Az ég sokszor. Az érkező világvége, a felgyűrődő szürke felhő megtépett széle, a visszapillantó tükörben az elmúlt szerelmek összecsapódó felhőhullámai az utca végén. Mindennapi katasztrófafilmjeink, a harag napjai, Armageddonnak mondjuk, mert ez is utolsó ítélet, vagy egy utolsó kísérlet, csak hány csapás még, hány lovas a lovon, hány apokalipszis a végig, hány sötét hajnal az újjászületésig.
Az óceán is. A mélyből felöklendezett sós tengertartalom. A tömeg, az ellenállást nem ismerő áramlás, a felkavarodó sors, a jelzőoszlopok köré gyűlő hordalék, az időmosta homok ahogy fut ki a lábunk alól, Isten indokolható haragja, meg az indokolhatatlan is, a hideg vízben lebegő test, a testben a bentszorult levegőbuborék, kelljfeljancsi, hány órára, hány napra, hány percre, hány halálra és hány nevetésre még.
A szemed néha. Bár a szemed inkább akvarell, azt hiszem, nem tinta, a harag sötétje kiszaladt a szíved felé, ott gyűlik fel, mint bőr alá az örömtelenül alvadó vér. Tintakék szív, tintakék élet, mellkasi zivatarcella. Kardiológiai főosztály.
Az éjszaka. A reménytelenség mozdulatlan kékje, aztán meglepetésvendégnek csendes hajnali álom, ebben végre nem fuldoklom, csak hanyatt fekve nézem a vérrögmentes eget, látod, ez is kék, ez is tinta, mégis szebb szavakat lehet vele írni, mint a másikkal.
Uhhh, ezt megúsztad!
VálaszTörlés