Estéink 1.1

Talán nem szokványos dolog sörözőt ajánlani adventkor, mégis ezt teszem, mert az ember ilyenkor sem akar mást, mint időt a szeretteivel, barátaival : a számára fontos emberekkel. Ezt a csendes egymásra figyelést meg nem nagyon lehet összehozni az adventi vásár közepén, még forralt borral sem, mert egyrészt nagy a tülekedés, másrészt meg az utóbbi években a forralt bor minősége sem varázsolt el. Túl sok cukor, túl sok műíz.
Tegnap a mozi előtt (Swing - tessenek szívesek mozijegyet venni és megnézni, mert valóban jó film.) akartunk egy kicsit együtt lenni, inni valamit, meg beszélgetni TSB-vel, Gofrival és Fionával. Utóbbi kolleginának Gofrinál egyszer régen volt kódolt neve, de elfelejtettem, hogy mi. TSB-nél ittunk két pálinkát a nagy ijedtségre, hogy mindjárt itt a Karácsony, aztán besétáltunk a városba. Persze tizenfokokban két pálinka nem tűnik megalapozott hidegvédelmi italnak, szóval jó melegünk lett. Olyannyira, hogy a Ferencesek utcájába érve már elég jól elment a kedvünk a forralt bortól, meg a tömegtől, azért beültünk az egyébként is favorizát Egylet nevű intézménybe.
Az Egyletről már régen akartam írni, meg megmutatni, milyen marha jó hely, úgyhogy a mai fotók onnan vannak. Amúgy a neve ellenére ez a hely két vendéglátó egységet takar, csak Egy Lett belőlük - magyarázták nekünk nyáron Az egyik az italokért felelős Egylet Söröző, ahol csoda finom, mindig változó kínálatban jelen lévő kézműves söröket ihat az ember csapról, a másik fele pedig a Balkan Bisztro, ami a kávéért és a kajáért ( főleg csevap, de azért akad más is) felelős.

Az Egylet még nyár elején nyílt, szerintem már akkor is áradoztam róla, hogy milyen hangulatos, de tegnap megnyugodtam, nem csak nyári fellángolás a dolog, télen is érdemes bemenni. A hely berendezése nagyon klassz, a kerthelyiség, a nyári árnyékolóvitorlák hiányában is, egyszerre régimódi és modern, de leginkább talán a békés szó a megfelelő, ha jellemeznem kell.

A csevap nagyon finom, és ahogy illik, van hozzá lila hagyma, ajvár, meg friss lepényke, amit meg is pirítanak, ha úgy  szereted. A sörcsapokon jobbnál jobb sörök, most van Xmas Ale is, ami állítólag sütőtök ízesítésű, de én most maradtam az áfonyás sörnél, ami egyszerűen mennyei. Azt hiszem, ha a karácsonyi angyalok söröznének, csakis ide járnának.
Szóval az Egylet egyszerűen jó. Kellemes a szemnek, a szájnak, a léleknek és a fülnek is, mert még a zene is az ízlésemnek megfelelő.

A sörözés és beszélgetés után besétáltunk a térre, ittunk egy kis forralt bort is, de nekem az nem is igazán ízlett a sör után, meg sokan is voltak, beszélgetni már nem lehetett. Utána mentünk moziba, de oda már Gofri nem jött, mert ő már látta a Swinget. (A filmről majd írok a Gittre egy kis ajánlót hamarosan, de itt szeretnék leszögezni, hogy Kulka Jánosnak bosszantóan jó lábai vannak, és iszonyatosan jó pasi. Ja, tudom, megdolgozott a testéért. Amúgy meg olyan szívesen elmennék egyszer egy travibárba, de komolyan. Annyira szépek ezek a fiúk.) Na mindegy, örülök, hogy ennyi időt is velünk volt Gofri, mert megint iszonyatosan sokat dolgozik, és aggódom is érte emiatt, de nem mondom, mert attól csak rosszabb szerintem.
Más. Alakul a szünet programja is, jönnek a pár évvel ezelőtti exeim, csak legyen hideg, különben okafogyott lesz a forralt bor. Munka is akadt már, Ristjana szerzett egy kis fordítani valót, aminek nagyon örülök, mert egyrészt kell a pénz, másrészt meg ne tunyuljon el az ember ugyebár.
Kábé ennyi. Borbélyt nehezen emésztem, ezért néha, elég váratlanul sírva fakadok. De a világ ilyen, adventben senkinek nem tűnik fel egy síró nő.
Más nincs. Leveleket kell írnom. Ez kicsit nyomaszt.

A zene az, amit tegnap hallottam az Egyletben.

