Teremtés

Az egeket és a földeket. Aztán fényeket a sötétségben. Mennyeket és vizeket, szárazföldeket, nappalokat és éjszakákat, állatokat és növényeket. Isten mindenből kettőt teremtett. Egyet magának, egyet az embernek. De a két világ közé mégis határvonalat húzott - vékony, áttetsző vágyak szálaiból szőtt tükörszövetet, ami átengedni egyik világ képét a másikba. Ezért sóvárog a teremtés fáradságos napjai óta Isten szünet nélkül a föld után, az ember pedig Isten világa után.
De az Úr nem hibázott, a terv tökéletes - mind Istennek, mind az embernek szeretnie kell, mert az örök kettő csak a szerelem határvonalán találkozhat újra, és csak abban a pillanatban lehet a Kettő - Isten és az ember ismét Egy.
Ezt az égi szerelmet utánozza a földi szerelem, és minden bizonnyal ezért tapasztalhatjuk mi magunk is, hogy mind Isten, mind az ember oly gyakran ül várakozó-szerelmesen vízpartokon, csodálja világának tükörképét, és a tükörképben a másikat: az ember Istent, Isten pedig az embert.

(Mert bár a kettő az első prímszám, az Egy mindig előrébb való.)

Mindehhez Cécile Verny énekli el Elisabeth Barrett Browning 43. portugál szonettjével, hogyan is lehet szeretni:

How do I love thee? Let me count the ways. 
I love thee to the depth and breadth and height 
My soul can reach, when feeling out of sight 
For the ends of Being and ideal Grace. 
I love thee to the level of everyday's 
Most quiet need, by sun and candle-light. 
I love thee freely, as men strive for Right; 
I love thee purely, as they turn from Praise. 
I love thee with the passion put to use 
In my old griefs, and with my childhood's faith. 
I love thee with a love I seemed to lose 
With my lost saints!---I love thee with the breath, 
Smiles, tears, of all my life!---and, if God choose, 
I shall but love thee better after death.

(Babits Mihály fordítása:

Mennyire szeretlek? Hadd számolj csak!

Magosában, hosszában s széltében szeretlek.

A térnek hova lelkem elér, ha száll s felkél

a lét határa az Úrhoz, ki elvesz s ad.

Szeretlek halk vágyában a köznapoknak, 

mikor a nap ragyog s a gyertya ég.

Szeretlek lángra gyúló szenvedéllyel,

bánatom erejével, gyermekkorom hitével.

Szeretlek lélegzetemmel, mosolyommal s könnyemmel,

szeretlek elveszett szentjeim helyett, 

Ennél jobban csak az Úr kegyelmével, 

halálom órája után szerethetlek.)

Szeretni bárhogy

Végeredményben tényleg egy feladat van csak: szeretni. A nyelv szegényessége az oka, hogy ezt az egy igét kell annyi mindenre használnunk, hogy időről-időre még a legálhatatosabbak is elbizonytalanodnak abban a tekintetben, mit is csinálnak ők ezen a földön tulajdonképpen.
Szeretni nem nehéz persze, de az emberben (vajon miért?) gyakran feltámad a kategorizálás vágya, és ilyenkor nehéz helyzetbe kerülhet. Szavak híján a filia, az agapé, a sztorgé, az erosz, a ludus, a mánia vagy a pragma mind egy (esetleg két) szó szűkösre szabott köpenye alatt szorong, a sok szeretés egymást taszigálja, verseng egyik a másikkal, nem férnek a dudások egy csárdában.
Pál levelében, persze a Názáreti példájából tanulva, elég érthetően elmondja, mit és hogyan is kellene ezzel kapcsolatban tennünk, de hát nehezen megy ez mostanában nekünk. Nem csak nekem, neked is, nekik is, meg úgy egyáltalán.
A szentek is mind szerettek, vágyakozva is, elégedetten is, játékosan is,  gyengéden is. Jeromos egyenesen azt mondta: nehéz az emberi léleknek nem szeretni. És mivel az embernek olyan nagyon nehéz nem szeretni, a nem szeretésben az ember önmagát gyűlöli meg elsőként, nem a másikat.
Nem, nem lettem szent, de örültem Ulickaja sorainak, mert megkönnyebbülés volt olvasni a szeretet-szerelem megannyi kategóriájáról. Először arra gondoltam, talán most majd kategorizálni lehet vagy kell azt a sokféle viszonyt, ami engem más emberekhez fűz, de miért is kellene? Vajon nem mindegy, hogy filia, erósz, agapé, sztrogé, pragma avagy ludus az, ami a kapcsolatok gyökerét adja? (Abban nagyon is reménykedem, hogy a mánia kimarad az életemből.) És ha nem mindegy, akkor kinek nem mindegy?
Jobb volna talán nem foglalkozni a kategóriákkal, csak örömöt lelni abban, hogy az ember szeret. Valahogy. Bárhogy.
Lehet, hogy ezt most azért gondolom, mert kisütött a nap, mindjárt cipőt veszek, és elmegyek a tóhoz sétálni egy nagyot. Furcsa. Napsütésben mindig könnyebben tudok szeretni, mint ködös időben. Erre nem tudom, mit mondanának a szentek. Gyanítom, hogy nem lennének különösebben elégedettek a teljesítményemmel.

Nem

Ljudmila Ulickaja új kötetét olvasom, és jó sok dolog eszembe jut azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amikről ír vagy éppen beszél. Elég hosszasan elmélkedik a női és a férfi szerepek változásáról a modern világban, és bár sok helyen egyetértek vele, vannak fenntartásaim. Ezek persze az örökös női próza, írónő ésatöbbi gondolatkörébe esnek.  Magam sem tudom, miért bosszant ez a nőzés ebben a tekintetben. Ulickaját nem annyira zavarja, bölcsebb talán, mint én ... biztosan bölcsebb.
Szükség van-e a nemre? - most ezen gondolkodom. Persze a biológiai reprodukcióhoz igen (örökké így lesz-e, nem tudom). De egyébként? Megmarad-e a nők és a férfiak biológiailag programozott morfológiai, hormonális és fizikai különbsége? Megmarad-e a férfi és a női lélek különbsége?
És itt most nem csak a felszín, az erős, emancipált, fizikailag is nagyobb teljesítőképességű nők vagy a metroszexuális férfiak jelensége érdekel, hanem egy kicsit annál több. A biológiai fejlődés. Hogy lesz-e, kialakul-e egy csoport, amely a reprodukcióért lesz felelős, és egy másik, egy hormonoktól megfosztott angyali kaszt, amely "mentesül" ettől a feladattól, és szabadon töltheti idejét gondolkodással, alkotással, tudományokkal. Bizarr gondolat, nincs kétségem. És nem hiszem, hogy valóban kivitelezhető volna biológiailag, hiszen a hormonrendszer rengeteg folyamatot szabályoz az emberi testben.
Az egészről egyébként az jutott eszembe, hogy nekem elég sok olyan kapcsolat jutott osztályrészül, ami nélkülözte a nemet mint fontos aspektust. A nagy barátságaim mind ilyenek és ilyenek is voltak.
De megmagyarázom. A barátság nem törli el a másik fél nemhez tartozását számomra, vagyis nem gondolok úgy egy férfira, mintha nő lenne vagy fordítva. Egyszerűen nem gondolok a nemiségére. Kikapcsolom azokat a receptorokat, amelyek az ellenkező vagy az azonos nem érzékelésére vannak bennem rendszeresítve. Nekem a barát angyal, de itt most ne a romantikus értelemben gondoljuk ezt el, hanem Andrej Rubljov Szentháromságának értelmében. A barátnak, akár a festő angyalainak nincs szüksége nemre. Amikor valamiért fontos lesz a nem, akkor a barátságok általában megszakadnak. Lesz belőlük más.
Egyszer valaki látta egy barátom képét valahol, és megkérdezte, ez a srác tényleg ilyen jól néz-e ki. Vagyis nőként nézte egy férfi képét. Én meg rendkívül tanácstalan voltam, mert nem tudtam, mit mondjak. Végül azt válaszoltam neki, hogy szokott a nőknek tetszeni, de hogy ezt én képtelen vagyok megítélni. Azt hiszem, megértett.
Nem, nem azt akarom mondani, hogy nekem mindegy, hogy nő vagyok. Nem is szoktam gyakran irigyelni a férfiakat, bár néha azért mégis. A könnyebb érvényesülés meg a kisebb hormonszint-hullámzás miatt például mégis. Ulickaja azt írta, nem irigyli, hogy a férfiak kimaradnak a szülés nehézségéből, meg az egyéb női dolgokból. Sőt : "... az, hogy a női nemhez tartozom, teljességgel kielégített, sosem irigyeltem azokat, akik a falra tudnak hugyozni." Hát, tudom, profán dolog, de én az állva pisilést mindig is irigyeltem a fiúktól. Pláne csalánnal benőtt partoldalakon.

Csak az

Csak az számít, ami most van, és most nincs semmi. A semmivel párhuzamosan persze van, történik valami, de ezeknek a párhuzamos multiverzumoknak éppen az a különös tulajdonsága, hogy egyikből a másikba az elbeszélő nem juthat át, hiszen a saját, pillanatnyi valóságsíkját a másik valóságok nem metszik, még a végtelenben sem. Ezért lehet feladata az írónak a párhuzamos síkokat felmutatni az olvasónak, hogy aztán az olvasó maga dönthesse el, a végtelen számú életvalóságok közül számára melyik több, mint a semmi, és életében melyik utat volna tanácsos választania.
Általában utazók vannak a világban. A születéstől a halál pillanatáig jegyet váltók útjai egyébként számtalan csomópontban metszenek más utakat, kanyarodnak jobbra vagy balra, de egyelőre képtelenek kilépni annak a szövetnek a felületéről, ahonnan annak idején elindultak. Így minden élet valamiféle cél felé halad, még akkor is, ha a céllal maga az utazó nincs is tisztában.
Az igazán bölcs emberek, akik megértik az utazás célját, a megértés pillanatától kezdve nem mozognak tovább, mert tudják, hogy mozgás és nyugalom egy, a cél a kezdet, a születés a halál. Ők mozdulatlanul szemlélve várják be a teljesség elérkezését.
A mozdulatlan szemlélődés persze mások szemében zavarónak, feleslegesnek tűnhet, pedig a gondolatok haladása éppen úgy tekinthető utazásnak, mint a keserves előrehaladás.
Az igazán bölcs ember tudja, hogy csak az számít, ami most van. És most nincs semmi.

