Je suis

Nincs mentség.
Szomorú vagyok, hogy megint azt kell megtapasztalnom, alig maradt türelem a világban egymás iránt. Kár, mert az ember csak egy másik embertől tanulhat, csak egy másik emberen keresztül lehet, ha lehet, jobbá.
Sokat gondolkodtam, mert megnéztem egy videofelvételt is a támadásról, és ... nem is tudom, mit írjak. Ez nem vallásháború, talán annyit azért leszögeznék. Elvakult emberek öltek embereket. Erre nincs mentség, még akkor sincs, ha most mindenki egy kicsit boldogabb volna, ha lenne gyorsan egy instant bűnbak, hiszen az egyszerű megoldások hívei vagyunk -  akkor nem kell gondolkodni, és főleg nem kell felelősséget vállalnunk.
Úgy tapasztalom, nehezünkre esik gondolkodni. Mintha ez az egész világ kezdené átvenni az Őrnagy hagymázas világszemléletét, és lassan csak Tóték léteznek. Örkényi korban élünk, és gondolati síkon is automatizálódunk. Na jó, ez szerencsére nem igaz mindenkire, de veszélyes trend.
Nem tudom, borzalmas a gyilkosságokkal szembesülni, borzalmas a vallási türelmetlenséggel szembesülni, de a legborzalmasabb azzal, hogy ostoba sztereotípiák erősödnek az emberekben. És ezzel alig-alig lehet mit kezdeni.
Egy-egy ember nem tudja megváltoztatni a világot, de a helyi közösségre mégis hatással lehet, és azt hiszem, ez fontos. Az ember nem tud a világ végére nézni, de maga köré igen. úgyhogy legjobb, ha magunk körül teszünk rendet, és kezdjük mindjárt önmagunkkal. Tegnap olvastam a pécs-somogy bányatelepi általános iskoláról, ahol Csovcsics Erika az igazgató (a nevét az Indexen nem sikerült ugyan helyesen leírni, de hát sebaj), és ahova egy ideje már tényleg szeretnék eljutni, és láttam Cserdi polgármesterét, Bogdán Lászlót egy beszélgetős műsorban Bódis Krisztával és Derdák Tiborral.  És ilyenkor reménykedem, hogy van másképp.
Azért van egy dolog, ami nagyon bosszant az utóbbi időben. Néha úgy érzem, kezdenek hülyének, agyatlan hippinek nézni, amiért minden ilyen kényes szituációban a toleranciát és a másik megértésére való törekvést hangsúlyozom, mert nem tetszik, hogy a világ kilencmilliárd bíró világává kezd válni, és hogy az ÉN világuralomra tör.
Tisztában vagyok vele, hogy a túlélés egy biológiai mozgatórugó, a gondolkodás pedig egyre kevésbé az, de akkor meg az a rossz hírem, hogy minálunk sok erősebb állat van, nálunk sokan futnak gyorsabban, és tovább bírják a víz alatt, szóval ha így folytatjuk, ha nem veszünk tudomást arról, hogy a fajunk egyetlen erőssége a gondolkodás, akkor nem marad belőlünk mutatóba se.
Semmi nincs, ami egy élet elvesztéséért kárpótolhatna minket. Ha hatalmamban állna, feltámasztanék mindenkit, akinek erőszakkal vették el az életét, de nincs ilyen hatalmam. Csak felelősségem van, ahogy mindenki másnak is a világ szerencsésebbnek mondható felében/harmadában. Mert mi vagyunk felelősek azért, hogy a világban ennyien nyomorognak, és hogy tudatlanságban, érzelmi sivatagban nőhetnek fel emberek milliói. Tegnap arról beszélgettünk, Magyarországon sem kerül(ne) sok időbe fanatizálni embereket egy közös célért, az erőszaknak ugyanis a valláshoz, az iszlám hithez aligha van köze. Ez csak címke, amit bármikor lecserélhetünk másra is. A fehérek öntudatára, az irredentizmusra, a rasszizmusra, a nemzetállamra, a cigánykérdésre vagy bármire, aminek a nevében embert lehet vagy lehetett ölni.
Szomorú vagyok.

