és mi lesz az, amíg olyan emberekkel lehetek, akiket szeretek, és akikkel öröm minden nap találkozni.
Van, amikor egyszerűen csak el kell indulni.

Vakáció

Ma reggel, biztos a vasárnap miatt (augusztus= a nyár vasárnapja), eszembe jutott, hogy szeptembertől megint elölről kezdődnek a hülye határidők, a kötöttségek, a percre kiszámolt napok, aztán rájöttem, hogy mennyire hihetetlenül hülye vagyok, mert egyrészt tök sok időm van még addig, másrészt meg annyira ellazulok jövő héten, hogy kívánni fogom a rendet.
Nem, nem hülyültem meg teljesen. Ezt most azért írom, mert a Teraszon ezt beszéltük meg, hogy állítólag minden fejben dől el, csak baszki akkor mára mindhárman csontsovány szupermodellek lennénk, meg űberokosak, a családunkban is mindenki normális lenne, és mi elégedetten szürcsölnénk napi huszonnégyben a gin-tonic-ot egy déltengeri szigeten holmi kertészlegényekkel. Szóval vagy a fejjel van a gond, vagy az elmélettel, ezt még nem tudjuk sajnos.
Azt se tudom egyébként, mi van velem, mert hol tök szomorú vagyok, hol meg indokolatlanul vidám. Nehéz eldönteni, hogy ez már a klimax jele vagy a jóga hatása? Vagy is? Na mindegy, jövő héten megyünk a Katlanra (Katlanba?), és kikapcsoljuk magunkat TSB-vel a családi mindennapokból pár napra, úgyhogy ezen sem kell gondolkodni legalább.
Más nincs. Amikor nem konyhaszolgálaton vagyok, vagy nem a barátokkal töltöm az estét, akkor Magris esszékötetét (vagy mit) olvasom. Olyan ez a fickó kicsit, mintha a Teraszról írna, szóval kényelmes az egész szöveg, mint egy jó karosszék, csak éppen számomra ismeretlen helyekről, és egy csomó számomra ismeretlen emberről ír. Az az érzésem, hogy olyan szöszölős pali ez a Magris, de nagyon is lehet érte szeretni.
Ma TSB tiszteletére szülinapi Gyémánt Kör lesz Emma (aka. KB) teraszán, ami azért is jó, mert akkor nem kell híreket olvasnom, és nem kell gyakorlatilag semmilyen ponton érintkeznem a mai magyar valósággal, mert ami itt van, az egy pöcegödör. Minden szinten. Csak abban tudok reménykedni, hogy egymást falják fel a férgek. Zapban bízom egyébként, mert valami gondolkodás végére ért álmában, úgyhogy hátha ébren is eszébe fog jutni egyszer, mi is volt az pontosan.
Addig meg, de legalább néhány napig, nem akarok semmiféle mocskot hallani, csak jó zenét és a barátaimat. Szellemi vakáción vagyok.