Kényelmes

Elhagyom őket. Hol szándékkal, hol csak figyelmetlenségből, legtöbbször persze nemtörődömségből. Vacak vagy kellemes szavakat felejtek papíron, falrepedésekben, konyhaasztalon, kérésre vagy kéretlenül megírt levelekben, néha még a reggelre kihűlt párnán is hagyok neked néhányat, félre ne értsd, nem fizetségül, nem búcsúzóul, egyszerűen csak itt hagyom, ami az éjszakából megmaradt. nem cipelném őket feleslegesen, ha nem bánod.
Eldobálom őket, tudom, eldobálom mindig a szavaimat, de értsd meg, sok van belőlük, és nehezek, lehúzzák a vállam, úgyhogy ha nincs ellenedre, ezt a néhányat még a konyhaajtódra akasztanám, a többit esetleg a kertben unottan ácsorgó gyümölcsfák ágaira. De ne törődj velük, ne is látogasd őket, mert nem betegek, és ne szedd össze őket, jövő ősszel majd engedelmesen lehullanak.
Nekem boldogság, ha elveszítem őket, mert ez a célom, elveszíteni minden emlékem. Ha nem szólok semmit, mindig azzal mondom a legtöbbet, és azért írok, hogy egyszer így legyen, hogy elveszítsek mindent, az értéket, az időt, és önmagam, a szavaimban lakó szentháromságot, mert akkor találok rád, és akkor szavak nélkül bizonyítom majd, hogy nem tartozhatok máshoz, csak hozzád.

Tintakék

Az ég sokszor. Az érkező világvége, a felgyűrődő szürke felhő megtépett széle, a visszapillantó tükörben az elmúlt szerelmek összecsapódó felhőhullámai az utca végén. Mindennapi katasztrófafilmjeink, a harag napjai, Armageddonnak mondjuk, mert ez is utolsó ítélet, vagy egy utolsó kísérlet, csak hány csapás még, hány lovas a lovon, hány apokalipszis a végig, hány sötét hajnal az újjászületésig.
Az óceán is. A mélyből felöklendezett sós tengertartalom. A tömeg, az ellenállást nem ismerő áramlás, a felkavarodó sors, a jelzőoszlopok köré gyűlő hordalék, az időmosta homok ahogy fut ki a lábunk alól, Isten indokolható haragja, meg az indokolhatatlan is, a hideg vízben lebegő test, a testben a bentszorult levegőbuborék, kelljfeljancsi, hány órára, hány napra, hány percre, hány halálra és hány nevetésre még.
A szemed néha. Bár a szemed inkább akvarell, azt hiszem, nem tinta, a harag sötétje kiszaladt a szíved felé, ott gyűlik fel, mint bőr alá az örömtelenül alvadó vér. Tintakék szív, tintakék élet, mellkasi zivatarcella. Kardiológiai főosztály.
Az éjszaka. A reménytelenség mozdulatlan kékje, aztán meglepetésvendégnek csendes hajnali álom, ebben végre nem fuldoklom, csak hanyatt fekve nézem a vérrögmentes eget, látod, ez is kék, ez is tinta, mégis szebb szavakat lehet vele írni, mint a másikkal.

Távolság

A tér, azt hiszem, az ember számára ugyanolyan fontos, mint az idő. Az időbe vetettség a lét értelmezésének egyik origója, de a másik az minden kétséget kizáróan a tér. Az, hogy mikor vagyok, a kozmosz melyik időpillanatától melyik időpillanatáig létezem, mi az az intervallum, amiben megvalósítom a létet, alapvetően meghatározza azt, mit teszek és hogyan. De az, hogy mindezt hol teszem, nem csupán földrajzilag, illetve nem elsősorban földrajzilag, inkább hogy mindezt milyen távolságra teszem másoktól, éppen ilyen fontos.
A test határa csak egy az eligazodási pontok közt. Az, hogy mennyire engedem magamhoz közel a másikat,  csak része a térben való létezésnek. Éppen olyan fontos az is, a másikat mennyire engedem magamhoz közel szellemi vagy lelki értelemben. Az életnek és a másokhoz való viszonynak egyik célja, hogy minél közelebb kerüljek másokhoz, de a lét dinamikájának kulcsa mégsem a határtalanul egybefolyó lelkek és szellemek masszája, hanem az én és a nem én határainak meghatározása.
Ahogyan tudnunk vagy inkább éreznünk kell időbeli határainkat, úgy kell tudnunk és éreznünk, a térbelieket is. Nem mindig és nem mindenkivel kell a közöttünk lévő távolságot a nulla felé közelíteni, mert van, amikor a távolság ad értelmet a két ember közötti viszonynak.
Ez az a feladat, amivel Isten megbízta az embert: az itt és mostban létezni úgy, hogy a határokat kitágítva mégis elvégezzük a feladatot. Lezárt létünkben megvalósítani a végtelen időt és teret, a lehető legközelebb kerülni másokhoz úgy, hogy minden egyszerre véges és végtelen pillanatban megvalósítsuk mind az egyet, mind a a világ összességét, vagyis az embert.
Néha nehéz eligazodni nem csak az időben, de a térben is. A vágy (akár testi, akár szellemi) a távolság csökkentésére ösztönöz minket, közel akarunk kerülni a másikhoz, részei akarunk lenni minden pillanatának, érezni akarjuk a testét, sőt a teste akarunk lenni, a lelke akarunk lenni, a gondolata akarunk lenni, de hiába, ez a közelség semmiféle akarattal nem tartható fenn az idők végezetéig. A szeretet amiről Isten beszél, más. A szeretetben a távolság, a határok tiszteletben tartása éppen olyan fontos, mint a lehető legnagyobb közelség.
Sajnos nehéz kimérni a távolságot két ember között úgy, hogy részei is legyünk egymásnak és közben megmaradjunk a határainkon belül. A szabadság a szeretet része. A szabadság vezet ki a lét labirintusából, de én egyelőre nem találom az utat. Ez van. Tanulok.