Reggel

Hogy minden úgy legyen, mint régen, ezt szoktam kívánni. Hogy megint gyerek legyek, kedvvel kelő, aki örül az új napnak, mert új, bőrillatú cipőt vehet magára, aki nem nyűgösen kel, hanem magától értetődőnek veszi a reggelt, és aki nem gondol arra, hogy megint eggyel kevesebb, hogy a nagy elszámolótáblán egy napot megint odébb húznak az angyalok.
Minden úgy legyen, mint régen, apám hümmögve keljen hajnalban, gyújtson lámpát a konyhában, induljon sietve a fürdő felé borotválkozni, és én félálomban még halljam, ahogy a lépcsőházba kilépve krákog egy kicsit. Legyen a kalácsnak íze, legyen az asztalra készített kakaó megint túl forró és túl édes, és kis idő múlva kelljen a tetejéről kanállal leügyeskedni a hártyát. Reggel legyen megint sűrű köd, anyám pedig fogja a kezem az óvodába menet, nehogy elvágódjak és kiszakítsam az új harisnyám.
Legyen minden úgy, mint régen, várjam a karácsonyt, bízzak abban, hogy az ember jó, hogy feléri ésszel Isten szándékait, hogy az ölelő kar biztonságot ad, hogy a mosoly nem a gyilkos kéjes öröme, és hogy egy pillanatig se gondoljak arra, lesz majd olyan reggel, amikor azt kívánom, minden úgy legyen, mint régen.

A mértékről

Mindig a szavaknál kötünk ki végül. Hogy mennyit szabad mondani, vagy mennyit kell, mennyit kellene, mennyit kellett volna, vagy hogy azt az utolsó szót már minek kellett és kinek szántuk. Mint Lénárd patikamérlegen mért adagolása, olyan pontosnak kellene lennie a szavak adagolásának is.
Egy-nulla ez is. Mondod, nem mondod, mondom, nem mondom, Egy sima, egy fordított. Néha kimondom, néha elmondod, mondjuk a magunkét, mondjuk a másokét, a lopottakat, a kölcsönzötteket, az elirigyelteket, a megtanultakat, a belénk verteket. Mások levetett, elunt vagy éppen csillogó, ünnepléssel teli szavait a magunkénak szeretjük el, a hangszálainkhoz szorítjuk, aztán a csendekkel együtt csillogó sálat kötünk belőlük, színes örömsálakat vagy sötét gyászsálat, laza mintájú szeretetsálakat, szorosra kötött, szürke féltéssálat, vagy a rémület selyemszálából hurkolt, gyilkos nemengedlekel sálat.
Szükségét érezzük a szavaknak. Néha mondani akarjuk őket, mert jobb kívül, mint belül, máskor lenyeljük őket, marja csak szét mindet a gyomorsav, kár, hogy a szónál jobban nem mar semmi, és akkor megeszi a gyomorfalat a keserűség, összetekeri a belet a kiutat kereső szó, vagy kis katatón szigeteket épít, míg végül akarva-akaratlan elbontja az embert odabentről.
Nem gondolom, hogy mindig mindent ki kell mondani, hogy nem kellenek csendek, csak annyit gondolok, a csendnek szánt szót el kell engedni, nem magunkba kell temetni. Az emberben nem fér el bármennyi szó.

Mindez arról jutott eszembe, hogy tegnap elolvastam a Nádas Péterrel készült interjút, és arra gondoltam, Nádas mennyire kényelmetlenül kimond mindent, és hogy bár ez engem inkább megnyugtat, ellenpontozza az én ideges, magamba gyűrt csendjeimet, van, akit ez zavar. A szavakkal is úgy vagyunk persze, hogy van, akikét jobban szeretjük másokénál, van akikét meg sehogy sem akarjuk hallani. Nem tudom, min múlik.

Más. Visszaszámolhatnék, ha akarnék, de túl sok a szám. Egy, mert este Budapest Bár koncert, kettő, mert holnap temetés, három, mert utolsó iskolanap a szünet előtt, négy, mert elmegyek pihenni, öt, mert aludni fogok, hat, mert találkozom valakivel, aki fontos, hét, mert elutazom Párizsba ... Van, amikor olyan sok a szám, hogy nem számolok, csak hagyom magam meggyőzni róla, hogy mindegyiknek megvan a maga fontossága. Mint a szavaknak. Mindet magamhoz szorítom, aztán lesz, amit elengedek. Hadd fújja el innen őket a szél messzire.

A lejátszón, és most itt is inkább Chet Faker.