Kívül

Nincs olyan, hogy kívül. Azt hiszem, az egy hibás gondolat, hogy kívülállónak lehet maradni. Se a saját életünkben, se a máséban nem maradhatunk kívülállónak, megfigyelőnek.
A saját életet tekintve ez talán érthetőbb, az embernek részt kell vennie, felelősséget kell vállalnia önmaga sorsának alakításában. De nem, nem kizárólag erőszakos akarást értek ezen, van olyan is persze, nekifeszülés a sorsnak, inkább határozottságot és főleg felelősségvállalást. Teszem, amit, jónak gondolok, és vállalom a felelősséget a döntéseimért, a sikereimért, a hibáimért, az elvakultságaimért, a gyengeségeimért, a határ nélküli szeretetért, egyáltalán mindazért, amit teszek, tettem és tenni fogok, hiszen én én vagyok. Pilinszky jutott eszembe: kimegyek az udvarra, egyedül vagyok Istennel, egyedül állok a fényben és a sötétségben. Ezt talán nem nehéz belátni.
Amin viszont napok óta gondolkodom, az az, hogy mások életében sem maradhat kívülálló az ember. Nincs, nem lehet határ Én és Te között. Nem lehet nem egy a sors. Az én sorsomban mindazok sorsa, élete, öröme és keserűsége, fájdalma és halála benne van, akikhez valaha közöm volt és lesz. Én nem csak én vagyok, én mindenki is vagyok. A mindenki halála és szenvedése az enyém is, de az a jó ebben, hogy az örömük is az enyém lehet. Jutalomnak is mondhatjuk.

Ez a furcsa gondolat egyrészt arról jutott eszembe, hogy nem hagy nyugodni a cigány sorozatgyilkosságok ügye. Illetve nem az ügy maga, hanem az ebben való felelősségem. Hogy mennyire fogalmam sem volt semmiről, és mennyire kívülállónak gondoltam magam ebben az egészben. Hogy mennyire azt gondoltam, függetleníthetem magam attól, ami körülvesz. Tévedtem. A 13. emeletre írtam a közösség felelősségéről (KATT) , és hogy talán nem is a gyilkosok ijesztenek igazán, hanem a gyilkosságot, a rasszizmust, a kirekesztést csendben, hol egyetértve, hol kicsit fölháborodva körülálló mi. Nagyon veszélyes csendben maradni és elfordítani az ember fejét. A gyilkosságot nagyobb gonoszság szótlanul végignézni, mint ölni. Az ölés valamennyire mindig ösztön, a nem cselekvés mindig döntés eredménye. Kívül állni és nézni a rossz tudatos felvállalása, önkéntes szerződés a gonoszsággal.
Persze tévedhetek. Mégis azt látom, aki kívül marad, aki nem vállalja fel, aki nem köteleződik el a jó, a helyes, a morálisan követendő értékek mellett, aki csak van, az a rossz felé sodorja mindazokat, akikkel kapcsolatban áll. Tegnap elolvastam Janne Teller Semmi című regényét, és pontosan ezt hallottam ki a sorok közül. A kamasz tévelygéséért a felnőtt, az értéket felmutatni képtelen társadalom a felelős. Aki utat keres, annak fényre van szüksége, a lámpást pedig igenis nekünk kell tartani, még ha forró is az a rohadt fémfogantyú. (Hosszabban lásd ITT.)

Más. Megkaptam az analóg képek digitalizált változatait. Van, ami tetszik, van, ami nem, mert semmitmondó. Ráadásul fura is a négyzetes forma, ezért az elrendezés sem mindenhol áll meg. Gyakorolni, és papírra hívatni őket, hogy lássam a határok nélkül szétfolyó fényt és árnyékot a papíron. Ez a cél most, de azért ideteszem az egyik képet. Hasonlót fotóztam a digitális géppel, de ez az analóg. Majd beszéljek a kétségeimről Krisztával egyszer. Egyáltalán beszéljek vele.
Annyi mindent kellene még mondani a világról szóban is, képben is. Több idő kellene az ilyesmire.

A Molly Johnson lemez kiváló.

Ősz

Szép ősz van, ma reggel csak ennyit mondok, mert tegnap kirándultunk, meg talán még annyit, hogy a Gitten van egy rövid írás a pénteki színházi előadásról.
Sok más van, csak idő nincs. Ki nem állhatom a hétfőket.

Előhívás

Hiányzol. Így mondom ilyen közvetlenül, pedig nem törekszem közvetlenségre manapság, inkább távolságtartó vagyok, kimért, nem engedem meg magamnak a közelkerülést. Távolságot tartok az én és a te között, de ennek oka van, jobban látlak, élesebb kontúrokkal a reggeli fényben, jobban látom a kifeszített vásznakra vetülő árnyékodat így messziről, élesebben látom a határaidat, ahogyan nem vagy itt, és így messziről a nemléted mégiscsak valamivé fogalmazódik az időben.
Lefényképezlek. A nem vagy itt feketéjét fehér jelenlétté fordítja a tükör, és odabent a gépben a fényérzékeny filmre égeti rá. Így lehetséges az, hogy amikor fényképezek, a sötét dobozban megint itt vagy, és az előhívás pillanatáig itt is maradsz.
Aztán amikor papírra hívjuk a filmet, és előcsalogatjuk a képeket szépen sorban, kímélet és nosztalgia nélkül, te már megint nem leszel rajta egyiken sem. Mert úgy van az, hogy a papír visszafordítja az emléket életre, a hiányt árnyékkal jelöli, a létezést fénnyel, de nem baj, én akkor is látlak minden képen, pontosan ott, ahol nem vagy.

