327. poszt - Önarckép bloggal

Jól van, elcsábultam, de nem lesz hosszú, mert hála az égnek, rövid emlékezettel áldott meg az Úristen, és nem lesz nagyívű, mert megtaláltam az idei utolsó betűszerelmem, Kun Árpád Boldog északját.
Egyszer jó régen már volt egy ilyen összefoglaló poszt, de az a blog elveszett, szóval majdnem olyan, mintha eredeti ötletem támadt volna. (Nem.)
Minden hónapból választottam egy jellemző vagy nem jellemző posztot, ami most így utólag valamiért érdekesnek tűnt. Mégiscsak jó ez a blog valamire.
Január - átfutva a bejegyzéseket, hát nem volt egy vidám hónap, de legalább Ulickaját olvastam, és a vállam miatt valami elektromos kezelésre jártam. A szokásos és sajnos tipikus januári vergődés és egészségügyi szarok mellett írtam apámnak, a vér szerintinek mármint, egy bejegyzést. Tíz dolgot magamról. Remélem, örült neki.
A február borzalmasan rossz hónap volt, mert egyrészt februárban halt meg Borbély Szilárd, másrészt túlterhelt is voltam. Közben meg mégis, mert a február az már előtavasz, mint a fákban, bennem is megindult valami kellemes energiaáramlás. Ennek megfelelően sok mindent összehordtam itt a blogon is, írtam komor novellát (Zálog), el nem küldött levelet a kedves halottnak,  de rajongtam kicsit Feynmanért, voltam múzeumban tök helyes nőkkel (Egy délután Whistler mamáival) és született szőkenős bejegyzés is a szerelemről. Annyi sok rosszból erre az utóbbira szeretnék emlékezni leginkább.
Márciusban az volt, hogy voltak dolgok, amiknek tulajdonképpen vége lett, mások meg elkezdődtek, nagy meglepetés nem volt, mert az az egy biztos, hogy legalább sírni lehetett. Borbélyt olvastam, meg Dosztojevszkijt, és voltunk a Teraszon is, lettek jó fotók, de ebből a hónapból a Retust választottam, mert jellemző.
Áprilisban voltunk Gofri védésén Szegeden, ami tök jó volt, és érdekes módon elég sok tört próza is született, meg egy abszurd mini projektdráma. Voltak közös versek Eduardus-szal, meg válás Biedermann módra. Certeau-t olvastam és Graham Greene-t.
A májust kicsit untam, mert köznapos is volt, de voltam Szeszilnél, ami meg nem, és volt más is, tanácstalanság például, útkeresés is, szomorúság és öröm egyszerre. Utak keletkeztek és utak elvesztek. Volt májusegy.
Júniusban kicsit nyár lett. Azt mindig szeretem. Igazi nyár.
Július akkor is a teraszé volt, ha persze nem. Sanctum az a hely, mert benne lakik az Úristen.
Augusztusban voltunk fesztiválozni, de aztán dolgozni kezdtünk, és egy vidám vasárnappal programmal nyitottunk. Erre még jól emlékszem. Nagy Nemzeti Képzavar.
Szeptemberben a Bächer-emléktúránk jó volt, bár volt más is persze, betegség, hülyeség, ami szokott.
Októberben sokat dolgoztam, aztán elmentem Párizsba, ami nem az én Bakonyom, nem is szerettem bele, csak utólag egy kicsit.
November az sötét mindig, de férfi meg kell, úgyhogy azért azt megírtam a sok borongás mellé, hogy minek nekünk a férfi.
A december még túl közel van, még nem szeretem egyik posztot sem eléggé.

Amúgy adatokat nem nagyon tudok mondani, sok zene volt, sok kép, és sokan jártok ide olvasni, aminek leginkább örülök, bár néha csodálkozom rajta. Jó, ha írtok ide valamit, ami eszetekbe jut, de az se baj, ha nem.
Azt hiszem, blog lesz jövőre is, mert nehéz a grafománnak nem írnia. Azt olvastam valami bugyuta tesztben, hogy jó évem lesz, mert megváltozik az életem, hát jó, mintha nem változna mindig, de legyen, majd akkor erről fogok tudósítani.
Más nincs idénre, csak egy kis zene. Vigyázzatok magatokra legyetek szívesek.

Abszolút nem jellemző 2014-es poszt

Tudom, kellene már valami évértékelő poszt, hogy akkor ez a 2014-es így blogíró, agyonhajszolt anya, frusztrált és/vagy sikeres tanár, mellékállású közéleti zsörtölődő, majdnemhobbiíró, kultúrrenegát és amatőrfotós szemmel milyen volt, de nincs ilyen poszt. És nem is biztos, hogy lesz.
Azért nem lesz, mert kurvára nem érek rá a pihenéstől, és mert a reggelem csevegéssel és levélírással töltöttem, meg azzal, hogy elnyújtóztam a kanapén, és kizárólag kellemes dolgokra gondoltam amíg kellemes zenét hallgattam.
És most értelmes elemzések helyett lezuhanyzom forró vízben, aztán elhúzok jógázni, hogy ott és élvezzem az életet, mert hogy erre egyébként nem sok alkalmam nyílik úgy igazán és őszintén. De tegnap is csupa jóság volt, séta a lányokkal a tó körül (pedig kicsit megfagytunk és orbitálisakat bénázok az új géppel), aztán esti beszélgetés, meg csoda szép ajándékokat is kaptam, nyilván érdemtelenül, és aztán meggyet ettünk, de nem rúgtunk be, és végül hazataxiztunk jó későn.
Ma hasonló csodásan jó, de kevés objektív haszonnal kecsegtető dolgot fogok csinálni. Jóga után hosszan fogok reggelizni, aztán levelet írok a barátaimnak, zenét hallgatok, felhívom Zaphodot végre, elolvasom Ristjana szövegét, megbeszélek vele, ez utóbbiakat nyilván hasznos munkának könyvelem el, aztán beülünk az Egyletbe sörözni, végül moziba megyünk, és megnézünk valami orbitális vígjátékot. Este pedig keresek valami olyan könyvet ami nem nyomaszt, és olvasok.
Azt hiszem, most már így fog elmúlni rólam ez a 2014, ilyen felelőtlen örömben, mert az év sok tekintetben volt szomorú is, viszont szakmailag meg nyilván ennél egy kicsit komolyabb, mint az elmúlt két-három nap, de nem baj. Most nem foglalkoztatnak a világ nagy dolgai még két napig, és az a büdös helyzet, hogy rohadtul nem is bánom. Az eszem is szabadságon van, meg a testem is.
Mára ennyi. Köszönöm a barátságot, a szeretést, az öleléseket, a könyveket, a bátorítást, a lebaszást. Előbb-utóbb minden a helyére kerül, ami meg nem, azzal majd elfoglalom magam még egy darabig.
Zene. (Azt is köszi.)

Első hó

Nem tudom, hogy mondjam el, de szép. Először is a csendesség szép benne, ahogy a hangok eltévednek ebben az égből földre lógatott labirintusban, mint valami vastag színházi függöny mögül, nem ér el idáig a világ zaja többé. Aztán a látvány is szép, ahogy takarózik a város, húzza magára a fehér színt, mint a fáradt szerető vasárnapi, dologtalan reggeleken a dunyhát. Elalvás előtt nyújtózik még egyet és megszépül.
Tegnap egész nap havazott, eleinte kicsit vizes, összetapadt pehelygombócokban, estére aztán, amikor igazán hűlni kezdett az idő, a gombócokból csillogó ezüstszilánk lett, hogy aztán az éjszakai szél mindenből hósivatagot daráljon.
A hóesés azt hazudja, nincsenek problémák a világon. De milyen szépen hazudik.

Fotózni keveset lehetett a hófúvásban, de ha ma kisüt a nap, magammal csábítom Emmát és talán TSB-t is egy tó körüli havas sétára még a Gyémánt Kör előtt. Meglátjuk. Ma végtelen az idő.

Balansz

A nyári szabadság kezdetét leszámítva, azt hiszem, ez a néhány nap Karácsony és Újév között az év legnyugodtabb időszaka számomra. Élvezem, hogy magam oszthatom be az időmet, többnyire magam mármint, mert nyilván vannak családi kötelezettségek is, tanulás a legkisebbel, háztartás, ilyenek, de azért nagyjából mégiscsak én dönthetem el, mikor és mit csinálok.
A napjaim nagy részét egyelőre gyógyulással töltöm, de ma végre nem alszom el a könyveim fölött öt perc után, így legálisan is betudhatom az olvasást terápiaként. Amúgy lázam nincs, de a tegnapi jövés-menésnek köszönhetően a hurut lejjebb húzódott a tüdőm felé, úgyhogy most már köhögök is. Megpróbálom antibiotikum nélkül leküzdeni a betegséget, bár az arcüregemben kezd lerakódni ez-az. Majd meglátjuk, lámpázom sokat, mert délután mindenképpen szeretnék kimenni a friss hóba sétálni egyet a hegyre.
Más. Ma reggel végre jógáztam megint. Csak itthon, de jobb a semminél. Jó volna a vérnyomásommal kezdeni valamit, mert nem szeretnék valami gyógyszeres kezelést. Ha nem változik a helyzet, akkor azért elmegyek dokihoz. Igyekszem szépen lélegezni, de amikor a vérnyomásomra gondolok, rohadt ideges leszek, és ez ugyebár pont nem jó. Vénülök.
Szépen esik a hó, én pedig szeretem magát a hóesést.  Megnyugtat. Ma reggel kaptam egy levelet, az is megnyugtatott. Néha elfelejtem, milyen jó dolog megnyugtató embereket ismerni, és ilyenkor örülök, hogy eszembe juttatják. Az elmúlt néhány hónapban hiányzott ez a kibillenthetetlen nyugalmi pont az életemből. Persze nem az egyébként, tudom jól, csak valahogy felém mindig is ez közvetítődött, ez az én nyugtalanságom csodálatos mértani precízséggel kiszámolt ellenpontja, és ezt tényleg nagyon szerettem. Azt hiszem, hogy én minden látszat ellenére is nagyon szeretem a nyugodt, és megfontolt férfiakat.  Egyszerűen jót tesznek nekem. (Lásd még a régi bejegyzést a szelíd férfiakról, meg a férfiakról úgy általában.)
Más. Tegnap itt voltak az Exeim, ami nem pasikat jelent, ha nem volt tanítványokat. Évek óta eljönnek forralt borozni ilyenkor az ünnepek táján. Örültem, hogy nem a Karácsony előtti őrületben érkeztek, csak kár, hogy betegen találkoztunk. Nagyon helyes gyerekek, mondom rájuk, pedig már 22-23 évesek, de hát a mai napig homlokra ragasztósat kell játszani velük. Ahogy idősödnek, egyre jobb a játék, mert egyre kevesebb a sértődés, és egyre jobb a humoruk. Tegnap Mága Zoltán bizonyult megoldhatatlan rejtélynek az egyik fiú számára. Érdekes, hogy amennyire nem kedveli a vendégeket Tigris úgy általában, velük egész jóban van. És persze fél tizenegykor alig lehetett őket kirugdosni. Mindig akad, aki nálunk akarna aludni. Viccesek.
Most hogy feltöltöttem a képeket a gépemre, látom milyen sok emberrel találkoztam decemberben. Jó, és fontos dolog ez, mert néha meg úgy érzem, megőrülök a sok ostoba, kioktató, korlátolt gondolkodású embertől, akibe belebotlom. Még egy olyan oldalon is, ahol pedig éppen hogy állítólag olvasó emberek beszélgetnek egymással. Na mindegy. Nem minden hülyeség az én ügyem.
Más nincs. Ma gyógyulás és olvasás van tervben. holnap jóga és Gyémánt Kör, kedden mozi és randi Ristjanával. Meg is kell vele beszélnem, mikor alszom nála januárban.