Hány nap

Háy János: Gyerekvers

Nem volt isten,

hogy elpusztítson.

Magamtól meg:

nem ment.

Úgy éltem tovább

betegen, akár

a szentek.

Ki vagyok én

és ki vagy más?

A szívemhez

szorítom a testem.

Egyedül vagyok

a kezeim között.

Olyan kár, hogy

nincsen isten.

Testamentum

Az Én semmi
Te érsz hozzám.

Bubernek igaza van, nekünk is igazunk van, az Én nem létezik, csak a Te viszonylatában. Amíg nincs Te, addig nincs Én sem, csak a minden van, és a minden az ilyenkor pont olyan, mint a semmi. Az Én attól a pillanattól válik létezővé, amikor a Te hozzám ér, attól a pillanattól, amikor ez az érintés megteremti a szembenállást. Szemben állok veled, Én nem vagyok Te, a mi létünk a különbségünkön alapul. Ebben ez az érdekes: mióta viszonyunk van, azóta létezünk, mióta létezünk, viszonyunk van. Talán ezt sejtettük meg rögtön az elején.
A viszonyunk természetesen képzeletbeli. Én elképzellek téged, te elképzelsz engem. Ennek nincs sok köze a kényelemből életnek nevezett időtöltéshez (lánykori nevén valósághoz), amelyben mindketten bonyolult felépítésű biodíszletként funkcionálunk. Nem tudom, az élet szót ki találta ki,  de Istenre gyanakszom.
És teremté az Úr a biodíszleteket Önnön képére és hasonlatosságára. És látá, hogy ez nem jó, de ennél jobb ötlete hirtelen nem támadt, hagyta hát magára a férfit és a nőt, boldoguljanak valahogy, teremtsék meg magukat, ha tudják. A férfi és a nő pediglen egymáshoz ért, és lett ebből az Én és a Te. És lett a viszony. Ezen Isten alaposan el is csodálkozott, mert nem gondolta, hogy ebből ilyen érdekes és változatos dolgokat lehet kihozni.
Én mindig játszótársat keresek az életben.

Az álom az utolsó érv Isten mellett. 
A viszonyt az ember, támpontja nem lévén arra nézve, mi a valóság és mi nem, álmodni kényszerül. Az álom szabadulás, kivonulás a valóság kettéválasztott Vörös tengerének falai között. A viszony során az Én kiszabadul a mindent beborító semmiből. Amíg nem létezel, túl közel vagyok ahhoz, hogy megmondjam, ki vagyok én. Mióta létezel, messze vagy ahhoz, hogy eldöntsem. Létezni csak úgy lehet, bárhogyan is, nehezen vagy könnyen, okosan vagy ostobán, ha a viszony akarja magát. Én nem akarom magát igazából, de van. Veszedelmes viszony.
Tudom, mostantól minden pillanatban egymás álmaira kell vigyáznunk, ez a feladat, ez az őrség, egy legújabb, evangélium nélküli szövetség. Egyetlen birodalmunk a józanság ellen.

Az lesz a dolgom, hogy figyeljek rád. De én csak a te életedet pártolom, a magamét ritkán. 
Mostanra nem maradt más dolgunk, mert ezzel az örökös pártolással van helyünk a világban. Ez a létezésünk maga, ez az Én és Te, ez az egymás iránti moccanatlan figyelem.