Képmentes övezet

Azt hiszem, irigylem a nagy fotósokat, főleg a szociofotósokat a lelkierejükért, mert olyasmit is le tudnak fényképezni, amit én soha. Talán kell a fotózáshoz valami szemérmetlenség vagy nem is tudom, hogy hívjam.  Hívhatom olthatatlan kíváncsiságnak is, az többet mond a motivációról, de kevesebbet a jelenségről. Én nem mindig és nem mindent tudok fényképezni, és nem a fényviszonyokra gondolok, hanem arra, hogy nem tudom lefotózni se a nagy boldogságot, se a nagy szükséget. Ott van az ujjam a kioldógombon, de nem kattintok, mert az utolsó pillanatban elszégyellem magam. Ki vagyok én, hogy más legintimebb. legszemélyesebb világát, a nyomort vagy a tiszta boldogságot mutogassam, bármennyire is volna értelme, mert lehetne tanulni belőle, példa lehetne ilyen vagy olyan értelemben.
Ez most arról jutott eszembe, hogy az elmúlt napokban nem fényképeztem, pedig ott volt a hátizsákomban a gép. Azért volt ott, mert azt gondoltam majd fotózok, de aztán valahogy nem vitt rá a lélek. Ostobának, kívülállónak éreztem volna magam.
Vasárnap Szombaton (időzavar) Emmával a családok átmeneti otthonába vittünk kaját az Élelmiszerbankból, ami gondolom Magyar Nemzeti, de most kivételesen azt mondom, mindegy, legyen csak nagybetű, mert nagyon jó és nemes kezdeményezés. Az élelmiszerbank azt jelenti, hogy a nagy áruházláncok vagy áruházak, vagy tudomisén pontosan kik, de a lejárt, pontosabban mindjárt lejáró élelmiszereiket leadják ennek a banknak (virtuálisan mármint) és akkor a különböző segélyszervezetek, szociális intézmények pályázhatnak ezekre az élelmiszerekre, aztán elvihetik. Emmáék szervezete is pályázott, ezért heti kétszer élelmiszert kapnak, és viszik ki az otthonokba. (Most azt nagyon csak zárójelben mondom, hogy legtöbbször a drága élelmiszer marad az áruházak nyakán, szóval van annak egy kis abszurditása, hogy kilós kiszerelésű gorgonzolás mascarpónét viszel a rászorulóknak, de mindegy, ez egy ilyen bizarr világ.)
Az a lényeg, hogy örültem, hogy van ilyen, meg pláne hogy ebben végre segíthetek egy kicsit Emmának, mert az utóbbi években valahogy mindig fordítva alakult, és Emma segített nekem mindenféle szempontból. Szóval kivittük a kaját, és valami elképesztően különös helyre csöppentem. Egy másik világba. Persze lát az ember mindenfélét, tapasztal is, nem burokban élek, törekedtem is arra mindig, hogy azért ismerjem azt a világot, ami körülvesz, meg hogy ne forduljak el finnyásan, ha szegénységet és kilátástalanságot látok, de azért ez más. A hétköznapokban a koldusokat, a lekoszlott környezetet vagy a szomorúságot mégiscsak a valamennyire biztonságos saját világomból nézem, úgy, mint amikor az ember lezárt ajtajú autójával keresztülhajt a város legszegényebb negyedén. (A lezárt ajtót Washingtonban tanították nekem egyébként a helyiek. Biztos, ami biztos. Nem kell félni, de az ember nem ostoba, kerüli a veszélyes helyzeteket, ha életben akar maradni.)
Szóval ez egy másik bolygó. Időtlen, térben elhelyezhetetlen világ. Mint amikor megdermed az idő egy fekete-fehér álomban, te meg mész a folyosókon, látod, amit látsz, de az agyad valami slow-motion üzemmódba kapcsol, a gondolat fogaskerekei nem találják egymást, te meg próbálsz értelmes arcot vágni, ne lássák rajtad, hogy kurvára nem tudsz mit kezdeni a helyzettel. Hát nem vettem elő a fényképezőgépemet, pedig igen, lehetett volna fotózni mit, nem hogy mit, minden négyzetcentijét annak a helynek, a cementlapokat a folyosón, a terhes nőt, aki felmosott éppen, az ajtó mellett üldögélő kisgyerekes anyát, ölében a kétes tisztaságú rugdalózóban mosolygó gyereket, meg a rövidgatyában ácsorgó fiúkat. Innen mennek iskolába, csak ezen járt az eszem. Meg hogy van-e leckéjük.
De nem csak a nyomort meg a nehézséget nehéz fotózni, hiszen cinkosnak érzed magad a fényképezőgéppel, valakinek, aki a másik oldalról jött, egy nyavalyás katasztrófaturistának, hanem a tökéleteset is. A kiegyensúlyozott világok intim boldogsága pont olyan nehéz téma, mert oda sem akar az ember csak úgy betörni, bekukucskálni, ellopni a szépséget egy kívülállónak.
A szombati furcsa világnak vasárnap láttam az ellenpontját. (Érdekes, hogy a két világ különbsége nem a pénzben, az anyagi javak közti különbségben fogható meg igazán. Nem azt mondom, hogy nincs különbség, hanem hogy a végletek nem ebben mutatkoznak meg feltétlenül.) Vendégségbe voltunk hivatalosak az olvasó klubos házaspár otthonába. Még nyár elején találták ki, hogy egy meleg nyári délutánon legyen egy kerti sütögetés, aztán most került rá idő meg alkalom, napsütés meg már nyáron se nagyon volt, ha jól emlékszem.
Mindig is csodáltam a házukat, de a könyves találkozókon, nem volt se alkalom, se idő körülnézni. Pár hónapja egyszer már elámultam a kerten, amikor egy fotó kedvéért felmentem hozzájuk, de most volt idő szétnézni náluk. Nem is tudom, hogy mondjam, de elvarázsolt ház az, olyasmi, mint amilyen a Spiderwick Chronicles-ben van. Mindenhol metszetek, grafikák, rajzok, a nappali közepén egy felújítás alatt álló intarziás asztal teteje a szerszámokkal, egy gyönyörű, fa dobozban szárított bogártetemek a fotózáshoz, preparált halak, bomló növények, a konyhában almahéj, és frissen szedett zöldfűszerek. Minden sarokban hagyott tárgyban, minden élére állított könyvben és a házigazdák minden mozdulatában a világ teljessége fejeződik ki. Még abban is, ahogyan Judit beszél, meg ahogyan az átvilágítóasztalra kitett hatszor hatos negatívokat Gergő kisimítja, szóval mindenben. Kizökkenthetetlen világ.
Itt persze fotóztam volna, a lélek finomságának millimétereit is, de ... hát nem tudom, a boldogságot se nagyon lehetséges kiragadni a kontextusából. Talán majd egyszer, ha lesz elég bátorságom.