Pszeudo Betlehem, Hungary

Ha lenne egy rádióm, és én lennék a GI Jane, akkor a frissen kopaszra borotvált fejemmel most simán beleüvölthetném a rádióba a nemtom éppen milyen frontról, hogy: christmasover  kilenc óránál - out, de egyrészt nem vagyok se kopasz, se GI Jane, se rádióm nincsen, illetve van, de abba meg felesleges beleüvölteni,  sőt mostanában bekapcsolni se nagyon érdemes. Az viszont megmásíthatatlan tény, hogy vége a Karácsonynak, úgyhogy ismét megnyugodhatunk, a Kisjézus megszületett, idén is elmentek hozzá a Háromkirályok, meg a pásztorok, megettük a beiglit, meg a halat, a kisdednek pedig van pár hete felnőni, amíg ismét keresztre nem feszíti a világ Nagypénteken, hogy aztán nagy örömünkre ismét feltámadhasson. Végeredményben a kereszténység egy igen pozitív és megnyugtató dolog, hiszen az egyházi év feltámadás utáni szakasza hosszabb, mint a születéstől halálig tartó idő. Nem hazudunk, ez helyes, leképezzük a valóságot.
Ahhoz képest, hogy gyerekként nekem a Karácsony volt a number one ünnep, mára alaposan megkopott a fénye, és hogy ez nem az égősor miatt van, az is biztos. Öregszem, a világ is öregszik, és nincs már se az az izgalom, se az a csillogás, mint régen. Ezt most nem feltétlenül a nosztalgia mondatja velem, bár nyilván az is közrejátszik, hanem valami más, valami csömör a materiális javak, a csomagolópapírok, a lazac, a most már valahogy mindig túlzónak érzett ajándékok, és a kényszeredett családi összejövetelek iránt. Pedig igyekszik az ember, főleg a gyerekek miatt, hogy jó legyen, igazi élmény, igazi együttlét, de ez nem tud mindig egyetlen emberen múlni.
Valami megújulás kellene ebben is, talán ha elhatároznánk, hogy nem eszünk és nem iszunk többet, mint egyébként, hogy nem veszünk egymásnak semmit ajándékba, csak az együttlét örömét fényesítgetjük addig, amíg bevilágítja a hosszú, téli estét, és talán ha a beszélgetések hosszában, és nem a felvert tejszínhab magasságában mérnénk a háziasszonyi elégedettséget. Tudom, lehet erre azt mondani, van is benne igazság sok, hogy ha a karácsony nekem nem elég jó, akkor az az én hibám, tessek változtatni az életemen. Jó, értem, de az a helyzet, hogy én már nem is akarok olyan régi, klasszikusan gondtalan Karácsonyt, mert ... mert talán szégyellném. Olyan korban élünk, (édes Istenem, ez a fordulat is milyen megszokott és jelentését veszített már, minden szavunk elhasználódik a kétségbeesésben,) hogy szégyellni lehet, ha van mit a fa alá rakni, ha meleg van a szobában, ha több az étel, mint amennyit meg tudunk enni, és ha nem fázik a lábunk a cipőben.
Minden plusz szégyen forrása lett, és ez nem jó, mert ha jobban működne a világ, a kis plusz éppen motiválhatna is, indíthatná az embert kitartóbb törekvésre, picivel több, lelkiismeretesebb munkára. Tudom, ma a matematika nem csak nálunk kegyetlen, szinte mindenhol úgy van a világban, hogy ami pluszként mutatkozik, annak sokszorosát élik meg mások hiányként. Én ennek a hiánynak a tiszteletét és tudatosítását gondolom ma a kereszténység egyik alapkövének. (A másiknak az egymás feltétel nélküli elfogadását, de ezt most tényleg hagyjuk.)
Aki ma vezető pozíciót tölt be bárhol, legyen az egyházi vagy világi hivatal,  és ennek nincsen tudatában, vagy nem törődik vele, azt nem hogy kereszténynek, de józanul gondolkodó, felelős embernek sem tudom tartani. Az az ember meggondolatlan, nem rendelkezik megfelelő intelligenciával, és rossz példát mutat, vagyis nem hasznára, hanem kárára van a közösségnek. Az az ember rossz úton halad.
Nem valami romantikus világmegváltásról vagy szuperhősökről beszélek, hanem olyan egyszerű dologról, mint a szegénység; egészen pontosan leginkább az itthoni szegénységről, ami mintha nap mint nap egyre sötétebb és kilátástalanabb gödröt ásna az ország alá. Az otthontalanságról beszélek, az ételosztáskor sorban álló százakról, az éhes gyerekekről, és a magukra hagyott emberekről. Most mondhatnám azt is, nagyon komoly hittel, hogy hű de jó, mi vagyunk itt a betlehemi csoda, kérem szépen, Európa közepén, mert ebben az országban legalább százezer Jézus él, és mérget vennék rá, hogy idén Szenteste is született legalább egy kisded, ha nem is istállóban,  de legalábbis egy földpadlós, komfort nélküli házban.
A világ olyan, amilyen, ezt én is tudom. Nem vagyunk egyenlőek, nem is voltunk soha, mert a homo sapiens egyszerre gondolkodó és ösztöneinek engedelmeskedő lény, számára a morál szerzett képesség, tanult viselkedésforma. Éppen ezért fontos, hogy legyen tere ennek a tanulásnak.  A segítséget, az önmagunkon túlmutató gondolatokat csak másoktól lehet ellesni, és ez akkor is a mi felelősségünk, ha ez nekünk egyáltalán nem tetszik.
Azt hiszem, a Karácsony továbbra is az egyik legszebb ünnep, mert a reményről szól, csak mostanában máshogyan kell ünnepelni: mondjuk több jóakarattal, sokkal több odafigyeléssel, és jóval szerényebben, mert attól tartok, ha nem jól csináljuk a dolgunk, Isten országának ugyan nem lesz vége, a miénknek viszont elég hamar.
Persze erről szebben és okosabban sokan írtak az elmúlt napokban. Tessenek őket olvasni.

Színelmélet

Mostanában mindenféle színű leveleket kapok. Régen azt hittem, a betű mind fekete, a lap meg fehér, de tévedtem. Persze sokszor csak elképzelem a színeket: a tavaszi madársárgát, a távoli dzsunkák napfestette szépiaaranyát, a kilátástalanság acélszürkéjét, a vágy néma vérvörösét, a selyem bőrszínét, a gyász hófehérjét, a tanácstalanság földbarnáját. Megszoktam már a képzelet színeit.
Nemrég igazi fenyőzöld szavakat kaptam, amiket a karácsonynak tudtam be, a zöld szavak mellé láthatatlanul írt arany szavakat pedig a szeretetnek, amihez hozzágondoltam még a régvolt ölelés gyengéd vászonfehérjét, az értő csendet, és a nyári víz felszínének mozdulatlan, áttetsző zöldeskékjét a közös hajnalból. Feketével válaszoltam, mert az időt mégsem lehet becsapni, és aminek vége van, annak vége van, az végül csak árnyék marad a falon, de azért, mint régen a kódexmásolók, a betűk szélét a nem múló szeretet aranyával festettem meg.. Magunknak nem érdemes hazudni.

Annyi szín van, és a világ minden pillanatban másik színt ölt magára. Amit leírsz, abban látom a színeid, amit nem, abban is, mert a csend az bizony éppen olyan sokszínű, mint a szó. Arra gondolok, talán éppen ezért kell most színesben fotóznom, hogy még jobban lássam a színeket, de azért őszinte leszek, örülök a közelítő hónak.

A fehérben, a halál és a születés, a gyász és az esküvő, a születő és a távozó lélek színében még minden szín benne lakik. Abból még végtelen és szabad a választás.

Boldogkarácsony

Tegnap este annyi minden jutott eszembe ezekkel az egymáshoz ragasztott szavakkal kapcsolatban - boldogkarácsony, boldogújév. Például az, hogy ha Homérosz ma élne, akkor ilyesmiket írna a rózsásujjú hajnal helyett. Elvárt világkép: hízottangyalok, rántotthús, diósbeigli.
Ahogy öregszem, egyre kevésbé látom a kiválasztott ünnepnapok jelentőségét, és egyre türelmetlenebb vagyok az üres külsőségekkel szemben. A saját ürességemmel szemben is, csak hogy nehogy félreértsen valaki.
Olvasom Gyuri tegnapi posztját, amiben Órigenészt idézi, és nem csodálkozom, hogy a mennyei seregek is belefáradnak a dolgukba. Hát igen, ebbe a hülye világba még az Úristen is belefárad néha.
Ha reggel írom meg a mai posztot, akkor nyilván valami nagyon szarkasztikus szöveg állna itt most, a hirtelen berúgó férfiakról, a nagyothalló anyámról, a nyüzsgő, de meghatott gyerekekről, meg egy frankó kis megfázásról, amitől reggelre elment minden hangom. Ez utóbbiból értő barátaim nyilván le is vonnák a megfelelő következtetést.
Mindegy, mostanra a fejem búbjáig takony tölti ki a koponyámat, és egy kicsit talán másképp is látom a világot. Nem a karácsonyt, hanem az embereket. Hogy mennyire könnyű és nehéz szeretni egyszerre. Én pontosan így vagyok ezzel. Van, akiket olyan könnyen szeretek, másokat meg rohadt nehezen, és ezen nem változtat a karácsony sem.

Más. Néha úgy érzem, kevesebbet kellene beszélnem. Ez alatt az írást is értem. Mások olyan kevés szóval boldogulnak, én meg mindig csak beszélek. A csend nekem nem könnyű műfaj. Nem is vagyok benne jó. Nem azért, mert nem értem a csendet, hanem ... hát mit tudom én, jobban szeretem a kimondott dolgokat. Természetesebbnek gondolom.

Karácsony van. Kaptam egy tök jó félprofi fényképezőgépet, ami nem csinál fekete-fehér képeket. Mindegy, Körte annak idején azt mondta, az eszköz nem számít, és én igyekszem magam ehhez tartani. Beleolvastam Fanni naplójába. Nem tudom, hogyan is ildomos olvasni egy naplót, de kedvet kaptam egy tök privát napló írásához. Amúgy ezt tanácsolta Duende is. Lehet, hogy jót is tenne.

Más nincs. Voltam misén, a pap vagy be volt tépve, vagy olvasta a Pápa nyilatkozatát, és elzáródott egy agyi ere. Életem legszürreálisabb miséje volt, az biztos. Visszasírom Laci letisztult miséit, meg egyáltalán Somogysámsont is. Tegnap kiderült, hogy a sógorom is volt velem ott, és hogy mi ismerünk egy Dani nevű srácot, aki valami fordító is volt, és állítólag nálunk is aludt egyszer. Miért nincs nekem ezekről a dolgokról semmi emlékem? Lehet, hogy az életem felét elfelejtem? Szörnyű. Tényleg nem ártana egy napló. Nem akarom elfelejteni az életem.