Szikla

Az van, hogy egy tengerre néző teraszra vágyom. Vannak napok, amikor jobban, máskor kevésbé, mostanában tulajdonképpen szünet nélkül. Azt gondolom, legyen ott szikla is, meg csend, szép hosszú csend, amikor nem kell beszélni senkivel. Nem azért, mert nem szeretek beszélgetni, vagy mert nem lenne mit mondani, hanem mert van olyan, hogy nem kell mondani semmit. Mert van olyan, hogy úgyis tudunk mindent. Egymás tükrei vagyunk.
Egyszer voltam egy helyen. Óriási sziklák voltak az öbölben, alatta sötét, komoly és mély a tenger. A szigeten valaha sok szent lakott, mert Isten az ilyen helyekre már régen is igaz embereket költöztetett.
Odaköltözünk, néha erre gondolok. Oda mi mind az összes angyalok és szentek, akik szeretik egymást, akik nem mások véréből akarnak maguknak életet, akiknek elég csak annyi, amennyi éppen kell, mert a többit maguk töltik ki örömmel, egymás tiszteletével és az örök, megmásíthatatlan idővel ott a sziklák alatt.

Életfogytiglan

Úgy harapok most magamba, mintha tehetnék rólad vagy érted bármit, pedig nem tehetek, te sem tehetsz, se rólam, se értem, és nem is tehettünk soha. Ez kikötés kellett volna legyen, tudom, csak pont kikötésünk nem volt, legfeljebb a csendes elmélkedés mint értelmezési tartomány. Hát látod, nem tudom, mit mondjak, mert tényleg sajnálom, szólni kellett volna már az első pillanatban, mondani neked rögtön, mert én ezt megtanultam már gyerekként éjszaka a falnak fordulva, ismételve ezerszer, hogy a tett mindennek a halála, még a szereteté is, a nemtett pedig örök élet, megnyugvás. Nincs mentségem, nem felejtettem el, milyen kár ez is, hogy az ember nem felejt olyan könnyen, mint szeretne. Nevezetes különbségek egy: én nem vagyok te.
Nem, egy kétismeretlenes egyenlőtlenségnek tényleg nincs megoldása a valós életek halmazán, az ember tanulja meg a matematikát egy életre, legyen szíves, mert az irracionalitás tényleg nem szám, és még csak nem is számít.
Én úgy emlékszem, azt is megtanították nekem már régen, a fájdalmat csillapító fájdalom beesési szöge egy, a születés után kilencven fokban a kutacsba vert acéldarab. Olyankor még nincs ellenállás, nincs csontszövet, amit szakítani kell, és kötni sincs mit, legfeljebb a pillanat falra vetülő árnyékát az időhöz. Így lehetne csak, másképp nem, hogy minden hibának elejét vegye az ember örökre,  így lehetne még a születés pillanatában bűntelenségre kárhoztatni a pillanatnyi életet.
De mi, se mi ketten, se úgy általában bárkik, nem akartunk se bűntelennek, se büntetlennek, se hibátlannak maradni, és nem akartuk, hogy ne kelljen soha bocsánatot kérni vagy megbánni semmit. Aki bűntelen, az állat, az ember csak, aki minden nap hibázik. Ostobaságunk büntetése és őszinteségünk jutalma egyszerre a világban letöltendő tényleges életfogytiglan.

Függő

"Engem nem érdekel a gonoszság. Mert a jó nehéz, és akkor ahhoz leleményesnek kell lenni, az meg érdekes." Esterházy Péter (Márk)

Szeretem Esterházy Péter  mondatait. Szerintem régen is szerettem, csak nem tudtam, hogyan kell jól. Mindig mindent és mindenkit másképpen kell szeretni. Van, akit úgy, mint egy gyerek, van, akit úgy, mint egy felnőtt. Ezt most, azt hiszem, végre megtanultam. Bölcsesség, na.
Pár hete végigtapogatta a testem valaki, de ezt most nem szerettem, mert minden érintése fájt. Azt mondta, ilyesmit soha életében nem látott (nyilván érzett) még, mert ugyan az emberek többségének nagyon rossz állapotban van a háta, de legalább a lábuk rendben van. Vagy fordítva. Ezzel szemben én a bokámtól a fejem búbjáig fel vagyok húzva, mint egy húr. Látszott rajta, hogy megpróbál megfejteni. Nem hagytam.
Egyébként ezt én is így képzelem. Mármint az életemet. Hogy az egy húr. Vagy egy nagyon vékony kötél. Vasmacskát kötöttek rá odafönt bosszúból, és ledobták ide. Ezt képzelem: születésemkor kifeszítették az életem kötelét az égtől a földig, azóta meg csak rakódik rá a sok kagylótelep, akad bele a moszat, rozsdásodik rá a fájdalom, és ahogy egyre nehezebb, ahogy egyre több minden húzza lefelé, úgy feszül minden nappal jobban, elviselhetetlenül a sors beteg gerinchúrja.
Néha hagyom csak, nem érdekel, néha vakargatom a rozsdát, szedegetem a kagylótelepeket lefelé, ússzatok, menjetek máshova, tapadjatok más életére, bogozom a moszatokat is, van, amit sikerül, van, amit nem. Odázom a halált. Én nem húrpattanást akarok, nem kötélszakadást, inkább eloldozást. Eloldani akarom magam majd egyszer a fenéktől, ha itt lesz az ideje, de ehhez is leleményesnek kell lenni, csakúgy, mint a jósághoz. Engem ez is érdekel.

