Pszeudo Betlehem, Hungary

Ha lenne egy rádióm, és én lennék a GI Jane, akkor a frissen kopaszra borotvált fejemmel most simán beleüvölthetném a rádióba a nemtom éppen milyen frontról, hogy: christmasover  kilenc óránál - out, de egyrészt nem vagyok se kopasz, se GI Jane, se rádióm nincsen, illetve van, de abba meg felesleges beleüvölteni,  sőt mostanában bekapcsolni se nagyon érdemes. Az viszont megmásíthatatlan tény, hogy vége a Karácsonynak, úgyhogy ismét megnyugodhatunk, a Kisjézus megszületett, idén is elmentek hozzá a Háromkirályok, meg a pásztorok, megettük a beiglit, meg a halat, a kisdednek pedig van pár hete felnőni, amíg ismét keresztre nem feszíti a világ Nagypénteken, hogy aztán nagy örömünkre ismét feltámadhasson. Végeredményben a kereszténység egy igen pozitív és megnyugtató dolog, hiszen az egyházi év feltámadás utáni szakasza hosszabb, mint a születéstől halálig tartó idő. Nem hazudunk, ez helyes, leképezzük a valóságot.
Ahhoz képest, hogy gyerekként nekem a Karácsony volt a number one ünnep, mára alaposan megkopott a fénye, és hogy ez nem az égősor miatt van, az is biztos. Öregszem, a világ is öregszik, és nincs már se az az izgalom, se az a csillogás, mint régen. Ezt most nem feltétlenül a nosztalgia mondatja velem, bár nyilván az is közrejátszik, hanem valami más, valami csömör a materiális javak, a csomagolópapírok, a lazac, a most már valahogy mindig túlzónak érzett ajándékok, és a kényszeredett családi összejövetelek iránt. Pedig igyekszik az ember, főleg a gyerekek miatt, hogy jó legyen, igazi élmény, igazi együttlét, de ez nem tud mindig egyetlen emberen múlni.
Valami megújulás kellene ebben is, talán ha elhatároznánk, hogy nem eszünk és nem iszunk többet, mint egyébként, hogy nem veszünk egymásnak semmit ajándékba, csak az együttlét örömét fényesítgetjük addig, amíg bevilágítja a hosszú, téli estét, és talán ha a beszélgetések hosszában, és nem a felvert tejszínhab magasságában mérnénk a háziasszonyi elégedettséget. Tudom, lehet erre azt mondani, van is benne igazság sok, hogy ha a karácsony nekem nem elég jó, akkor az az én hibám, tessek változtatni az életemen. Jó, értem, de az a helyzet, hogy én már nem is akarok olyan régi, klasszikusan gondtalan Karácsonyt, mert ... mert talán szégyellném. Olyan korban élünk, (édes Istenem, ez a fordulat is milyen megszokott és jelentését veszített már, minden szavunk elhasználódik a kétségbeesésben,) hogy szégyellni lehet, ha van mit a fa alá rakni, ha meleg van a szobában, ha több az étel, mint amennyit meg tudunk enni, és ha nem fázik a lábunk a cipőben.
Minden plusz szégyen forrása lett, és ez nem jó, mert ha jobban működne a világ, a kis plusz éppen motiválhatna is, indíthatná az embert kitartóbb törekvésre, picivel több, lelkiismeretesebb munkára. Tudom, ma a matematika nem csak nálunk kegyetlen, szinte mindenhol úgy van a világban, hogy ami pluszként mutatkozik, annak sokszorosát élik meg mások hiányként. Én ennek a hiánynak a tiszteletét és tudatosítását gondolom ma a kereszténység egyik alapkövének. (A másiknak az egymás feltétel nélküli elfogadását, de ezt most tényleg hagyjuk.)
Aki ma vezető pozíciót tölt be bárhol, legyen az egyházi vagy világi hivatal,  és ennek nincsen tudatában, vagy nem törődik vele, azt nem hogy kereszténynek, de józanul gondolkodó, felelős embernek sem tudom tartani. Az az ember meggondolatlan, nem rendelkezik megfelelő intelligenciával, és rossz példát mutat, vagyis nem hasznára, hanem kárára van a közösségnek. Az az ember rossz úton halad.
Nem valami romantikus világmegváltásról vagy szuperhősökről beszélek, hanem olyan egyszerű dologról, mint a szegénység; egészen pontosan leginkább az itthoni szegénységről, ami mintha nap mint nap egyre sötétebb és kilátástalanabb gödröt ásna az ország alá. Az otthontalanságról beszélek, az ételosztáskor sorban álló százakról, az éhes gyerekekről, és a magukra hagyott emberekről. Most mondhatnám azt is, nagyon komoly hittel, hogy hű de jó, mi vagyunk itt a betlehemi csoda, kérem szépen, Európa közepén, mert ebben az országban legalább százezer Jézus él, és mérget vennék rá, hogy idén Szenteste is született legalább egy kisded, ha nem is istállóban,  de legalábbis egy földpadlós, komfort nélküli házban.
A világ olyan, amilyen, ezt én is tudom. Nem vagyunk egyenlőek, nem is voltunk soha, mert a homo sapiens egyszerre gondolkodó és ösztöneinek engedelmeskedő lény, számára a morál szerzett képesség, tanult viselkedésforma. Éppen ezért fontos, hogy legyen tere ennek a tanulásnak.  A segítséget, az önmagunkon túlmutató gondolatokat csak másoktól lehet ellesni, és ez akkor is a mi felelősségünk, ha ez nekünk egyáltalán nem tetszik.
Azt hiszem, a Karácsony továbbra is az egyik legszebb ünnep, mert a reményről szól, csak mostanában máshogyan kell ünnepelni: mondjuk több jóakarattal, sokkal több odafigyeléssel, és jóval szerényebben, mert attól tartok, ha nem jól csináljuk a dolgunk, Isten országának ugyan nem lesz vége, a miénknek viszont elég hamar.
Persze erről szebben és okosabban sokan írtak az elmúlt napokban. Tessenek őket olvasni.