Na jó, állítólag vasárnapra megjön a hó. Mehetek természetfotózni az új géppel. Király.

Mikor lesz az már? - Karácsonyi változat

(A kép a http://www.homelessofbudapest.hu/ oldalról való. Nézz körül náluk.)

Titkos éj ez. Nézd az égnek
széle, mintha papír volna,
felhasadt, és egy mély kútba
láthatunk, hol Isten útja
eltűnik szemünk elől...
(Borbély Szilárd)

Erre gyere, amerre én,
Amerre utat mutat a csillag,
Erre gyere, amerre én,
Magammal viszlek.

Olyan régen történt ez, hogy a napjára sem emlékszik senki, de még a helyet is csak próbálgatják a mesemondók, mert bizonyosság, mint sokan, akik történeteket írunk néha, tudjuk, csak önmagunk számára lehet. Ettől függetlenül egyben azért megegyeznek mind, akik valaha írni tartották fontosnak erről az éjszakáról, hogy a történet egy gyermek születésével kezdődött.
Ennek a gyermeknek a történetét általában szépnek írják le, a szülő anya ezekben a történetekben nem sikoltozik szülés közben, nem adódnak komplikációk, és a gyermek Apgar értékéről sem emlékeznek meg, nyilván mert Virginia Apgar akkoriban még meg sem született. József nem morcos, hogy a csecsemő éjszakánként ordít, Máriának nincs különösebb gondja a szoptatással, nem gyulladnak be a tejcsatornái, a kis Jézus pedig nem hasfájós, fogzáskor nem nyűgös, kamaszkorában nem beszél vissza a szülőknek, és nem graffitizi össze a lépcsőházat. Egészségügyi gondjai sincsenek, nem lúdtalpas, nem kap tüdőgyulladást, nem folyik az orra, és focizás közben nem szakad el a bokaszalagja. Az iskolában nem okoz gondot, a Jézus élete kutatók egyike sem tud eltitkolt jegyekről, esetleg osztályfőnöki intőkről.
Az első pillantásra meglehetősen unalmas történet, később lesz érdekessé, amikor a fiatalember nem hajlandó beilleszkedni a társadalomba, amikor nem akarja elfogadni a mindenki által követett normákat, amikor nem akar vagyont és pozíciót szerezni, amikor inkább él az utcán, inkább akar szabad lenni, és egyáltalán szívesebben él olyan értékek mentén, amelyek nem válthatók pénzre, ruhára, laptopra vagy éppen befektetési jegyre. Ekkor azonban a társadalom kiveti őt magából.
Való igaz, az emberré lett gyermek nem volt sikerorientált, a maga feje után ment, nem akart megfelelni mások elvárásainak, és ezt nem is titkolta el. Devianciájával olyannyira magára haragította azokat, akik nem ismerték csak a tárgyak, csak az anyagi lét örömeit, hogy egy meleg tavaszi napon megölték. Mert az igazi történetek mindig egy gyermek születésével kezdődnek, és egy ember halálával érnek véget.
Érdekes és tanulságos történet ez, és talán nem is olyan nagy csoda, hogy csak sok évvel a főhős halála után lett belőle bestseller.  Ezt a történetet viszont a mai napig szívesen mesélik, szívesen festik meg, vagy éneklik el, mégis minden mesélésben, minden festményben és minden dalban benne felejtődik valami várakozás. A várakozás az igaz gyermek, az igaz ember, a Messiás eljövetelére, és ami nem más, mint elvágyódás. Az ember Isten utáni vágyakozása, ami mindig a születéssel kezdődik, és a halállal teljesedik be, és talán azért is szeretjük ezt a történetet olyan nagyon, mert elhomályosítja azt a kényelmetlen tényt, hogy éppen a halál az a pillanat, amikor az ember végre elrugaszkodhat az Úr felé.
Az ember gyáva. A kényelemről, a melegről, a jó ételekről nincs kedve lemondani, ugyanakkor meghalni sincs kedve még,  mert valahol mélyen, minden gyarlósága ellenére is, pontosan tudja, hogy az öröm, nem az anyagi javak iránt érzett egyirányú öröm, hanem a szeretet kétirányú öröme, Istenhez viszi közelebb.
Karácsonykor egy gyermek születésének történetét meséljük, ami nem a gyermek, hanem saját magunk miatt fontos. Hogy emlékeztessük magunkat arra, ami utat mutat a sötétben - minden gyermek egyetlen küldetéssel születik erre a világra: hogy szeressen.
Minden megszülető gyermek Messiás, minden hajléktalan, nincstelen, éhező ember Jézus, minden ember Megváltó. Karácsonykor is, mint minden más napján az évnek, egymásra várunk, és önmagunkat adjuk ajándékba önmagunk és Isten örömére. Csak így lehet.
Boldog Karácsonyt!

Maradok

Maradok még. Szerencse kérdése is talán, de biztosan kegyelmi kérdés is, kit mikor bocsátanak el innen. Nem tudok magyarázatot rá, mert nem érdem kérdése, mennyi idő jut - vannak tökéletesek, akiknek kevés idő adatik, és vannak, akik sok hibát vétenek, mégis hosszú ideig élnek. Vagy éppen fordítva, mert nincs általános érvény, nincs semmi, csak annak az akarata van, akire a világot rábízták. Indokoltan vagy indokolatlanul elkoptatott szavak jutnak eszembe, mint a szeretet vagy a barátság.
Olyan közel kaszál a halál mostanában, hogy az ember kénytelen előre nézni egy kicsit az úton. Nem, nincsenek illúzióim, tudom, hogy olyan nagyon hosszú utat nem rajzolt nekem az Úristen a tenyerére, és nem is vagyok elégedetlen azzal, amennyi idő adatik, mert nem gondolom, hogy több kellene, egyszerűen csak a rossz időbeosztásom miatt aggódom.
Nem sokan voltunk osztálytalálkozón, összesen öt nő, meg Zé úr beugrott a végére egy kicsit, szóval inkább női buli volt. Az ötből egy valami antioxidáns és immunerősítő injekciót bök magába minden nap daganatos betegség miatt, egy másik lány férje teszi ugyanezt a melanómája miatt. Nem vagyunk ötven évesek, de ketten elváltak, egyikük külföldre menekült és férfit látni sem akar, hárman házasságban élünk, de ugyanazzal küzdünk mindannyian, sok gyerek, nagy érzelmi terhelés, férjek tulajdonképpen sehol, mintha mindenki menekülőre fogta volna.  Ki rákba, ki maratonfutásba, ki alkoholba, ki munkába. Egy kicsit ijesztő.
Amúgy jó beszélgetés volt, sokat nevettünk, volt komolykodás is, szakmázás is (orvos, tanár, óvónő, bíró volt a felhozatal), és volt vérre menő vita a kirekesztésről. Még mindig én vagyok a legtoleránsabb. Nem örülök. Persze volt nosztalgia is, hát tényleg vicces, mennyire másképp emlékszik a dolgokra mindenki. Én például alig emlékszem pasikra, pedig Jé szerint volt valami futó románcom valami rokonával, akinek még a neve sem rémlik, nem hogy a liezon. Nem tudom. Valami listát kell írnom most már.
A mellettem ülő lánnyal nővel (de hülyén hangzik), aki doki, kicsit persze betegségekről is dumáltunk. Szerinte a jóga nekem nem jó, nem árt mondjuk, de többet segítene a gyaloglás. És persze kiszúrta a pajzsmirigyem is, úgyhogy meg kellett ígérnem, hogy visszamegyek Szalai doktorhoz. Megígértem. Úgyis rég láttam.
A gyér létszám ellenére elég sokáig maradtunk, és mikor kijöttünk az étteremből pont leszakadt az ég. Furcsa volt decemberben a dörgés és a jégdarabok, az időjárás is hülye. Megígértük, hogy tavasszal Jé-ék szántódi teraszáról megnézzük a Balatont. Öregszünk, azt hiszem, és öregségünkre megint fontosak leszünk egymásnak.
Más. Tegnap szünet ide vagy oda, ágynak estem. Pontosabban szomatizáltam magamnak egy sokk közeli állapotot. Délutánra nagyjából odáig jutottam, mint két éve nyáron, de most nem volt kedvem semmiféle közfinanszírozott Ozorához, úgyhogy előástam az évek óta nem látott homeopátiás szereimet, és bevettem némi vérzéscsökkentő bogyót, meg egy vastablettát. Ettől legalább sikerült lábra állni. Nem komoly ez az egész, nem kell aggódni, sajnos tipikus tünete ez a hormonfogyott nőknek, de tud kellemetlen, és olykor veszélyes is lenni.
Este aztán beszéltem egy nagyon kedves nővel, úgy képzeljük el, hogy tök olyan mint én, csak fordított színekben: gyönyörű fekete haja van, és hófehér cicája. Ő aztán ajánlott gyógynövény alapú cseppeket, pont volt is itthon belőle. Jobb ötletem nincs, semmi kedvem kórházban tölteni a napjaimat.
Amúgy TSB is beteg volt hétvégén, megfázott vagy mi. Jó kis tanáremberek vagyunk, szüntben jön ránk a betegeskedés. Na jó, remélem, holnapra összeszedjük magunkat, mert napok óta nem csináltam semmi érdemlegest. Nem takarítottam, nem sütöttem, tegnap nem mentem el Juditékhoz ajándékot készíteni, nem hoztam el Emma ajándékát és nem is vasaltam. Talán ma. Holnap meg karácsonyozunk a lányokkal. Nincs is karácsonyi hangulatom. Igaz, nem is kötöm fel magam. Erről is olvastam egy jó cikket tegnap Kiss Ádám tollából. (Amúgy ki az a Kiss Ádám?) Na mindegy. Ma cikkeket fogok olvasni, dolgozni viszont még biztosan nem. (Bocsika, Ristjana.)
Más nincs. Tom Waitset hallgatok.

Reggelek

Állítólag a nyújtózkodás kifejezetten életmentő dolog reggelente, de nekem még ennél is több. Egy jó, értsd igazán lassú, igazán el nem sietett, nyújtózás a végtelen látogatásával is felér, hiszen nyújtózáskor kinyúlik az ember a mostból a leszbe és a voltba. Mintha kilépne a téridő kontinuumból valami kozmikus térbe és időbe.
Szeretek nyújtózkodni reggelente. A lassú reggel amúgy is fontos, nekem idő kell ahhoz, hogy megkeressem a lélegzetem, összeszedjem az ízületeimet, és megpróbáljam elképzelni, hogyan vált gyorsabb tempóra a keringésem, hogyan élesztgeti a vérem a függőágyből kikecmeregni készülő idegsejteket. Igen, reggelente szeretek csak úgy feküdni egy darabig, ritkán az ágyban, inkább a jógamatracon, mert az olyan kemény, hogy a csigolyáim maguktól megtalálják a helyüket, és szeretem hagyni, hogy a gondolataim menjenek a maguk útján.
Minden napszaknak megvan a maga varázsa, tudom, de én néhány éve (évtizede?) inkább reggeli ember lettem. Reggel sokkal gyakrabban mosolygok, és kevésbé idegesít a világ, mert csendesebb és egyszerűbb. Általában szeretkezni is reggel szeretek jobban, szép ráérősen, lassan, aztán zuhanyzás után visszabújni az ágyba, és ilyenkor még az is elő tud fordulni, hogy visszaalszom egy kis időre, és keresek magamnak egy kedves, szörnymentes álmot.
Persze ehhez végtelen, délelőttbe futó idő kell, sok fény, sok csend, kevés ember, zéró tennivaló és egy jó könyv sem árt. Mennyivel jobb ember lennék, ha ilyenek lenne minden reggelem. (És milyen jó lenne, ha tudnék írni.)

Augenblicke der Freude

Nem kell megijedni, nem német nyelvű posztok következnek, pusztán csak pont ahhoz a teafilterhez volt most kedvem reggel, amire ezt írták. Talán vágyakozásból, hogy ne csak a rossz legyen, meg a sötét kétségbeesés az engem körülvevő halálhírek miatt, vagy talán belátásból, mert (nem fatalizmus vagy egyebek miatt, de) nem gondolnám, hogy nekem örök, végeérhetetlen boldogságot mértek ki az égiek. Biztos van annak is valami oka, kozmikus, egyéni, nem tudom, hogy bizonyos emberek szomorúbbak, mint mások.
Én például szomorú gyereknek születtem. Korán kikéretőztem anyám hasából, talán már ott se volt kedvemre a világ, nem tudom, de mindegy is, mert idekint se sok örömet találtam benne. Koraszülöttként, apám nagy szomorúságára, kicsi, izgága, és folyton síró csecsemő lettem, hogy aztán később óvodásnak szellemlátóvá, iskolásnak melankolikussá, kamasznak pedig depresszióssá lépjek elő. Nem azért, mert rossz emberek vettek körül, hanem mert ilyen vagyok, de ezzel egy percig sem állítom, hogy nem tudok vidám lenni, hogy kizökkenthetetlenül boldogtalan vagyok, pláne nem azt, hogy örömtelen.
Tudok örülni, tudok vidám lenni, szeretek is, a nevetés a földi élet nagy találmánya, igazi gyógyszer mindenre, és igen, sokszor vagyok boldog is, még ha ezt nem is tudom valami örök betépettség és üdvözült mosoly formájában prezentálni a mindennapjaimban. Számomra nincs, sosem volt valami egynemű boldogságtömb, minden napomat átszövik a szomorúság üvegszerű, hideg szálai, túlérzékenység ez, gondolom, így aztán jobb híján az öröm pillanataiból vonom ki a boldogság apró morzsáit, és rakosgatom, gyűjtögetem öntőformába, hogy a halál pillanatában majd azt mondhassam, minden szomorúság és velem született melankólia ellenére is boldognak mondhatom az életet.
Tegnap Gofri osztálykarácsonyán az volt a feladat, hogy az ajándék átadása előtt az ajándékozottat jellemeznie kellett az ajándékozónak egy színnel, egy növénnyel és egy állattal. Az engem húzó kislánytól csodaszép, és rendkívül pontos ajándékot kaptam, egy varázsmintákkal díszített fém könyvjelzőt, aminek a könyvből kilógó végén egy bagoly fityeg, meg valami kövecskék, amik állítólag az én horoszkópom kövei. Talán még soha nem kaptam ennyire figyelmes ajándékot egy teljesen ismeretlen embertől, de a jellemzésem különösen érdekes volt. A lány azt mondta, ha szín lennék, valami nagyon sötét szín, fekete leginkább, ha növény, akkor egy ég felé törekvő növény, talán az ágait az ég felé nyújtogató fa (ha jól emlékszem), de állatot nem tudott mondani, és én sem nagyon tudom, milyen állat lennék igazából. Isten kísérleti egere?

Más. Ma osztálytalálkozó lesz. Huszonnyolc éves. Hát mit mondjak, ez egy ilyen osztály. Mindig akkor találkozunk, amikor éppen ránk jön. Így aztán az se nagy gáz, ha nem mindenki van ott. Most például talán ha tízen, de van azért, aki éppen a találkozó miatt jön haza külföldről. Sosem haragszunk azokra sem, akiknek nincs kedve, ideje eljönni, hiszen szanaszét vagyunk a világban.
Holnap délután Juditékhoz megyünk karácsonyi ajándékot készíteni, nagy terveim vannak, de ha nem jönnek össze, nem fogom bánni azt sem. Karácsony előtt még mindenképpen találkozom Emmával, hiszen az ajándékát még nem adtam oda neki, és persze TSB-vel és Mihállyal, akikkel tegnap megegyeztünk, hogy egy tó körüli sétával kötjük össze a karácsonyozást. Hogy ajándékozunk-e akkor, vagy nem leszünk (leszek) kész minden ajándékkal, az majd kiderül. Ajándékozni ugyanis bármikor lehet.
Más nincs. Igyekszem belelassulni az öröm pillanataiba.

Estéink 1.3

Jól van, ezt is megértük megint, a téli szünet előtti utolsó tanítási napot, a Sweet Sixteen lista napját, a szabadság kezdetét. A tradícióknak megfelelően osztály- és iskolai karácsony lesz a mai program, aztán hazajövök és kialszom magam.
A tegnap esti szaloncukor-készítő projektest a résztvevők többségének fáradtsága ellenére is jól sikerült. Már hogy szerintem legalábbis, de remélem, ők sem gondolják ezt másképp. Amúgy abban hamar megegyeztünk, hogy ennek a tevékenységnek a monotóniáját nemigen tudja feledtetni még a kiváló társaság sem. Olyannyira, hogy a pihentebb résztvevők máris kigondolták, mivel lehetne mindezt űberelni mondjuk jövőre: zizikészítés (de ebben az esetben a rizst nekünk kell puffasztani) vagy Francia drazsé gyártás.
A jó kis unalmas elfoglaltság mellett persze szabadon szárnyalhattak a gondolatok, Szeszil például, mert ő már csak egy ilyen kreatív és főző szellem (na, nem szellem, de remélem, világos), legalább száz alternatív receptet kitalált ott helyben, a legdurvább talán a szalonnás változat volt, de ezt már csak azután, hogy a munka előtti kötelező zsíroskenyér bármivel és pálinkával projektet letudtuk. Jegyzem meg, Szeszil a pálinka részt kihagyta, csak teázott egész este, mégsem lógott ki ebből a mi kis társaságunkból. Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy nem a szesz miatt vagyunk lököttek.
Egyébként az este hangulatáról sokat elárul, hogy nagyjából az első negyed órában már a biodrogoknál tartottunk, merthogy Mihály mégiscsak kémikus. Remélem egyébként a hajszoltság ellenére sem lesz rossz emlék az este, és ma már mindenki inkább megörül a szalonczukorkák látványának, mint megőrül tőlük. Azt hiszem, amikor csinálja az ember, akkor rá sem tud nézni, benne van az orrában a csokoládé illata, de másnap már tényleg nagyon finom. Be kell vallanom, bár harmadik éve készítem, leginkább ajándékba, valahogy sosem lesz kevésbé unalmas a munka része, viszont, hogy Emmát idézzem, legalább nagyon drága.
Végül a félig-meddig délutáninak tervezett Czukor Szalon rendezvénye tizenegy körül ért véget, de végül mindenki elvitte a cukorkáját, és hazaküzdötte magát valahogy. Mihály most hívott, de kiderült, hogy csak ráfeküdt a telefonjára. Kicsit fáradtak vagyunk, azt hiszem.
Na jó, más nincs. Mindjárt ráérek olvasni, filmeket nézni, írni, és törődni magammal. Holnap osztálytalálkozó, vasárnap Judithoz megyünk bastlizni, hétfőn vagy kedden pedig még találkozom Emmával is, meg a teraszos nőkkel, hogy karácsonyozzunk egyet ebben a szép tavaszi időben.
Képek vannak a Facebookon, de nem Izabellánál..

Úttalan

Inkább ne olvasd el. Káromkodom. Csúnyán.
Nem tudom, hol kezdjem, mert vannak napok, amikor nem kezdődik semmi, csak végződnek a dolgok, de azok legalább rosszul. Ilyenkor az emberre úgy borulnak rá a világ dolgai, hogy nincs előrejelzés, csak az ütést érzed a koponyádon. Talán kellene egy hálózat, vagy egy számítógéphez bekötött rendszer, ami érzékeli a világtörténések hullámait, és gondoskodik arról, hogy időben megszólaljon valami kibaszott sziréna az agyadban, és legyen időd elásni magad mielőtt szétrobban a világ. (Nyilván ennek semmi jelentősége, de komfortosabb az érzet.)
Vannak ezek a hülye viccek a fokozásról - hülye, hülyébb, leghülyébb, de a tegnapi nap a skála legvégén kapna helyet, az biztos. A reggeli alapnyűgösségre délután alaposan rádolgoztam a konyhában, mert semmit nem találtam, mindig csak pont egy fél hozzávalóról feledkeztem meg a vásárláskor, és minden kiesett a kezemből.
Aztán amikor hazajött a legkisebbik cserkészetről, kicsit beszélgettünk, mert végre volt idő, és viharsebesen kiderült, hogy ja, nem arról van ám szó, hogy azért nincs kedve a hatosztályoshoz, mert jobb ott, ahol van, hanem mert fél, hogy megutálják a mostani tanárai. Miután ezen jól felhúztam magam, mert szerintem félelmet kelteni nincs joguk a gyerekben, gondoltam, gyorsan korrigálunk még egyet, letöltjük a jelentkezési lapot satöbbi, de hiába, mert már lecsúsztunk a határidőről. A decemberi őrületben egyszerűen elfelejtettem. Nem hittem el, hogy ennyire hülye vagyok, és de. Egyszer már levegőt felejtenék el venni, komolyan mondom, mindenkinek jobb lenne úgy.
Jó, az ember persze kibőgi magát, aztán eljut a minden mindegy állapotba, de azért ebben a történetben, ahol az én balfaszságomat nem menti semmi, van még pár résztvevő. Először is, hogyan lehetséges az, hogy olyasmikkel tömik a gyerek fejét a tanárai, hogy neki az új helyen nem lesz jó, ő ott nem lesz senki, meg csak a jó ég tudja még mivel, amitől pont annyira szorong, hogy nem megy el az előkészítőre? Az érzelmi zsarolás megengedett eszköz a gyerekek intézményben tartására manapság? Most őszintén, csak nekem okoz erkölcsi dilemmát, hogy hazudni kellene megtanítanom, mert különben megnehezítik az életét? Ja, és ezt úgy, hogy az általános iskolának és a giminek ugyanaz a fenntartója, mindkettő katolikus iskola, ahol a szeretet, a megértés, meg a szolgálat a fontos. Állítólag. Szóval mindenki menjen a picsába, az élen velem persze, és maradjon is ott az idők végezetéig.
Hát ilyen kiváló hangulatban telt az estém, de legalább berúgtam volna, akkor most tudnám, mitől vagyok szarul. A sütemények amúgy elkészültek, bár a stollen készítése közben sikerült szétvágni az ujjam egy jó kis recés késsel, így legalább lassan gyógyul az a fél centi mély seb a hüvelykujjamon. Szerintem csak azért nem vágtam le az ujjam végül, mert ott volt útban a körmöm. Érdekes az agy működése, a fájdalomcsillapítás azonnali. Pedig most jól jött volna, ha rögtön érzem, hogy az ellenállás, az nem a töltelékben lévő mazsola volt, hanem a saját húsom. Nem baj, szerencsére az ujj nem túl vérzékeny terület. Nem kell összevarrni, mert jó szorosan bekötöztem, előtte meg lefertőtlenítettem némi lejárt Betadinnal. Ez is milyen hülyeség, a jód az jód.
Más. Előkerült Eduardus, írt levelet, de nincs jól. Ez is egy egyszerű történet vessző összeomlás változat. Nem tudok segíteni. Szeretnék, de nem tudom, hol és hogyan lehetne. Valószínűleg nem lehet. Hogy egy kibaszott angyal nem jár arra, azért az is hihetetlen.
Amúgy egy rakás dolgot nem csináltam meg, amit meg kellett volna. Nem fizettem be a gyerek menzáját, mert elfelejtettem. Nem készült el pár mára tervezett ajándék. Nem találtam dobozt a ma búcsúzó kolléganőnk ajándékának, amit nem én vettem meg, hanem a fiatalok, és ezért nem pont olyan, és nem annyiba került, mint gondoltam. Milyen tök jó, hogy inkább itthon maradtam sütni, és ujjat nyiszálni, de tényleg.
Jó, ha össze tudom szedni magam, akkor elmegyek jógára, és csak aztán megyek a tárgyalásra, ami nem tudom, meddig tart, de Joe beugrik az órámra szívességből. Délután munkahelyi karácsony.
Innom kellene napi huszonnégy órában, hetente hét nap, akkor talán nem érzékelnék a világból semmit. Vagy elmenni egy olyan helyre, ahová nem vezet út, és nem jelöli tábla.
Ma este jönnek a lányok, mert szalonczukrot csinálunk. A világban kevés jó dolog maradt érintetlen, de ők oda tartoznak. Örülök, hogy legalább a barátságaim működnek még.