Ma álmodtam egy emberről. Ismerem a nevét, de nem ismerem őt. Álmomban rettegett fizikatanár volt, és más tanárokkal együtt arra várt egy iskola folyosóján, hogy végre felvegyem a ruhám. Álltam egy kis szobában és nem tudtam, melyik a ruha belseje és melyik a külseje. Az egyik oldala rózsaszín-fehér volt, és a halcsontos fűző mentén az volt belehímezve, hogy Carpe Diem. Milyen márka ez, ezt gondoltam álmomban, aztán kifordítottam a ruhát. A másik oldala korallvörös volt, úgy vettem fel. Egy földig érő, korallvörös menyasszonyi ruhában indultam a szakmai beszélgetésre. Furcsa álom volt, de a ruha jól állt.

Félálom

Megvakultam. Nem igazából - bár nem tudom, mi az az igaza, amiből végignézve a világon érvényes megállapításokat lehet tenni - hanem félálmomban. A félálom, az olyan, hogy még nem alszik az ember, de már ott sétál az álom és az ébrenlét határán, mint valami részeg kötéltáncos. Ott egyensúlyoz, görcsösen ragaszkodna a valóságnak csúfolt groteszk játék utolsó morzsáihoz is, de az izmok már nem engedelmeskednek, a rúd kicsúszik a kezei közül, ő pedig zuhanni kezd a meleg és sötét semmibe. A zuhanás eleje a félálom, mert ilyenkor még az embert a valósághoz rögzítő szálak nem szakadtak el egészen, és előfordul, hogy a kéz vagy a láb megakad bennük, a test pedig visszarándul az ébrenlétbe.
Én ebben a félálmomban vakultam meg. Az elmúlt hetekben ezen a furcsa határvidéken nem látok semmit, az álomképek csúszásban vannak, nem érkeznek meg addigra, mire a hangok már igen. Félálmomban emberek szólnak hozzám. Nem, nem hallucinálok, miközben hallom őket, tudom, hogy félálomban vagyok, hogy álmodni készülök velük, mégis valóságosnak hatnak. Nem tudom, kik beszélnek hozzám, halottak-e már vagy élők, esetleg sosem jártak még a földön, de úgy érzem, mind segítségre vágyik. Van aki érzékien suttog a fülembe, szerelmi bánatában, van, aki sikoltozik rémületében, van, aki dühös, van, aki magányos.
Nők és férfiak látogatnak hozzám ilyenkor, de nem látom őket, csak a hangjukat hallom. Nem tudom, min múlik, talán tényleg azokon a selyemszálakon, de néha felébredek, néha pedig elalszom a hangjuk hallatán. Gondolom, ez így rendben is van. Ébren sem szeretek mindenkivel beszélgetni.

Jól van

Jól van, akkor nem utazom el, mert nő vagyok. Jól van, akkor elviselem, hogy nem látunk, mert el vagy tiltva tőlünk, mintha mi lennénk a korpa. Jól van, akkor máskor kell ráérjek, mert úgy akarják. Jól van, akkor nem beszélünk egymással. Jól van, akkor felszínes mondatokat mondunk és írunk, ha véletlenül mégis. Jól van, én mosolygok, és nem szólok semmit, ha megcsalsz vagy ha megcsallak. Jól van, ez legalább mindenkinek fáj. Jól van, majd megcsinálom, jól van, majd kivárom, jól van, majd elviszem a balhét, és elhiszem a kifogást. Jól van, majd lesz valahogy, majd leszek valahogy, csak az a baj, hogy semmi sincs így jól.