Kellemes Húsvéti Ünnepeket!

Felnőtteknek!

Igazából arra gondoltam, hogy elintézem a posztot annyival, hogy mindenki menjen a picsába, de aztán gondoltam, hozzáteszem, hogy legyen szíves, mert udvarias ember vagyok, meg Húsvét is van, de ha már, akkor el is magyarázom pár sorban, ne az legyen, hogy nekem semmi se szent.

Nem a Húsvéttal van bajom különben, jó kis ünnep ez, tavaszi virágcsokrok, újhagyma, pasztellszínek, vidámság, ellene mondok a sátánnak, ilyesmik, inkább csak az ünnepléssel úgy általában. Vegyünk mindjárt az előkészületeket. Jóanya, mosvasaltakarít, bele lóg kifele. Vásárol. Cipekszik.  A hűtő összement, de a bicepsz fejlődik. Jóanya menüt gondol  ki, ajándékot beszerez, anyját támogatja, sonkát áztat, port töröl, tojásfestéket vadász. Tavaly ugyan volt negyven zacskó, de szublimált. Végül kék van. Miért kék a tojás csak? Mert nincs másik festék, baszki. Nem baj, Jóanya ételfestékkel pirostojást fest éjfélkor, hogy ne csak kék legyen. Rítus. Locsolni nem fogja senki, szóval mindegy ebből a szempontból, de legalább három napig majd színes tojást ehet. Mostan színes tojásokról álmodom.

