Gyakorlati tapasztalatok

Azt hiszem, lassan ideje megírnom  a Biedermann Izabella: Gyakorlati tapasztalatok a világról című korszakalkotó lételméleti alapvetésem. Nyolc kötetben, arany szegéllyel. Ember nem lesz, aki elolvassa, de valahol pont ez a cél. Rávilágítani arra, hogy az emberi létnek a világmindenség felől nincs se értelme, se tétje. Akkor minek vagyunk? Csak. Földigiliszta is van, és még csak nem is haszontalan.
Úgy látom, a világ megértése, annak a felfogása, hogy nem vagy olyan nagyon fontos mondjuk a Nebula-ködből nézve, lényeges dolog. Persze létezni jó, ez igaz, és azt sem árt belátni, hogy a te létezésed önmagad számára fontos. Jó, picit fontos a szerelmeidnek, a családodnak, a barátaidnak, ők egyébként úgy érzik, hogy ez a picit nagyon, de nem kell rájuk haragudni, mert a pici alatt én egy kozmikus picit értek, ők meg egy földi nagyot. (A váltószám egy a milliárdhoz, vagy egy ennél nagyobb számhoz, amit most nem tudok leírni.)
Szóval magadnak fontos a léted, a biológiád is így lett kitalálva, és ezzel nincs is semmi baj. A magad valóságában kell értelmet nyernie a kozmosz szempontjából nagyon picit lényeges születésednek és életednek. (A váltószám egy a nagyon, elképzelhetetlenül sokhoz.)
Nem vagyok fontos, így írom, egyes szám első személyben, hogy mást ne zavarjon a gondolat. Nem vagyok fontos a világmindenségben, elhaló sóhaj vagyok, a világidő szempontjából töredékmásodpercig megpendülő húr, Isten csodálatosan bonyolult szimfóniájának egyetlen félhangja valahol az utolsó előtti tételben.
Erős lélek kell ahhoz, hogy az ember a jelentéktelenségét felismerje, és még erősebb, hogy a jelentéktelenséget önmagunkban jelentőségteljes létté tudjuk transzformálni. Az adott ember jelentéktelenségét az önismeret tükrével a valóságra vetítve fontos világok teremthetők. Kisvilágok, mondja Magris. Az ember számára a kisvilág élhető, a kozmosz nem, mert igazából nincs olyan váltószám, amivel az emberi lélek meg tudna birkózni.
Más. Tegnap találkoztam életem első élő, hús-vér medvekutatójával. Nagyon fiatal és nagyon zárkózott kutatóról van szó, aki átmenetileg a tanítványom, mert néhány hét alatt fel kell készítenem egy vizsgára. Nem könnyű munka, főleg, hogy nem is tudtam kezdetben, mi az igazi foglalkozása, egyszerű diáknak gondoltam.
Az órákon általában is alig szól valamit, minden szót nagy erőfeszítések által présel ki magából, és látványosan szenved. Mivel a tegnapi levegőben volt valami kozmikus nyugtalanság, az én türelmem is rövidebb volt egy kicsivel, úgyhogy az óra végén megkérdeztem tőle, egyébként szokott-e beszélni. Kicsit bizonytalanul bólintott, de nem győzött meg. Aztán valahogyan beszélgetni kezdtünk mégis, szó került a családról, a nagyváradi és a gyimesi rokonságról, és mire észbe kaptam, már hetek óta egy hegy tetején ültünk valami kalyibában, körülöttünk tehenek, igazi vizet ittunk és nem csináltunk mást, csak néztük a hegyeket és vártuk a medvét. Tudod, mondta nekem, az én kedvenc állatom a medve. Mindig azt várom, hogy találkozzam eggyel.
Azt is elmondta, hogy szerinte nekem sem ártana, ha elmennék egyszer arra, és ülnék pár hetet a kalyiba mellett, és nézném a világot a hegy tetejéről, mert ott igazán lehet élni. Azt hiszem arra gondolt, hogy ott nagyon erős valóság van.
Egészen szürreális, álomszerű beszélgetés volt, mégis ahogy mesélt, ahogy ez az egyébként szinte néma, zárkózott, kommunikációképtelen fiú beszélt, láttam a tájat, láttam a teheneket, a kalyibát a hegy tetején, a számban éreztem a forrás vizének igazi víz ízét, a tüdőmben az igazi levegő tüdőt égető, csípős hidegét, a bőrömön pedig az élet teljességét.
Számomra az a tegnapi, egyébként nagyon furcsa, nagyon nyugtalan, nap tanulsága, hogy az ember nagyon nehéz feladatot kapott: a mostot, a valóság  rendkívüli fontosságát kell megélni úgy, hogy az ember tökéletesen tisztában maradjon önnön jelentéktelenségével. Majdnem lehetetlen.