Más. A jó hír az, hogy lassan megszületnek a Lubitel hasából az analóg képek. Marha izgatott vagyok, mert fogalmam sincs lesz-e köztük valami használható vagy ment pocsékba a film. Gergő hívja majd elő őket cserébe a tizenkettedik kockáért. Ez is annyira jellemző rájuk, hogy a pénzről tudomást sem akarnak venni.

Átmenet

Mert minden történet egy gyermek születésével kezdődik, és a világ összeomlásával fejeződik be.

Feltámadásra

Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék:

Ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobbkezed fogna engem.

Utótag

Vannak olyan helyek ezen a Föld nevű bolygón, ahol a napszakok egészen gyengédek is tudnak lenni. Semmi sietség, semmi kapkodás, egy simogatás, és itt az alkonyat, egy gyengéd sóhaj és itt az este. Szerencsés, aki ilyen helyre téved élete során, és szerencsés, ha néha visszatérhet oda, esetleg maradhat néhány napot.
Most, hogy már hét éve tanulmányozzuk a mosolyogva érkező hajnalt, a koradélutánok aranyszínű átfordulását késődélutánokba, és a levegő gyengéd szeretőket is meghazudtoló finom, alkonyati simítását a felkaron és a nyakon, úgy gondolom, nem csoda, hogy szeretünk időt tölteni ezen a helyen. Még rövid időt is.
Mindezt még péntek este gondoltam persze, amikor a hétvége végeérhetetlen időtengernek tűnt. Vasárnap már egy kicsit másképp gondoltam, egy kicsit sietősnek találtam a délelőttöt, egy kicsit elnagyoltnak a délutánt, de hát az idő színe és fonákja sosem egyforma ugyebár.

Pénteken csak a szokásos tennivalókkal foglalkoztunk, bevásárlás (=túlvásárlás) a kaposvári Lidlben, TSB kötelező barátkozása az aknában lakó meztelencsigákkal, a konvektorok szolid idomítása (égjél már basszus), illetve melegvízcsiholás a bojlerből, bár ez utóbbi most extra megfejtendő feladatot adott kombinatorikából, de örömmel mondom, igen, átmentünk a vizsgán, levegő kiengedve, rendszer vízzel feltöltve, biztosíték visszanyomva, és még csak fel sem robbantunk. Naugye.
A lassan melegedő konvektorok mellé megkóstoltuk a pálinkakínálatot, de már nem vagyunk a régiek mi sem, valami nyugdíjas szakosztállyá leszünk lassan átminősítve, ha ez így megy tovább. Fél tízig bírtuk ébren, utána senki nem emlékszik semmire, és az a szomorú, hogy nem a pia miatt.

Szombaton nyilván a kötelező piaci kör után ültünk be Zitához (aki Szilvi) a Menthol teraszára, és mivel a kemencéseknek nyoma sem volt még, ott reggeliztünk valami bányászoknak méretezett melegszendvicset. Én mondjuk mentateát is ittam, meg pálinkát is, de egyik sem használt igazán a gyomorbajomra. Aztán megérkeztek a rokonok, jöttek elvinni a faházat, meg mittudomén mit még, de helyesek voltak, bírom őket, és kicsit irigykedem TSB-re, hogy ilyen jó fej rokonai vannak. A sajátjaimról el nem tudnám képzelni, hogy a Szerelempatak című filmről beszélgetek, és ráadásul eljött Sáros Gazda, meg a felesége, meg a megszületett kisherceg. Annyira remélem, a róluk szóló mesék nem vesztek el a blogvészben, mert be kell őket fejeznem.
Miután elmentek, ledőltem egy kicsit, mert még mindig rosszul voltam. Aztán egyszer felébredtem, amikor TSB betakart a rózsás takaróval, aztán legközelebb kilenc körül, amikor lezuhanyoztam, aztán legközelebb már csak reggel ötkor. Ez tizenkét óra alvás nagyjából. Ez a jó a Teraszban. Az a szabály, hogy mindenki csinálhatja azt, amihez kedve van. Az eltelt két napban azon gondolkodtam, miért aludtam én ennyit vajon, és arra jutottam, hogy minden bizonnyal beteg lélekkel mentem oda, és ez kellett ahhoz, hogy meggyógyuljak. Tizenkét óra a sötétbarnára pácolt öreg gerendák alatt. Full service.