Ünnep. Hajnalban támadunk fel. Én legalábbis, mert a kocsiból fel kell hozni az ajándékot. Füvet már nem szedek. Azért bennem is van büszkeség és emberi tartás. Konyhaszolgálat. A főzésben az a legjobb,  hogy sokáig tart, de legalább nem zavarja az embert senki a konyhában, mert kerülik, mint leprást a főnemes. Az első ébredező örömmel látja, hogy nemhiába tart házi rabszolgát, az egész frissen működött. Helyes. Szentcsalád reggeliz. Mérilyen a sonka? Milyen? Esik szét. Nem tudom. Nem jól főzted. Hogy lehet főzni egy sonkát nem jól? Nem tudjuk meg. nem jól. Egyértelmű.
Anyám érkezik. Áldott ünnep. A lépcsőház salátalében úszik. A megszentelt lépcsőház ünnepe. Mi misére, de előtte instrukciók: húst a sütőből tíz perc múlva ki, ésígytovább. Elkésünk, de nem baj, csak egy kicsit. A papot nem látom, de nem is kell, mert úgysem értem, amit mond. Ez egy buddhista pap? Csak azt hallom, hogy Ohmmm ... Így is jó. A stukkókat bámulom, festve mind. Halálodat hirdetjük, Urunk.
Mire hazaérünk, lelkünkben béke honol. Megterítünk. A húscsipsz egész jó, csak kicsit vág az ínyembe, de legalább nem kell szenet enni külön. A mini széndarabok a hús mellett a répa. Anyám szerint karamellizálódott. Szerintem elégett. A világ jelenségeit számtalan nézőpontból lehet értékelni. Dialektikus materializmus. A szénatom az élővilág alapja.
Ebéd után Diócicát látogatok, meanwhile a fiatalok kipróbálják az új soros görkorit. Ha volt ebben az ünnepre készülődésben jó, az kábé pont az a napi egy óra volt, amit Gofri kedves, és átmenetileg szeretethiányos cicájával töltöttem egy csendes lakásban. Mindig örült nekem, mindig hozzám bújt, és sosem volt szemrehányó. A tegnapi egy órából fél lett, mert pont ennyi időbe telt míg Bori eltörte az alkarját. Kocsiba be, ablakot le, gyerekklinika.
Szerintem bazmeg ne legyen gyerekorvos, aki nem tud mosolyogni. Különösen ne legyen fiatal gyereksebész, aki kurvára nem látott még ronda dolgokat az anatómiavizsgán kívül. Na mindegy, bús képű orvoslovag megvizsgál, hümmög, röntgent rendel. Műtőssegéd érkezik, mosolyog. Mi is. Hazajárunk mi ide. Gipsz, csevegés, röhögés. Látod, mondja Borcsinak, tőlünk is kaptál ajándékot Húsvétra. Szeretem ezt a palit, így kell ezt. Búsképű papírokkal jobbról be. Motyog, hogy az orsócsont. Lesújtóan nézek rá, és megkérdezem, hogy kedden rendel-e az orvos haverom. Bólogat. Szuper. Mintha megmozdult volna egy izom az arcán. Lehet, hogy harminc évesen botoxkezelése volt?
A gyereket otthon az érkező rokonokhoz támasztom, aztán frissen előrántom a vendégváró ezmegazt. Annak azért örülök, hogy hoztak sütit, mert anyámé kőkemény, én meg csak egyfélét sütöttem. A sógorom megy a hűtőhöz, kérdezi, hol a sör, jól van, hát otthon érzi magát, örüljek.  Az apósom egy negyven évvel ezelőtti történetet mesél, anyám a brüsszeli útját. Egyszerre. Zé úr és a sógorom hamar berúgnak, de ezzel akkor legalább le van tudva a ma délelőtti program is, úgyhogy olvashatok. Tulajdonképpen kár, hogy én nem rúgtam be, akkor legalább azt érteném, most mitől fáj a fejem. Az is lehet, hogy a kanapén alvástól.
Nem tudom, mi a megoldás, talán Emmának van igaza, és be kellene tiltani az ünnepeket. Vagy mégis Szamoára kell költöznünk minél előbb. Vagy Afrikába. Vagy nem tudom.
Jól vagyok különben, csak szar nap volt.

