Augenblicke der Freude

Nem kell megijedni, nem német nyelvű posztok következnek, pusztán csak pont ahhoz a teafilterhez volt most kedvem reggel, amire ezt írták. Talán vágyakozásból, hogy ne csak a rossz legyen, meg a sötét kétségbeesés az engem körülvevő halálhírek miatt, vagy talán belátásból, mert (nem fatalizmus vagy egyebek miatt, de) nem gondolnám, hogy nekem örök, végeérhetetlen boldogságot mértek ki az égiek. Biztos van annak is valami oka, kozmikus, egyéni, nem tudom, hogy bizonyos emberek szomorúbbak, mint mások.
Én például szomorú gyereknek születtem. Korán kikéretőztem anyám hasából, talán már ott se volt kedvemre a világ, nem tudom, de mindegy is, mert idekint se sok örömet találtam benne. Koraszülöttként, apám nagy szomorúságára, kicsi, izgága, és folyton síró csecsemő lettem, hogy aztán később óvodásnak szellemlátóvá, iskolásnak melankolikussá, kamasznak pedig depresszióssá lépjek elő. Nem azért, mert rossz emberek vettek körül, hanem mert ilyen vagyok, de ezzel egy percig sem állítom, hogy nem tudok vidám lenni, hogy kizökkenthetetlenül boldogtalan vagyok, pláne nem azt, hogy örömtelen.
Tudok örülni, tudok vidám lenni, szeretek is, a nevetés a földi élet nagy találmánya, igazi gyógyszer mindenre, és igen, sokszor vagyok boldog is, még ha ezt nem is tudom valami örök betépettség és üdvözült mosoly formájában prezentálni a mindennapjaimban. Számomra nincs, sosem volt valami egynemű boldogságtömb, minden napomat átszövik a szomorúság üvegszerű, hideg szálai, túlérzékenység ez, gondolom, így aztán jobb híján az öröm pillanataiból vonom ki a boldogság apró morzsáit, és rakosgatom, gyűjtögetem öntőformába, hogy a halál pillanatában majd azt mondhassam, minden szomorúság és velem született melankólia ellenére is boldognak mondhatom az életet.
Tegnap Gofri osztálykarácsonyán az volt a feladat, hogy az ajándék átadása előtt az ajándékozottat jellemeznie kellett az ajándékozónak egy színnel, egy növénnyel és egy állattal. Az engem húzó kislánytól csodaszép, és rendkívül pontos ajándékot kaptam, egy varázsmintákkal díszített fém könyvjelzőt, aminek a könyvből kilógó végén egy bagoly fityeg, meg valami kövecskék, amik állítólag az én horoszkópom kövei. Talán még soha nem kaptam ennyire figyelmes ajándékot egy teljesen ismeretlen embertől, de a jellemzésem különösen érdekes volt. A lány azt mondta, ha szín lennék, valami nagyon sötét szín, fekete leginkább, ha növény, akkor egy ég felé törekvő növény, talán az ágait az ég felé nyújtogató fa (ha jól emlékszem), de állatot nem tudott mondani, és én sem nagyon tudom, milyen állat lennék igazából. Isten kísérleti egere?

Más. Ma osztálytalálkozó lesz. Huszonnyolc éves. Hát mit mondjak, ez egy ilyen osztály. Mindig akkor találkozunk, amikor éppen ránk jön. Így aztán az se nagy gáz, ha nem mindenki van ott. Most például talán ha tízen, de van azért, aki éppen a találkozó miatt jön haza külföldről. Sosem haragszunk azokra sem, akiknek nincs kedve, ideje eljönni, hiszen szanaszét vagyunk a világban.
Holnap délután Juditékhoz megyünk karácsonyi ajándékot készíteni, nagy terveim vannak, de ha nem jönnek össze, nem fogom bánni azt sem. Karácsony előtt még mindenképpen találkozom Emmával, hiszen az ajándékát még nem adtam oda neki, és persze TSB-vel és Mihállyal, akikkel tegnap megegyeztünk, hogy egy tó körüli sétával kötjük össze a karácsonyozást. Hogy ajándékozunk-e akkor, vagy nem leszünk (leszek) kész minden ajándékkal, az majd kiderül. Ajándékozni ugyanis bármikor lehet.
Más nincs. Igyekszem belelassulni az öröm pillanataiba.