Heti zizz

Káromkodós. Csak akkor olvasd, ha ez nem zavar.

Elindult a tanév, dőlnek a kedves és őrült elírások már megint. A heti iskolai összefoglaló címének apropójául is egy ilyen elírás, véletlen gondolati csomó szolgál, kedves Gofri kolleginánk év eleji gyűjtése: "A huszadik század a pszichozizmus alkonyát hozta." (Vagy valami ilyesmi, majd kijavít, ha erre jár.)
Szóval that's the end of the world week as we know it.

A heti összefoglalóban elég sok bánatos pillanatot lehetne felsorolni az iskolai mindennapokból, meg néhány szórakoztatót is, de szeptember ide vagy oda, egyszerűen bámulatosan sok baromság esett meg velünk már ebben az első két hétben.
Kezdjük a pozitívumokkal: tegnap megkaptam az órarendem. Igaz, az aktus kapcsán Bridget az irodájába invitált, ahol tájékoztatott, hogy visszakaptam a külhoni gyereket heti két órában. Jó, nem vagyok igazságos, mert tulajdonképpen miután leírta a papírjára, megkérdezte, hogy akarom-e. Ez egy kicsit persze olyan, mint amikor megdugják az embert, amikor nem akarja, aztán megkérdezik, hogy jó volt-e. Az ember mint olyan a csodákban hisz, meg önmaga isteni valójában. Bridget se nem olvas, se nem hallgat Borbély Szilárdot.
Na mindegy, egyeztettünk még a többiekkel kapcsolatban, így végül arra is szó került, hogy elolvasta ám a cikket, amit írtam, sőt alá is húzott benne pár dolgot (ezek szerint kinyomtatta???!!!). Például a diákjogokkal kapcsolatos mondatomat zölddel. Nem mertem megkérdezni, hogy volt-e valami, amit pirossal esetleg vagy két vonallal. Ja, hát mondjam még egyszer, hogy nem törődik velem.

Aztán itt vannak az új, kísérleti tankönyvek is. Igaz, én ezeket leginkább valami fizikai kísérletekhez tudnám inkább elképzelni mint segédlet, mondjuk ha éppen meg akarnánk állapítani a papír oldhatóságát alkoholban vagy valami hasonló. Persze mivel nekem nem kell ezekből tanítani, én tényleg csak az előnyeit élvezem, hiszen ennyit még nem röhögtünk tankönyveken az elmúlt húsz évben. Jó, kínunkban, de hát szerintem Örkényt a rosseb megeszi odalent, hogy ezeket a szövegeket nem volt ideje megírni. Oké, ez nem az egyperces, hanem a negyvenötperces mint műfaj, az igaz. Hát aki ezt röhögés nélkül meg tudja tanítani, az a tanár még nem született meg. Ebből is látszik, hogy az oktatási kormányzat prioritásként kezeli a pedagógusok hangulatának javítását. Helyes.

A munkahelyemen amúgy két jó dolog van, az egyik továbbra is a mi kis menedékünk, ahol négyen vagyunk csak, és ahol viszonylag nyugodtan lehetne dolgozni, ha nem lenne feszt óránk, kivéve persze a ki tud nagyobb baromságot felolvasni a kísérleti tankönyvből klubfoglalkozást, amikor a nyolc négyzetméter tömve van a röhögéstől fuldokló kollégákkal. Mondjuk Joe idén egy kicsit az agyamra megy, az első héten annyira szervilis volt, hogy már azon gondolkodtam, lendületesen elküldöm a picsába, de második hétre azért lehiggadt valamennyire, úgyhogy tegnap már együtt mentünk munkaegészségügyi vizsgálatra, és egészen normális ember reakcióit mutatta. A suli mögött bagózók mondjuk kicsit felvonták a szemöldöküket, vajon hova is húzunk mi ketten el tanítási időben a tanár úr kocsijával, de nem baj, a diák is gondolkodhat néha.
A vizsgálat egyébként a szokásos stílben zajlott, doktor doktor már nem ragaszkodott a melltartós szövegolvasásához, viszont annyira unta az egészet, hogy picit tartottam tőle, hogy az ötperces kimerítő vizsgálat alatt elalszik, és lefordul a székről. Ja igen, amúgy alkalmas vagyok két évig, de jövőre azért el kell menni pszichológushoz. Nem, nem kell megijedni, kurvára nem érdekel senkit a tanárok pszichés terhelése, egyszerűen csak ez a törvény. Joe-val meg is beszéltük, majd oda is együtt megyünk, és ha már nagyon unjuk a tanítást, akkor kidolgozunk egy felmentési stratégiát. Mármint az enyémet nyilván.