Ezek után igazából a vasárnap maradt a szokásos világmegváltó gondolatoknak, de szerintem jól teljesítettünk, mert sikerült egy teljes esztétikai rendszert felvázolnunk, melyben helyet kapott az alkotóművészet és az alkalmazott művészet megkülönböztetése, megfejtettük a magyar irodalom jó és rossz értelemben vett búvalbaszottságát, én egyelőre felhagytam Barnás Ferenc regényének olvasásával és ismét belevetettem magam egy fiktív szerelmi liezonba azzal a bizonyos norvég nyomozóval, akivel ki tudja micsoda magasságokba és mélységekbe el nem jutottam volna, ha nem kell az óraállítás miatt idejekorán hazaindulnunk. Ilyen ez. Ezeknek a hétvégéknek mindig legalább két órával előbb végük szakad, mint szabadna.

Igen, hazajöttünk, otthagytuk a Teraszt magára csupaszon, úgy, hogy az is lehet, többet nem megyünk felhőtlen hétvégékre. Amikor a kaput zártuk, Mihály azt kérdezte, ha egy dolgot elvihetnék a házból, mi lenne az. Mondtam, hogy nem tudom. Hümmögtünk. A Terasz? Aztán egymásra néztünk, vállat vontunk, és megegyeztünk abban, hogy a terasz, a Terasz nélkülünk, hármunk nélkül úgysem ér semmit. Bárki is veszi meg a házat, nem azt fogja jelenteni neki, mint nekünk. Én már elengedtem ezt a történetet, mert bár itt minden gyönyörű, a ház, a terasz és a kert minden porcikáját szeretem, igazából (és itt most nem szentimentális vagyok, hanem racionális), mi magunk vagyunk a terasz. A mi barátságunk pedig, hála az égnek, abszolút hordozható.

Előzetes

Könyvajánló

I am/sterdam

Visszatekintek. Talán nem is baj, hogy aludtam néhány napot az amszterdami élményekre.
A konferencia, szeminárium, vagy nem is tudom minek hívjam, rendkívül érdekes és hasznos, meg elgondolkodtató is volt. Öröm volt látni, hogy sok hasonlóan gondolkodó ember él szerte a világban, és (mondjuk ez nem volt vigasztaló,) igazából nekik sem sokkal könnyebb. Az előítéletes gondolkodás, az intolerancia, a rasszizmus megint egyre népszerűbb. Valamelyik történész mondta is, mintha manapság megint oké lenne rasszistának lenni. Szomorú.

Az egyik társunk éppen tegnap írt, hogy mit szólnánk egy kiadványhoz, amibe mindenki írni valami tök jó és előremutató cikket vagy valamit, és azt ki is adná valaki. (Ki?) Szóval kell egy posztszemináriumi dolgozat is. Tetszik. Én, azt hiszem, a gondolkodás fontosságáról, meg a vizuális eszközök felhasználásáról fogok írni, mert ez kapcsolódik a munkámhoz. Cool. Végre nem csak a Biedermann jelenik meg.
Az a helyzet, hogy igazából egyetlen napom volt szabadon nézelődni Amszterdamban, de nem panaszkodom, nem azért mentem, hogy nézelődjek, viszont örülök, hogy így alakultak a dolgok.
A délelőttöt a Rijks Museumban ütöttem el, és ismét beigazolódott, amit régóta gondoltam magamról, nevezetesen, hogy én egy titkos punk vagyok. Sosem az tetszik, ami kötelezően sztárolva van valahol. Nem, nem azt mondom, hogy Vermeer nem fogott meg, ah nagyon is, csak az a csőcselék körülötte ... Van Gogh és Rembrandt sem volt csúnya vagy ilyesmi, szépen is esett a fény a képekre, csak ... csak ott volt az a Mondrian kép, édes Istenem.

Nem tudom, biztos másnak is van ilyen, hogy megy a múzeumban, és egyszer csak ott van előtte valami hihetetlen, valami tökéletes, valami olyan kép, ami megragadja a létezést teljes egészében. (Emlékszem, pár éve ilyen volt egy Monet Philadelphiában.) Szóval ott álltam a félreeső kép előtt egyedül, míg az embertömeg ott tülekedett a tejeskisasszony előtt, és legszívesebben meghaltam volna. Az ember érzi úgy néha, hogy nincs mit mondani többé a világról.
A múzeum után találkoztam egy gyerekkori barátnőmmel, és off-turisztot játszottunk. Jó volt, mentem, amerre vitt, autentik Amszterdam túrára. Ha kevés időnk van egy városra, csak így érdemes, helyi erőt felhasználva. Voltunk piacozni, ettem nyers heringet hagymával és mustárral, megcsodáltam az ezerféle gombát, meg sosetudommegjegyezni nevű zöldséget, és aztán beültünk egy helyre, ahol paprikalevest ettünk fekete kenyérrel. A holland kaja nem is rossz ezek szerint.
Később elvitt a kedvenc anyagboltjába, ahol Ristjana valószínűleg azonnal és önkezével vetne véget az életének gyönyörűségében és elkeseredésében. Láttam egy gyönyörű nemez-szerű sálat 300 euróért. Vagy 400-ért. Végülis mindegy volt. Aztán turisták által nem látogatott utcákat néztünk, kicsit fotóztam, végül elkalauzoltattam magam a Begina házakig. Nagyon tetszett, amit láttam. Azt hiszem Amszterdam olyan kedves, és jó hangulatú város lenne, ha nem tenné tönkre az a sok idelátogató ember, Jó, tudom, önellentmondás, de akkor is. Az a rengeteg bóvlibolt a forgalmas utcákon, meg a hatalmas kanabiszfelhők, meg a bamba, rihegő-röhögő, coffeshop-turista tinédzser ... az nem tetszett egyáltalán. És félre ne értsen senki, nekem aztán nyolc, ki mit szív egyébként, amíg kulturáltan teszi, és amíg nekem nem muszáj ebben részt vennem.
Este már csak sétáltam egy kicsit a gyorsan beköszöntő esti sötétségben, levakartam magamról egy érdeklődő fiatalembert, és nem késtem le a gépem.
Szerintem egyszer majd még visszamegyek, és megnézem ezt a várost színesben is.
Azért ímhol néhány fotó. Fekete is, fehér is, biciklis. (Bocsánat.)