Afterchristmas

Jól van na, bennem kell legyen a hiba, mert nem nagyon tudok hinni ebben a Karácsony más mint a többi nap szlogenben, esetleg végül is annyiban csak, hogy három nap otthonléttel megteremtődik a beszélgetés, meg az együttlét lehetősége. De csak a lehetősége, mert a megvalósíthatóság az pont annyira többesélyes, mint más napokon. Most ha nagyon nyálas akarnék lenni, azt mondanám, hogy én azért úgy szeretném élni a mindennapjaimat, mintha mindig karácsony volna, de hát ez nyilván hülyeség valahol, mert inkább úgy kellene élni, hogy ne kelljen lelki furdalást érezni a más napok szarságai miatt ilyenkor. Na mindegy, azt hiszem, idén még kevésbé sikerült megragadnom az ünnep hangulatát, mint egyébként, sőt a cuki kis betlehemünk Kisjézusa is elveszettnek tűnt elég sokáig, de aztán előkerült a doboz aljáról, úgyhogy iziben betranszportáltuk az istállóba anyukája, meg József mellé, hadd örüljenek a talált gyereknek. Legalább ennyi. Valaki legyen boldog.

Olyannyira távol kerültem az utóbbi hónapokban szeretett egyházam kebelétől, hogy még misére sem mentem el, bár ezt később megbántam, mert tulajdonképpen ez azért talán mégis adhatott volna valamiféle értelmet az ünneplésnek. Már mindegy. Az viszont eszembe jutott, hogy ebben a konzumkarácsonyos nyugati idillben egy zsák pénzt lehetne keresni azzal, ha valaki műistállókat működtetne, ahova aztán az unott és túlsúlyos népek elzarándokolhatnának megbámulni a kisdedet. Már csak egy hullócsillagot kellene gründolni hozzá a NASA-tól, de szerintem van az a pénz, amiért ezt is el lehetne intézni.
Amúgy semmi különös és meglepő nem volt, pont azok rúgtak be idén is, akik szoktak, én pedig pont olyan fáradt voltam, mint az előző hónapokban, úgyhogy tegnap éjjel például sikerült tizenegy órát aludnom, amire nem mostanában volt példa. Ettől jó-e a Karácsony, azt nem tudom, de ez is mindegy.
Mindenféle ígéretemmel és fogadkozásommal ellentétben persze alig sikerült olvasnom, de az a kicsi jó volt. Ulickaja regényeit néha nagyon kedvelem, néha unom, de ez a kötet (Örökbecsű limlom) meg tele van érdekes és jó gondolatokkal a világról, úgyhogy öröm olvasni.
Az egyik interjúban Ulickaja arról beszél egyébként, hogy a zseniális író képes kitágítani az olvasó világát, mert olyan nyelvet talál, ami képes új dolgok leírására. Nabokovot hozza fel példának, de ezt nem tudom megítélni, mert nem olvastam tőle az írónő által olyan sokat emlegetett Adomány-t. Ne felejtsem el majd pótolni alkalomadtán. Amúgy ilyen szemmel nézve,  Ulickaja mindenképpen a kiváló, de nem a zseniális író kategóriájába esik számomra egyelőre. Persze a dolgok változhatnak. Csak legyen még ideje írni.
Más nincs. Illetve a Gittegylet karácsonyi bejegyzéseit azért ajánlom. Kriszta Háy Jánost olvas, én meg angol szókincset fejlesztek sok karácsonyi zenével. 

Gloria

Dicsőség a magasságban Istennek. Az angyalok már énekelnek, az emberek pedig örülnek a világ szépségének és az új gyermek, az új élet, az új világosság születésének. Legyen mindenkinek szép az ünnep.

Mármindjárt

Mármindjárt itt a Karácsony. Kicsi is, nagy is, de kalácsot nem sütöttem, csak ilyen ezer kalória per darab dolgokat, amit aztán majd megetetek a vendégekkel, mert valószínűleg egy látens szemét állat vagyok. Egyébként nem ezért sütöttem ezeket, hanem mert ezek legalább elfogynak, nem úgy, mint a rokonoktól érkező a) csupakrém csúszkáló réteges sütik, meg b) mein Mutter híres délmagyar fullasztói, amit a 42. században majd a világörökség részeinek fognak nyilvánítani.
Egyébként a meglehetősen zajos és lelkiterhes ááááádvent után a karácsony finise majdnem idillinek mondható már abban az értelemben, hogy konyhai magányomba túl sokat nem zavar bele a család, esetleg csak a vanvalamiehetőkaja és a holacellux szezonális kedvenceimmel oldják szerzetesi magányomat. Egyébként tényleg jó ez az ünnepi készülődés, mert az iskolai idegbaj után, az idegszálaknak egy másféle terhelését nyújtja, ez a terhelés azonban rövid ideig tart, és időnként adódik lehetőség menekülésre is. Ma délután például hagyományos hatvan perces karácsonyunkat tartottuk TSB-vel és Mihállyal a Varázsboltban. Nagyon szerethető ez a mi hármasunk, de már olyan sok szép dolgot ajándékoztunk egymásnak, hogy lassan tényleg muszáj lesz összeköltöznünk, hogy együtt csodáljuk a tárgyakat.
Holnap majd még robot üzemmódba kapcsolok, de az utóbbi hetekben rájöttem, hogy talán mégsem önzőség pár pihenéssel töltött órát ajándékozni magamnak, mert egyébként erre más úgysem gondol, és ha még élni szeretnék pár évet ebben a csodálatos világban, akkor nem árt vigyázni magamra. Szóval mostantól kezdve pihentetem a hátam, és bár nem ártana vasalni 75 köbméternyi ruhát, ha nem jut rá idő, akkor nem jut rá idő. Mert holnap délután akármi is történik, kinyitom az új Ulickaja kötetet, és olvasni fogok. Szemétség? Nem tudom. Utálom, hogy az a sztereotípia, hogy a háziasszony essen félájultan a fa alá.
Jut eszembe, a fa legalább már benne van a talpban, csak a díszek nincsenek meg. Mindegy nem? Majd akasztunk rá valamit. Egy kis töltött káposztát.
Más nincs, de jó lenne néha kialudni magam. Két naptárat is kaptam a lányoktól. Ezt majd mindkettőbe jól bele fogom írni.

Gáspár

A nagyon hideget nem tudom elmagyarázni. Amikor a kezed a kilincsre ragad odabent is, olyan a nagyon hideg. Régen ilyenkor lopni jártam, tűzifát főleg,  meg amit a szomszéd tanyákon a fészerekben találtam. Én se szerettem, nem azért mondom, de nem tudtam elnézni a gyerek szemét, ahogy fátyolosodik a takaró alatt. Mindjárt jövök, kinézek a földekre, hátha maradt ott valami, ezt mondtam mindig, mert ebből tudták már a nagyok, hogy ha estig nem jövök, akkor lefogott az erdész  vagy a körzeti, és csak másnapra kerülök elő. Ha nem sikerült kidumálnom magam, bevittek, akkor onnan hosszú volt hazáig gyalog.
Ne nézzél így, tudom, hogy lopni bűn, de hagyni a gyereket, az azért nagyobb bűn nem? Te se hagynád. Hát ember vagy te is. Nem hagytam, és ha rajtam múlott volna, szép szál, erős gyerek lesz belőle, mint a testvéreiből, de nem lett.
Január volt, nem tudom emlékszel? Abban az évben nagyon hideg volt. Fáztunk, én is, ha nagyon fázol, aludni sem tudsz, csak összebújni a másikkal, aztán együtt reszketni a takaró alatt, fogni egymást, keresni valami meleget egymásban, ha még van, a szív környékén talán.
- Apa, holnap mi lesz az ebéd?
- Rántott csirke csillagom, uborkasalátával meg sült krumplival.
- És sütemény is lesz?
- Lesz hát, krémes, meg torta. Estére meg jó zsíros kenyér.
Ilyen meséket mondtunk egymásnak, csak hogy el tudjon aludni. Otthagytam őket a takaró alatt, aztán elindultam az erdőre, legalább fa legyen már éjszakára, ha étel nem is, de nagyon nehezen mentem. Fájt a lábam. Magas volt a hó is.
Egy hét múlva engedtek csak ki, mert hogy visszaeső voltam, meg emberbarátságból is, azt mondták, meg hogy abban a nagy hidegben jobb nekem az előzetesben. Meg is volt fagyva a két lábujjam mindkét lábamon, az igaz.
Hiába kiabáltam, hogy engedjenek haza, nem engedtek. Azért azt megígérték, hogy a tanyára kimennek másnap, visznek egy kis fát, mert nekik szabad, ezt se értem, hogy ha én viszem akkor lopás, ha ők, akkor jócselekedet. De másnapra már meg volt halva a gyerek. A Sára meg csak ült a széken, azt mondták, nem szólt senkihez egy szót se, azt se akarta elmondani, hova tette a gyereket.
Nagyon hideg volt, ezt mondta mindenki, de nekem aztán nem kellett mondani, én tudtam. A sírt is csákánnyal kellett megcsinálni. Tudod, milyen kemény a fagyott föld? Mint a beton. Szikrázik a csákány vasa.
Odaadod a pénzt a kocsiból? Visszatolom neked. Hát ez van, látod, most az utcán vagyok. De nem is a pénz miatt csinálom, csak jó valakivel beszélgetni. Gáspárnak hívnak különben. De látom, sietsz. Az Isten áldjon meg.

