Verseket és zenét játszunk rá az életünkre napok óta, és cserébe a vers és a zene a mi életünket játssza vissza nekünk. Ezzel a rájátszással tiltakozunk a most ellen, amikor más választásunk nem lévén, rímekre aggatjuk magán- és közéletünk hétköznapi terhét, mocskát, kétségbeesését. Ilyen furcsa világban élünk. Itt már csak a szó fegyver, eszköz, tiltakozás.
Már a Vylyan Teraszon tartott Erdős Virág - Kollár-Klemencz László koncerten, amikor még csak egy szobányi ember énekelte velük azt, hogy Ezt is elviszem magammal, azt gondoltam, hát igen, talán ez a mi új Nemzeti Dalunk, egy csendes nő keserű verse. Aztán este, amikor több, mint ezer ember énekelte ugyanezt a dalt a Rájátszás zenészeivel a Narancsligetben, már biztos voltam benne, hogy ha majd kultúrtörténészek a 2010-es évek magyar valóságáról akarnak beszélni egyszer, akkor a tanulmányuk mellé egy cédét is kénytelenek lesznek kiadni. A cédén csupa megzenésített vers lesz.
Kár lenne úgy tenni, mintha mindez csak költészet volna, és még nagyobb hiba lenne a jelenséget egy közéleti költészet címkével a sarokba hajítani. Nem közéletibbek ezek a versek, mint bármely más olyan jó lírai szöveg, ami az egyén sorsán keresztül valami általánosra mutat, inkább csak jobban fájnak. Az Én helye, öröme és szenvedése a Világban, az Én reakciója mindarra, ami körülveszi - ez a líra. (Bár ezzel a definícióval talán nem minden irodalmár ért egyet, de nem baj, ez nem is egy irodalomelméleti értekezés.)
A Legesleg és az esti Rájátszás között volt még egy meglepetés: Erdős Virágék műsora után végre kisütött a nap, és a lemenő nap kellemes, puha fényénél a Neil Young Sétány zenélt. Négy pasi, négy gitár, a vihar miatt gyakorlatilag akusztikban. Jók voltak, pedig az én ízlésemnek kettejük hangja kicsit túlzottan is éles, de most még ez sem volt baj, szívtam a cigit, hallgattam a zenét és ittam a hosszúlépést. Ez a formáció már tíz éves, de én most hallottam róluk először, jellemző. Mind a négyen (Rátóti Zoltán, Huzella Péter, Tóth István, Jenei Szilveszter) jó zenészek, és tegnap délután a dalok is nagyon közel jöttek hozzám. Ki tudja ezeket a dolgokat megfejteni vajon.
Estére aztán visszamentünk a teraszról a felázott Narancsligetbe, hogy sok-sok társunkkal együtt meghallgassunk a kiváló versekből írt kiváló dalokat. Nem is tudok mást mondani, csak azt, hogy jók volta, tényleg nagyon jók. A koncert minden pillanatát élvezte a közönség, és élvezték a zenészek, meg az átmenetileg zenészekké, énekesekké avanzsált költők. Jó volt a szürkülő, estébe forduló ég alatt hallgatni őket, és volt a levegőben valami, amit minden rárakódott, mások által ráégetett mocskát levakarva én mégis úgy hívok: hazaszeretet. Mert aki magyarul versel, aki magyarul énekel, aki érti ezeket a sorokat, annak a szíve ezért a hazáért üt. És ezt nincs törvény, nincs végrehajtó hatalom, nincs zsarnok, aki elvegye.
A szív ha üt
Könnyű annak, aki jó keresztény.
Könnyű nekem.
Van bennem katolikus tartalék,
könnyű a szívem.
Elég bennem a színmagyar,
van hazám: szűk és tág,
lesz, aki ennyiért elkapar,
mert enyém a másvilág.
Jellemzőim vannak,
bár begyűlt a glóriám,
eladom a kisszívem annak,
aki túlhív az Óperencián.
Katolikus az önerő.
Bárcsak cserkész is lehettem volna.
Sajnos nem vár eljövendő -
már a koromnál fogva.
Plébános elvtárs, ha megengeded,
én vagyok az öregebb.
Ördögi szépség, ahogy gyöngül az idő,
és semmi sem lesz közelebb.
Mikor fogy a remény, mintha hízna,
ilyen az életem, bárki elhadar,
se vitamin, se csíra, se kamilla,
a szív, ha üt, magyar?
