Előhívás

Hiányzol. Így mondom ilyen közvetlenül, pedig nem törekszem közvetlenségre manapság, inkább távolságtartó vagyok, kimért, nem engedem meg magamnak a közelkerülést. Távolságot tartok az én és a te között, de ennek oka van, jobban látlak, élesebb kontúrokkal a reggeli fényben, jobban látom a kifeszített vásznakra vetülő árnyékodat így messziről, élesebben látom a határaidat, ahogyan nem vagy itt, és így messziről a nemléted mégiscsak valamivé fogalmazódik az időben.
Lefényképezlek. A nem vagy itt feketéjét fehér jelenlétté fordítja a tükör, és odabent a gépben a fényérzékeny filmre égeti rá. Így lehetséges az, hogy amikor fényképezek, a sötét dobozban megint itt vagy, és az előhívás pillanatáig itt is maradsz.
Aztán amikor papírra hívjuk a filmet, és előcsalogatjuk a képeket szépen sorban, kímélet és nosztalgia nélkül, te már megint nem leszel rajta egyiken sem. Mert úgy van az, hogy a papír visszafordítja az emléket életre, a hiányt árnyékkal jelöli, a létezést fénnyel, de nem baj, én akkor is látlak minden képen, pontosan ott, ahol nem vagy.