Kertem

" Mit jelent kertben élni? Mindenekelőtt azt, hogy ritkán kívánkozik az ember máshol lenni, legfeljebb egy másik kertben. Egy kisebben vagy egy nagyobban, egy híresben vagy - váratlan meglepetésként - egy szép ismeretlenben." B. Kéry Ilona: Kertem

Mi a kert?
Társ, ha szeretnéd. Társad az örömben, a szomorúságban, társad a gondolkodásban és a felejtésben, a gyászban, az ünnepben. De a kert messziről csendben figyelő barát is, ha magányra vágysz. A kert nem erőszakos, békén hagy, nem beszél hozzád, és nem figyel meg. A kert csak van. Otthon és örök ismeretlen táj. Konyha és nappali, nyári délutánok széljárta hálószobája, hajnalban könyvtár, betűrendben sorolja az ébredő madarakat, és a nagy latinokat, akik mind ismerték már. Ha nem éppen ezt, egy másikat.

A kert élet is, halál is, kezdet és vég. Tenni vágyás, erő, az ember diadala, de elfogadás, öböl, Isten akarata előtt csendben fejet hajtó szerzetes.
A kert színes és szürke, kőkerítés határolta végtelen. Mikrokozmosz, multiverzum, csoda és keserűség, nevetés és könny. A minden, a menedék, az elízium, a temető. Akinek kertje van, világok ura.
"A boldogságok hierarchiájában a kertész rögtön a csillagászok után következik."- írta Brazíliában Lénárd Sándor, és bár nincs kertem, szerintem nem tévedett.
Hogy nekem lesz-e kertem valaha, ... nem tudom. Ha nem lesz, majd pótlom a mások kertjében üldögéléssel, a teraszon töltött reggelekkel, és a tó körüli sétákkal. Nem ugyanaz, tudom. De megelégszem azzal, ami jut.

Kéry Ilona, Borsos Miklós felesége, egy kis kötetben a Tihanyi-félszigeten épített ház kertjéről mesél hivatásos és hobbikertészeknek vagy olyanoknak mint én, akik a szavak kertjében érzik jól magukat. Aki a kertjéről mesél, mindenről mesél. És bár a háttérben elszáguld egy világháború, meg az ötvenes, tán még a hatvanas évek is, és bár a kert rengeteget változik az évtizedek alatt, az író szavaiban ott az örök, vigasztaló bölcsesség.

Bizniszkarácsony

Olvasom ezeket a karácsonyi jókívánságokat emailben, telefonon, képeslapokon, mit tudom én még hol, és nem is tudom, mit gondoljak. Nem a barátoktól és az ismerősöktől kapott, kifejezetten nekem szánt jókívánságokkal van bajom, hanem ezzel az uniformizált, csilli-villi, tegyünk úgy, mintha mindenkinél minden rendben volna, de legalább kussoljunk simán, és didergő kézzel vagy szívvel, de fogjuk már meg azt a gyertyát, és énekeljük el a Csendes éjt a fűtetlen szobában a végrehajtó levelével a zsebünkben legyünk már szívesek, és fogjuk be a gyerek száját, ne üvöltsön, hogy fáj a füle, mert Karácsonykor, kedves nép, az embernek nem fáj semmije, beéri a gyertya és a szív melegségével, és akkor is mosolyog, ha egyébként persze erre amúgy semmi oka nincs. Igen örüljünk, mert egyszer régen megszületett egy kisded, aki később azt tanította, hogy a szeretet mindennél fontosabb, csak ezt mi a cégnél persze nem tudjuk figyelembe venni a fizetési felszólítások kiküldésekor, mert olyan nincs, hogy Jézus sztornózza a számlát, hiszen a Jézuskában már csak a gyerekek hisznek lassan, de ők is csak négy éves kor alatt, utána leginkább csak a tabletekben meg az okostelefonokban sajnos.
Ezt a felszínes, nemtörődöm konzumszarakodást ki nem állhatom. Ha rajtam múlna minden cégnek megtiltanám a karácsonyi üdvözletek küldését, meg a hülye ajándékok osztogatását az ügyfeleknek. Ha nagyon akarnak, adjanak ajándékot a saját dolgozóiknak, meg kívánjanak nekik boldog Karácsonyt, mert ha valakin, hát inkább rajtuk múlik az üzlet sikere. Eh, ha én cégvezető lennék, maximum egy udvarias képeslapnyi pénzt költenék az ügyfelekre ilyenkor vagy annyit sem, de maximálisan odafigyelnék rájuk minden más időszakban, a többit az alkalmazottaimba fektetném.
Természetesen nem arra gondolok, hogy ha mondjuk bemegyek egy üzletbe, az eladó ne kívánjon boldog ünnepet, de a bankom vagy a mobilszolgáltatóm ne küldözgessen ótvar ronda egyenlapot, meg sms-t, hogyakkor, főleg, ha egyébként meg marhára nem ügyfélbarát a hozzáállásuk, és minden más napon akadozik az ügyfélszolgálat, meg a problémák megoldása, és egyébként is, ahol tudnak, lehúznak. Műmosoly, műfenyő, mű élet.

Jut eszembe, a mi cégünk nagyfőnöke is írt karácsonyra. Örültem is neki, úgyhogy írtam erről a VilágMára.

Még kettő

Még két nap tulajdonképpen, bár nem nagyon értem, miért is számolom a napokat, mintha volna bármi jelentősége annak, hogy egy vagy kettő, esetleg három vagy éppen kettőezer-hatszázötvenkilenc.  Az idő a semmiből a semmibe tart, én meg mint vonal a centin, nem osztok és nem szorzok. Ez az emberi élet hiábavalóságának egyszerű, matematikai leképezése. Ontológiai számegyenes.
Lehet, hogy ha majd öreg leszek, tényleg öreg, amikor majd hajlik a hátam a föld felé, hogy az eget ne is lássam, Isten büntetése a világ púpja a hátunkon, szóval majd akkor lehet, hogy nem lesz mindegy melyik nap ébredek fel és melyik nap alszom el, meg hogy mivel töltöm az időt a kettő közt. Egyelőre nincs jelentőségem.
Nézem, ahogy a mocskos pára csorog le az autók oldalán, a szélvédőkön, az ajtókon, meg ahogy a fémfelületekre fagy - ahogy a semmi alácsorog az égből a földig, befolyik a repedésekbe, beborítja a házakat meg az utakat, és ide már csak egy ló kellene tényleg, meg Isten ahogy áll mellette, és sír. József is sír állítólag. (Ezt egy reklámplakáton olvastam: Mária és József házhoz jön, rendelje meg a szent családot Szentestére. Mária megszüli a kisdedet ott helyben, József meg sír.) Én már nem sírok, de nem is vagyok szent család, a kisdedek mind felnőttek.  
Egyszer öreg leszek, igazán öreg, meglátod, és akkor nem csak a gyerekkorom, de az egész életem kiköpöm a ház elé. És akkor felmegyek, leülök odafönt, kicsapom a pakli kártyát az asztalra. Na akkor majd meglátjuk, ki mire megy a számaival.

Él

Nehéz megmondani, hogy melyik kifejezőbb szó, az edge vagy az él, de lehet, hogy nem is kell megmondani, mert azért a határvonal hangzó hirtelenségében nagyon is hasonlítanak.
Mindjárt vége van az évnek naptárilag, és a tanításnak is, bár annak nyilván csak átmenetileg. Rövid ez a két hét, pedig még el sem kezdődött. Előre hiányzik az idő. Szamárság.
Az élen kívül, a várakozáson kívül nem sok minden van. Hétfőn megnyertük az őszi kvíz szezont, az örömteli volt, tegnap forralt boroztunk TSB exeivel, ma pedig megyek az aranykezű masszőrhöz. Egész nap arra az előmelegített ágyra fogok gondolni, meg a francia sanzonjaira, azt hiszem.
Persze még dolgozatokat íratok, meg órákat tartok, de őszintén szólva most egy kicsit nem érdekel ez az egész, gondolatban valahol máshol vagyok. Hogy hol, nem is biztos, hogy meg tudom mondani. Valami másik világ másik időpillanatában. Az álom és az ébrenlét határán.
Múltkor le kellett írnom az álmom, mert hiába álmodtam egy egész csodálatosan hosszú mozifilmet, a jelenetek kezdtek eltünedezni, helyet cserélni egymással. Az álmaira vigyázzon az ember, ha lehet. Abban az álomban egyébként volt egy plakát a falon. Egy fiatal lány volt rajta valami ablakban, én a plakáthoz léptem, kitéptem  a lányt és zsebre vágtam. Arra gondoltam, legalább ő legyen szabad. Ez volt a zárókép.
Más nincs. Mihályt megint nem láttuk napok óta. De jól van, nem nyafogok, úgyis lesz idén is egy óra karácsony legalább.

Legyen

Annyi mindent becserélnék ma reggel. A rossz ébredést keskeny árnyékú, ígéretes, tavaszi hajnalra, a fejfájást reggeli szexre, a mai napot tengerparti sétára, a tegnapit ökölcsapásra, a holnapit végtelen, rózsaszín mákmezőkre. Az adventet nagyhétre, a gyertyalángot tábortűzre, a félelmet madáreleségre, a macskát játékos, nagytestű kutyára, a bánatot jóféle szarvaspörköltre, minden rosszkedvem valami vörösre.

