Csütörtök van és fáradtság van mindenféle szempontból, pedig aztán nagyon odateszem magam a programfaragásnak a héten, mert a felét (se) csináltam annak, amit eredetileg terveztem. Kedden ugyan volt ebéd a lányokkal, este meg mozi+lambrusco, viszont se hétfőn nem mentem el a bohócdoktor előadására, se tegnap az angol nőére, aki valami érdekes vallástörténeti-filozófiai kérdésről beszélt. Ez van, hülyén fogok meghalni, de talán egy kicsit később, mint ha mindenhova elmennék, amit eltervezek. Szóval látóköröm tágítása helyett beájultam az ágyba. Jó volt, különösen, hogy előző éjjel három és fél órát aludtam, azt is négy részletben, szóval kész csoda, hogy tegnap legalább az életfunkcióimat sikerült összehangolnom.
A munkahelyi és egyéb (Vitéz Mihály Terasztól való eltiltásából adódó) stressz persze nem múlt el nyomtalanul felettem, megint folyik az orrom és fáj a torkom. Vagy nem megint, hanem még mindig? Már nem is tudom. A suliban térdig járunk a szarban, értsd érettségi hajrá, vizsgák rakásra, hülye szervezés, állandó időpont-módosítás, átgondolatlan döntések ésatöbbi. Ideális munkahelyi légkör. Hogy Kálmánt ne is említsem. Mihállyal meg nem is tudok mit kezdeni, de elkeserítőnek tartom a helyzetet. Azért mi elmegyünk TSB-vel kettesben is akár, de kicsit csalódott leszek. Jó, majd sokat pakolunk és sok üveg pálinkát viszünk, de akkor is. Már így is rossz kicsit a kedvem, ha a régi teraszos képeket nézegetem, de hogy aztán most tényleg vége, így is, az még rosszabb. A könyvet mindenesetre meg kell írni a Teraszról. Nem lehet hova tolni.
A hét eleji filmes termés mellé hétvégére és jövő hétre színházak maradnak, meg csütörtökön az olvasóklub Dosztojevszkijjel. Érdekes könyv. Az első pár oldalon utáltam, de most kezdem megszeretni. Ért hozzá az író, hogyan figyeljen rá az olvasó.
Más nincs, rengeteg dolgozat megint, az ezeregy éjszaka meséi, a nagyfiú jövő héten Olaszországba utazik egy videós versenyre (most irigylem érte), a nagylánnyal meg beszélgetni tanulunk. Ez se megy könnyen. A kicsi legalább elvan valami tavaszi projekttel, amit mégcsak nem is értek. Nem baj, nem az én projektem.
A cikkel pont ott állok, ahol eddig, a címe van meg, és nagyjából húsz posztnyi elmaradásban vagyok a két kedvenc odaírok oldalamon. A vasalatlan ruha derékig ér, de hiába, ép ésszel ennyit bírok. Igaz, tegnap elszöszöltem egy darabig azzal, hogy megpróbáltam régi posztokat előásni az elveszett blogjaimból. az sp54-ből szinte semmi nem maradt, ment az összes amerikai poszt a kukába, de a Zéblogból, úgy láttam, azért viszonylag sok posztot sikerül majd kimenteni. Egyelőre egy közös lakásba összehordom a morzsákat, nem mintha olyan fontosak volnának ezek az írások, de akkor is. (www.sp541.blogspot.com) Néha jó érzés visszaolvasni az életem, bár az igaz, hogy alig változik valami. Öt éve is ezek miatt a dolgok miatt nyavalyogtam. Lehet, hogy ez inkább a szánalmas kategória.
Más nincs. A berlini konferencia körül nagy a csend, de remélem, ez nem azt jelenti, hogy miután mindent elintéztem a munkahelyemen, mégsem mehetek.
Már ott tartok, hogy annyira fáradt vagyok, hogy azon kapom magam, hogy néha mosolygok. Annyira hülye ez az egész világ és élet, hogy nem nagyon lehet mit csinálni. Nem, nem akarom a keblemre ölelni a világot, nem ébredek hihetetlenül boldogan, de most vagy írok egy Sátántangó kettőt, vagy vállat vonok, és hagyom magam szeretni. Végeredményben tavasz van, máshogy fúj a szél, és lám itt vagyok, pedig elmúlt a tél.
Tegnap láttam egy hatalmas szívárványszín olajtócsát a járdán. Ezt fogom megírni valamikor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése