Piacosok

Ezzel várni kellett volna egy kicsit, legalább míg a kép meglesz, de egyrészt mindegy, mert a kép is csak olyan általános, nem lesz rajta mondjuk így konkrétan se a Kenyeres, se a Marci, se Péter, se senki, másrészt meg most még a számban van Marci almás-mákosának az íze, úgyhogy amíg el nem felejtem ... ezért.

A Piacosok a piacon vannak, nem ott laknak, nem úgy értem, hanem szombat délelőtt odajönnek reggel korán, kipakolnak, és akkor ott vannak mondjuk délig. De ez az egész nem ott lakás, meg odajövés egyáltalán nem is látszik rajtuk, mert szombat délelőttönként a Piacosok pont úgy vannak ott a piacon, mintha mindig ott lettek volna, és mintha mindig ott is akarnának maradni. Ez nekem tetszik, mert amikor befordulok a sarkon, és meglátom őket, mindig arra gondolok, hogy ez egy rend a világban, és egészen biztos, hogy amikor az utolsó ítélet után újrarendeződik a világ, hát akkor lesz egy Öröklét Termelői Piac, és akkor az pont ilyen lesz, csak kicsit fakóbb színekkel, hogy tudjuk, hogy sajnos az a spenót meg cékla nem anyagból van, hanem fényből.
Én egyébként nagyra becsülöm a spiritualitást, meg a Szentlelket, meg az Örök Fényességet, de akkor, azon az Öröklét Piacon azért kicsit sajnálni fogom, hogy oda lett az édes, az anyagi valóság, mert valahogy úgy képzelem, a fényalmáknak nincs olyan jó ízük, mint a kendős néni almájának, meg a bocskor se olyan ropogós, mint Istváné, hogy Marci almás-mákosáról már tényleg ne is mondjak semmit.
A Piac az anyagi létezés kvintesszenciája. Minden, ami a létezésben jó, minden, ami öröm, aminek íze van, amit érezni lehet a szádban és a bőrödön, az itt van. Érzéki hely az az igazság, gondolom, ezért van ez a sok udvarlás is a piacon. A Piacosok ugyanis udvarolnak. Hál Istennek, ha nem is egyenlő intenzitással, de mindenkinek. Lehet, hogy ezért szeretnek olyan sokan piacokra járni, de ez most mindegy.
Hogy kinek melyik Piacos udvarol jobban, az persze egyéni dolog,  ízlés kérdése udvarló és udvarolt között, nekem általában a Kenyeres szokott hevesen, de az nem érdekel, nekem az túl mesterkélt, túl megcsinált, éhes udvarlás, amit én nem mindig szeretek, úgyhogy ha tehetem, és miért ne tehetném, én inkább a csendesekkel udvaroltatok magamnak, Tomival például, aki a tojást árulja, mert ő még a piac végén is mosolyog, és van egy ilyen egy kérdés szabálya az udvarlásra, csak egyet kérdez mindig, soha kettőt. Aztán meg Marcival persze, a szemüveges fiúval, aki az édeset árulja. Marci méze, ez van az üvegekre írva, én meg nézem mindig bátortalanul a pici üvegjeit, hogy nahát milyen édes lehet ez a fiú, ha ilyen piciben árulja magát. Amúgy süteményt szoktam tőle venni, levendulás szíveket kis zacskóban, lila szalaggal átkötve, amiknek nyári, méhjárta levendulamező ízük van, meg néha almás-mákosat, aminek az íze benne ragad a nyelv ízlelőbimbóiban, és akkor órákig a Marcira lehet tőle gondolni, ahogy mosolyog , de nem szól, mert a Marci meg tulajdonképpen mindig csak néz zavartan.
Aztán van még egy, egy reménytelenszép vonzódás, akit Péternek hívok, mert az ember a vonzódásait mégsem hagyhatja csak úgy, név nélkül keringeni a világegyetemben. Szóval Péternek, mert kőszikla, bizonyosság, az élet megkérdőjelezhetetlen igazsága, példája annak, hogy azért vagyunk itt a földön, hogy legyünk. Péter egyébként öreg, nagyon sötét, olajszínű, vastag ráncos a bőre, és kérges, meg ízületi gyulladástól girbegurba a keze. Nem beszél, nem mesél semmit, nem udvarol egyáltalán, csak köszön, elveszi a pénzt, és mosolyog, de az van, hogy a piac legszebb mosolya az övé, mert az övé egészen friss mosoly, és érződik rajta, hogy ritkán adja. Paprikát árul különben, meg káposztát, répát, klasszikusakat, ami éppen a földön megterem, és a világ legfinomabb kelkáposztáját is, pedig én mostanában egyáltalán nem szeretem a kelkáposztát. Péternél nincs humbug, kockás abrosz, nemzeti színű szalag, bioráolvasás, meg nagyhangú portékadicséret, csak ő van, meg a zöldségei. Pont elég is.
Amikor rossz kedvem van szombaton, meg amikor jó, kimegyek a Piacosokhoz, csevegek a kedvenc piacos nőkkel, mert azok is vannak ám, a cserdi asszonyok leginkább, méregerős  a chili paprikájukkal (mint az ördög, drága, mint a devla), hogy azt csak bemutatod a levesnek és már maximumra tolta föl a kapszaicinszintet, meg a spenót-céklás nő, akivel operáról is lehet csevegni, no meg a kendős néni a jonatánjaival. A piac végére, a  hentes utánra hagyom Pétert, meg legeslegvégül a Marci édesét, hogy hazáig mosolyogjak, aztán amikor hazaérek, és megnézem, mi mindent vettem, örömmel látom, hogy egy hétig is tudok főzni abból a sok életből, amit a Piacosok nekem adnak.