Neuro

Van ez az izém. Hogyishívjákom. Neurózis vagy dili, esetleg agybaj, becézd, ahogy akarod. Bár a péntek esti exes (=tanítványok) mulatság igen jól sikerült, a hétvége hol nyűglődéssel, hol alvással telt, ma reggelre ismét csodálatos kis fizikális tüneteket tudtam produkálni. És ezen bizony az sem segít, hogy mindezzel tökéletesen tisztában vagyok, látom is magam kívülről, de hiába. Ennyit az én felettes énemről. (Bekaphatja.)
Mindennek ellenére dolgozom, de ha annyit mondok, a hátam közepére se, akkor nagyon jólnevelt úrilány formámat hozom. Hogy teljes legyen a kép a szellemi nyomorról, annyit elárulok, ma reggel minden kollégám hasonló állapotban volt, úgyhogy az ominózus happy kistanári is inkább Csehov cseresznyéskertjére hasonlított, és nem hogy nem jött a moszkvai vonat, de már a semmi se volt ugyanaz, mint régen. Hát így.
Egyébként nyilván rémes elmaradásban vagyok minden tervemhez képest, és úgy csúszik ki az idő a kezem közül, mint izzadt hegymászó tenyeréből a mentésre siető társ csuklója. A zuhanás is lehet vonzó állapot.
A hét ennek megfelelően zavarosnak ígérkezik ma este kvízzel, holnap TSB exeivel múlatjuk az időt, csütörtökön meg a tanári karácsonnyal (sic!), ami nem más mint a végső kétségbeesés ízléstelen és reménytelen éves csúcsa, ahol természetesen még berúgni sem lehet.
Egyelőre a péntek túl messze van, de ma még nem sírtam, csak tegnap egy kicsit a könyvesboltban, az viszont szinte nem számít, lehetett a meghatottságtól is.
Azt hiszem, más nincs, csak a masszív szürkeség, meg az, hogy kellene egy másik univerzum. Nem tudom, esetleg küldene valaki?

Recordar oblivion

Gyerekkorom óta igyekszem nem kötődni a tárgyakhoz, mert boldog idők, ha szegények éppen nem is voltunk, mit tudta akkoriban egy gyerek, mi a szegénység.  Nem vágytam dolgokra, azt hiszem, nem is volt se tere, se értelme az efféle vágyakozásnak. Vagy én nem akartam teret engedni neki, nem is tudom. Ha volt idő, amikor mi gyerekek legalábbis lehetőséget kaptunk a vágyakozásra, az minden bizonnyal Karácsony környéke volt, én legalábbis így emlékszem. Akkor volt elfogadható némi sóhajtozás, egy-egy tárgy felemlítése, de én magam mentes voltam az ilyenféle lelki luxustól, kérni hát nem kértem ajándékba akkor sem, most sem. És ezt nem valami rosszul értelmezett szerénységből vagy taktikázásból, hanem mert egyrészt mindennek örültem és örülök, másrészt meg a tárgy maga nem fontos. Az ajándékozó igen.
Mégis úgy alakult ennyi év alatt, hogy leginkább könyveket kapok ajándékba. Hogy emiatt-e vagy mert a könyvek mindig is kivételesnek számítottak az életemben, a könyv sosem esett és sosem esik a tárgy kategóriába. A könyv könyv, történet, sors, kirándulás, kaland, szerelem, sírás, beszélgetés és halál, no meg ezer más dolog, így nekem az ajándékba kapott könyv az ajándékozóval önazonos kultikus emléktárgy, amihez innentől kezdve viszont nagyon is ragaszkodom, és amely az idő bármely pillanatában, mint valami fotografikus, holografikus időgép, elém varázsolja az embert magát.
Mára sok szép könyvvel lettem gazdagabb, mind külön öröm, külön rekesz a szívben, külön emlékpolc. (Galeano írta, az emlékezés, felidézés recordar szótöve a szív corazón.)
Én magam emlékezni és felejteni is csak könyvekkel tudok. Ha emlékezni akarok valakire, nincsen szükségem más tárgyra, csak kezembe veszek egy könyvet. És csak ha már nagyon sokszor vettem a kezembe a könyvet, és nagyon sokszor gondoltam arra, akitől kaptam, akkor tudom egy kicsit elfelejteni.
Az emlékezés és a felejtés gyakran kötődik tárgyakhoz, de mivel mindkettő titka a tárgyaktól független, örökkévalóságig kitartott, visszatartott pillanat, az emlékezés és a felejtés végeredményben ugyanaz.

Czukor

 

Ha nem jön hozzánk egy angyal se, mi esszük meg mind.

Na jó nem, ajándékozunk belőle jó sokat érdemesnek és érdemtelennek, édesszájúnak meg keserűnek, boldognak és boldogtalannak, vidámnak és szomorúnak.

A lányokkal töltött délutánt követő este ez a Cippónak felróható szalonczukrozás volt, ma viszont munkáról szó sem eshet, délután doktor Gofrit ünnepeljük, este pedig mulatság lesz zsíroskenyérrel és forralt borral, könyvekkel és zenével, nevetéssel és játékkal. Advent harmadik vasárnapja az öröm vasárnapja egyébként is, a ma érkező fiatal (ex-tanítványokból álló) csapat mellett pedig soha, egy pillanatra sem volt helye szomorúságnak. Ez a különbség a hétfő és a péntek között. Érdekes. Pedig ugyanaz a fal.

Háromtárs

"Olyan barátok, igaz társak a betűk, akár írják, akár olvassák őket, hogy hűségesebbet, odaadóbbat, szórakoztatóbbat nemigen találni, tán még kutyában sem. Emberben meg szinte kizárt hasonló. (...) Szóval olvassunk… olvassatok… olvassátok… és utána, bármi történjék is, lapozni kell." Bächer Anna

Az embernek sokféle igaz barátja lehet, valóban, bár én nem zárnám ki az embereket sem, nem mondanám a szó elsődlegességét, inkább a vigasztaló jellegét emelném ki, akár olvasva, akár írva, akár mondva van. És legyen is mindig szó, legyen mindenféle formában jelen az életünkben, mert fontos, hűséges társa az embernek, ami elkíséri élete utolsó pillanatáig. (Én például majd szeretném, ha hozzám szólna valaki abban az utolsó pillanatban, mondana valamit barátsággal vagy súllyal, hogy a szó kísérjen át, ne az üres csend.)
Advent van - az angyalt várjuk. Írott és olvasott szavainkban, cselekedeteinkben, sőt még azokban a kevésbé szeretett mulasztásainkban is, amelyek - emberek vagyunk hiszen -  természetes és elmaradhatatlan társaink. 
Van az olvasásnak fontos ideje, amikor a szavak közelebb tudnak kerülni az emberhez, mert az ember is közelebb lakik Istenhez. Lehet ilyen ez a várakozással teli idő is, de megtörténhet ez máskor is. A lényeg, hogy a minket körülvevő világmindenség csendjében olyan szavak hangozhassanak el, melyeknek értelme van. Ezért fontosak a könyvek és a barátok is, no meg a zene. 
Ma adventi délutánt tartunk Mihályéknál négyesben. Azt hiszem, én viszek egy könyvet, viszem a jegyzetfüzetem, és semmi mást nem csinálok, csak olvasok, talán írok, de leginkább és legvalószínűbben csak hallgatom ezt a csodálatos, három nőt.  Az én hűséges, odaadó háromkirálynőimet. 

Elképzelés

Képzelegni nem szoktam, azt hiszem, meg álmodozni sem nagyon, mert egyrészt többre becsülöm a realitás fagyos talaját, mint bármi mást, másrészt meg azért sem nagyon vagyok alkalmas álmodozásra, mert előbb alszom el, mint hogy valami bámulatosan vonzó kisvirágos rétre jutnék. Elképzelni azonban gyakran szoktam dolgokat. ez, azt hiszem legalábbis, abban különbözik az előzőekben említettektől, hogy elsődleges célja nem a vágyakozás irreális fenntartása, hanem egy valóságon alapuló, mondjuk úgy, párhuzamos vagy alternatív univerzum megteremtése, ahol az élet se nem szebb, se nem könnyebb, csak valamilyen szempontból más.
Én például azt szoktam néha elképzelni, hogy itt vagy velem. Nem romantikusan feltétlenül, se nem szenvedélyesen, csak azt, hogy hallom ahogy levegőt veszel mellettem, a szemem sarkából látom, ahogy felveszed a cipőd vagy nyújtózol egyet, ahogy hason fekve olvasol, hogy oldalra fordulsz és megsimogatod a hajam, meg hogy állsz az ajtóban és mosolyogsz. Ez utóbbit, ahogy mosolyogsz rám, egyébként nagyon szeretem elképzelni, mert ... nem is tudom, ezt nem is kell indokolni. Persze előfordul, hogy olyan dolgokat is elképzelek, amihez semmiféle emlékmorzsa nem áll rendelkezésemre, ami teljes egészében saját szellemi termék. Például, hogy főzöl, hogy pulóvert veszel egy üzletben, hogy öltönyben állsz valahol innen elég messze, vagy hogy éppen valami kopár sziklákra mászol fel.
Néha szomorúnak is el tudlak képzelni, bár nem feltétlenül akarlak, meg elképzelem, hogy egyedül vagy éppen, esetleg a barátaiddal beszélgetsz. És ez nem azért van, mert képzelegni szeretek, meg álmodozni, megfosztani az életet a valóságtól, hanem mert ha választhatok (és mert amikor elképzelek valamit, akkor én választok a lehetséges világokból), akkor olyan egyszerű, és hétköznapi világot választok a multiverzumok miriádjai közül, amiben egészen közel élsz hozzám, és amiben minden ébredéskor érzem a tested melegét.

Csak

Felnőtt tartalom! Csúnyán beszélek benne például, sőt mi több, nemtörődöm és érzéketlen is vagyok.

Azért ez a poszt címe, mert a következő két bekezdést úgy loptam Zaphodtól:

  "Csak szólok, hogy ma az 56-osok terén találkoztam egy rakat kisnyugdíjassal, kik az orkánszerű szélben, esőben, mindenszarban, épp belefeledkeztek az imáikba, miközben a tér másik sarkán a Mikulásgyár előtt egy darab ember nem volt. 
 Csak szólok, hogy akkor lehet szólni a nagyinak, meg a nagypapinak, elő lehet kaparni a gyerek(ek) soha nem használt játékait, kinőtt cuccait, azt a pakkal lehet őket küldeni bármelyik helyszínre, mert – bármilyen furcsa is egyeseknek – nem az isten fogja megáldani a hazát, hanem mi." 