Csend

Annyiféle csend van. Van a várakozással teli, amiben előre benne van valami a jövőből, valami energiaszikra, mint amikor a vihar közeledtével elektromossággal telik meg a levegő.  A csendben ott hasal ugrásra készen a jövő. A csók előtti hirtelen csend ilyen.
Aztán van az a csend, ami nem jelent semmit, csak az időben beálló szünet, tanácstalanság, fáradtság. Amikor az EEG kisípol, amikor elsodródik a gondolat, átcsúszik egy másik, párhuzamos valóságba, hogy ott se találja a helyét.
És aztán van a csend abban a konyhában, a hideg cementlapok csorba egymásutánjában lakó csend. Az ablak a koratavaszi udvarra néz, a kávéfőző nem néz sehová, várakozik, mert kávét azt lehet inni, a vastag falú presszóspohár nem zavarja meg a csendet, a lány egyszerű mozdulatai sem. A kávéfőzés zaja nem zaj.
Ülök a széken, nézem a kávét a pohárban, üvegbe zárt sötétség, nézem a férfit az ablakban, emberbe zárt világosság. Csak biccenteni kell a lánynak, aki elém rakta, szólni nem.
Amíg iszom a kávémat, nem szólok a férfihez, mert mindent tudok róla, és ő sem szól, mert már mindent tud rólam. Ha az ember mindent tud a másikról, a csend puha takaró a hideg télben.
Aztán beszélgetünk, mert vannak helyek a világban, ahol a beszélgetés is a csend része. Arról beszélgetünk, hogy lekéstem a nagycsütörtöki szertartást, pedig jót tett volna nekem, mert az embernek azt is meg kell tanulnia, hogy odaadja önmagát, hogy hagyja, mások jót tegyenek vele. És hogy ez gyakran nehezebb, mint jót tenni másokkal. Azt mondja, ezt még meg kell tanulnom majd. Én nem mondok semmit. A csend a válasz.
Aztán a konyha csendje pénteken átköltözik a templomba, vasárnap hajnalra megsűrűsödik, kattog a fülemben, mint merüléskor a testem feletti vízoszlop súlya. A padsorokban feltámadásra váró hívek mozgolódnak, a lány megköti a miseinget a derekamon. Ott állok a szentélyben, ahol a férfi fehér ruhában beszél a sötétségről és a világosságról. Az én sötétségemről és az én világosságomról. Amikor engem kérdez, válaszolok. A csend fénnyé, vízzé és meleg olajjá változik a homlokomon.
Nem mozdulok, én magam vagyok a csend.

Böjt

Az van, hogy annyi minden eszembe jutott az elmúlt két napban, amiről azt gondoltam, fontos lenne leírni, elmagyarázni, az igazamat bizonyítani (persze mi a rosseb az az igazság?), aztán végül megelégedtem azzal, hogy átgondoljam mindezt magamban. (Egy egoizmus vége című jegyzetünket olvashatták.)
Biztos az elmúlt hetek utóélete ez bennem, ez a csendes emésztés, emésztődés (magamat emésztő sósav ha vagyok), de most egy kicsit elegem van abból, hogy akármerre nézek, mindenhol gyászfátylas emberek hajladoznak, és siratnak valamit. Irodalmat, műveltséget, szabadságot. Nagy Magyar Siratófal. És félre ne legyek értve, én nem mondom, hogy tévednek. Csak azt, hogy unom. Nyavalygásország.
Olyan ostobán sommásnak érzem ezt az egész kort, és ebben a korban magamat is. A Bölcsek Műkövének Korát. Akciós, ezeregy színben is, médincsájna, ha megnyomod a gombot, színesen világít.
Vonz a kelet. Sose vonzott, most vonz. Vonz a csend. Az legalább mindig.

Arra jöttem rá, hogy mindjárt Húsvét, és hogy mennyire nem vagyok felkészülve rá. Hogy mennyire nem vagyok felkészülve az életre.

Családi

A kerek születésnapok valamiért fontosak szoktak lenni, pedig nyilván mindegy, eggyel több csak minden évben, semmi különös, nem meglepő. A kerek se nem szomorúbb, se nem örömtelibb, se nem ilyenebb vagy olyanabb, és az ember nem lesz hirtelen másabb, mint előző nap volt. Nem húzza jobban az élet, nem is emeli fel jobban, az az igazság. A kerek is, a születésnap is csak olyan, hogy 24 óra, aztán vége lesz, mindegy neki, örül-e az ember vagy morcos, egészséges vagy náthás, álmos vagy másnapos.
Nekem fontosak a születésnapok, mert győzelmek mindig a halál felett. Emlékszem, gyerekként azt reméltem, apám majd sokáig él, tovább, mint nagyapám, aztán nem így lett. Nem tudom, az Isten miért akarta így, nem is lehet ezzel mit kezdeni, csak megtörtént. Azt hiszem, azóta ünneplek, köszöntök igazán lelkesen, mert minden nyavalygásom és szívfájdalmam ellenére valahol mégis fontos lett az élet.
Néhány évvel ezelőtt, mondjuk legyen ez hat év, bár a hat se nem prím, se nem kerek, került mellém egy fontos barát. Ha menthetetlenül romantikus volnék, azt mondanám küldték, de nem vagyok menthetetlenül romantikus, szóval azt mondom megtaláltuk egymást. Nem vagyok biztos benne, hogy azonnal meg is kedveltük egymást a találáskor, mintha vitatkoztunk is volna, de talán tévedek, meg van ez is engedve nekem, mert a lényeg úgyis az, hogy egyszer csak lett a szívemben egy kitüntetett helye ennek a férfinak. Különpolc. Ha jól gondolom, nagyjából az örökbefogadásomkor.
Nem jogi örökbefogadás volt ez, szívbéli na. Azóta van Apám, drága, az agyára megyek,  azt tudom, mert szeles vagyok, mert nem tanulok a hibáimból, mert átláthatatlan és zavaros a férfiakhoz fűződő viszonyom, mert előrehaladott korom ellenére is képtelen vagyok megkomolyodni, mert össze-vissza írok mindenféle olvashatatlan szarokat, viszont elhanyagolom a VilágMa oldalát, mert felelőtlenül ígérgetek neki mindenféléket, hogy megjavulok, hogy leszokom a dohányzásról egyszer, hogy egy csomó időt töltök vele, mert egyrészt megérdemelné, másrészt meg mert önző vagyok és borzasztóan hiányzik, hogy hetekig nem beszélünk, és nem tudok annyi időt szánni rá, amennyit szeretnék.
Ha van férfi, akit tisztelek, becsülök és őszintén szeretek, mert rengeteg jó tulajdonsága van, mert végtelenül türelmes velem, és mert az elmúlt hat évben még nem tudtam olyan hülyeséget csinálni, amit idővel meg ne bocsátott volna, az ő.
A lényeg az, drága Apa, hogy bár tudom, hogy utálod, ha ünnepelnek, én most ilyen titkosan mégiscsak. Isten éltessen még nagyon sok évig mindannyiunk örömére. Ja, és lehetőség szerint engem is, hogy esélyem legyen valahogyan megszolgálni a belém vetett bizalmat. Kellene már egy közös kép is.

Meghallani a hangot

Zaj van. Mostanában elég nagy zaj van, ezzel nem mondok újat, tudjuk, ismerjük, halljuk a kiabálást, a rikácsolást, az értelmetlen, érdemtelen és éretlen ordítozást. Ebben a zajban pedig, tapasztaljuk nap mint nap, nehéz meghallani bármit, az ember a saját gondolatát is alig, a másét egyáltalán, így aztán nem olyan csoda, ha az értelem, a szelídség, a megértés az indulat mögé bújik, utasítódik, kushad. Akár táblát is kitehetnénk - a ráció bizonytalan ideig szünetel. Elnézést sem kérünk.
Nagyon kevés dolog indokolhatja a kiabálást, én azt hiszem. Apám és anyám azt mondták nekem amikor gyerek voltam, az kiabál, aki fél. A kiabálást nem legitimálja másoké, a saját félelmemnek oka lehet, felmentője nem, mások félelme. Mindig Esterházy jut eszembe, mindig az általa említett, és a mai közéletben elfogadott, a nemzeti összefogást rosszul értelmező B-közép mentalitás. Az a legény, aki ordít. Ordíts hangosabban - plakáton, utcán, munkahelyen, otthon, hátha ettől a hatalom és nem a félelem lesz az osztályrészed. De hát a történelem tanulsága is olyan, hogy ordítani ugyebár háborúban, forradalomban, térdig vérben állva szokás inkább, semmint békés otthonokban.
Van viszont egy rossz hírem; akármennyire is ezt sugallják csalódott, rossz korba született politikusaink, nincs háború, csapataink nem állnak harcban, országunkat nem fenyegetik barbár hordák és gaz hódítók. Amit ma harcnak hívnak, azok PR fogások, matyómintával luftballonra hímzett választási ígéretek, ködképek, és a hatalom designer drogjának lázálmokkal tarkított tripjei. Nem, kedves honfitársak, az üvöltés nem cool, és nézzünk tükörbe, nem vagyunk egy Alan Ginsberg, hogy ez jól állna itt mindenkinek.
És bármennyire is fáj sokaknak - mert kétségbeesésünkben néha úgy érezzük, jó volna, ha lenne -, forradalom sincs. A háborúban a vezér, a tábornok, az ezredes ordít, az ő ordítását, az ő félelmét visszhangozza a csatába induló közkatona rettegéssel teli, fájdalmas üvöltése. A forradalom más. Ott együtt ordít a tömeg, közös meggyőződésből, közös félelemből, valami vágyott, közös jövőért. Ma Magyarországon nincs közös meggyőződés, nincs közös jövőkép, csak félelmek vannak, de az van, hogy a külön-külön ordítás nem minősül forradalomnak, legfeljebb káosznak, esetleg pániknak. Ezért mondom, ma Magyarországon se forradalom, se forradalmi helyzet nincs, és én örülök.
Örülök neki, mert azt gondolom, ha nincs forradalom, és nincs háború, akkor nem lehet büntetlenül ordítozni egymással. Vagy legalábbis nem lehet ideológiai indokkal ordítozni. Ha nincs forradalom és nincs háború, akkor előbb-utóbb elő kell venni a fiókba rejtett rációt, akkor néha el kell csendesedni, és meg kell hallani és meg kell hallgatni egymást. Meg kell hallani a józan ész hangját is.
A plakátok harcban állnak, az utcasarkokon szónokok és aktivisták kiabálják egymást túl, Petőfit idézik az utcazajban, de a sok kiabáláson, a sok indulaton, a kakofóniába olvadó zajon túl mégiscsak tavaszodik és virágoznak a fák.
Ha van egy kis időnk két kiabálás közt, észrevehetjük, hogy virágzó fák alatt, tavaszi kertekben, napsütötte padokon üldögélve az emberek ritkán kiabálnak, inkább csendesen beszélgetnek egymással, mert tavasszal nem csak egymást, a kertet is hallani akarják. Így van ez, az embernek Isten nem csak hangszálat, fület is adott, mert azt akarta, hogy meghallja, ha szól hozzá ő maga vagy egy másik teremtmény.
Tudom, hogy ma egy régi forradalmat ünnepel az ország, és jól teszi. Aki a múltját nem ismeri, nem tartja fontosnak, annak a jövője értelmét veszíti. De nem csak múlt van, van jelen is, és erről jó volna nem megfeledkezni. Tavasz van, a fák már magukra vették finom, virágból szőtt menyasszonyi fátylaikat, és türelmesen várják a Húsvétot, a nászt, a Világ és a Fiú örök szövetségét, az élet ígéretét. Aki csendben van ebben az időszakban, aki nem csak a félelmeire, hanem a sejtjeiben lakó örök élet csodájára is odafigyel, az meghallja a hangot. Istenét vagy a másik emberét, az mindegy.
A Húsvét ünnepe számomra éppen ezt mondja. Isten és ember együtt, egymás hangját hallgatva, egymás hangjában és gondolataiban gyönyörködve létezhet csak. Aki tud csendben is lenni, aki tud hallgatni és meghallgatni, annak öröm és élet a jutalma.

