Miklós

Időnként elhagyom a történeteimet. Hogy hol, és főleg hogy miért, azt nem tudom, mindenesetre ilyenkor újra le kell írni őket.  Aztán csak az Isten tudja, hogy tényleg ugyanazokat a történeteket írom-e le, vagy egészen másokat.

Miklós

Apám öccseinek kevés dicsőség jutott életben, és azt a keveset se igen tartja számon senki rajtam kívül. Hogy a családjuk ne, az is biztos. Hogy ez igazságos-e, nem tudom, lehet,  de az emlékeket nem igazságalapon osztják. Ha nagy ritkán kérdezősködtem róluk, kevés mosolyt, annál több szomorú legyintést kaptam válaszul. Gyakran még azt is, hogy nekem nincs apám.
A legfiatalabb testvér dicsősége is talán csak annyi, hogy gyermekeket nemzett, bár hogy ez valódi érdem-e, nem tudom, nem mind volt érte hálás, az biztos. A legkisebbik például, aki az apja nevét viseli, és akinek a szüleiről alig maradt emléke, annál több a nevelőotthonról, meg az apa nyomdokait elég szorosan követve, a börtönévekről, például nem. Ha azonban szociológiai tanulmányt kellene írni a családról, Pali egészen biztosan fontos helyet kapna benne mint a város első hajléktalanja.
Miklós ennél azért valamivel vidámabb és sikeresebb élettel dicsekedhetne, ha a családalapítás és a munka éveit nem árnyékolná be a későbbi szegénység, a magány és az alkoholizmus. Hogy miért kötötte olyan súlyos rabságba apám fiatalabb testvéreinek nagy részét a függőség, meg nem mondom, de az biztos, hogy Miklósnak se volt maradása a családjában egy idő után. Elvált, magára maradt, aztán élt, ahogyan élni tudott. A nyugdíj kézbesítése utáni napokban nagy és boldog révületben, aztán szegénységben és kilátástalanságban egy falu végi romos házban.
A családja semmit, de apám sem sokat tudott róla, egyrészt mert nemigen lehetett vele beszélni, másrészt mert az aggódás elsődleges tárgya mindig a kicsi volt, amelyik az utcán aludt valami nővel, a cigánykurvájával, így emlegette anyám, ahol a cigány persze nem volt igaz, és talán a kurva sem, de azt mi azért értettük, hogy ez valami elképzelhetetlenül rossz. Hozzá képest Miklós, a kedves, jóhumorú, mindig mosolygós nagybátyám nem tűnt veszélyeztetettnek. Nagyot tud tévedni az ember puszta szeretetből vagy tudatlanságból.
Hideg, december eleji este volt, amikor a két rendőr becsöngetett hozzánk, hogy menne-e apám azonosítani a férfit, akire napokkal a halála után találtak egy fűtetlen, város környéki viskóban. Szegény apám meg, emlékszem, csak állt az ajtóban, és hozzásápadt a falhoz. A Pali ... mondta színtelen hangon, mert az ember szavai fakón és tompán potyognak a kövekre, amikor a legkisebb testvér meghal, de már fordult is, vette a kabátját és ment.
Aztán nem is a Pali volt. A kidőlt-bedőlt viskóban Miklós feküdt, megfagyott talán, vagy a tüdőbetegsége vitte el, azt már nem tudom, apám nem akart mondani semmit. Hazajött, levette a kabátját, leült a konyhában és sírva fakadt. Miklós állítólag hagyott egy levelet, hogy ha meghalna, apámat értesítsék. December hatodika volt.
Az Úr ad, az Úr elvesz.