Históriák

Mindig érdekes másokat meghallgatni. Most egy kicsit a történetekről beszélek, nem csak, vagy éppen nem arról, amikor valaki önmagáról mesél. Igaza van Elif Shafak-nak, a történet kiemel és felemel.
Gyerekként sem mindig szerettem ott élni, ott lenni, ahol éppen élni és lenni kellett, mert ... nem is tudom, azt hiszem, már akkor is utazni szerettem volna leginkább. Vadregényes idegen országokba, ahol különös az étel illata, ahol más színű és szabású ruhát hordanak kimondhatatlan nevű emberek.
Gondolom, személyiségfüggő, ki miben lelei örömét, az ismert világban fellelhető változatosságban és nyugalomban vagy az út megismételhetetlen kalandjaiban, de azt lássuk be, hogy a kettő között nincsen igazi különbség. A világmindenség megélhető mindkét módon.
Én gyerekként is utaztam, nem fizikálisan persze, hanem odabent. Testőrökkel jártam Párizs utcáit, félbolond hajóskapitányokkal a viharos tengert, és a sok utazás közben megtanultam jól utazni. Mi volna életünk egyetlen valamirevaló célja egyébként.
Mostanában, ha nem tudtam volna eddig magam is, sok helyen olvasok a történetek fontosságáról, akár a hagyományról, akár a kreatív elme által megteremtett új történetekről van szó, rendkívüli fontossággal bír az, hogy történeteket mondjunk el egymásnak. Az író az az ember, akinek az átlagnál talán egy kicsit több története van, esetleg ügyesebben meséli el őket. De nem csak az írónak vannak történetei, hanem mindenkinek, és néha megesik az is, a legjobb történetet a sarki zöldségestől halljuk.
A narráció, bármiről is szóljon, mindig is az egyik legfontosabb dolog volt, és talán az egyetlen, ami az embert közelebb tudta vinni a másik emberhez, még talán Istenhez is.
Mesélj. Ezt szoktam mondani azoknak az embereknek, akiket szeretek, mesélj nekem történeteket. Mesélj olyan dolgokról, amiket én sosem láttam, mesélj kutyákról, kertekről, hajnali buszokról, mesélj emberekről, soha véget nem érő kártyapartikról, töredezett gerincű könyvekről, régi, rettenetesen szép szeretőidről, madarakról, és az ereszen kopogó éjszakai esőcseppekről. és ne tarts tőle, hogy elunom, mert engem minden érdekel. Lehet, hogy gyakran másképpen látszik, de én nem mesélni, inkább hallgatni és utazni szeretek.

Felhő

Nem tudom, említettem-e már konkrétan vagy csak hagytam, hogy mostanra mindenki rájöjjön, mennyire szeretem a felhőket, de talán mindegy is.
Hogy gyerekkorában az ember mindenféle alakokat képzel a felhőkbe, az normális. Aztán van, aki így marad -én ehhez a kisebbséghez (többséghez?) tartozom. Szeretem nézni őket, ha fehérek, ha szürkék, ha feketék. Engem a kristálytiszta, kék ég bizony untat. Mint az önmagát tökéletesnek látó embert,  fárasztóan együgyűnek találom. (Ezzel most persze lehet vitatkozni.)
Mindegy, az a lényeg, hogy olvastam egy kiváló könyvet, aminek egy Gavin Pretor-Pinney nevű kedves fickó a szerzője, aki egyébként foglalkozására nézve tervező, de amikor csak teheti, felhőket bámul. A The Cloudspotter's Guide amolyan képes kultúr- és tudománykalauz amatőr felhőfigyelőknek. Van benne minden, amire mi, a felhők szerelmesei bukunk: villámok, légkörfizika egyszerűen, festészeti felhőkalauz, építészet, zenbuddhizmus és még egy kis fotóművészet is.
Én azt hiszem, az emberek többsége nem szereti a földet nézni, mert a múlandóságára emlékezteti, az égbolt azonban, mely teli van az isteni örökkévalóság ígéretével kecsegtető felhőkkel, sokunk számára vonzó alternatíva.
Nagyon nehéz kedvencet választani a sokféle szebbnél szebb felhőből, de nekem mindig is a cirrusok leheletvékony jégkristályai jelentették az igazi égi szépséget. Amikor cirrust látok, mindig azt gondolom, mi is lehetne más ez a felhő, mint az a menyasszonyi fátyol, amit Isten ajándékozott kedvesének, a Földnek.

Aki szívesen olvasna néhány érdekességet a könyvvel kapcsolatban, az kattintson IDE, IDE, IDE vagy IDE a könyvhöz írt néhány molyos karchoz. Hátha érdemes.