Enigma

Azt figyeltem meg, hogy a rengeteg ablakon kívül rengeteg ajtó is van itt. Bemegyek és kijövök rajtuk. Ez a képeken nem látszik.

Kertek

"Te, aki a kertekben laksz ..."

Itt van a kert, nem messze tőlem. Már nem kertnek hívják ugyan, mert az emberek már csak ilyenek, hajlamosak elfelejteni a régi neveket, és nem kutatnak utánuk többé. Nem ismerik már se Kublait, se Szemirámiszt, se Istent.
Mindegy. Valamikor, valamiért, talán mert menekült, talán mert hazatalált, ideköltözött a csend a völgyre néző házak közé. Amikor látta, hogy itt jó, itt maradt örökre.
Ennek a költözésnek az emlékére aztán Isten gyönyörűséges és sosem fáradó menyasszonyai minden ősszel és minden tavasszal újra magukra veszik a fátylat, hogy méltóképpen ünnepelhessék hitvesüket - az életet és a halált.

Szeglet

Kávéházi leginkább.
A kávéház falán képek lógnak, fotók mármint, de tegnap rájuk sem néztem, mert el voltam foglalva Emmával, aki sajnos súlyos életközép-válsággal küzd. Legalábbis ezt üzente csütörtök este, ezért kell vele találkozni. Kint a teraszon még azt is láttam (mert az ember azt lát, amit akar), hogy ki van sírva a szeme ... Menjünk be egy kicsit, mert először mutat valamit. Akkor most mi vaaaan??? Én egész nap őrlődtem, ő meg mutatni akar valamit?
Különben meg azt se értem, miért néz engem a szomszéd asztaltól az a fotós fickó. Túl hangosan beszélek? Az egész este kezd valami abszurd drámába átcsúszni, és már azon filózom, hogy akkor ez most már megint nem a rendezői változat ugyebár. De Emma hajthatatlan, menjünk már be. Az ember teszi, amit a barátai kérnek tőle, pláne ha kivételesen nekik van válságban az életük vagy mi.
Az ajtóra ragasztott plakát mellett úgy mentem el tegnap este, hogy később még anyám életére is (bocs, mama) meg mertem volna esküdni, hogy az a plakát nem volt ott. Mert az ember néha egyáltalán nem is lát.
A kávéház szegletén aztán hirtelen tök ismerős arcok sorakoznak. Pontosabban ülnek sorban a fal mellett. Meglepetésbuli, értékeli az agy látóközpontba érkező információt, de ennek semmi értelme, az már világos. Egy negyvenhatodikra nem szoktak meglepetésbulit szervezni.
Ott ül Gofri és Joe is, meg a gyerekeim is, meg naná, hogy a többiek, és akkor kiderül, hogy nincs válság, kiállításmegnyitó van.  Egészen konkrétan az enyém. Az a címe, hogy Portfólió. Mert címe is van. És plakát is van. Meg van méltatás is. Hála az égnek, nem a fotósé, hanem a fotográfiáé.
Szép és emberi szavak vannak egy nagyszerű fotós szájából arról, hogy az ember miért készít képeket. Meg arról is, bár énrólam nem tud semmit, hogy milyen lehet az az ember, aki ezeket a fotókat készítette. Nem spekulál, nem így értem, hanem gondolkodik. És életem egyik legmegindítóbb dicséretét kapom: ha iskolás gyereke lenne megkeresné azt a helyet, ahol tanítok, mert szeretné, hogy a gyereke hozzám járjon, mert akkor ott talán más is történik, mint könyv és munkafüzet.
Később még mond persze fontos dolgokat, már az asztalnál ülve, aminek nagyon örülök, mert én még életemben nem mertem kérdezni tőle semmit. A legfontosabb amit mond szerintem az, hogy mindegy mivel készíti az ember a képet. Az eszköznek nincs jelentősége, csak a szemnek meg az agynak van. (Ezt nemrég máshol, mástól is olvastam.) Ezt ne felejtsem el, amikor csorog a nyálam valami sokszázezres gép előtt legközelebb.
Nem akarok nagy feneket keríteni a kiállításnak, mert nem az egyébként szeretett ablakos képeim miatt érdekes ez az egész történet most, hanem a barátaim meg a családom miatt, akiknek ilyesmi egyáltalán megfordul a fejében.
Örülök és zavarban vagyok. Elsőkiállítós lettem. Az is igaz, hogy valószínűleg jól van ez így, mert minden első nehéz, de aztán ... Körtének igaza lehet, amikor azt mondja, ha egyszer meglátja az ember a képeit hús-vér valóságukban, akkor rákap ennek az ízére. A kirakosgatás ízére mármint.
Amúgy meg kész a Portfólióm. Eszemmegáll. Köszönöm.

