Képmentes övezet

Azt hiszem, irigylem a nagy fotósokat, főleg a szociofotósokat a lelkierejükért, mert olyasmit is le tudnak fényképezni, amit én soha. Talán kell a fotózáshoz valami szemérmetlenség vagy nem is tudom, hogy hívjam.  Hívhatom olthatatlan kíváncsiságnak is, az többet mond a motivációról, de kevesebbet a jelenségről. Én nem mindig és nem mindent tudok fényképezni, és nem a fényviszonyokra gondolok, hanem arra, hogy nem tudom lefotózni se a nagy boldogságot, se a nagy szükséget. Ott van az ujjam a kioldógombon, de nem kattintok, mert az utolsó pillanatban elszégyellem magam. Ki vagyok én, hogy más legintimebb. legszemélyesebb világát, a nyomort vagy a tiszta boldogságot mutogassam, bármennyire is volna értelme, mert lehetne tanulni belőle, példa lehetne ilyen vagy olyan értelemben.
Ez most arról jutott eszembe, hogy az elmúlt napokban nem fényképeztem, pedig ott volt a hátizsákomban a gép. Azért volt ott, mert azt gondoltam majd fotózok, de aztán valahogy nem vitt rá a lélek. Ostobának, kívülállónak éreztem volna magam.
Vasárnap Szombaton (időzavar) Emmával a családok átmeneti otthonába vittünk kaját az Élelmiszerbankból, ami gondolom Magyar Nemzeti, de most kivételesen azt mondom, mindegy, legyen csak nagybetű, mert nagyon jó és nemes kezdeményezés. Az élelmiszerbank azt jelenti, hogy a nagy áruházláncok vagy áruházak, vagy tudomisén pontosan kik, de a lejárt, pontosabban mindjárt lejáró élelmiszereiket leadják ennek a banknak (virtuálisan mármint) és akkor a különböző segélyszervezetek, szociális intézmények pályázhatnak ezekre az élelmiszerekre, aztán elvihetik. Emmáék szervezete is pályázott, ezért heti kétszer élelmiszert kapnak, és viszik ki az otthonokba. (Most azt nagyon csak zárójelben mondom, hogy legtöbbször a drága élelmiszer marad az áruházak nyakán, szóval van annak egy kis abszurditása, hogy kilós kiszerelésű gorgonzolás mascarpónét viszel a rászorulóknak, de mindegy, ez egy ilyen bizarr világ.)
Az a lényeg, hogy örültem, hogy van ilyen, meg pláne hogy ebben végre segíthetek egy kicsit Emmának, mert az utóbbi években valahogy mindig fordítva alakult, és Emma segített nekem mindenféle szempontból. Szóval kivittük a kaját, és valami elképesztően különös helyre csöppentem. Egy másik világba. Persze lát az ember mindenfélét, tapasztal is, nem burokban élek, törekedtem is arra mindig, hogy azért ismerjem azt a világot, ami körülvesz, meg hogy ne forduljak el finnyásan, ha szegénységet és kilátástalanságot látok, de azért ez más. A hétköznapokban a koldusokat, a lekoszlott környezetet vagy a szomorúságot mégiscsak a valamennyire biztonságos saját világomból nézem, úgy, mint amikor az ember lezárt ajtajú autójával keresztülhajt a város legszegényebb negyedén. (A lezárt ajtót Washingtonban tanították nekem egyébként a helyiek. Biztos, ami biztos. Nem kell félni, de az ember nem ostoba, kerüli a veszélyes helyzeteket, ha életben akar maradni.)
Szóval ez egy másik bolygó. Időtlen, térben elhelyezhetetlen világ. Mint amikor megdermed az idő egy fekete-fehér álomban, te meg mész a folyosókon, látod, amit látsz, de az agyad valami slow-motion üzemmódba kapcsol, a gondolat fogaskerekei nem találják egymást, te meg próbálsz értelmes arcot vágni, ne lássák rajtad, hogy kurvára nem tudsz mit kezdeni a helyzettel. Hát nem vettem elő a fényképezőgépemet, pedig igen, lehetett volna fotózni mit, nem hogy mit, minden négyzetcentijét annak a helynek, a cementlapokat a folyosón, a terhes nőt, aki felmosott éppen, az ajtó mellett üldögélő kisgyerekes anyát, ölében a kétes tisztaságú rugdalózóban mosolygó gyereket, meg a rövidgatyában ácsorgó fiúkat. Innen mennek iskolába, csak ezen járt az eszem. Meg hogy van-e leckéjük.
De nem csak a nyomort meg a nehézséget nehéz fotózni, hiszen cinkosnak érzed magad a fényképezőgéppel, valakinek, aki a másik oldalról jött, egy nyavalyás katasztrófaturistának, hanem a tökéleteset is. A kiegyensúlyozott világok intim boldogsága pont olyan nehéz téma, mert oda sem akar az ember csak úgy betörni, bekukucskálni, ellopni a szépséget egy kívülállónak.
A szombati furcsa világnak vasárnap láttam az ellenpontját. (Érdekes, hogy a két világ különbsége nem a pénzben, az anyagi javak közti különbségben fogható meg igazán. Nem azt mondom, hogy nincs különbség, hanem hogy a végletek nem ebben mutatkoznak meg feltétlenül.) Vendégségbe voltunk hivatalosak az olvasó klubos házaspár otthonába. Még nyár elején találták ki, hogy egy meleg nyári délutánon legyen egy kerti sütögetés, aztán most került rá idő meg alkalom, napsütés meg már nyáron se nagyon volt, ha jól emlékszem.
Mindig is csodáltam a házukat, de a könyves találkozókon, nem volt se alkalom, se idő körülnézni. Pár hónapja egyszer már elámultam a kerten, amikor egy fotó kedvéért felmentem hozzájuk, de most volt idő szétnézni náluk. Nem is tudom, hogy mondjam, de elvarázsolt ház az, olyasmi, mint amilyen a Spiderwick Chronicles-ben van. Mindenhol metszetek, grafikák, rajzok, a nappali közepén egy felújítás alatt álló intarziás asztal teteje a szerszámokkal, egy gyönyörű, fa dobozban szárított bogártetemek a fotózáshoz, preparált halak, bomló növények, a konyhában almahéj, és frissen szedett zöldfűszerek. Minden sarokban hagyott tárgyban, minden élére állított könyvben és a házigazdák minden mozdulatában a világ teljessége fejeződik ki. Még abban is, ahogyan Judit beszél, meg ahogyan az átvilágítóasztalra kitett hatszor hatos negatívokat Gergő kisimítja, szóval mindenben. Kizökkenthetetlen világ.
Itt persze fotóztam volna, a lélek finomságának millimétereit is, de ... hát nem tudom, a boldogságot se nagyon lehetséges kiragadni a kontextusából. Talán majd egyszer, ha lesz elég bátorságom.

Más. A jó hír az, hogy lassan megszületnek a Lubitel hasából az analóg képek. Marha izgatott vagyok, mert fogalmam sincs lesz-e köztük valami használható vagy ment pocsékba a film. Gergő hívja majd elő őket cserébe a tizenkettedik kockáért. Ez is annyira jellemző rájuk, hogy a pénzről tudomást sem akarnak venni.