A szívemből szólt, na, így Karácsony előtt, amikor Istennek tényleg elég sok fontos dolga van, de nekünk meg még több, és az a helyzet, hogy kár belelovalni magunkat a folyamatos szarakodásba.
Ennek jegyében én úgy döntöttem, hogy leszarom, hogy a főnököm irodájában kellett ma kezdenem a napot raporton, amikor is a tököm tudja melyik filmből ellesett kihallgatási jelenetet próbálta velem eljátszani, hogy akkor ő miért nem tud arról, hogy nálam jártak XY szülei ésatöbbi, de hát én meg nyilván nem végszavaztam jól, mert valószínűleg nem láttam az ominózus filmet, szóval belesültünk a dologba, ezért én vállat vonva kijöttem az irodából. És az van, hogy az sem érdekel, ha nem kapja meg a Filmakadémia díját, mert ezt a huszadrangú szart bizony nem én rendezem, de lassan már a nevem se adom hozzá.
Na ja egyébként meg azt is csak úgy mellékesen mondom, hogy elegem van a mindenkinek a minden bajából, (mert mindenkinek annyi baja van), de leginkább a sajátomból, és ha már muszáj sajnálni valakit drágám, akkor ha nem nagy baj, az én magam leszek majd valamikor januárban, mert decemberre befejeztem ezt az egészet, mert sírni is csak egy bizonyos mennyiséget lehet, az én könnykvótám meg úgy fest elfogyott idénre, sőt lehet, hogy jövőre se maradt belőle túl sok.
Szóval én tényleg mindenkit megértek, de nem tudok több aranyosságot felmutatni, sőt egyáltalán nem is akarok, mert ma reggel tükörbe néztem, és rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok az a kiköpött Teréz anya. Mától pedig szabadon választott örömben szeretnék nyomulni, azokhoz szeretnék kedves és megértő lenni, akiket igazán és komolyan szeretek. A többiek meg, az energiavámpírok, a vállamonsírók, az elviselhetetlenül szerencsétlenek, a világ súlyai meg légyszi az év hátralevő részében most már oldják meg maguk mindazt, amit meg kell oldaniuk, én erre kurvára nem vagyok alkalmas.
Úgyhogy csak szólok, hogy idén már nem bőgök, nem siránkozom, viszont akiket szeretek, azokkal rengeteg időt leszek hajlandó együtt tölteni, forralt bort és pálinkát inni, meg hímezni, kötni, süteményt sütni, ésatöbbi. És különben is ...

Ez meg az

Lenni kell. Végül is tényleg, ez is igaz, kelni kell. Ilyen hétfő reggelesen indult ez a hétfő reggel, mondhatjuk úgy is, hogy rendben, minden ahogy szokott, reflexből megy már a levegővétel is, meg a bólogatás is, hogy ezt a két hetet, két évet, húsz évet, örökkévalóságot akkor már fél lábon is naná, csak hogy akarjuk-e ezt a két hetet, két évet, húsz évet kibírni így, hát nem vagyok benne biztos, tudom, tényleg, persze, kanyarog a kifli a vaj alatt, menni kell, enni kell, lenni kell, de hogy miért pont nekem, és miért pont hétfő reggel, azt már végképp nem értem. Azt hiszem, mozgalmat akarok indítani a hétfők eltörlésére. A múlt és a jövő hétfőit is, hogy erről a szerencsétlen mai napról ne is mondjak semmit.
Citromfű teát ittam reggel egyébként, és azon morfondíroztam, ha innentől kezdve csak citromfű teát innék, akkor egyrészt kurva nyugodt lennék biztos, másrészt fűszálakra szakadnék szét, és a tavaszi napfényben mit sem törődve a világ ostobaságával hajladoznék a szélben, oldalról pengevékonynak látszanék, olyannyira, hogy még magam sem lennék biztos abban, hogy ott vagyok, ahol.
Advent van különben, biztos jó az, most nem érzem, most nem érzek semmit, belezsibbad az ember a hétfőkbe, talán azért. Megint ugyanaz a fal.
Más nincs. Csak ez az Ez+Az.

Élettábor

Csütörtök este az adventi vacsoracsatánk házigazdájánál, Emmánál került szóba az álomtábor kifejezés, amin nem egyhetes, Isten szabad ege alatt eltöltött tábort kell érteni, ahol napi két álom kötelező, hanem egy kéthetes pszichoterápiát, ahol megtanulják a résztvevők, hogyan is értelmezzék az álmaikat, és hogy mihez is kezdjenek akkor ezzel az értelmezéssel. Biztos szórakoztató dolog, nem tudom, de nekem valószínűleg nem érné meg, mert az utóbbi hetekből összesen egy álmomra emlékszem, melyben vonattal utaztam valahová, ennek az értelmezéséhez meg nem kell egy született Zsigmondnak lenni ugyebár.
A vacsora és a beszélgetés is finom volt, leszámítva azt a kis epizódot, amikor az én életem került terítékre. Jó, túléltem, felnőtt ember vagyok, szembe tudok nézni a kritikával, és el is tudom ismerni, ha ostobaságot csinálok. Akkor is, ha jó sok van ezekből az ostobaságokból, és ha elég pontosan tudom, hogyan kellene jól, de legalábbis jobban élnem az életem, de most fájós karral valahogy nem volt kedvem az önmarcangoláshoz. Ez van.
Különben meg meggyőződésem, hogy nem álomtábort, hanem élettábort kellene szervezni, ahol nem tanítanánk mi meg a résztvevőket az életre, csak segítenénk nekik úgy csinálni, hogy az életük arra a kis időre, amit velünk töltenek, élhető legyen. Nem bonyolult. Beszélgetni kellene, olvasni, mindennapi tevékenységeket végezni, és gyakran megérinteni a másikat.
Mindegyik mozzanat nagyon fontos, de tegnap délután arra jöttem rá, hogy ebben az érintős dologban eléggé el vagyok maradva az utóbbi hetekben. Emma gyógymasszőrénél voltam ugyanis, ahova volt olyan drága a nő, és bejelentett engem is, hátha az segít egy kicsit a fájdalmaimon, és örömmel mondom, hogy tényleg, mert már kilenc órája nem vettem be fájdalomcsillapítót, ami négyhetes csúcs.
Nagyon jó volt. Meleg ágy várt, valami francia zene, és a lány keze is meleg és illatos volt. Minden görcsömet azért nem sikerült maradéktalanul kimasszíroznia a hátamból, de félálomban éreztem, ahogy a feszültség menekül az izmok közül.
Nem mondom, hogy már nem fáj a hátam és a karom, vagy hogy nem zsibbad az ujjam, de sokkal jobban érzem magam, mint korábban. Hiába, bármennyire is öntudatos az ember, kell hogy a bőréhez más is hozzáérjen olykor, és kell egy másik test melegsége is. Az ember nem magányos lény.
Élettábort kellene nekünk nyitni, azt hiszem, és szerintem bevehetnénk Emmát is negyediknek a bizniszbe, mert azon kívül, hogy tök jól megvagyunk vele, kiváló szervező, és nagyszerű üzleti érzéke van. A tábor valahol nem túl messze a Balatontól lenne, hogy rálássunk a víztükörre, és érezzük, hogy végeredményben van annak célja, hogy itt vagyunk ezen a földön. Most már csak egy befektetőt kell keresnünk.

Definitív

Azon gondolkodom, hogy is hívják azt a természettudományban, amikor egy jelenség kötelezően meghatározza a másikat és viszont, de nem jut eszembe. Az illatokról van szó egyébként, meg a helyükről. Vannak ugyanis illatok, szagok, amiket egy bizonyos helyen mindig érzünk, vagy érezni vélünk, illetve amiket érezve azonnal felidéződik bennünk az, hol éreztük azt először. Meglepő (vagy nem meglepő?) módon ezekből jó sokat tud elraktározni az agyunk, így alkalomadtán, mint bűvész a kalapból, kéretlenül is elővarázsolja az emlékcsomagot.
Arra gyanakszom egyébként, hogy ez a feltételes reflex jó mélyen lakik, valahol az agytörzsben, hogy aztán, ahogy ez a mélyen lakó dolgokra amúgy is jellemző, a legváratlanabb pillanatokban tépje föl az emlékezés rejtett ajtaját, és vigyorogjon a képünkbe: helló, ugye nem felejtettél el?
A gyorséttermek hamisítatlan sültkrumpli illata nekem például nem a McDonaldsot, hanem egy havas morgantown-i utcát juttat az eszembe, ahol félálomban munkába vagy hullafáradtan hazafelé gyalogolva egy gyorsétterem külvilágra ürítő szellőzőjén keresztül jutottam először ehhez az illatélményhez. Akkor nem nagyon értettem, hogy lehet annak az utcának mindig sültkrumpli szaga, de ma már persze értem, mert itt is lehet sültkrumplit enni reggelire, ebédre, vacsorára, ahogy tetszik. Ez azonban nem változtat azon, hogy nekem a gyorséttermi sültkrumpliról az a bizonyos havas utca ugrik be, mint ahogy a májusi olajfűz illatáról egy rég meghalt költő barátom, a decemberi hóesésről pedig Markék nappalijának és a ShopRite-ban vett zsemlének az illata egyszerre.
Pár hónapja rendszeresen kamillaillatot érzek a házunk közelében. Pontosabban a gáztűzhelyen másodszorra melegített, inhalálási célra ázó, már nem is olyan friss kamilla illatát. Nem tudom megfejteni, honnan érkezik ez az illat, főleg így tél közepén, de mintha a házunk melletti kis rétnek lenne ilyen illata. Rejtélyes.
Az illatok egyébként veszélyes dolgok is lehetnek, mert mágikus erejüknél fogva nem csak helyekhez, emberekhez is köthetők, így aki egyszer illatot ajándékoz, azt kockáztatja, hogy valakit esetleg örökre magához láncol. De ez már csak így mellékesen jutott az eszembe.

(A képet a flickr.com-on találtam, és Virginia Sanderson szemét dicséri.)