Estéink 1.2

Elég nyűgös napok vannak. Egyrészt mindenki meg van kicsit zakkanva a melegtől, másrészt a stressztől is, szóval ha lehet kérni, nagyon gyorsan legyen mínusz kettő és hó és Karácsony, és kuss. Köszi.

Az iskola momentán nem túl lelkesítő. Van az alvós csoportom, a mármindegy csoportom, az öntudatoshülye csoportom, a hánymásdopercvanmégérettségiig csoportom, a noinglis csoportom, meg a normáliséélienek. Nem mondanám se felhőtlennek, se pedagógiailag kezelhetőnek a napjaimat. Tegnap például egy pillanatra komolyan megfordult a fejemben, hogy egy öntudatoshülye versenyzőnek minden kis csinos hajszálát leordítom a fejbőréről, de aztán nem. Az embernek muszáj tisztában lennie az erei rugalmasságával.
Más. Az itthon sem egyszerű. A kiskamasz kor (vagy a kamasz kor eleje?) rohadt idegesítő. Ha van korosztály, amivel nehezen boldogulok, az pont ez. Itthon ordítoztam. Az ember szívesebben kap infarktust vagy agyvérzést a biztonságos otthonában. El kellene mennem laborba végre.

Más. Tegnap este TSB-nél voltak a legendás, mézeskalácssütő exei. Elég ijesztő, hogy már 25 évesek, de különben meg mindig jó őket látni. Nagyjából ugyanaz a 10-12 ember jön évek óta, én meg nagyon örülök, hogy engem is hívnak az utóbbi négy (öt????) évben. Érdekes nézni ezeket a fiatalokat, az évek alatt hogyan komolyodnak meg, hogy szedi szét és rakja össze őket az élet. Arra jutottam, hogy rohadt nehéz ma huszonévesnek lenni, és a simább és feszesebb bőrön, meg a nagyobb teherbíráson kívül hirtelen nem is sikerült megirigyelnem a fiatalságukat. Az egyik lány azt mesélte, már majdnem blogot kezdett írni az álláskeresésről, annyira elege volt. Sajnos az emberből a megaláztatás farag felnőttet manapság. Nem tetszik.

Amúgy jó hangulatú este volt, de nem bánom, hogy ma itthon maradok, és készülődhetek egy kicsit az iskolai karácsonyokra. Szerintem momentán az lenne egy nagy ajándék nekem, ha nem kellene öt adag sütit sütnöm ide is, meg oda is, meg ilyen teadélutánra, meg amolyan karácsonyi ünnepségre, meg a tanárnéniknek, meg a ... nem azért, tényleg szívesen csinálom, csak ugye sokáig tart, pláne, ha fáradt az ember. És még a húzottjaim ajándékát is tető alá kell hozni ma. Az se terhes, azt is szívesen persze, csak lenne még egy életem. Azt hiszem, a barátok ajándékai majd hétvégén készülnek el, mert egyrészt aludni is kell valamikor, másrészt meg úgyis megyünk Juditékhoz bastlizni, Nagyon régen csináltam linómetszetet, azt mindenképpen szeretném kipróbálni.

Más. Eduardusnak nyoma sincs, olvasni egy perc időm sincs, esik az eső, anyámnak még nem vettem ajándékot, és dolgoznom kell, pedig egymillió fontos dolgom lenne itthon. Mindegy, le van szarva, akkor sem stresszelek, hanem listát írok. Az olyan vigasztaló, amikor valamit kihúz az ember a listáról. Egyébként vannak jó dolgok is: holnap jönnek a lányok szalonczukrot csinálni, Úgy fest, Zaphodtól is kaptam némi munkát, és végre hozzászóltam a januári továbbképzős csoport kommentáradatához. Igaz, az utóbbira olyan választ kaptam, hogy egy kukkot se értek belőle, de majd ... mindegy, nem lehet mindent és mindenkit megérteni.

Más nincs, alig várom, hogy nyugi legyen, meg főleg csend egy kicsit, és lehessen olvasni. A két ünnep közt jönnek az én forralt borozós exeim, dolgozom majd, és igyekszem rendet rakni a lakásban, de főleg feltenni a lábam, olvasni sokat, jógázni, társasozni a gyerekekkel, kutyás és havas filmeket nézni, és örülni annak, hogy nem kell bemennem reggelente abba a bolondok házába, amit egyébként nyilván szeretek, csak az utóbbi hónapokban kicsit nehéz volt eldönteni, hogy a segítő személyzethez tartozom vagy a kezeltekhez. Mindegy, az a lényeg, hogy pihenni fogok, mert a Január az egy hihetetlenül zsúfolt hónap lesz az utazás, meg a konferencia, meg a félévzárás miatt. Kell hozzá egy szép nagy Enzo Molinari-féle belégzés. Majd gyakorolok. Amúgy meg meg minden le van szarva, bördzflájinháj, és a héten elkészül a Sweet Sixteen. Peace.

Estéink 1.1

Talán nem szokványos dolog sörözőt ajánlani adventkor, mégis ezt teszem, mert az ember ilyenkor sem akar mást, mint időt a szeretteivel, barátaival : a számára fontos emberekkel. Ezt a csendes egymásra figyelést meg nem nagyon lehet összehozni az adventi vásár közepén, még forralt borral sem, mert egyrészt nagy a tülekedés, másrészt meg az utóbbi években a forralt bor minősége sem varázsolt el. Túl sok cukor, túl sok műíz.
Tegnap a mozi előtt (Swing - tessenek szívesek mozijegyet venni és megnézni, mert valóban jó film.) akartunk egy kicsit együtt lenni, inni valamit, meg beszélgetni TSB-vel, Gofrival és Fionával. Utóbbi kolleginának Gofrinál egyszer régen volt kódolt neve, de elfelejtettem, hogy mi. TSB-nél ittunk két pálinkát a nagy ijedtségre, hogy mindjárt itt a Karácsony, aztán besétáltunk a városba. Persze tizenfokokban két pálinka nem tűnik megalapozott hidegvédelmi italnak, szóval jó melegünk lett. Olyannyira, hogy a Ferencesek utcájába érve már elég jól elment a kedvünk a forralt bortól, meg a tömegtől, azért beültünk az egyébként is favorizát Egylet nevű intézménybe.
Az Egyletről már régen akartam írni, meg megmutatni, milyen marha jó hely, úgyhogy a mai fotók onnan vannak. Amúgy a neve ellenére ez a hely két vendéglátó egységet takar, csak Egy Lett belőlük - magyarázták nekünk nyáron Az egyik az italokért felelős Egylet Söröző, ahol csoda finom, mindig változó kínálatban jelen lévő kézműves söröket ihat az ember csapról, a másik fele pedig a Balkan Bisztro, ami a kávéért és a kajáért ( főleg csevap, de azért akad más is) felelős.

Az Egylet még nyár elején nyílt, szerintem már akkor is áradoztam róla, hogy milyen hangulatos, de tegnap megnyugodtam, nem csak nyári fellángolás a dolog, télen is érdemes bemenni. A hely berendezése nagyon klassz, a kerthelyiség, a nyári árnyékolóvitorlák hiányában is, egyszerre régimódi és modern, de leginkább talán a békés szó a megfelelő, ha jellemeznem kell.

A csevap nagyon finom, és ahogy illik, van hozzá lila hagyma, ajvár, meg friss lepényke, amit meg is pirítanak, ha úgy  szereted. A sörcsapokon jobbnál jobb sörök, most van Xmas Ale is, ami állítólag sütőtök ízesítésű, de én most maradtam az áfonyás sörnél, ami egyszerűen mennyei. Azt hiszem, ha a karácsonyi angyalok söröznének, csakis ide járnának.
Szóval az Egylet egyszerűen jó. Kellemes a szemnek, a szájnak, a léleknek és a fülnek is, mert még a zene is az ízlésemnek megfelelő.

A sörözés és beszélgetés után besétáltunk a térre, ittunk egy kis forralt bort is, de nekem az nem is igazán ízlett a sör után, meg sokan is voltak, beszélgetni már nem lehetett. Utána mentünk moziba, de oda már Gofri nem jött, mert ő már látta a Swinget. (A filmről majd írok a Gittre egy kis ajánlót hamarosan, de itt szeretnék leszögezni, hogy Kulka Jánosnak bosszantóan jó lábai vannak, és iszonyatosan jó pasi. Ja, tudom, megdolgozott a testéért. Amúgy meg olyan szívesen elmennék egyszer egy travibárba, de komolyan. Annyira szépek ezek a fiúk.) Na mindegy, örülök, hogy ennyi időt is velünk volt Gofri, mert megint iszonyatosan sokat dolgozik, és aggódom is érte emiatt, de nem mondom, mert attól csak rosszabb szerintem.
Más. Alakul a szünet programja is, jönnek a pár évvel ezelőtti exeim, csak legyen hideg, különben okafogyott lesz a forralt bor. Munka is akadt már, Ristjana szerzett egy kis fordítani valót, aminek nagyon örülök, mert egyrészt kell a pénz, másrészt meg ne tunyuljon el az ember ugyebár.
Kábé ennyi. Borbélyt nehezen emésztem, ezért néha, elég váratlanul sírva fakadok. De a világ ilyen, adventben senkinek nem tűnik fel egy síró nő.
Más nincs. Leveleket kell írnom. Ez kicsit nyomaszt.

