A történetek folyamán a szereplők változnak, és változik az őket körülvevő világ is; hiszen a változatlanság nem az emberi élet sajátja. Ha a változatlanságnak bármi köze is lenne az egyes emberhez, az leginkább talán abban fejeződne ki, amit mi halálnak mondunk, de ami bizonyos szempontból mégis inkább az örök élet.
Változunk. Így illeszkedünk azokba a történetekbe, amelyeknek fő- vagy mellékszereplői vagyunk. Hogy a változásoknak mi a motorja, azt nehéz megmondani, talán a gondolat gyakrabban, mint az érzelem. De nem csak mi változunk, változik mindaz, ami körülvesz minket. Minden reggel egy kicsit másképp esik be a fény az ablakon, egy kicsit nagyobbak a vadgesztenyék a falevelek között, a tegnap még életerős ökörszem szirmainak vége ma reggelre alig láthatóan, de összepöndörödik, a könyvek előtt a polcon a porréteg pedig minden reggel egy-két mikronnal vastagabb.
Mostanában, a változás előjeleként, sokkal többet fúj a szél. Én általában szeretem a szelet, mert új szereplőket hoz a történetekbe, hol kellemes, hol kellemetlen fordulatként, de mindenképpen megtörve a párbeszédek egyhangúságát. Azt is megfigyeltem egyébként, hogy az emberek szeles időben sokkal gyakrabban költöznek, vesznek össze, szeretnek egymásba, és indulnak hosszabb, kalandos utazásokra, mint szélcsendes napokon. Nyilván azért, mert a világ nem állandóságra, hanem mozgásra teremtetett, és ezt szeles időben könnyebb felismerni.
Úgy van valóban, hogy az ember jön és megy, történetekbe sétál bele, és történetekből sétál ki, ha éppen úgy adódik, és ehhez a kellemes, jótékony hatással bíró elfoglaltságához élete végéig ragaszkodik. Egy idézetben azt olvastam tegnap, de olvastam vagy gondoltam ezt már én is többször, hogy az embernek, tehát történetünk szereplőinek is, már születéskor kiméretik az az életmennyiség (egyben mozgásmennyiség, ételmennyiség, szerelmeskedésmennyiség satöbbi), amivel élete végéig gazdálkodhat. Aki túl sokat mozog, értsd jön-megy, utazik, túl sokat eszik, dohányzik, szeretkezik, annak előbb-utóbb elfogy az élete. Aki nem, persze annak is. Azt ugyanis egyáltalán nem lehet előre tudni, kinek mennyi adatott az életből a születés pillanatában. Gondolom, ezért van, hogy valaki sokat csinál, mégis sok évet él meg, mások alig-alig esznek-isznak, szeretkeznek vagy utaznak, mégis fiatalon meghalnak.
Én ugyan hiszek az örök életben, de ezt nincs kedvem most semmivel sem indokolni, főleg, mert nem is biztos, hogy tudnám. Abban viszont abszolút egyetértek Emmával, hogy az élet nem valami fatális félreértés, amit valahogy ki kell bírni, hogy aztán majd "odaát" jó legyen. Isten ilyen marhaságot akkor se tudott volna kitalálni, ha nagyon ki akart volna velünk babrálni. És miért akart volna? Önhitt gondolat. Szerintem aki azt hiszi, az evilági örömtelenség és passzív szenvedés majd odaát boldoggá teszi, az rossz nyomon jár. Aki nem törődik se magával, se másokkal, se a környezetével, az nem a mennyországot, hanem a poklot építi. Vagy valami nagyon rosszat, hogy az ateisták is értsék.
Más. Azt olvastam, már nem is telik el 900 év, és kihal az emberiség, mert valami újabb csillagászati számolások azt mutatták, ennyi idő múlva csapódik a Földbe valami óriási meteor. Na most akkor ez tulajdonképpen mindegy nekem vagy sem? Jó kérdés. Van ennek jelentősége a történet szempontjából? Hajlok arra, hogy nincs. Fúj a szél. Valami megint megváltozik, de ez így helyes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése