Meghallani a hangot

Zaj van. Mostanában elég nagy zaj van, ezzel nem mondok újat, tudjuk, ismerjük, halljuk a kiabálást, a rikácsolást, az értelmetlen, érdemtelen és éretlen ordítozást. Ebben a zajban pedig, tapasztaljuk nap mint nap, nehéz meghallani bármit, az ember a saját gondolatát is alig, a másét egyáltalán, így aztán nem olyan csoda, ha az értelem, a szelídség, a megértés az indulat mögé bújik, utasítódik, kushad. Akár táblát is kitehetnénk - a ráció bizonytalan ideig szünetel. Elnézést sem kérünk.
Nagyon kevés dolog indokolhatja a kiabálást, én azt hiszem. Apám és anyám azt mondták nekem amikor gyerek voltam, az kiabál, aki fél. A kiabálást nem legitimálja másoké, a saját félelmemnek oka lehet, felmentője nem, mások félelme. Mindig Esterházy jut eszembe, mindig az általa említett, és a mai közéletben elfogadott, a nemzeti összefogást rosszul értelmező B-közép mentalitás. Az a legény, aki ordít. Ordíts hangosabban - plakáton, utcán, munkahelyen, otthon, hátha ettől a hatalom és nem a félelem lesz az osztályrészed. De hát a történelem tanulsága is olyan, hogy ordítani ugyebár háborúban, forradalomban, térdig vérben állva szokás inkább, semmint békés otthonokban.
Van viszont egy rossz hírem; akármennyire is ezt sugallják csalódott, rossz korba született politikusaink, nincs háború, csapataink nem állnak harcban, országunkat nem fenyegetik barbár hordák és gaz hódítók. Amit ma harcnak hívnak, azok PR fogások, matyómintával luftballonra hímzett választási ígéretek, ködképek, és a hatalom designer drogjának lázálmokkal tarkított tripjei. Nem, kedves honfitársak, az üvöltés nem cool, és nézzünk tükörbe, nem vagyunk egy Alan Ginsberg, hogy ez jól állna itt mindenkinek.
És bármennyire is fáj sokaknak - mert kétségbeesésünkben néha úgy érezzük, jó volna, ha lenne -, forradalom sincs. A háborúban a vezér, a tábornok, az ezredes ordít, az ő ordítását, az ő félelmét visszhangozza a csatába induló közkatona rettegéssel teli, fájdalmas üvöltése. A forradalom más. Ott együtt ordít a tömeg, közös meggyőződésből, közös félelemből, valami vágyott, közös jövőért. Ma Magyarországon nincs közös meggyőződés, nincs közös jövőkép, csak félelmek vannak, de az van, hogy a külön-külön ordítás nem minősül forradalomnak, legfeljebb káosznak, esetleg pániknak. Ezért mondom, ma Magyarországon se forradalom, se forradalmi helyzet nincs, és én örülök.
Örülök neki, mert azt gondolom, ha nincs forradalom, és nincs háború, akkor nem lehet büntetlenül ordítozni egymással. Vagy legalábbis nem lehet ideológiai indokkal ordítozni. Ha nincs forradalom és nincs háború, akkor előbb-utóbb elő kell venni a fiókba rejtett rációt, akkor néha el kell csendesedni, és meg kell hallani és meg kell hallgatni egymást. Meg kell hallani a józan ész hangját is.
A plakátok harcban állnak, az utcasarkokon szónokok és aktivisták kiabálják egymást túl, Petőfit idézik az utcazajban, de a sok kiabáláson, a sok indulaton, a kakofóniába olvadó zajon túl mégiscsak tavaszodik és virágoznak a fák.
Ha van egy kis időnk két kiabálás közt, észrevehetjük, hogy virágzó fák alatt, tavaszi kertekben, napsütötte padokon üldögélve az emberek ritkán kiabálnak, inkább csendesen beszélgetnek egymással, mert tavasszal nem csak egymást, a kertet is hallani akarják. Így van ez, az embernek Isten nem csak hangszálat, fület is adott, mert azt akarta, hogy meghallja, ha szól hozzá ő maga vagy egy másik teremtmény.
Tudom, hogy ma egy régi forradalmat ünnepel az ország, és jól teszi. Aki a múltját nem ismeri, nem tartja fontosnak, annak a jövője értelmét veszíti. De nem csak múlt van, van jelen is, és erről jó volna nem megfeledkezni. Tavasz van, a fák már magukra vették finom, virágból szőtt menyasszonyi fátylaikat, és türelmesen várják a Húsvétot, a nászt, a Világ és a Fiú örök szövetségét, az élet ígéretét. Aki csendben van ebben az időszakban, aki nem csak a félelmeire, hanem a sejtjeiben lakó örök élet csodájára is odafigyel, az meghallja a hangot. Istenét vagy a másik emberét, az mindegy.
A Húsvét ünnepe számomra éppen ezt mondja. Isten és ember együtt, egymás hangját hallgatva, egymás hangjában és gondolataiban gyönyörködve létezhet csak. Aki tud csendben is lenni, aki tud hallgatni és meghallgatni, annak öröm és élet a jutalma.