Szintetika

Vasútnál lakom. Laktam csak mármint, most út mellett lakom. A Tao kicsúfolása.
Ezen az úton állandóan megy valaki, általában zajjal, néha egyenesen szirénázva, mintha az életet menteni lehetne önmagától. Mintha menteni kellene.
Régen az út talán a haladást szolgálta, előrébb ment a világ általa, most meg csak az új középkor, ugyan, újkőkor felé jutsz ha ezen indulsz.
Érdekes. Nekem át kell mennem ezen az úton, átszelni, átvágni rajta, hogy a könyvtárba jussak. A könyvtár olyan, mint egy nagytestű, pihenő madár. El is repül talán majd egyszer. De amilyen ormótlan kívülről, olyan könyvtárszerű belülről. Jó hogy a könyvek szagát nem nyomja el a fém, meg a sok műfény.
Azt hallottam tegnap, hogy a szintetizált boldogság (az ember önmaga lelki immunrendszere kedvéért csinál boldogságot magának - buddhista vagy jobb nincs, döntse el, aki akarja, aki tudja) pont olyan jó, mint a természetes, a megtalált. Gondolom, ha megmérem, akkor mind tizenhét vagy negyvenkettő, nekem a csinált valamiért mégsem jó. Nekem. Másnak legyen nyugodtan, nem zavar, sőt csodálom. Nem lehetek igazi buddhista, gondolom. Vagy majd máskor. Mindegy, erről az jutott szembe, hogy a csinált fény, a csapdába csalt és világítani kényszerített nemesgáz, az erőszakkal megtekert wolframszál fénye nekem sosem elég. Igazi kell, napfény, ami átmelegíti a szemhéjam. A Mája fátyla. Hinni abban, hogy van külvilág.
Én könyöklök és hallgatok.
Ezt kell tudni nagyon jól, ezt a könyöklést és hallgatást.

Azt hiszem, nincs hangom. Valami vírus felette a kimondható szavaimat. Nem baj, azért elmegyek dolgozni, csendesórákat tartok. Apáczai napok. Olvasás, írás, grammatika. Azt mondta már valaki, hogy a grammatika és a matematika ikertestvérei egymásnak? Biztos mondta.
Máté Gábort olvasom. Lehet, hogy nem szeretem azokat a könyveket, amik engem hibáztatnak mindenért. Evidenciákat minek olvasni.