A zene az, amit tegnap hallottam az Egyletben.

Alternatívia

Rossz, hogy vannak tehetetlen napok, és különösen bosszantó, ha egy tehetetlen nap pont vasárnapra esik. Erről az ember nem tehet. Valami olyasmi ez, hogy lelassul a vér az erekben, és mozdulni is fájdalom, meg tétovaság. Irányt veszítünk ilyenkor. A tegnapi is ilyen kegyetlenül mozdulatlan nap volt - amerre fordultam, elnyelte a lábam térdig a mocsár.
Borbélyra gyanakszom egyébként, hogy a tegnap reggel befejezett Halotti pompa miatt van az egész. Amikor befejeztem, arra gondoltam, hogy: na, annyira nem is volt rossz, nem is fájt annyira, mint gondoltam, hogy fog, aztán ... hát aztán mint egy iszonyatos ütés a gyomorszájra, amikor az első három másodpercben azért nem érzed, hogy fáj, mert a fájdalom túl van az érzékelés határán.
Nagyon nehéz versek. Az első rész nem is nagyon tetszett, mert túl direkt, mert még nekem is túl sok a szétvert arcból, a kivágott szemből, a kitépett belső szervekből. De a második rész valóban jó, és mint kiderült a második kiadásban benne vannak a Haszid szekvenciák is. Már csak az a kérdés, honnan vegyek egy második kiadást, mert a könyvtárban ez az egy példány volt.
A tegnapi tehetetlen napomon gyakorlatilag nem sok hasznosat csináltam. Délelőtt kicsit vasaltam az Avatárra, amit még mindig nagyon szeretek. Néha, amikor az ember céltalanul bolyong a napjaiban, kellenek a sablonok, meg a jóba vetett egyenhit. Jó vagy, elnyered méltó jutalmad. Mindeközben kicsi vagy nagy lila virágok a réten. Ez a film olyan, mint a csokis keksz. Sokat nem szabad belőle, de néha életmentő.
Vasalás közben csevegtem Grace-szel. (még nem biztos, hogy ez marad a neve, de ez jutott eszembe először), aki küldött egy linket: KATT, amiben arról lehet olvasni, hogy az introvertált és az extrovertált személyiségű emberek Facebook- on használt szavai mennyire árulkodóak. Azon mosolyogtam, hogy Izabella-Marla extrovertáltságával ellentétben a civil felhasználói énem milyen kis visszafogott. De ez ne tévesszen meg senkit, csak a foglalkozásom miatt nem anyázok feszt a közösségi oldalon.
Grace egyébként Rómába utazott tegnap, úgyhogy el is szomorodtam, hogy de milyen kár, hogy olyan régen voltam ott, és milyen nagyon szerettem azt a várost. Hiányzik néha. Különben meg vicces, mert amennyire úgy éreztem, Párizs nem lett a szívem csücske, szombaton a könyvesboltban kinyitottam egy ... na de hülye vagyok, ezt most Flóra tudná, emlegette is a képeimmel kapcsolatban a fickó nevét, fotós, de ír is, mindegy, szóval beleolvastam egy könyvbe, egy fekete-fehér párizsi fotó volt az elején, és úgy éreztem magába szippant a könyv. Hihetetlenül jó volt olvasni az utcaneveket, a metrómegállókat. Mindet ismertem. Talán vissza kellene mennem Párizsba egyszer csak úgy sétálgatni.
A boltban egyébként ezt a párizsi könyvet mégsem vettem meg, mert le volt árazva Olvier Sacks Zenebolondok-ja, amit meg már nagyon régóta szerettem volna megszerezni. Az ember nem veheti meg az összes könyvet, amit szeretne. Majd megnézem a könyvtárban, hátha megvan.
Amúgy tegnap sütni is próbáltam nap közben, de ennek csak az lett az eredménye, hogy eltörtem a robotgép habverő részét, ezért kellett venni, nyilván ilyen kart külön nem lehetett hirtelen levadászni, egy új kézi mixert. Tök jó, mert lehetett költeni a pénzt, meg ráadásul borzalmasan sok zombi is volt az Árkádban. Persze nyilván mindenki ugyanazt gondolja ilyenkor: Mi a fenének nem maradnak ilyenkor otthon az emberek??? Aztán lehet, hogy nekik is eltört vagy kilyukadt valamijük.
Este aztán úgy voltam vele, hogy annyira semmire nem mentem egész nap, hogy csak ültem volna legszívesebben, hogy zavartalanul sajnálhassam magam, de aztán mégiscsak elvonszoltam magam jógára, és lássunk csodát, jót is tett. Még a sütést is befejeztem, amikor hazaértem. (Jó, egy dolgozatot sem javítottam viszont, és nulla darab szakmai cikket olvastam el, valamint ismét nem szóltam hozzá a kibogozhatatlan és jórészt értelmetlen elemekből álló kommentfolyamhoz a közös felületen, de most már ezzel nem tudok mit kezdeni.)
Más nincs, ma forralt bort iszunk a téren pár kolleginával, aztán akit érdekel, azokkal megnézzük a Swinget. Ki kell nevetni az életet néha. Sőt. Igazából kellene pár alternatív valóság, (vagy egy ország, Alternatívia) ami(k)ben különböző emberekkel nagyvárosok utcáin sétálgatok, meg teraszokon ülök, és nézek kifelé a fejemből. Zaphodra is ráférne valami ilyesmi, ahogy a posztjait olvasgatom.
Amúgy meg mindjárt itt a Karácsony. Az normális, hogy azért várom, hogy pizsamában járkálhassak kávés bögrével meg könyvvel a kezemben, a tévében meg gyerekes-kutyás filmek menjenek közben? Persze, hogy normális.
Ma valami útlezárások lesznek. Mikor kellene elindulnom vajon, hogy ne késsek el. Amúgy tényleg érdekel ez engem hétfő reggel?

Bánatállat

A bánat az egy ronda állat. Nem én mondom, hanem Erdős Virág, de hiszek neki. Annál is inkább, mert ezt az ember, hacsak nem a depresszió legótvarabb, legmélyebb zsebében morzsolja éppen a napjait, könnyen be is látja. Az már egy furcsa és szerencsétlen dolog, hogy örülni picit nehezebb, mint lógatni az orrunkat. Ennek a titkát még nem fejtettem meg, de azt hiszem, ennek magyarázatára találhatták ki az ördögöt annak idején. Az ördögöt, aki lehúz, aki az élet értelmetlenségére figyelmeztet, aki a sötét zseb legsötétebb morzsáit is eleszi előlünk, és aki talán valójában nem is más, mint az előbb emlegetett bánatállat, a bukott angyal, az öröm fonákja, egy hívás előtti negatív.
Jó, a bánattal nem sok mindent lehet tenni ez igaz, többnyire meg kell élni, de néha talán mégis érdemes kivinni ezt a kis csúf állatkát a napra, mondjuk egy tópartra, egy erdőbe, vagy egy hegy tetejére, hadd szívjon friss levegőt ő is. Ha meg igazán jót akarunk tenni vele, vigyük koncertre. Az élő zenénél jobb terápiát nem is tudok elképzelni.
Advent harmadik vasárnapja a bánatállat szabadon engedésének napja. Molto vivace tanácsolja Beethoven. Csatlakozom.

Négy nő meg a kacsa, meg még egy kígyó is

Aszpirin, csend, sohanemeszemtöbbé és az élet értelme egy szóban négyszer. 

Pontosabban nem is az élet értelme, hanem az, hogy mi az élet. De ez már majdnem a vége.

Ha jól emlékszem, minden ott kezdődött, hogy bezárták a legendás Csillagot. Nem, ez nem a börtön, hanem az étterem, és nem is Szegeden volt, hanem Pécsett. Amikor az ottani havi egyszeri vacsora megszűnt, gondolkodtunk, mi lehetne valami hasonlóan kellemes, és nem túl megterhelő rendezvény. Így született meg lassacskán a vacsoracsata (ez hülye név, de már így marad), és így megyünk havonta egyszer egymáshoz vacsorázni, mi, a négy nő. 

Ez a társaság történelmi távlatokra tekint vissza, és leginkább a régi iskolaépület aprócska könyvtárszobájának törzsvendégeiből áll. Öreg barátnőnk, az akkori könyvtáros, Emma, TSB és én. Pasik szigorúan kizárva. (Mielőtt valaki nősovinizmussal vádolna, elmondom: megpróbáltuk, de nem vált be.)

A decemberi séf TSB volt, aki még az értekezletről is elkéretőzött, hogy időben elkészüljön az esti kacsamell zelleres krumplipürével és salátával. A kaja isteni volt, TSB tök jól főz, pedig egyébként ritkán, szóval nem az a mindennapi krumplifőzelékünket add meg nekünk, Uram típusú kényszeres tápláló, mint mi Vitéz Mihállyal. Jó dolog más főztjét enni, mert egy kicsit olyan, mint a suliban az óralátogatás, hogy mindig tanulsz valami olyan dolgot, ami neked sosem jutott volna eszedbe. Egy másik szemléletet, azt hiszem, amitől az ember jobb szakács, tanár vagy ember tud lenni. Mondjuk ez egy kicsit olyan, mint egy viszony, de ebbe most nem megyek bele.

A mindig nagyon finom ételek mellett az is érdekessége ezeknek az estéknek, hogy közben rengeteg pezsgőt megiszunk. A rengeteg alatt azt kell érteni, hogy rengeteg. Most például négy üveggel. És tesszük ezt úgy, hogy én egyébként, bár tulajdonképpen szeretem az ízét, gyakorlatilag nem is iszom pezsgőt máskor. Rejtély, hogy ilyenkor viszont mennyire jól esik, és mégcsak meg sem kívánok semmi mást. Biztos a pezsgő női társaság az oka.

Persze ezekben az estékben a társaság és a beszélgetés éppen olyan fontos, mint a kulináris kaland. Ez alkalommal kevésbé a munka, meg a család, inkább az élet maga volt az érdeklődés középpontjában. Az adventi időben tett botor kinyilatkoztatásom, mely szerint az élet várakozás, Emmát, ha nem is bosszantotta a gondolat, de mindenképpen helytelenítette a dolgot, a kérdés pedig katalizátorként működött az esti társalgásban, így végül a társaság tagjai mindannyian megfogalmazták, szerintük mi az élet. Az eredmény fura, és nyilván a magyar lakosságra nézve nem reprezentatív, de közzéteszem: 

TSB - az élet ügyintézés, Emma - az élet öröm, ÖB - az élet a jó keresése. (Mondjuk ez nem egy szó.) Na jó, nyilván az egy hülyeség, hogy az ember egy szóban mondja meg, mi az élet. Mert az én inkább metafizikai, mint konkrét értelemben vett várakozásom se az elégedetlenség vagy az örülni nem tudás szinonimája, hanem a teljesség felé való odafordulásé. Na jó, nem tudom, van-e ennek értelme. Majd ezt még átgondoljuk, amikor elviszem Emmát buszozni. 

Más. Beszéltem Bridget-tel a januári konferenciák miatt, és szeretném, itt írásba adni, hogy én egy iszonyatos barom vagyok, és ha még egyszer megsajnálom, és azt hiszem, hogy van szíve, meg emberből van, akkor legyetek szívesek lekeverni nekem egy irtózatos pofont. 

Kellemes más viszont, hogy tegnap este koncerten voltunk, és Snétberger gyönyörűségesen játszott, de nem csak ő, hanem a többiek is, hiszen a quartet olyan zseniális zenészekből áll rajta kívül is, mint az egyik kedvenc jazz zongoristám, Oláh Tzumó Árpád,  Magyarország talán legjobb bőgőse, Barcza Horváth József, és a papa nyomdokain járó Toni Snétbergerből, aki zseniális ütős. Talán Horváth Kornélhoz tudnám hasonítani a tehetségét, de közben van a játékában valami leírhatatlan természetesség. A vendég ez alkalommal a tubás Michel Godard volt, aki nem csak tubán, hanem szerpenten (serpenten?) is játszott. Én eddig azt sem tudtam, hogy van ilyen hangszer, pedig a hangja gyönyörű. Távolra, Észak-Afrikába vitt minket a hangja.

Más nincs, jó, hogy jók az estéim, már csak a nappalokat kellene ehhez igazítani. 

Egy poszt arról, hogy semmi sem úgy alakul

Határozottan úgy érzem, hogy itthon kellene maradnom két-három napot. Egyrészt sürgős olvashatnékom van, másrészt meg elegem. Amit erre a hétre elterveztem, az alig-alig valósult meg: tegnap mégsem találkoztunk a régi barátunkkal, viszont nem vásároltam be, itthon aztán vasalás helyett inkább csevegtem öööö... na, neki még nincs is neve itt. Majd keresek neki. Ráadásul a legkisebbik egész éjjel hányt, délután orvoshoz kellene vinnem, de értekezlet lesz. Önagyonülésezünk.
Ma reggel jógára kellene mennem, illetve megyek is, de valamiért nem kívánom. Lehet, hogy téves vonal nekem ez a jóga és futnom kellene? Hogy a lelkem mélyén egy Forest Gump vagyok? Foresta Biedermann??
Más. Tegnap végre volt időm elolvasni Imre cikkét a pedagógiai kultúráról. (KATT) Nagyon tetszik, bár jobb kedvem nem lett tőle, mert arra gondoltam, hogy egy olyan kirekesztő mentalitású társadalmi és iskolai környezetben, ami a mai Magyarországot általában jellemzi, talán nem is lehet toleranciára nevelni. Azért j, hogy ezek a dolgok  pont most jutnak eszembe, mármint még a varsói konferencia előtt. Addig legalább lehet rajta gondolkodni. Egyszer, ha lesz időm, majd írok egy cikket arról, hogy mit tanul az, aki a holokausztról tanul. És persze arról is, hogy mit tanít ma az a tanár úgy általában, aki a holokausztról tanít. Meg egyáltalán nem csak az a kérdés, milyen mély az emlékezet kútja, hanem az is, van-e még benne víz, vagy ez egy ilyen díszkút az udvar közepén, amire a muskátlit rakják, meg amire a műcsikós könyököl.
Más. Mindjárt itt a Karácsony. A hálóban már ott alszik egy dobozban Radnóti Fannijának naplója. Ki sem merem nyitni, nehogy olvasni kezdjem. A gyerekeknek is rendeltünk könyvet, remélem, örülnek majd. Én örülök, hogy a két fiatalabb olvasó ember, már csak a legidősebbnek kellene valami olyan könyvet találnom, amiben örömét leli, mert ez az elmúlt tizenöt évben nem sikerült.
Más nincs, ma vacsoracsata TSB-nél. Én sütni akartam meglepetésnek, de momentán az lesz a meglepetés, ha időben odaérek. Ezer szerencse, hogy könyvforgalmi tilalmat vezettünk be decemberre, így legalább azért nem furdal a lelkiismeret, hogy nem olvastam ki a kölcsönkönyveket.

Írjak leveleket, és essen a hó.

Vakon

Az ember előtt száz út áll.
Mind nehéz, és mind könnyű.
Vakon válassz.

Arra ébredtem, hogy Tigris hányt. Néha szokott, gondolom, a szőr miatt. Mintha extázisban lenne, veri magár a földhöz szegény olyankor. Hát, egy macskának sem feltétlenül könnyű az elengedés, neki is lehetnek lelki bajai ugye. Megsimogattam, azóta a gatyámon alszik. (Tegnap este elfelejtettem elrakni a fiókba.)
Szerda van, hétközép-válság. Én azt hiszem, mérhetetlenül unom az iskolát, de sebaj, mert a diákjaim is unják. Meg persze ezt az egész mindent, ami körülveszi őket: a drogteszttől a minden nap kiderül valami szarig. Aztán közben hipp-hopp meghalt egy tanítványunk apukája. Nagyjából egy hónap alatt vitte el a rák. Haláltánc-hónap van.
Tegnap húztam Gofri osztályában. Kis sorssegítséggel egy olyan lányt, akit legalább egy picit ismerek. Nagyszájú, szemtelen, de sokat nevet. Még nem tudom, mit adok neki, de majd kitalálom. Az angol csoportomban meg (csak az egyikben akarnak karácsonyozni) egy csuda édes könyvmolyt húztam. Annyira helyes lány. Olyan, mint egy végtelenül kedves rajzfilm figura. Hétvégén az ő ajándékát is elkészítem. Meg mindenki másét, is, akinek ígértem, mert hála az égnek felszabadult egy kis időm.
Mi van még? Ma például Szent Szerda TSB-vel és Mihállyal, meg elvileg egy régi barátunkkal. Este van egy konferencia, talán benézek, mert amúgy érdekel, csak nem tudom, mennyire leszek fáradt, vagy mennyire borozunk. Holnap is folytatódik a program amúgy, az is pont érdekelne, mert Kálmán C. Györgyöt ezer éve nem hallottam élőben, meg János könyvéről is lesz szó, még meg se vettem, pedig szeretném elolvasni. Milyen mély a múltnak kútja? Nagyon jó kérdés. És milyen kár, hogy óráim vannak, amikor ők lesznek műsoron. A fene egye meg.
Közben kiderült, hogy a pénteki Snétberger koncertre Zé úr pont nem tud jönni. Milyen meglepő. Na mindegy, keresnem kell valakit, aki szívesen eljönne velünk. Talán Mihály.
Kell-e várni bármire is az életben? Emma szerint nem, de ezt cáfolom. Valamikor elviszem buszozni.
Más nincs. Valaki mondja meg nekem legyen szíves, hogy kell kinéznie egy absztraktnak. És milyen hosszú az?
Legyen szép a napunk, és ne rúgjak be délután.
Most kedvet csinálok a koncerthez.

Buddhizmus

Az ember nem bölcs. Ha az lenne, nem szedné szét a világot, és nem rakosgatná össze erőszakkal minden nap a maga szája íze szerint, hanem annak örülne, ami van. Ezzel szemben az ember inkább hajlamos azon gondolkodni, hogy mi van. Mintha legalábbis nem látná.
Elfáradtam. Ideje volna pihenni egy kicsit, mert az utóbbi napokban megint visszalátogatott az álmatlanság, (helló 3:20) úgyhogy alig alszom, de azt legalább mint a holt, gondolatok és álmok nélkül teszem. Nem vagyok örömtelen, viszont sok dolog nyomaszt, és talán ez a probléma. A jóga nyilván segít egy kicsit, de közben meg az is idő. Néha arra gondolok, tényleg nincs nálam nagyobb balfasz, ha az időbeosztásról van szó.
Összességében persze nem csak ez a bajom, hanem az is, hogy túl sok dolgot csinálok. Kevesebb dolgot kellene csinálni, vagy esetleg kurvára pont semmit. Vagy nem tudom. Az egyik jógaoktató tegnap megint gyors halált vizionált nekem. Mi a tököm van az emberekkel, de most komolyan??? Mondom én bárkinek, hogy szarul néz ki, még ha szarul néz is ki? Nem mondom. Reggel felkel, belenéz a tükörbe és látja, nem? És hát pont egy jógaoktatónak aztán tudnia kell, hogy az, hogy egyik nap szarabbul nézek ki, mint máskor,  tulajdonképpen nem jelentős eltérés az f(x)= Hogy nézek ki? függvény ábrázolásában. Vizuális típusoknak: a lökött, már bocs, Kisherceg kígyóban elefántját képzeljük az x tengelyre tükrözve. Aha, nem vagyok optimista ember. Isten hozott nálam.
Amúgy egyszer már írtam erről az időbeosztás dologról pár éve (?) egy posztot, Osszuk be az időmet címmel. Nem emlékszem, miket írtam, de gondolom hasonlókat.
Ha pasi lennék, azt mondanám, a fasz kivan, hadd legyek remete végre, de nem vagyok pasi, női remeték meg nincsenek a) mert nem tudnak szakállat növeszteni, b) mert a faodúban nincsen tampon.
A családi életem csodás, az iskolai pazar. Egyikből menekülök a másikba. Na jó, nem menekülök, vonszolom magam. Túlzok, de az tök komoly, hogy egyszer az összes vasalatlan ruhát és javítatlan dolgozatot felgyújtom, és akkor lesz egy nagy tűz, én meg elégedetten nézem. Amúgy nagy drámák nincsenek sehol, inkább csak úgy érzem, rám van akasztva ez az élet, mint egy tíz számmal nagyobb ősöreg kombikabát. Szerintem ez nem is az én kabátom, elcserélték a ruhatárban.
Más nincs. Dolgozzak, aludjak és olvassak ma. Nem tudom, mikor fogok sütni és ajándékot készíteni, és megkeresni a képeslapot, amit Rózsának vettem, aztán megírni, hogy gondolok rá karácsonykor is. Annyira béna, hogy ilyen egyszerű dolgokra  is képtelen vagyok. TSB-nek igaza lehet. Múltkor hiába kereste otthon a hetekkel korábban megvett adventi naptárat. Akkor azt mondta, tulajdonképpen lemehetne alfába, de attól tart, ott sincs semmi. Ettől tartok én is. Szerintem van az agyamban egy terület, amiben rendszerhiba miatt törlődött a memóriaegység.
Más. A netbookom megint újra kell telepíteni. A win8 egy kalap szar, illetve ezen a gépen nem működik rendesen, ezért aztán hétfőn Slowhand állítólag újratelepít. Slowhand mindent olyan lassan csinál, hogy sikítófrászt kapok tőle, de az utóbbi időben a humor csíráit véltem a srácban felfedezni. Lehet, hogy rosszul ítéltem meg, és egy látens jógamester?
Más nincs, de egy hetek óta halogatott levelet végre megírtam. Jó érzés volt.
Hétvégén egy tizenhét éves lány túladagolta magát valami szarral. Hadd legyek zenebuddhista plíz.