Csak úgy könyvekről meg férfiakról

Mert az ábrándozás nem segít. Na most ez egy iszonyatos baromság. Ez volt Murakami Haruki A határtól délre, a naptól nyugatra című könyvének borítójára írva, de ezzel csak tegnap szembesültem az olvasóklubon. (Én ugyanis e- verzióban olvastam a könyvet, és nem néztem a borítót. Az is lehet, hogy azon nincs is rajta ez az a nagy Coelho-faktorú mondat, tudja a fene.)
A tegnapi este, mint minden könyvklubos este, nagyon érdekesre sikeredett, pedig aztán kedvem az nem sok volt az egészhez. Persze karfájósan ez ember inkább vágyik némi otthon töltött csendességre, mint társaságra, de ahhoz már nem volt pofám, hogy megint ne menjek el - egész ősszel egy összejövetelen sem voltam.
Haruki könyve volt terítéken, és hát igen, szerencsére azért másnak is volt vele baja, ha nem is annyi, mint nekem. Hiába, nekem általában fordítva tetszenek a könyvek, mint a többieknek, de ez a jó az egész összejövetelben, hogy egyrészt mindenki másképpen olvas és másféle személyiség is, szóval sokféle nézőpontból lehet aztán megvizsgálni egy könyvet. A beszélgetés mindennél többet ér.
Érdekes dolog szerintem, hogy egyrészt milyen fontos dolog beszélgetni, és milyen fontos dolog csendben maradni, de hogy a legfontosabb az mégis az, hogy ezt a két tevékenységet az ember megfelelő időben csinálja. Hogy jókor beszéljen, meg hogy jókor hallgasson. Ez nem is olyan egyszerű dolog egyébként.
Mióta befejeztem András László Egy medvekutató feljegyzései című könyvét, azóta gondolkodom rajta, miért tetszett olyan nagyon ez a könyv, szemben Harukiéval. Azt hiszem, talán az a legnagyobb különbség a két regény között, hogy András Lászlóé őszinte. Harukié meg az elejétől a végéig mű. Pontosítok: én így éreztem.
Haruki regényével pont az volt a bajom, mint azzal a hülye mondattal a borítón: nincs az az ember, aki megengedhetné magának, hogy egymondatos szentenciákban foglalja össze az életet. Nem azért, mert az álmodozás igazából segít, hanem mert nincs ember, aki megmondhatja egy olvasónak, mi segít és mi nem. Nekem ezt ne mondja meg senki, amíg nem ismeri az életem.
Az a helyzet, hogy olvasó nem lélektelen woodoo bábú, amibe a szerző következmények nélkül bökdösheti a közhelyeit. Egy regényíró pedig nem Isten, hogy kinyilatkoztassa az egyetlen igaz utat, és máglyára küldje az eretnekeket.
Haruki könyve engem mérhetetlenül bosszantott, és bár tegnap este kicsit enyhült a szigorom, azért alapvetően nem változott a véleményem, szerintem ez egy rossz regény. András László könyve viszont jó írás, mert egyáltalán nem közhelyes, egyáltalán nem tukmálja rám, amit gondol a világról, és ezért gyakran kaptam magam azon, hogy bár nem feltétlenül gondolkodom  világról úgy, ahogyan az elbeszélő, de megértem őt, és egy kicsit szeretem is. Haruki Hajiméjével szemben ebből a fickóból árad a melegség, az emberség és az élet.
A tanulság az, hogy közhelyeknek akkor sincs helye egy regényben, ha amúgy esetleg mi igaznak is gondoljuk őket. Az meg aztán a tévedések netovábbja, ha azért írjuk le őket, hogy önmagunkat győzzük meg ezekről az értelmetlen dolgokról.
Mert az álmodozás vagy segít, vagy nem. Ez van. Nem leírni kell, hanem megmutatni.

Bármennyi

Tíz év múlva akár meg is halhatok. Bächer Iván miatt gondolom ezt most persze, nem azért mert meg akarok halni tíz év múlva, és nem is azért, mert valószínűnek tartom, hogy éppen tíz év múlva halok meg. Inkább csak emlékeztetem magam arra, hogy a világmindenségtől kölcsönkapott időnek feltétlenül adjak valami értelmet.
Hónapok óta alig álmodom. Pontosabban nyilván álmodom, csak nem emlékszem az álmaimra. Ma reggel arra gondoltam, ha kérhetnék álmot az Álomhivataltól (33/5.8. nyomtatvány álomkérés különösen nehéz élethelyzetekben), akkor egy olyan álmot kérnék, amiben neki mesélek. Vagy ő nekem. Esetleg ülünk valahol, és mesélünk egymásnak.
Apámmal is álmodtam, meg anyósommal is miután meghaltak. Szép, megnyugtató álom volt mindkettő. Apám egy buszmegállóban állt, és bár nem szólt egy szót sem, abból ahogyan ott állt, tudtam, hogy minden rendben van vele. Az anyósom meg egy kórházi ágyon feküdt. Már nem emlékszem, mit mondott pontosan, de kifejezetten megnyugtató volt. Kipihenve ébredtem.
Tegnap jöttem rá, hogy a nevünk kezdőbetűi azonosak. (Már amikor Biedermann Izabellának hívnak.) Önkéntelen testvériség a miénk, csak ő nem tudott róla.
Advent harmadik napja van. A három prímszám, csak eggyel és önmagával osztható. (B.SZ.)
Tanulok nemet mondani. Nem akarok lenni senki. Én akarok lenni. "A valakivé válás lehetősége nem vonzott, mert én szerettem volna lenni, és ez éppen elég bíbelődnivalót adott erre az életre." írja András László, az egyik új kedvenc íróm. Azt hiszem, én is mindig is csak én akartam lenni, mert ha én én vagyok, akkor a tíz év is elég, meg a bármennyi év is elég, mert akkor tényleg azt mesélhetem, ami nekem fontos.

Perfekció

Advent második napjának citrom-verbéna illata van. Ezt az illatot még nagyon régen teremtette Isten, még akkoriban, amikor a világ sűrű és sötét volt, Isten pedig egyedül érezte magát benne, és szeretett volna valami vigasztalót, valamit, amitől kevésbé érzi úgy, hogy azért vettetett erre a sötét és hideg helyre, hogy az örökkévalóságig egyedül bolyongjon benne.
Valamivel később, jóval azután, hogy fia született, Isten rászokott arra, hogy Advent második napján citrom-verbéna teát igyon reggelente. Ilyenkor előveszi az illatot is, meg maga elé teszi az asztalra a teát, sokáig nézi a bögrében kavargó világegyetemet, elkeseredik, sírni is szeretne, bár hogy tud-e még Isten sírni, arról nincsenek információink, de aztán megnyugszik, mert arra gondol, hogy bár a teremtést valószínűleg több helyen is elszúrta, van, ami mégiscsak tökéletesre sikerült. Ilyen a citrom-verbéna illata, ilyen Mozart, pár szonett az angol tollából, no meg a zongora. És akkor általában belátja, hogy ez akkor is jól van így, ha végeredményben ennél azért régen jóval nagyobb boldogságot is el tudott képzelni magának.

A várakozásról

Valami lírai dolgot kellene most, az Úr eljövetelének várakozásában kifényesedett napok közül a legelsőn, de nem jut eszembe semmi. Talán nem jól várok. Vagy nem pontosan azt, amit kellene. Esetleg sajnos rossz helyen, mert mégiscsak Galilea volna erre megfelelő.
Nem vagyok jó várakozó, de nem úgy értve ezt, hogy önzésemben türelmetlen vagyok, hanem hogy nem tanultam meg az időt rendesen, és a jövő valahogy mindig olyan erőtlen, sápadt, életképtelen maradt, emiatt sosem vagyok benne biztos, hogy van türelmem kivárni a végét. Nem vagyok benne biztos, hogy van időm erre.
Ez az időszak olyan nekem, mint a lábamra szerelt fém járógép. Se előresietni, se elszaladni nem enged.
Advent első napján, csakúgy mint Nagypénteken, zsoltárokat szoktam hallgatni, mert a zsoltárok pontosan arról szólnak, hogyan kell várni. Hogyan kell kivárni és megélni az örömöt - Istenét és az emberét is. Jó nehéz.

365 napok

Adventtől adventig ennyi.
Számvetés mondjuk vagy számadás.
Számok adása.
Számon tartom a dolgokat.
A számon tartom a dolgokat.
Átvitel.

Hogy én mit számolok, és Isten mit számol, az egy más kérdés. Bár remélem, Isten sem csak a könnycseppjeimet. 365 könnycsepp, talán több is, 365  nevetés, talán kevesebb is, 365 sóhaj, talán éppen ennyi. Talán elég is ennyi. A 365 az nem prímszám. (B.SZ.)

Annyi minden történt. Számolnám össze, de van, ami nem megszámlálható. Angolul is. A víz, a szeretet, a magány, az öröm. Ez angolul nyelvtani fogalom, magyarul meg inkább a realitás.

365 napok. A fénynek számtalan könyvespolcra vetülése. Találkozások és mulasztások, gondolattal, szóval és cselekedettel, az én vétkem vagy a tiéd, az én örömöm, a te örömöd, a mi örömünket add meg Uram.

Advent készülődik. Én is készülődöm. Isten is készülődik. Várakozunk. Én Istenre, Isten rám. Az advent senkire. De neki könnyű, mert csak 365 naponként jön, nekünk meg Istennel egymáshoz kell igazodni mind a 365 napokban.

Szép volt. Tulajdonképpen ezt akartam mondani.

