Van az augusztusban valami, ami olyan, mint az öregasszonyok bölcsessége. Hogy nem vár, csak örül annak, ami van, mert tudja, hogy kicsin múlik a van és a nincs közti különbség.
Régebben utáltam az augusztust, de ezen nincs mit csodálkozni, éppen negyven éve, hogy minden augusztust becsöngetés követ, minden augusztus mögött ott áll karba tett kézzel a szeptember.
Az is érdekes, hogy azokban az években, amikor az augusztust utáltam, szerettem a szeptembert. Az végre izgalmas volt, az augusztus várakozásával szemben a szeptember a beteljesedés, a megvalósulás, a tenni akarás hónapja volt. Most másképp van.
Az elmúlt években sokat enyhült a szigorom, megbocsátóbb vagyok az augusztussal, a hűvösödő esték ellenpontjaként kedvemre vannak a meleg nappalok, a reggeli arany fény, a ráérés, a szabadság napjainak végtelensége. Mostanában még utazni is augusztusban szeretek, illetve szeretnék.
Kár, hogy mindeközben a szeptember fénye és varázsa megkopni látszik. Nem mondanám se kiábrándultságnak, se csalódásnak, inkább egy hosszú és szép szerelem végének. Évek óta mindig egy kicsit kevésbé várom a tanév kezdetét, és nem azért, mert nem szeretek már tanítani, vagy ilyesmi, de egyre erősebb bennem az érzés, hogy nem ezt szeretnék csinálni.
Mondhatnám, hogy az új oktatáspolitika meg a helyzet, meg az illiberális lázálmok (az illiberálist nyilván alápirosozza a helyesírás-javító), de ez nem lenne igaz. Nem mondom, hogy semmi köze a dologhoz, de ha valami, akkor ez inkább ösztönözne a maradásra. De nem, köszönöm, mégsem. Nem biztos hogy meg tudom magyarázni, miért kell nekem most egy kicsit nem tanítani. Talán unom, hogy minden napomat ki tudom számítani, hogy előre látom a tanév ívét, előre a fáradtságokat, az örömöket, a nehézségeket. Ennyi év tanítás után már majdnem azt is meg tudom mondani, ki mikor nem ír majd házi feladatot. Tudom, van, aki a kiszámíthatóságot, az ilyen fajta biztonságot kedveli, de én nem tartozom közéjük. Nem tanítani unok, mert az izgalmas és kreatív dolog, egyszerűen nem akarom előre tudni minden napomat a következő húsz évben, mert az pont olyan, mintha már meg is haltam volna.
Mostanában egyre több barátomnak van ötlete azzal kapcsolatban, mit is kellene csinálni a világban, én meg rájöttem, hogy imádom az ötleteiket, és hogy valójában én már tényleg nem akarok olyan emberekkel időt tölteni, akiknek az értékrendje beláthatatlan messzeségben van az enyémtől. Nem akarok jobbikos pasikkal jópofizni a folyosón, se a buzizós kollégámat hallgatni, se ostoba és egocentrikus, szakmailag hozzá nem értő nőkkel vitatkozni. Nem akarok pitiáner álproblémákon rágódni, se fénymásolókvótáért küzdeni, se értelmetlen megbeszéléseken elbaszni az időmet. Ez van.
Nem, nem keresek állást, munkát keresek. Dolgozni akarok, és jól akarom magam érezni abban, amit csinálok, bármi is legyen az. És majdnem mindegy, hol és mi lesz az, amíg olyan emberekkel lehetek, akiket szeretek, és akikkel öröm minden nap találkozni.
Van, amikor egyszerűen csak el kell indulni.
:)
VálaszTörlés