Nemek

It was nem direkt, idézhetném most TSB nagylányát, mert tényleg nem direkt volt, de az utóbbi időben nagyon sokszor voltam kénytelen nemet mondani. Nem a tanuljunk meg nemet mondani kurzus részeként, csak úgy egyáltalán.
Az van, hogy ha most kinyitom a naptáram, már akkor is annyi minden van belezsúfolva november elejéig, ami nemcsak hogy nem normális, de inkább gyilkos. És ez a sok minden nyilván a konkrét időponthoz köthető tevékenység, a többi, az időpontokon átszivárgó, körülöttük örvénylő diffúz tennivalók sora a naptárban nem jelenik meg, pedig abból sincs kevés. Szóval a nemet mondás nem valami józan belátás, hanem a fizikai lét behatároltsága.
Nekem nem könnyű az ilyesmi, de azért a fizikai korlátokat nem tudom átlépni. Sajnálom, hogy két budapesti programra is kénytelen voltam nemet mondani, pedig mindkettő nagyon csábító volt. Jó, valószínűleg felejthetetlen, lett volna egy közös fotózás és/vagy berúgás beszélgetés Zaphoddal a hétvégi PhotExpón, és jó lett volna egy hétre rá egy kellemes és érdekes találkozás H. baráti társaságával. Mégsem megy, egyik sem megy, mert gyakorlatilag reggeltől estig be vagyok táblázva munkával, és most már a család se nagyon bírja már az állandó távollétem, főleg úgy, hogy nagyon úgy fest, huszonharmadikától november elsejéig híremet sem látják a saját gyerekeim.
Nem az a baj, hogy nem tudok vagy nem szeretek nemet mondani, hanem úgy érzem, jó volna mindenhová eljutni, mindenkivel beszélgetni, időt tölteni, aki éppen velem szeretne. Ugyanakkor Zaphodnak igaza van abban is, hogy az ember nem lehet mindenkinek a lelki társa, nem lehet mindent saját magára vállalni, de hát idézem: "miért is kellene?". Nem kellene, de jó lenne. Vagy mégsem?
Mindegy, most elengedek. Arra gondolok, a világ és benne  a nekem fontos emberek nem szaladnak el, lesz még alkalom, majd ügyesen beosztom az időm decembertől (dehogy), szánok időt arra, hogy a budapesti barátaimat és programjaimat összehangoljam, és egyáltalán kicsit átgondolom a vállalásaimat.
A nagy elengedés jegyében például ma le fogom mondani mindkét péntek délutáni órámat, és helyette még a vacsoracsata előtt elmegyek megnézem egy Harold Pinter darab főpróbáját. Tegnap ugyanis összefutottam egy nagyon régi, és nagyon kedves ismerősömmel, akivel amúgy mondjuk öt évente szoktam, és önző módon mindjárt arra akartam rávenni, hogy szerezzen nekem jegyet BL Hamlet-rendezésére. Itthon aztán rájöttem, hogy mekkora paraszt vagyok, az ő munkáját (dramaturg) bezzeg még sosem láttam, úgyhogy most az van, hogy megírtam neki, szívesen látnék végre egy olyan darabot is, amiben az ő keze nyoma van, szóval így lett a színház az órák helyett. Örülök.
Néha kénytelen átrendezni az ember a dolgokat maga körül, mert vigyáznia kell azokra a kapcsolataira is, amik megvannak, és nem lehet mindig ezer felé szakadni. Sőt egyáltalán nem lehet. Rájöttem, hogy sok fontos ember van az életemben, és ez nekem így jó, de mindenki nem lehet az, mert ... hát mert én is csak egy vagyok.
Ezen bölcs felismerésem jegyében viszont ma délután a Szent Szerda keretében Mihállyal töltök egy kis időt délután, holnap reggel elmegyek jógázni, aztán este kiruccanunk Gofrival és TSB-vel némi alkoholegységek internalizálásának céljából, pénteken pedig színház és vacsoracsata. Szombaton alszom, vasárnap megváltom a világot. Egyelőre más nincs. A Gittre egyelőre nem tudok írni, mert ez a gép valami konkrét agybaja miatt nem engedi, de ami késik, nem múlik, készül egy-két új Angol-Na is, és biztos lesz a pénteki előadásról valami.
(Jó, tudom, a kép kissé giccses, de én akkor is szeretem, és most újra megtaláltam ezen a gépen.)