Más

Sokakat zavar, hogy nem mindenki ugyanolyan, hogy nem mindenki ugyanazt gondolja a világról, nem mindenki ugyanazt szereti, és főleg, hogy nem ugyanúgy. Szeretjük hinni, hogy a változatosság gyönyörködtet, de nem, sőt sokakat bosszant, én meg naivabb pillanataimban azt gondolom, nem baj, szuperfejlesztésű, embernek látszó biomechanikus gépek vesznek körül. Közben meg, bármilyen hihetetlen, de mind ugyanazok vagyunk, csak másképpen, homo sapiens sapiens, testvérem mind hálistennek és sajnos; a rasszista, a türelmetlen, a homofób, a nőgyűlölő, a vallási fanatikus, még a sorozatgyilkos is. Hát így.
Whitman mondja jól, az én testemnek és lelkemnek nincs határa, nincs atomja, mely ne tartozna hozzád is. Én te vagyok, te meg én.
For every atom belonging to me as good belongs to you.
Ijesztő és vigasztaló egyszerre, közben meg a tapasztalat egészen más. Idegenség, értetlenség, leggyakrabban gyűlölet. Nem tudom megfejteni. Persze védekezés, ennyit azért én is tudok, az ember nem óhajt önként feloldódni a világegyetemben, köszönjük szépen, de tényleg nem, inkább akarjuk az egyszerűséget, akarjuk, hogy a világmindenség nekünk hódoljon - nekünk, a megismerhetetlen embernek. Heroikus és nevetséges egyszerre, mert nem látjuk, hogy az egyszerű is bonyolult, és fordítva. Fraktálok, emlékeztetett tegnap valaki, és ennél fontosabbat nem is mondhatott volna. Az ember a világmindenség hérosza és egy kicsinyes állat. A kozmosz legegyszerűbb, de végtelen sokáig ismételt matematikai művelete.
Úgy érzem, most sokkal tapinthatóbb a nyugtalanság, a kirekesztés, a meg nem értés, mint akár egy évvel ezelőtt is. Sokkal többen vállalják fel, hogy nem tetszik nekik a más, hogy maguknál kevesebbnek tartják, és hogy nincs a másnak helye mellettük. Remekbe szabott énhadsereget képzelnek maguk mellé, csupa ugyanolyant, csupa számukra szépet, és nem értik meg, hogy az ugyanolyan egymással még dugni is képtelen, hogy az igazi, teljes örömszerzésről már ne is beszéljünk.
Ez a türelmetlenség kora. Mintha visszakanyarodtunk volna valami gyermeki lét felé, oktalan, türelmetlen, és önző gyerekek ordítoznak az óvodaudvar sarkában, és lökdösik kifelé a körből azokat, akik nekik nem tetszenek.
Nem örülök, hogy így van, mert ettől ez egy szomorú hely most itt körülöttem. Lehet, hogy másik bolygót kellene keresni, de lehet, hogy elég egy másik hely is arra a rövid, néhány évtizedre, ami még megadatik. (Optimista vagyok.)
Ez most arról jutott eszembe, amit magam körül látok, olvasok és tapasztalok. Mindenféle helyszíneken és fórumokon. Nagy kár ezért a szép, színes, szélesvásznú világért!
Más. Egyébként nyugalom van körülöttem és bennem is. Nem tudom megmagyarázni, hogyan és miért, de tetszik. Persze tudom, hogy az egyensúly pillanatnyi, pont annyira vonzom, amennyire vonzódom, a kapcsolatok kényelmes ellipszispályára álltak, tragédiamentes, mosolygós, csupa szeretem pillanat. Mondtam én, hogy jó hónap az október, szépek a fényei, és kedvemre van, hogy ilyen szépnek látom az ablakban visszatükröződő arany levelekben a minden végességét. Régen volt ilyen őszinte hozzám az idő, és régen szerettem az őszt ennyire.
Más nincs. Illetve van, de majd kibogozom. A kis netbookom megadta magát a külvilág gonoszságának, úgyhogy fel kell támasztani, és őszintén remélem, hogy sikerül, mert egy rakás képem lakik benne. Ezért kellene analóg filmre fotózni. Bár, mindegy, az is megsemmisül és elvész néhány évtized alatt. Ilyen értelemben nincs örök élet.