A mértékről

Mindig a szavaknál kötünk ki végül. Hogy mennyit szabad mondani, vagy mennyit kell, mennyit kellene, mennyit kellett volna, vagy hogy azt az utolsó szót már minek kellett és kinek szántuk. Mint Lénárd patikamérlegen mért adagolása, olyan pontosnak kellene lennie a szavak adagolásának is.
Egy-nulla ez is. Mondod, nem mondod, mondom, nem mondom, Egy sima, egy fordított. Néha kimondom, néha elmondod, mondjuk a magunkét, mondjuk a másokét, a lopottakat, a kölcsönzötteket, az elirigyelteket, a megtanultakat, a belénk verteket. Mások levetett, elunt vagy éppen csillogó, ünnepléssel teli szavait a magunkénak szeretjük el, a hangszálainkhoz szorítjuk, aztán a csendekkel együtt csillogó sálat kötünk belőlük, színes örömsálakat vagy sötét gyászsálat, laza mintájú szeretetsálakat, szorosra kötött, szürke féltéssálat, vagy a rémület selyemszálából hurkolt, gyilkos nemengedlekel sálat.
Szükségét érezzük a szavaknak. Néha mondani akarjuk őket, mert jobb kívül, mint belül, máskor lenyeljük őket, marja csak szét mindet a gyomorsav, kár, hogy a szónál jobban nem mar semmi, és akkor megeszi a gyomorfalat a keserűség, összetekeri a belet a kiutat kereső szó, vagy kis katatón szigeteket épít, míg végül akarva-akaratlan elbontja az embert odabentről.
Nem gondolom, hogy mindig mindent ki kell mondani, hogy nem kellenek csendek, csak annyit gondolok, a csendnek szánt szót el kell engedni, nem magunkba kell temetni. Az emberben nem fér el bármennyi szó.

Mindez arról jutott eszembe, hogy tegnap elolvastam a Nádas Péterrel készült interjút, és arra gondoltam, Nádas mennyire kényelmetlenül kimond mindent, és hogy bár ez engem inkább megnyugtat, ellenpontozza az én ideges, magamba gyűrt csendjeimet, van, akit ez zavar. A szavakkal is úgy vagyunk persze, hogy van, akikét jobban szeretjük másokénál, van akikét meg sehogy sem akarjuk hallani. Nem tudom, min múlik.

Más. Visszaszámolhatnék, ha akarnék, de túl sok a szám. Egy, mert este Budapest Bár koncert, kettő, mert holnap temetés, három, mert utolsó iskolanap a szünet előtt, négy, mert elmegyek pihenni, öt, mert aludni fogok, hat, mert találkozom valakivel, aki fontos, hét, mert elutazom Párizsba ... Van, amikor olyan sok a szám, hogy nem számolok, csak hagyom magam meggyőzni róla, hogy mindegyiknek megvan a maga fontossága. Mint a szavaknak. Mindet magamhoz szorítom, aztán lesz, amit elengedek. Hadd fújja el innen őket a szél messzire.

A lejátszón, és most itt is inkább Chet Faker.