Ja igen, azért ne legyek ennyire egocentrikus, vannak ám diákok is. Mit mondjak, olyanok, amilyenek, de a barátaimon kívül még mindig ők azok, akikért ezt az egész cirkuszt mégiscsak érdemes csinálni még egy rövid ideig.  A kilencedikesek mint valami óvodáskülönítmény, de ezt leszámítva bájosak és helyesek. A nagyobbakat már ismerem, nekik nagyrészt jót tett a nyár, kivéve a végzős csoportot, akik hullanak szanaszét. Remélem, gyorsan összeszedik magukat.
Aztán itt vannak a felnőttek - érettségi utáni szakképzés. Valami hihetetlen mennyiségű diákot tanítok idén, és nagy részük fiú. A nevüket nem bírom megjegyezni, különösen a kis kompjúteres különítmény esetében, ott ugyanis tök idegen diákok vannak jórészt, értsd nem hozzánk jártak eddig, és mind ez a csinos, de egyelőre mindenféle különös ismertetőjel nélküli kisportolt, barna, rövid hajú, mosolygós kocka. Őket különben máris a szívembe zártam, a héten lenyomtam nekik egy kis számítógép-történeti előadást a TED-ről. (George Dyson tudománytörténész beszél a kezdetekről. Marha érdekes és vicces.) Egészen okosan és érdeklődve néztek rám, bár nyelvi problémáik szerintem voltak, de ezt jól kezelték. Mondjuk van két lány is, ők egy kicsit gyanakodva néztek, hogy akkor ezt most komolyan gondolom-e. Majd megszoknak.

Az jutott még eszembe egyébként a héten, és ez már egyáltalán nem ilyen optimista dolog, hogy mi a büdös életnek szívatják ezeket a gyerekeket a halálba? A rossebbnek kell nekik heti 35 órában fényesíteni a rezet a suliban. A bejárós felkel már sokszor ötkor, ül napszám a fasza kis órákon, aztán háromkor kiesik a suliból, hazavonszolja magát, eszik valamit és nekiáll tanulni. Egy felnőtt munkaidejét negyven órában korlátozzák. A gyerekét mennyiben? Hatvanban?  Mikor él ez a szerencsétlen? Mikor csinálja azt, amihez kedve van? Jövőre már tizenegyedikbe ér a terhelt generáció, nekik a harmincötre jönnek még a fakultációs órák, az esetleges verseny(vizsga)felkészítések vagy ha kevésbé szerencsés, akkor a korrepetálások. És akkor még nem sportolt semmit, nem találkozott a barátnőjével/barátjával, nem nézte csak úgy a falat otthon három órán keresztül, hogy összerakja, vajon mivégre is cseszte ide őt a teremtő erre a földre. Ez az egész egy baromság. Se játszani, se mozogni, se gondolkodni nem marad idő. Mondjuk ez is lehet egy cél, csak akkor azt meg nem úgy hívják, hogy oktatás, hanem hogy kiskorú veszélyeztetése. Hülye finnek, ők bezzeg ezt se így csinálják.

Más nincs, hétvégén dolgozni kell, de holnap talán lesz egy kis délutáni barátkozás az olvasóklubosokkal. Közben, hála az égnek, kisütött a nap, talán végre elfotózom a maradék két kockát a Lubitel hasából. Éppen ideje volna már.

Ja igen, legyen zene.