Grapefruit Moon

Nagyon régóta először ébredtem pihenten, úgyhogy hétfő ide vagy oda, ünnep ez a mai nap. Amúgy is a hétköznapokat lenne a legjobb megünnepelni. Tegnap este is éppen erről beszéltünk TSB-vel míg szorongattuk a forralt boros műanyag poharunkat a szitáló esőben, pontosabban arról, hogy tényleg nem érdeklik már egyikünket sem a tárgyiasult ajándékok, és hogy inkább csak időt kellene egymásnak ajándékozni amíg még lehet.
Régen annyi mindenre vágytam, mostanában meg semmire, csak a barátaimra, nyugodt órákra és jó könyvekre. Milyen hülye vagyok. Ez nem a semmi, hanem a minden. Annyi nincstelenséget lát az ember maga körül, hogy néha elfelejti, hogy nem az a valami, ami pénzbe kerül.
Azt hiszem, és ezt elég viccesnek találom, én mostanában úgy tűnök fel egyes tanítványaim szemében, mint valami olvasást népszerűsítő Jeanne D'Arc, pedig erről szó sincs. Egyszerűen azt gondolom, hogy az embernek az olvasás a normál állapota. Na most ez manapság valami kuriózum, úgyhogy egyre határozottabban mondom minden csoportomban, hogy olvasni kell. Önvédelem ez egyébként, mert aki nem tudatos használója az anyanyelvének, azzal én sem boldogulok.
Más. Ha már az idő ajándékozásánál tartunk, akkor ez a hét teli lesz ajándékkal. Szerdán egy régi barátunkkal találkozunk, csütörtökön vacsoracsata, pénteken pedig Schnétberger Ferenc játszik nekünk. Így a szombati munkanap gondolata sem annyira ijesztő. Na jó, kicsit azért az. Közben szerdán az én képeim lesznek kint a Holdkatlan galériában (köszi Nati), csütörtökön pedig egy napig én leszek egy nevelési facebook oldal házigazdája.
Sajnos más ügyekben nem teljesítek ilyen jól, de ahogy Puck mondta, másszor aztán jobban megy. Igyekszem, eskü. Leveleket írok, cikkeket olvasok, reagálok mindenfélékre, okosakat szólok hozzá a világhoz, és odafigyelek arra, hogy minden időben készen legyen. Ja igen, és rendet rakok az íróasztalomon meg a szekrényeimben.
Tegnap volt hatvanöt éves Tom Waits, úgyhogy a lejátszón most egy darabig a Closing Time című lemeze hallható. Oda vagyok ezért a fickóért, mert minden furcsasága és sötétsége ellenére is elhiszem neki, amikor azt énekli: I strive for purity.  Mert sosem a tett magában, hanem a szándék ítéltetik. Pont mint a jógában. Nem a végrehajtott kész, hanem a törekvés a fontos.
Boldog hétfőt mindannyiunknak.

Nem most

Van, ami soha nem történik meg. Nem azért, mert nem akarjuk, hanem mert ... nem tudom, talán mert nem tud megtörténni.
Elolvastam Borbély Szilárd Míg alszik szívünk Jézuskája című vékonyka kötetét, és a saját türelmetlenségem jutott eszembe róla. Az leginkább, hogy hányszor ültem hajnalban magam elé bámulva, és hányszor kérdeztem Istent: Mikor lesz az már?  Még szerencse, hogy Isten volt olyan bölcs, és nem válaszolt.
Olyat kérdezz, amire van válasz, mondta apám gyakran, de ebben azért nem volt teljesen igaza, mert azok az igazán érdekes kérdések, amikre nincs válasz, illetve amikre nehéz a válasz. Ez olyasmi, mint a matematika. Hogy nem a 2+2 az mennyi típusú kérdések hozzák lázba az embereket, hanem azok, amiken hetekig, hónapokig, évekig, esetleg egy életig lehet gondolkodni.
Mikor lesz az már, kérdezi a dal, és kérdezzük mi is gyakran magunktól, másoktól, Istentől. A zsidó hit szerint a Messiás eljövetele a mikor, a keresztények hite szerint Jézus második eljövetele az új idő kezdete, de egy biztos, addig, nem tudjuk meddig, emberi időben kifejezhetetlen ideig, várakoznunk kell.
Ebben az értelemben az emberi élet az Advent maga - örök várakozás. Mikor lesz az már? Nem lesz soha, de a várakozásban nem a lesz, hanem a van a fontos. Vagy a van kellene, hogy fontos legyen mindig, a jelenlét, minden pillanat megélése.
Borbély könyve egyébként nagyon jó, engem kifejezetten szórakoztatott, mert élveztem a szöveg nyelvi bravúrjait, sajátos, néhol archaizáló, néhol nagyon is modern keveréke volt a finom iróniának és a gyermeki ártatlanságnak. Borbély szövegeiben minden kifinomultsága ellenére is érzek mindig valami mélyről, a hagyományból táplálkozó erőt. Milyen kár, hogy nem voltak elég erősek a gyökerei, hogy megtartsák ezen a világon.
A könyv első soraiban a szerző egy haszid történetet idéz fel Martin Buber gyűjtéséből:"Egyszer így szólt hozzánk Jehúda Cví rabbi az asztalnál: „Ma megszületik József fia, a Messiás Magyarországon, és egyike lesz a titkos cadikoknak. És ha Isten élni enged addig, oda fogok utazni, hogy lássam őt."
 A Megváltó születéstörténetének egyik legfontosabb momentuma talán valóban az, hogy a Messiás bárhol és bármikor megszülethet. A megváltás ideje ugyan nem történelmi idő, a Megváltás minden bizonnyal az általun ismert időn kívül zajlik majd, mégis bármely idő és tér kontextusában értelmet nyerhet. 

Mondok valamit, ez a Messiás, ez a kisgyerek, az Istennek a fia, tényleg ide született Magyarországra. De én azt is értem már, hogy miért pont ide. Először is itt van Gáborka is, meg Mihályka is, vagy nem? De. Meg a Reb József is, az lent lakik a földszinten, csak már nyugdíjas. És akkor még itt van Mária ugye, na Mária meg pláne sok van, mondhatjuk úgy is, ez itt a Máriák országa. 
Van itt Szamárka, Ökröcske, Bárányka (mondjuk az elég kevés, de van), meg főleg itt van Szomorú Halálka, aki annyira szeret itt minálunk. Aztán itt lakik a mi országunkban sok Vígkedvű Cigány is, bár a kedvük mostanában nem mindig víg, és ha pont nem a hajléktalanszállón eszi őket a fene, akkor itt kéreget a templom előtt Gáspár, Menyhért és Boldizsár, ez utóbbi már igencsak fekete a szentem, de szerecsennek mégse mondanám. 
Ebből is látszik, meg a történetből magából, amit Karácsony este éppen fel is lehetne olvasni, hogy a mi hazánk az a Teremtő hazája. Borbély Szilárd pedig volt olyan kedves, és megírta nekünk ezt a fenyő- és beigliillatú kis helyet (lásd másutt lángoktól ölelt kis ország), ahova az arkangyal seggre esve érkezik, ahol Szamárka időről időre lerágja az arkangyalok szárnyát, Halálka pedig kötelességtudóan magával ragad egy-két embert. 
Bájos történet ez, kár volna tagadni, csak egy kicsit hideg van benne, de az se olyan nagy baj, mert akkor meg isznak egyet a legények. Borbély úgy meséli a betlehemi történetet, hogy az olvasó számára abszolút világossá válik, minden ellenkező híreszteléssel szemben Betlehem Magyarországon van, volt és lesz. Ide születik a Kisjézus, hogy együtt ünnepeljen és örvendjen a megváltásnak zsidó, cigány és keresztény, még ha ezt mondjuk a klasszikus értelemben vett zsidókeresztény hagyomány értetlenül is nézi. És közben a Muzsikás egy román hegedűssel azt húzza, hogy "Szól a kakas már" 

Miklós

Időnként elhagyom a történeteimet. Hogy hol, és főleg hogy miért, azt nem tudom, mindenesetre ilyenkor újra le kell írni őket.  Aztán csak az Isten tudja, hogy tényleg ugyanazokat a történeteket írom-e le, vagy egészen másokat.

Miklós

Apám öccseinek kevés dicsőség jutott életben, és azt a keveset se igen tartja számon senki rajtam kívül. Hogy a családjuk ne, az is biztos. Hogy ez igazságos-e, nem tudom, lehet,  de az emlékeket nem igazságalapon osztják. Ha nagy ritkán kérdezősködtem róluk, kevés mosolyt, annál több szomorú legyintést kaptam válaszul. Gyakran még azt is, hogy nekem nincs apám.
A legfiatalabb testvér dicsősége is talán csak annyi, hogy gyermekeket nemzett, bár hogy ez valódi érdem-e, nem tudom, nem mind volt érte hálás, az biztos. A legkisebbik például, aki az apja nevét viseli, és akinek a szüleiről alig maradt emléke, annál több a nevelőotthonról, meg az apa nyomdokait elég szorosan követve, a börtönévekről, például nem. Ha azonban szociológiai tanulmányt kellene írni a családról, Pali egészen biztosan fontos helyet kapna benne mint a város első hajléktalanja.
Miklós ennél azért valamivel vidámabb és sikeresebb élettel dicsekedhetne, ha a családalapítás és a munka éveit nem árnyékolná be a későbbi szegénység, a magány és az alkoholizmus. Hogy miért kötötte olyan súlyos rabságba apám fiatalabb testvéreinek nagy részét a függőség, meg nem mondom, de az biztos, hogy Miklósnak se volt maradása a családjában egy idő után. Elvált, magára maradt, aztán élt, ahogyan élni tudott. A nyugdíj kézbesítése utáni napokban nagy és boldog révületben, aztán szegénységben és kilátástalanságban egy falu végi romos házban.
A családja semmit, de apám sem sokat tudott róla, egyrészt mert nemigen lehetett vele beszélni, másrészt mert az aggódás elsődleges tárgya mindig a kicsi volt, amelyik az utcán aludt valami nővel, a cigánykurvájával, így emlegette anyám, ahol a cigány persze nem volt igaz, és talán a kurva sem, de azt mi azért értettük, hogy ez valami elképzelhetetlenül rossz. Hozzá képest Miklós, a kedves, jóhumorú, mindig mosolygós nagybátyám nem tűnt veszélyeztetettnek. Nagyot tud tévedni az ember puszta szeretetből vagy tudatlanságból.
Hideg, december eleji este volt, amikor a két rendőr becsöngetett hozzánk, hogy menne-e apám azonosítani a férfit, akire napokkal a halála után találtak egy fűtetlen, város környéki viskóban. Szegény apám meg, emlékszem, csak állt az ajtóban, és hozzásápadt a falhoz. A Pali ... mondta színtelen hangon, mert az ember szavai fakón és tompán potyognak a kövekre, amikor a legkisebb testvér meghal, de már fordult is, vette a kabátját és ment.
Aztán nem is a Pali volt. A kidőlt-bedőlt viskóban Miklós feküdt, megfagyott talán, vagy a tüdőbetegsége vitte el, azt már nem tudom, apám nem akart mondani semmit. Hazajött, levette a kabátját, leült a konyhában és sírva fakadt. Miklós állítólag hagyott egy levelet, hogy ha meghalna, apámat értesítsék. December hatodika volt.
Az Úr ad, az Úr elvesz.