Galadriel

Vannak könnyen szerethető és könnyen felejthető emberek, de Galadriel más. Mondjuk úgy, kiválik. Nyilván született is valamikor, egy megfoghatatlan, idő előtti időben, amikor a világnak még Galadrielekre volt szüksége. Felhasadt a kárpit, kivetette magából a másik világ a királynőt, aki előbb gyereknek, később feleségnek álcázta magát, de mindvégig, születése pillanatától fogva a világok határán egyensúlyoz.
Galadriel általában szomorú. Ez nem azt jelenti, hogy nem tud boldog lenni vagy hogy nem nevet. Nem jelent semmit, csak azt, hogy szomorú. A szomorúság a tudásból táplálkozik, a kezdet és a vég tudásából, a születés és a halál tudásából, a szeretet és a gyűlölet tudásából, a világosság és a sötétség tudásából.
A tündekirálynő általában nyugatra néz, nem barátkozik és nem bizakodik, mert tudja, hogy a tündék ideje ebben az életben végérvényesen lejár. Aztán néha sóhajt, elneveti magát, és ír nekem egy levelet, mert tulajdonképpen unja kicsit ezt a királynőséget, unja éjjel-nappal a jövőt látni, viszont szeret barátkozni, szeret szeretni, és szeret berúgni is. Engem mindenesetre boldoggá tesz, és ezt most azért írtam, hogy tudja.

Gloria

Dicsőség a magasságban Istennek. Az angyalok már énekelnek, az emberek pedig örülnek a világ szépségének és az új gyermek, az új élet, az új világosság születésének. Legyen mindenkinek szép az ünnep.

Bizniszkarácsony

Olvasom ezeket a karácsonyi jókívánságokat emailben, telefonon, képeslapokon, mit tudom én még hol, és nem is tudom, mit gondoljak. Nem a barátoktól és az ismerősöktől kapott, kifejezetten nekem szánt jókívánságokkal van bajom, hanem ezzel az uniformizált, csilli-villi, tegyünk úgy, mintha mindenkinél minden rendben volna, de legalább kussoljunk simán, és didergő kézzel vagy szívvel, de fogjuk már meg azt a gyertyát, és énekeljük el a Csendes éjt a fűtetlen szobában a végrehajtó levelével a zsebünkben legyünk már szívesek, és fogjuk be a gyerek száját, ne üvöltsön, hogy fáj a füle, mert Karácsonykor, kedves nép, az embernek nem fáj semmije, beéri a gyertya és a szív melegségével, és akkor is mosolyog, ha egyébként persze erre amúgy semmi oka nincs. Igen örüljünk, mert egyszer régen megszületett egy kisded, aki később azt tanította, hogy a szeretet mindennél fontosabb, csak ezt mi a cégnél persze nem tudjuk figyelembe venni a fizetési felszólítások kiküldésekor, mert olyan nincs, hogy Jézus sztornózza a számlát, hiszen a Jézuskában már csak a gyerekek hisznek lassan, de ők is csak négy éves kor alatt, utána leginkább csak a tabletekben meg az okostelefonokban sajnos.
Ezt a felszínes, nemtörődöm konzumszarakodást ki nem állhatom. Ha rajtam múlna minden cégnek megtiltanám a karácsonyi üdvözletek küldését, meg a hülye ajándékok osztogatását az ügyfeleknek. Ha nagyon akarnak, adjanak ajándékot a saját dolgozóiknak, meg kívánjanak nekik boldog Karácsonyt, mert ha valakin, hát inkább rajtuk múlik az üzlet sikere. Eh, ha én cégvezető lennék, maximum egy udvarias képeslapnyi pénzt költenék az ügyfelekre ilyenkor vagy annyit sem, de maximálisan odafigyelnék rájuk minden más időszakban, a többit az alkalmazottaimba fektetném.
Természetesen nem arra gondolok, hogy ha mondjuk bemegyek egy üzletbe, az eladó ne kívánjon boldog ünnepet, de a bankom vagy a mobilszolgáltatóm ne küldözgessen ótvar ronda egyenlapot, meg sms-t, hogyakkor, főleg, ha egyébként meg marhára nem ügyfélbarát a hozzáállásuk, és minden más napon akadozik az ügyfélszolgálat, meg a problémák megoldása, és egyébként is, ahol tudnak, lehúznak. Műmosoly, műfenyő, mű élet.

