Vihar előtt

Ez itt a célegyenes, igen, az augusztus utolsó két hete, a nyár kicsit nyűgös, kicsit kényszeres vasárnap délutánja. A tanár kezében ilyenkor már minden reggel megremeg a kávéscsésze, délutáni alvását a tanmenet lidérce zavarja meg, és az értekezletek kísértetei vonyítanak a fülébe éjszakánként.
Na jó, a helyzet nem ilyen rossz, de mindenképpen reménytelen. Az idő végén járok. Még nem vettem fel a karórám, amit nyár elején teátrálisan a polcra raktam,  de 25-én reggel bilincsként visszacsatolom majd a csuklómra, hogy onnantól kezdve az életem szigorú negyvenöt percekre osztva éljem tíz hónapon keresztül. A szeptemberi első esőkkel megérkezik majd, és a konyhában üldögélve vár a mezítlábas, sápadt nő, hogy vértelen ujjait a torkomra fonva bámuljon kifelé a szürke hajnalba velem együtt. És természetesen készülődik állandó társa is, apám Határidő barátja, aki sötét öltönyben, nyakkendőben, aktatáskával álldogál majd a küszöbön, hogy némán sürgessen, menjek már, gyerünk. Olyanok ők, mint két Bulgakov szereplő. Már csukott szemmel is le tudom őket rajzolni.
Tudom, van még néhány nap, de ezek leginkább pániknapok. Ilyenkor kényszeresen tömöm tele a napjaimat programokkal. Mint a fuldokló az utolsó levegővételt, úgy nyújtom az időt az alámerülés előtt: ez, csak ez még férjen bele a nyárba, most mindennel kapcsolatban ezt gondolom, amire eddig nem kerítettem időt. Szánalmas.
Holnap például strandolunk egyet, mert hát ki tudja, mikor éri napfény a bőrömet megint, hétfőn Budapesten leszek egy tök érdekes megbeszélésen, aztán tető alá hozunk egy Fekete Lyuk projektet a bestiális városban. Kedden még igyekszem múzeumozni, meg találkozni pár emberrel könyv és beszélgetés ügyekből  kifolyólag, aztán erőt veszek magamon, és délután családom nőtagjainak névnapjáról igyekszem megemlékezni. Elviszem őket uzsonnázni, és próbálok nem összeveszni egyikükkel sem. Aztán hazavonatozom, éjszaka bevásárolok, huszadikán a családnak élek, a fennmaradó napokban pedig moziba megyek a lányokkal (valami főzős-romantikus Helen Mirren-re), hivatalokban állok sorba igazolásért, sütökfőzök Eszternek, aki 25-én Prágába el, iskolaszereket és ruhát vásárolok több ezer családanyával egyetemben, sok-sok ezer forintért, takarítokfőzökmosokvasalok, és kiugrok még Görcsönybe is, hogy némi üvegárut vásároljak a német lomtalanításból idemenekített készletekből.
Jó, azért nem olyan vészes ám a helyzet, mert igazi, iskolai rémálmom még nem is volt idén, és a zsúfolt napok programjai szinte mind élvezetesek, és igenis menni fog a lazítás még egy kicsit a barátokkal, mert vagy tanárok, vagy tudják rólam, hogy ilyenkor már pánikbeteg vagyok, és tesznek róla, hogy ne nagyon jusson eszembe a hazai közoktatás csodálatos helyzete, amikor velük töltöm az időt.
Én meg ígérem, összeszedem magam, kizavarom az ágyamból az összes démonokat, fekszem a strandon, nézem a lustán úszkáló felhőket, olvasok, és élvezem a vihar előtti csend feszültséggel terhes, de még szabad óráit.