Monszun

Na igen, átevezni. Valahonnan valahova. A fényből a sötétbe, a reggelből az estébe, a nyárból a télbe, a szabadságból a börtönbe. Vagy vissza. Ne nyavalyogjak már annyit. Legyen jövőképem.

Most a dátum miatt, meg egyébként is azon gondolkodtam, hogy kell-e felejteni. Nem tudom. A nemfelejtés arrogáns, a felejtés meg lemondás, mert ha felejt az ember, akkor mindent felejt, a vidámságot is, meg a gyengédséget is, nem csak a sírást, meg a nyomorúságot. Kellene egy emlékválogató. Olyasmire gondolok, mint régen a konzervgyárban a lyukas lemez, aminek a réseibe méret szerint potyogtak az uborkák. Akkor az emlékeknek meg az álmoknak (mert az álmok olyan emlékfélék) lennének ilyen előre kialakított rései, ahova beleeshetnének, és  akkor végre szét lennének válogatva méret és alak szerint. Egy vödör ronda, göcsörtös nemsikerülemlék, egy lavórnyi bántásemlék, egy kisebb, de zománcos lavórnyi betegségemlék (ezek bizonytalan, epeszínű, zselés állagú emlékek), és persze lenne egy nagy lábas nevetésemlék, egy porcelántálnyi (virágmintás) boldogóraemlék, egy kisebb tálnyi Istenemlék, a szerelememlékek meg mind külön csészékbe, mind egy kicsit más alakú és más színű. Ha így lehetne, csak a rondaemléket kellene elfelejteni. Igaz, annak meg nem sok értelme volna, mert akkor meg az ember mással se töltené az idejét, csak azon szorongana, nehogy véletlenül rossz edényt öntsön ki.

Más. Tegnap megjött az őszi monszun, de ez most jó. Végre olyan szeptemberi, olyan jólesően szomorú, mint egy nagybeteg halála. Megváltás nekünk az ősz. Mondjuk nem tudom, ki az a mi, akiknek, de az is mindegy, mert tegnap még megértő is voltam egy kollégámmal. Erre majd a későbbiekben figyeljek oda.

Más nincs, a hétvégét, meg a végleges órarendet várom. Utóbbit Godotnak neveztem el.