Jut eszembe, a mi cégünk nagyfőnöke is írt karácsonyra. Örültem is neki, úgyhogy írtam erről a VilágMára.

Mihez

Hogy mihez kezdünk az idővel, ami megadatik.

Az idő, ami mondjuk szépen fogalmazva is legalább szubjektív, őszintén fogalmazva meg egy elkényeztetett hülyegyerek, különösen is mérhetetlennek bizonyult ezen a héten. Ezen azt értem, hogy úgy érzem, két életre eleget csináltam. Igaz, nem mindig jól és nem mindig jót, de jó szándékkal és hát egy fikarcnyit azért mégiscsak előre haladva azon a képzeletben végtelenített időszalagon, amit életnek hívok. Úgy előre, mintha lenne remény arra is, hogy majd egyszer nem valami mocsárba ragadva fulladok bele.

A hét eleje lírai hangulatban telt, ami már eleve, jellegénél fogva mindig is maga a végtelen, parttalan idő, vagy hát az időn kívüliség éppen. (Jó az időn kívül lenni szerintem, még ha ritkán is adatik meg ez az embernek.) A líra mellé jutott epika is azért, munka értsük így, meg a szívességből végzett olvasás-lektorálás is. Lehet mondani, hogy hülye vagyok, de szeretek olvasni, és sok dolog érdekel, és ha már egyszer így van, akkor az ember a barátait olvassa el legelőször is, mert ez a minimum, amit az ember a szeretetért adhat. Majd felírja az Úristen a sok megvetendő dologgal átellenbe arra a táblácskára. Aszongya, hááát hmm ... 456 bűn, több halálos is, de legalább olvasott. Keressünk neki valami csendes, félreeső üstöt.
Közben lassan, de olvasok, ezt-azt, nyilván sosem azt, amit kellene, de ez most kevésbé számít. (Értsd nem érdekel. Mér' kell nekem Murakami Harukit????)

Annyiféle idő volt a héten, hogy a főnököm pitiánerkedései hirtelen röpke, lényegtelen momentumokká zsugorodtak az életemben. Felidézni sem egyszerű őket. Hétfőn az volt, hogy Biedrmann akkor a neved mellett nem tudom, szerepelhet-e a budapesti rendezvényen az iskola neve. Lefordítom: ha valakinek nem tetszik a dolog, legalább ne rúgják ki. Öncenzúra, isten hozott. A másik mai, hogy akkor a kötelező dolgokat hogyan címkézzük fel a munkaidő-nyilvántartásban. Azért Bidermann, ezt írjad át. Átírtam. Nemtom mire. Tökmindegy. Az egész egy hihetetlen baromság.

Különben alig érek rá, de nem tudom, mi ütött belém, mert nem érdekel. Fejben számolom a másodperceket. Minden másodpercre kettőt számolok. Ettől több időm van, és nem stresszelek. Tök jó.

Az van még, hogy Karácsony lett. Brownie-t sütöttem, ami egyáltalán nem hasonlít a múltkorira, de Eszter közben berakta Buble karácsonyi cédéjét, szóval ez ilyen pavlovi reflexként elindította a tejóistenajándékotkellkészítenem reflexemet. Elővettem Martha Stewartot is de meglepve láttam, hogy már majdnem mindent megcsináltam belőle. Na jó nem, szóval Emma, Gofri meg Ristjana ajándéka ki van gondolva. A két nőmé még nincs, vagyis évek óta ki van, de ahhoz minden másodpercre hármat kellene számolnom.

Holnap egész nap dolgozom. Vasárnap végre találkozom Mihállyal és TSB-vel, hétfőn Gyémánt Kör Emmával (ugye???),  kedden műtik a nagyfiút, szerdán filmklub, csütörtökön Amadinda koncert. Keddhez egy hétre pedig elutazom. Aztán hazajövök, és elutazom. Aztán hazajövök. Aztán ... Jó. Ma elkezdem készíteni a karácsonyi ajándékokat.