Minta

Az is biztos, hogy minden elkezdődik valahol. Lesz az időnek egy olyan kis felfeslése, ami eleinte ártatlannak néz ki, és nem is tulajdonít az ember neki különösebb jelentőséget, aztán mégis valahogyan, megmagyarázhatatlanul, alágyűlik a fájdalom vagy éppen a szeretet, a szomorúság, meg azért néha az öröm is.
Sokszor gondolok arra, hogy az élet is így kezdődik. Áll valaki valahol, nyár van vagy tél, esetleg ősz vagy valami más, de nincs teljesen sötét, az biztos, elnéz a távolba, és az idő szövedéke alá belesóhajt egy apró jelet, egy kis hiányt, a kívánásnak egy cérnaszakadását, és akkor az idő szövedéke majdnem észrevehetetlenül kettéfeslik, odahordódik a feslésbe egy csomó öröm, néhány jóízű nevetés, pár keserűség, sok szomorúság és elhanyagolható mennyiségű csalódás, meg fájdalom is. És akkor a feslésben élet lesz, most mindegy kié, az időben megint lesz egy életnyire tágult itt és most és én.
Ezek egyébként egészen szép és színes kis világok tudnak lenni, de néha szürkék és szűkek, és nem nagyon lehet megmondani, hogy mi ennek a különbségnek az oka. Mindenki úgy hívja, ahogy akarja. Többen sorsnak szokták, de ez csak megállapodás kérdése. Hívhatnánk univerzális rendezőelvnek vagy kötésmintának is. Egy sima, egy fordított.
Az is biztos, hogy ahogy az élet, úgy a halál is elkezdődik valahol. Nem koordinátákra gondolok, hanem időpillanatokra. Arra gondolok, hogy áll valaki valahol, nyár van vagy tél, esetleg ősz vagy valami más, de már majdnem teljesen sötét van, elnéz a távolba, és az idő szövedékébe belesóhajt egy apró kis jelet, Isten hiányát, a kívánásnak egy cérnaszakadását, és akkor a kis életzsák egyik szála halkan elengedi a szomszédját, a zsák alja kiszakad, hullik belőle kifelé az élet, egészen addig, amíg nem marad benne semmi csak az idő emléke. Akkor vége van annak az életnek.
Minden úgy kezdődik és úgy ér véget, hogy áll valaki valahol, nyár van vagy tél, esetleg ősz vagy valami más, lehet hogy sötét van, lehet hogy világos, elnéz a távolba, és az idő szövedékébe belesóhajt egy apró kis jelet. Akkor az idő megremeg, a sóhaj végighullámzik a világegyetemek sokaságán, és kezdődnek és befejeződnek a dolgok. És nem tudjuk, ez hányadik nap, de nem is fontos.

I am/sterdam

Visszatekintek. Talán nem is baj, hogy aludtam néhány napot az amszterdami élményekre.
A konferencia, szeminárium, vagy nem is tudom minek hívjam, rendkívül érdekes és hasznos, meg elgondolkodtató is volt. Öröm volt látni, hogy sok hasonlóan gondolkodó ember él szerte a világban, és (mondjuk ez nem volt vigasztaló,) igazából nekik sem sokkal könnyebb. Az előítéletes gondolkodás, az intolerancia, a rasszizmus megint egyre népszerűbb. Valamelyik történész mondta is, mintha manapság megint oké lenne rasszistának lenni. Szomorú.

Az egyik társunk éppen tegnap írt, hogy mit szólnánk egy kiadványhoz, amibe mindenki írni valami tök jó és előremutató cikket vagy valamit, és azt ki is adná valaki. (Ki?) Szóval kell egy posztszemináriumi dolgozat is. Tetszik. Én, azt hiszem, a gondolkodás fontosságáról, meg a vizuális eszközök felhasználásáról fogok írni, mert ez kapcsolódik a munkámhoz. Cool. Végre nem csak a Biedermann jelenik meg.
Az a helyzet, hogy igazából egyetlen napom volt szabadon nézelődni Amszterdamban, de nem panaszkodom, nem azért mentem, hogy nézelődjek, viszont örülök, hogy így alakultak a dolgok.
A délelőttöt a Rijks Museumban ütöttem el, és ismét beigazolódott, amit régóta gondoltam magamról, nevezetesen, hogy én egy titkos punk vagyok. Sosem az tetszik, ami kötelezően sztárolva van valahol. Nem, nem azt mondom, hogy Vermeer nem fogott meg, ah nagyon is, csak az a csőcselék körülötte ... Van Gogh és Rembrandt sem volt csúnya vagy ilyesmi, szépen is esett a fény a képekre, csak ... csak ott volt az a Mondrian kép, édes Istenem.

Nem tudom, biztos másnak is van ilyen, hogy megy a múzeumban, és egyszer csak ott van előtte valami hihetetlen, valami tökéletes, valami olyan kép, ami megragadja a létezést teljes egészében. (Emlékszem, pár éve ilyen volt egy Monet Philadelphiában.) Szóval ott álltam a félreeső kép előtt egyedül, míg az embertömeg ott tülekedett a tejeskisasszony előtt, és legszívesebben meghaltam volna. Az ember érzi úgy néha, hogy nincs mit mondani többé a világról.
A múzeum után találkoztam egy gyerekkori barátnőmmel, és off-turisztot játszottunk. Jó volt, mentem, amerre vitt, autentik Amszterdam túrára. Ha kevés időnk van egy városra, csak így érdemes, helyi erőt felhasználva. Voltunk piacozni, ettem nyers heringet hagymával és mustárral, megcsodáltam az ezerféle gombát, meg sosetudommegjegyezni nevű zöldséget, és aztán beültünk egy helyre, ahol paprikalevest ettünk fekete kenyérrel. A holland kaja nem is rossz ezek szerint.
Később elvitt a kedvenc anyagboltjába, ahol Ristjana valószínűleg azonnal és önkezével vetne véget az életének gyönyörűségében és elkeseredésében. Láttam egy gyönyörű nemez-szerű sálat 300 euróért. Vagy 400-ért. Végülis mindegy volt. Aztán turisták által nem látogatott utcákat néztünk, kicsit fotóztam, végül elkalauzoltattam magam a Begina házakig. Nagyon tetszett, amit láttam. Azt hiszem Amszterdam olyan kedves, és jó hangulatú város lenne, ha nem tenné tönkre az a sok idelátogató ember, Jó, tudom, önellentmondás, de akkor is. Az a rengeteg bóvlibolt a forgalmas utcákon, meg a hatalmas kanabiszfelhők, meg a bamba, rihegő-röhögő, coffeshop-turista tinédzser ... az nem tetszett egyáltalán. És félre ne értsen senki, nekem aztán nyolc, ki mit szív egyébként, amíg kulturáltan teszi, és amíg nekem nem muszáj ebben részt vennem.
Este már csak sétáltam egy kicsit a gyorsan beköszöntő esti sötétségben, levakartam magamról egy érdeklődő fiatalembert, és nem késtem le a gépem.
Szerintem egyszer majd még visszamegyek, és megnézem ezt a várost színesben is.
Azért ímhol néhány fotó. Fekete is, fehér is, biciklis. (Bocsánat.)

Esztéká

Van a normál élet, meg van az esztéká. Utóbbi elég béna, jegyzem meg. A szónak a szoros, idegpályákat elszorító, béna béna értelmében. (Ezt persze retrospektíve tudom írni, mert ma már nem zsibbad annyira a karom. Yesssoké!)
Asszem ott hagytuk abba, hogy fáj a vállam, és aztán meg fájt és fájt, és fájt, és végül nem mozgott, csak zsibbadt a bal karom. Mit csinál az ember ezzel vasárnap? Ügyeletre megy. Ott persze csak odáig jut, hogy fáj a háta és zsibbad a bal karja, már is leteperi az ügyeletes ápolásvezető, és ráragasztgat pár tappancsot, hogy egy ékágét iziben. Persze hiába mondtam, hogy egyrészt nem vagyok matricás album, másrészt meg nincs infarktusom, nem hallgatott rám, de bénaságom okán nem volt választásom. Mondta, hogy nincs infarktusom. Jó fej. Utána háziorvosi ügyeletes nénitől kaptam injekciót egyet, receptet sokat, de semmi sem használt, ezért telefonos segítséget kértem legkedvesebb doktor barátomtól, aki tanácsokkal látott el: bazmeg feküdj le, és olvasd be a CT leletet. Miután papíralapon is hozzájutottam a verdikthez: öregszik keziccsókolom, azért megnyugodott, de tanácsolt felkeresnem valamiféle neurológus szakorvost. Én ugyan tévedésből egy idegsebészhez kopogtam be, lásd lent, de legalább megnyugodtam. Hazáig persze, mert otthon rájöttem, hogy ez a jó fájdalom duma tényleg nagyon filozofikus, de attól még nem tudok aludni.
Tegnap felkerestem kedvenc rheumatológusomat is, hogy teljes legyen az esztéká élmény. Hasonló bölcseket mondott: eltart egy darabig, az összes betegnek beállt a nyaka, a front lesz az, valamint tessék hazamenni és pihenni. Csak hát pihenni se lehet örökké. Meg hát ha nincs az a póz ugye ... A plafont meg már tudjuk.
Azért persze nincs ez a történet tapasztalatok híján, az is biztos. Például most már tudom, hogy nyakmerevítővel legalább tíz percig bírom talpon, bár ettől függetlenül fent kell tartanom mindkét kezem, amitől úgy festek, mint egy nonstop statiszta valami világháborús filmben, aki nem talál ki a csatatérről, és be van szarva., hogy lelövik mégis. A család szerint ez egyébként vicces, úgyhogy át kell beszélnem velük a humor fogalmát majd adandó alkalommal.
Egyébként persze lehetne ez a táppénz jó is, ha bármit tudnék csinálni, de nem tudok, meg ha látogatók fogadására alkalmas állapotban volnék, mert akkor jöhetnének a barátok és üzletfelek (az nincs), és beszélgethetnénk. De hát nem vagyok valami jó bőrben, csak kétnaponta zuhanyzom, el is telik vele a délelőtt, és a hajam az kábé mint egy madárijesztőé, szóval nem csodálkozom, hogy csak szegény TSB merészkedett erre, csak hát pont szarul voltam, úgyhogy biztos meg is bánta. (Á, dehogy.)
Önfegyelemre nevelődöm, ennek keretében ügyesen beosztom a gyógyszereimet, és ha minden igaz, még a májamat se csapatom szét végérvényesen, de azért szeszt nemigen veszek magamhoz egy darabig. Ja, és hát négy napja nem gyújtottam rá. Ez nem tudom, mit jelent, de attól tartok, nem azt, hogy leszoktam.
Ma különben párszor már nem fájt a karom. Viszont ha fájt, akkor teljes erővel. Érdekes.
Úszni szeretnék, meg nyújtózkodni. Meg kellene egy masszázs is. Más nincs.