Gyakorlat

A gyakorlat az, hogy pénteken érkezünk. A tervek szerint, úgy is mondhatom, hogy elméletben, korán, egyébként meg későn. Ősszel már sötétben, de mondjuk ez mindegy, az számít, hogy öt előtt átlépjük a városhatárt. Majdnem megvan.
Persze út közben megállunk Kaposváron bevásárolni. Mindig túl sok ételt veszünk, mert talán azt gondoljuk, már örökre összeköltözünk. A végén elosztjuk a maradékot. Úgy osztjuk el, hogy kinek mi kell. Nekem most elég lesz a hétvége emléke. A kenyeret Mihály viszi haza, mert neki az otthoniak nem vettek, és nyűgösek.
Nem tudjuk hánykor érkezünk, Kaposvár után nincs jelentősége az időnek. Felkapcsoljuk a konvektorokat. Pontosabban TSB, mert nekem sose sikerül. Mihály kicsit beteg, mi ketten inkább fáradtak vagyunk. Szederpálinkát iszunk, az olyan "lágyos", mondja TSB, de ezt a szót nem értjük. Mihállyal félrehallunk. A pálinka szerintünk nem is lágyos, hanem mar. Csak egy kicsit beszélgetünk, nem sokat, még mindenkin rajta van, amit otthonról eddig cipelt magával. Azt előbb ki kell aludni. Fél tízkor már alszunk, hogy hamar túl legyünk rajta. Valaki késő éjjel telefonál. Nem hisz a fülének.

Szombaton Mihály ébred előbb. Én is ébredek, de kényszerítem magam, hogy aludjak vissza. Nem nehéz, mert sötét van, és nem találom a lábam. Bebújtam a paplanhuzatba éjjel, azért. Félálomban kávézunk. Állítólag a nanorészecskék rákot okoznak. Mi nem? Most beszélünk a prímekről. Mindig meglep, hogy az egy nem. Az idempotens szót két napig tanulom majd, de vasárnapra tudom.
A piac kellemes, kint van a kemencés, de nem kérek csülköt, én mást eszem. Van ilyen.
Veszek jonatánt, meg gesztenyét. Virágot is, hogy jobb kedvem legyen. Anyám temetővirágnak mondja, de én szeretem az illatát. Apám sírját is fel kell ásni. Majd szünetben.
Szilvinél szálas fekete teát iszunk rummal. A rum vöröses színű, mint a vadszőlő gyenge levele. Amúgy nem szeretem a rumot. Csak itt és csak ilyenkor.

A parton sétálunk, de csak kicsit. A lányok menni akarnak, én meg mindig ugyanazt fotózom. Víz, hegy, fa, hattyú, csónak. 493. Ez prímszám?
Délután leveleket söprünk TSB-vel, Mihály nincs jól, bent marad. Aztán kijön. Kormi az ölébe mászik. A kicsik meg körülöttünk lábatlankodnak. Kormi megint terhes, de most szép a szőre. A német eteti.

Este pálinkát iszunk, nekem fáj a hátam a levélsöpréstől. Borbélyt olvasok. Olyan, mintha apámat olvasnám. Apám mondjuk nem írt. De ha írt volna. Hamar alszunk. Én már nyugtalanul. Az álmatlanság is az emberben lakik. Megy vele, amerre jár.

Vasárnap kivételesen kirándulunk. Ezt kapjuk szülinapunkra Mihállyal. Káptalantótit, Tapolcát, meg még hazafelé Szigligetet, mert ott én még sosem voltam ott. A Liliompiac szép, jó a szemnek, de drága, Tapolcán nincs már cipós gulyás, cipó nélkül eszem, nem baj. A szigligeti kávézó igazi főnyeremény. Becseréltem a Regét a szívemben. Innen is látni a Balatont, és rá is lehet gyújtani a diófa alatt. Jól is sütnek.

Végül bedobálunk mindent a kocsiba, és hazajövünk. Most egy kicsit megint mindannyian nehéz szívvel. Egészen sötétben érünk haza. Ilyen későn még sosem. Út közben a felhőket fotózom. TSB megáll miattam.

