A folyó kanyarulata

Annyiszor megírtam már ezt a bejegyzést mióta apám meghalt, hogy tegnap este arra gondoltam, nem írom meg újra, inkább megkeresem azt a régi írásom a sírjáról, és nosztalgiaolvasok. De nem ment. Pontosabban csak egy másik bejegyzést találtam, az Apám kertje címűt, pedig volt egy másik, egy rövidebb, egy egyszerűbb a sírjáról, arról, hogy mennyi négyzetméter föld jutott neki, de hiába kerestem, nem találtam meg.
Mindegy, gondoltam, akkor ez most úgy van, hogy nyilván azért nem találom, mert valamiért nem jó, ma nem érvényes az a szöveg. Valószínűleg szomorúbb, mint amit most írni akarok.
Apám, ez az alapvetően kedves, mosolygós, józan gondolkodású, de a szavak iránt fogékony ember ma lenne 77 éves. Sajnálom, hogy végül nem lett, és bár különösebb jelentőséget nem tulajdonított az évek múlásának, egy kicsit most mégis zavarban lenne, mert nem szokta és nem is nagyon szerette az ünneplést. Érzelmileg volt alkalmatlan rá. Nem a kora zavarta, hiszen igazán megöregedni nem is volt ideje, inkább a ráfigyelés nem volt számára értelmezhető. Nem álszerénység volt ez, nem is tudom talán elmagyarázni, de én pontosan értettem, mi baja. Az is lehet, hogy egy genetikusan kódolt túlélési ösztönről van szó, nem kiválni, nem hagyni, hogy mások felfigyeljenek ránk, akkor talán túléljük. Hogy mit és meddig, az persze más kérdés.

Ahogy nincsenek tökéletes emberek, úgy nincsenek tökéletes szülők sem. Legfeljebb elég jó szülők vannak, ahogyan arról Bruno Bettelheim is írt, és nem is hiszem, hogy több kell ennél. Kedvenc meseterapeutám azt írta nekem ma reggel, hogy: "A gyerekkel végzett munka egy spontán művészi folyamat. A másik lényre való teljes odaadó figyelmed és a saját határaid közötti kifinomult, precíziós meló eredménye." Ehhez én itt is csak annyit tennék hozzá, amennyit ott is hozzátettem, mégpedig, hogy ez tulajdonképpen minden emberi kapcsolatunkra igaz. Az ember elég jó ember tud csak lenni, tökéletes nem.
Apám minden hibájával együtt is törekedett a jóságra, és nekem ez maradt meg belőle igazi emléknek, igazi példának, ez a jóra való (ösztönös vagy szándékos, ki tudja, ki mondja meg egy ember halála után?) törekvés. Szerettem és örülök, hogy a sors őt találta meg nekem apának.
Most írhatnám, hogy hiányzik, meg hogy élhetett volna még jó sok évet, de mi értelme volna. Az idő mindig annyi, amennyi, nem nagyon számít, hogy években mérve mennyi adatik, mert a mindig aktuális mostokból lehet csak gazdálkodni, és igen András Lászlónak is igaza van, az idő méréssel való hitelesítésének nem sok értelme van, annál több a most kitágításának.
Ha apámra gondolok, boldoggá tesz, hogy tudok hozzá társítani egy végtelen, szeretettel teli mostot, egy sok évnyire tágult időtüremkedést, amelyben nyár van, apám mosolyogva ül a konyhaasztalnál és olvas. Mesét, Obádovics Matematikáját, újságot vagy éppen valami verseskötetet. Talán legjobb így ünnepelni ezt a napot, visszabújva egy kicsit abba a mostba, amikor még figyelt rám és magára is, és amikor se az idő, se mi nem törődtünk a lesszel, csak a vannal.
A szülő és a gyerek kapcsolata művészet, festmény, ha úgy tetszik. A miénk egy moccanatlan, égszínkék Monet. Valami olyasmi, mint amit Philadeplhiában láttam: egy örök, várakozással és nyugalommal teli folyókanyarulat.