Kapitány

Tekintettel arra, hogy még mindig a fájdalom a kapitány (ó, kapitány, kapitányom!), én meg egyelőre csak valami kis utolsó, skorbutos hajósinas vagyok ebben a történetben, no meg mert nyakmerevítővel írni sem lehet normálisan, szóval részletes egészségügyi és amszterdami beszámoló elnapolva. Bízzunk benne, hogy lesz ez még jobb is. Valamikor.
Egyébként ha egyszer megszeret az Isten, és olyan helyen lakhatok, ahol csak akarok, akkor a hálószobám plafonjára csodálatos és egzotikus képeket fogok festetni Frida Kahlo style.
Hogy mindig legyen mit néznem hanyatt fekve is.
Addig zene.

A fájdalomról

Sokféle fájdalom van. Vannak gonosz, értelmetlen fájdalmak, ami ellen mindent megteszünk, amit minden rendelkezésünkre álló eszközzel csillapítunk. Mondjuk egy daganatos ember fájdalma. 
De vannak hasznos fájdalmak. Ezeket nem csillapítjuk annyira, mert az a feladatuk, hogy arra kényszerítsék az embert, hogy maradjon nyugton. Ez egy gyöki fájdalom. Nagyon fáj. Hazamegy, felteszi a sancgallért, és lefekszik. És addig fekszik, amíg el nem múlik a fájdalom. Mert el fog múlni, ha nyugton marad. Ezt érti, ugye? 
Ha dráma van, visszajön. Rengeteg ötletünk van, de az mind olyan, hogy akkor kaszabolok. Azt meg nem akarjuk.
dr. V.F. 

A fájdalomnak egyébként mindegy. A fájdalom olyan, mint egy jól átgondolt épület. Mindig van tartóoszlopa és mindig van íve, az ablakokon pedig visszatükröződik az élet.

Az

Az volt a terv, hogy meggyógyulok. De nem csak ez, sok más is volt.
Tervben volt, hogy nem hiányzol majd nagyon, meg hogy egészen jól boldogulok, hiszen felnőtt ember vagyok. Tervben volt, hogy mindenféle helyekre elmegyek majd, és találkozom rengeteg emberrel, akikkel mind érdemes. Sőt az is tervben volt, hogy levágatom a hajam, aztán veszek egy őrjítően vörös rúzst, hogy amikor legközelebb látsz, igazán belém szeress.
Tervben volt, hogy írok, és hogy te olvasol, csendben, teát iszol közben, néha csóválod egy kicsit a fejed, máskor meg megértően bólintasz.
Szerintem jó terv volt, de mostanában Isten nem osztozik az elképzeléseimen.

Hír

Felnőtt tartalom.
Ma tipikus turista napot tartok, vagyis igazi jó, kultúrsznobhoz illően fűtött múzeum(ok)ba fogok betérni, meg mindenki ismeri turistás épületeket fogok nézegetni gyakori kávézólátogatással egybekötve. Ennek za a legfőbb oka, hogy bár a derekam jobban van, asszem sikerült a hátamnak megfáznia, vagy hogy is mondjam, szóval ha nem infarktus miatt zsibbad a bak vállam, akkor valami izomgyulladásom van. Ezen a ponton kérem az értem aggódó barátaimat, hogy ne kapjanak agyérgörcsöt, életben fogok maradni. (Ha meg nem, akkor tudják, mi a dolguk.)
Az elmúlt két este régen nem látott barátokat látogattam, egyiküket kábé húsz, másikukat talán huszonöt éve nem láttam. Marha érdekes volt mindkettő. A tegnap este ugyan heves vitába torkollt a barátnőm holland férjével és hát naná, hogy a magyarok balfaszkodása (márelnézést) volt terítéken, (már a demokratikus jogainkat illető balfaszkodásunk), a látogatás emocionális és kulináris hozadéka mellett régi barátnőm kiegyenesítette a gerincem, táncos ugyanis, ért ehhez, szóval egészségügyileg is plusz.
No, most akkor megpróbálok úgy becsomagolni, hogy ne tegyek kárt magamban, és remélhetőleg nem késem le a repülőmet este, meg hasonlók.
Holnap hajnalra otthon vagyok. Most mondjuk el nem tudom képzelni, hogy hétfőn megint tanítok.

Ajtók

Amszterdam az ablakok városa, de úgy tapasztalom, amennyi ablak van erre, legalább annyi ajtó is.

Napok óta ajtókon megyek keresztül. Idegen és ismerős ajtókat nyitok ki, és zárok be. Néhányukhoz kulcsot kaptam, másokat kinyitnak előttem, és van, amin most sem jutok keresztül, hiába szeretnék. Zárva marad.

Sokféle ajtó van. Nemcsak a színük más, fekete, fehér, piros vagy mondjuk kék, az anyaguk és a formájuk is. Vannak tömör, nehéz fából készült ajtók, de vannak egészen könnyű, üvegezettek is. Díszesek vagy egyszerűek, bonyolult zárszerkezettel vagy hétköznapi kilinccsel.

A lelkiismeretem és a bűntudatom is ajtó, de ajtó a bennem lakó megértés vagy szeretet, a düh és az előítélet is. Vannak könnyen nyithatók, és vannak, amik nehezen járnak. Izomlázam lett a sok ajtónyitástól.

Talán csak egy dologban hasonlítanak egymásra ezek az ajtók. Mindegyik mögött emberek várakoznak arra, hogy elmondhassák a történetüket.

Tegnap ezt tanultam Davidtól. Hogy az embernek meg kell hallgatnia a másik történetét. Nem kell vele egyetérteni, sem azonosulni, de meg kell hallgatni. 

Enigma

Azt figyeltem meg, hogy a rengeteg ablakon kívül rengeteg ajtó is van itt. Bemegyek és kijövök rajtuk. Ez a képeken nem látszik.

KT

A tisztességesen megszervezett konferenciák sajátos bája, hogy az ember alig lát valamit abból a városból, ahol konferenciázik, és azt is mondjuk valószínűleg éjszaka, de mindenképpen sötétedés után. Nos, ez egyelőre egy ilyen tisztességes konferencia, mert a városból a reggeli szürkületen és az ebédszünetben tettestársakkal elkövetett rövid, egészségügyi sétán kívül egyelőre nem láttam semmit. Mire vacsorázni indultunk, természetesen zuhogott az eső, szóval az esti Amszterdam sem kínálkozott fotótémának.

Nem panaszkodom, nem fotózni jöttem, nem turista vagyok, hanem konferenciaturista, innentől KT, ami eleve egy sajátos alfaja az embereknek. Egy tisztességes KT ugyanis rendkívül strapabíró, jól tájékozódik vadidegen országok vadidegen városaiban, de ha nem gyakran kérdez, és barátságosan mosolyog. Szolid eleganciával öltözködik, és van olyan, hogy KT style, persze kelet és a nyugat európai változatban. Egy felkészült KT modern kommunikációs eszközökkel járkál, általában laptoppal vagy okostelefonnal, és megszállottan keresi a (free) wifi kapcsolatot a világgal. Ettől függetlenül a KT szívesen és gyorsan barátkozik, hiszen a konferenciák gyakran a networkingről is szólnak, úgyhogy e-mail lista ide vagy oda, egy KT már első nap megerősített kapcsolati hálóval zárja a napot. Amúgy kávén, narancslén és szendvicseken él, de semmitől nem riad vissza, így az indonéz ételektől is. Este pedig új erőre kap és megismeri a várost.

Én persze csak részben tudok megfelelni a fenti kritériumoknak, mert például ahogy öregszem egyre lassabban barátkozom, és kicsit idegesítenek azok a KT társak, akik akkor is kérdeznek, amikor nincs igazából relevanciája a kérdésüknek, szóval csak azt szeretnék, ha intellektuális nagyságuk előtt leborulnának a társak, de azért a nap végére már megismerkedtem pár emberrel, és persze túlestem a kötelező „Magyar vagy? Nahát, egyszer ismertem egy férfit, aki látott egy magyart, és ejha.” típusú coming-out megnyilatkozásokon is. A legbájosabb a tegnapi gyűjteményből egy holland KT volt, aki kedvesen megjegyezte, mennyire nem vagyok tipikus bolgár nő. Egyet kellett vele értenem.

Annak ellenére, hogy egyedül vagyok magyar, rögtön belebotlottam egy lányba, aki régóta él itt, de Magyarországon született, és egy kedves öltönyös fickóba, aki rögtön magyarul beszélt hozzám, bár holland, és elég hamar kiderült, hogy az Anne Frank House főnöke. Gyakorlatilag hibátlan magyarságát a feleségének köszönheti. Good job, kedves feleség.

A csapat egyébként igen vegyes, holland és horvát kollégák adják a részvevők több, mint felét, rajtuk kívül egy-egy ember van más országokból. Egy kedves román nő, egy mosolygós portugál fickó, egy dühös albán nő, egy visszafogott szerb fiatalember, meg persze én. Fogalmam sincs, hogyan válogattak.

Egyébként minden nagyon szép, az előadók érdekesek, bár provokatívak, a kávé iható, és van egy minden ajtót nyitó kulcsom erre a három napra az Anne Frank Házhoz. Szerintem ez a feltétlen bizalom nagyon holland dolog. Tetszik. A szállásom kényelmes és praktikus, diákszállás egyébként, de egyedül vagyok egy kétágyas szobában. Ennek kivételesen örülök, mert emeletes ágy van, és nem tudom, hogy másznék fel az emeletre a majdnem nem fáj derekammal. De egy eltökélt KT nem panaszkodik, gyógyszereit rendszeresen szedi, este pedig megenged magának egy sört a gyógyszer helyett.

Egyelőre ennyi. Egy elhivatott KT keveset netezik, viszont hosszan reggelizik román kolléganőjével. (Amúgy azt nem is említettem, hogy itt mindenki töritanár, megsz társadalomismeret tanár, szóval egy kicsit kakukktojás vagyok. Ehhez azonban hozzá tartozik az elmaradhatatlan „Nahát, de jól tudsz angolul, persze angoltanár vagy.” rácsodálkozás, amin az utóbbi időben megtanultam kedvesen mosolyogni.)

Ma lesz séta, remélem, sikerül tisztességes képeket csinálnom végre.