Akiben kedve telik

Nem akarom a felhőkre fogni, de kedvetlen vagyok. Jó, az is lehet, hogy nem kedvetlen vagyok, inkább szomorú.
Nem csak a hideg, az ostobaság, meg a hatalommal való visszaélés is szomorúvá tesz. Különösen pedig az ostoba gőg szomorít el. Van belőle elég körülöttem, de nem sorolom. Én nem állítok emléket ezeknek az embereknek.
Dühös is vagyok, azt hiszem. Leginkább a saját semmilétem miatt, és nem, nem vigasztal, hogy ebben vagyunk mi most mind, akik nem teszünk semmit, csak szürkéből szürkébe folyó napjainkat terelgetjük.
Azért ennek nem így kellene lennie. Ezt gondolom. Nekem nem itt kellene lennem ebben a hidegben, hanem mit tudom én, valami olyan helyen, ahol nem csak a tökéletes, az egészséges, a megfelelően gondolkodó, pontosítok, engedelmeskedő embereknek jut hely, hanem mindenkinek, akiben Istennek kedve telik.
Mert Istennek nem a pénz és az ész számít, jó neki a nincstelen is, és mindegy, hogy valakinek az esze lassú, ha a szíve nem.
Nem hiszek én már ebben a rendben, nem hiszek az emberben régóta. Nem hiszek, mert megtörténhet az is ma, hogy a takarítónőnek jelentenie kell, ha valaki az utasítás ellenére kávézik a tanáriban. Nem hiszek, mert törvényt lehet hozni arról, hogy embereket hivatalosan láthatatlanná tegyenek.
Persze tudom, hogy most dühömben nem mondok igazat. Néha hiszek az emberben is. Magamban vagy másokban inkább. Akik miatt még mindig érdemes ablakokat fényképezni.
Aki nem unja még az ablakokat, ide KATTintson.

Más

Minden másképp van. Ezt valami okos ember mondta, de elfelejtettem, ki. (Talán Karinthy?) A világ úgy egységes univerzum, hogy számtalan világ rétegződik egymásra - más világok egymás hegyén-hátán, egymás alól elő-előkukucskálva, a lepergő szürke festék alatt az égszínkék. Vagy fordítva
"Madarakból lettünk azzá, amik vagyunk, kezdődik egy gyönyörű cigány monda, s a vége mi más lehetne: egy szép napon madárnak visszaváltozunk." Ezt Kerényi György írta.

"A látvány torkonragad, fojtogat, nem lehet szabadulni tőle. S nem is akkor igazán, amikor a nyomor kimerevített pillanatai naturalisztikusak, hanem amikor egy lírai közjáték - egy szerelmes tekintet, egy világra csodálkozó gyerekszempár - a lehetőségek lehetetlenségét vágja a szemünkbe." Ezt pedig már Göncz Árpád.
Érdemes ellátogatni a Sulinet Örökségtárába, és megnézni Horváth M. Judit és Stalter György fotóit. Annyi világ van a mi világunk sebekre kéretlenül ráfestett olajfestéke alatt. A Sztrugackij testvérek kisregénye jutott eszembe. Kinek az árokparti piknikjét takarítjuk már megint?

Más. Egy napot dolgozom holnap, aztán becsomagolok és elmegyek. Ennek ellentételezéseként Bridget lelki terrort alkalmaz. Meg kell csinálnom egy prezentációt egy adott témáról, ami a szakmámba vág tulajdonképpen. Pénteken kissé csodálkozva kérdezte, hogy nem kell-e a közgazdászoktól segítség. Nem akartam mondani, hogy 1. évekig tanítottam szaknyelvet, 2. egy hat perces prezentációt még a  békák nemi életéről is össze tudok hozni. Mondjuk ez jól mutatja, mit gondol a kollégái szakmai felkészültségéről.
Egyébként tényleg, honnan tudna bármit rólam, soha életében nem látta egyetlen órámat sem.

Más. Tegnap azt olvastam, hogy valaki, akit kedvelek, egy napon született apámmal. Érdekes. Az sosem tűnik fel, hogy valaki egy napon halt meg apámmal. A születésnap még a halálunk után is fontosabb, mint a halálnap, de akkor már nem a torta miatt, hanem azért, mert az élet utat keres magának a halál festékrétegén át is. Amúgy pont nem leszek itthon apám születésnapján. Neki mondjuk mindegy már.

Más. Beteg vagyok. Megfázás, gondolom. A tegnapi lázam elraktam emlékbe. Majd egyszer még jó lesz valamire. Egy napig fájt a torkom, most taknyos vagyok. Talán aludni kellene. Vagy meginni egy üveg pálinkát. Helyette rokonjárás lesz a nagylány születésnapján. Már húsz éves. Ki hinné ... nemrég született.

Egy felhővizsgálati könyvet olvasok. Hihetetlenül érdekes, és még humoros is. Kölcsönben van nálam, utazókönyv. Persze, tudom, mi magunk is. Néhány napig egy irányba utazunk az univerzumban. Kellemes véletlen. Vannak még ilyen kellemes véletlenek az életben. Azok emberekkel kapcsolatosak.

Azt írta nekem egy barátom nemrég, hogy sokat utazom. Azóta azon gondolkodom, vajon igaza van-e, mert nekem nem tűnik soknak, de talán kívülről mégis. Szombaton megjövök, és legközelebb csak október közepén utazom Budapestre. Valami érdekes külhoni emberekkel fogok találkozni, de azért pici szabadidőm lesz, akinek sört vagy magamat (értsd a társaságomat) ígértem, reménykedhet. Aztán rögtön utána elmegyünk a Teraszra ünnepelni magunkat. (Most mosolygok, bár tudom, hogy igazából nem jó hír, hogy még van Terasz.)

Süt a nap. Húsz éve is sütött, emlékszem, és hajnalban, amikor a szülészet előtt álltam, énekeltek a madarak. Biztos azt énekelték, hogy " szabad élet, szabad madár ...", csak én akkor ezt még nem értettem. és a cigány mondáról se hallottam. 

Black and White

Kép

A fotós modellje a fotós.