Tévesztések

kényelmetlen fikció (forrás: http://keddiorr.tumblr.com )

a sötétet a világossal
az örököt a halálossal
a semmidet a mindenemmel
az árnyékom a képeiddel

a kezdeted a végzetemmel
a teljest meg a részletekkel
rosszkedvem felét
jókedved telével

Száz

hány év öröm
hány év bánat
hány év míg elűzi
az angyalt az állat

hány év együtt
hány év külön
hány év míg kihal
belőlünk az öröm

hány év itt lenn
hány év ott fönn
hány év míg felszakad
a seb a köldökön

hány év élet
hány év halál
hány évig titkolod
hogy nem is vagy már
hány évig írhatom
hogy szerettelek
hány évig legyek még
hány évig nélküled

(A lírai roham múlásáig ajánlom egyéb bejegyzések olvasgatását. A Gitten a hétvégi operaélményről írok, apukám pedig a VilágMa oldalán arról, hogy nőt akar.)

Kilégzés

Mióta megszülettem, lélegezni tanulok. A belégzés ösztönös, a kilégzés izommunka, ha jól emlékszem. Ezek szerint megfulladni nehezebb, mint nem megfulladni, hiszen a tüdő mindenképpen levegőhöz akar jutni.
Van egy béna elméletem a dohányzókkal kapcsolatban. Azt gondolom, akinek gondjai vannak az elengedéssel, azoknak pszichés mankó a dohányzás, mert ki kell fújni a füstöt. Persze nem biztos, hogy igazam van, és természetesen nem dohányzásra buzdítok.

A kilégzés megszabadulás, a világ eltávolítása magamtól, az elszakadás, az én megkülönböztetése, a belégzés befogadás, a világban való feloldódás, az én eltörlése.  Mindkettő lehet nehéz. Minden légzés, ami jó, és emiatt minden nehéz addig, amíg nincs meg a belégzés és a kilégzés közti észrevétlen, egymásba váltó áramlás. A szerelem éppúgy légzés, ahogyan a jóga is. A jógában sok fontos dolog van, de a legfontosabb talán az, hogy a prána átjárja a testet. Ma azt olvastam Weiniger Antaltól, hogy az nem tud jógázni, akinek a tudata széttöredezett. Ezt én úgy fordítottam le, hogy amíg a belégzés és a kilégzés nincs harmóniában, amíg az én és a nem én elkülönül egymástól, addig nincs jóga. És nincs teljesség sem.

Aki a jógát testgyakorlásnak látja, az nem jógázik. Igaza lehet a mesternek, mert ha a gyakorlatok közben csak az izmokra koncentrálok, nem történik semmi. Van egy gyakorlat derékfájás ellen. Ha a testemre koncentrálok, a közelébe sem jutok az ászana helyes végrehajtásának. Ha a légzésre figyelek, a kilégzésre is, nem csak a belégzésre, minden működik.

Nekem gyerekkoromtól fogva kilélegezni nehezebb, mint belélegezni.  Régebben tüdőgyógyászokhoz jártam, akik elgondolkodva néztek rám. Asztmának fogjuk hívni, mondták. Bólogattam. Mindannyian tudtuk, hogy nem asztma, csak úgy van ez nekem. Légzőgát.

Lélegezni tanulok. Kilélegezni. Elengedni, nézni a világot, a szálló pihéket a légben, a meghajló fűszálat, az arcokat, a kezeket, a gőzölgő teát. Whitmant idézem magamnak, ő az én lélegzőtársam.

"I loafe and invite my soul,

I lean and loafe at my ease observing a spear of summer grass,

My tongue, every atom of my blood, form’d from this soil, this air,

Born here of parents born here from parents the same, and their parents the same,"

Közös versek

The Death of You and Me

1.
not a friend
not a lover
not forever
but for one moment
we could be both

2.
Dreams are perfect.
When you dream of perfection, you fail.
When you dream of failure, you become perfect.

Dreams are failures.
When you stay awake, you dive into nothing.
When you stay nothing, you dream about me.

Dreams are nothing.
We stay awake to dream.
We dream about nothing to be.

We have nothing but dreams to be perfect.


A versek feléért köszönet Eduardus Ursusnak, a tárgyak megtalálójának.

Kötött szórendek

1.
én
nem
egy
két
szó
vagy
több
vagyok

2.
alany
állítmány
vágy
határozó

3.
nincs
hús
csont
van
por
csak
váz
lat
láz
lap

Megfigyelések

Megfigyeltem, hogy a hétfők nem egyformák. Ha például nem megyek dolgozni, a hétfő elveszíti hétfő jellegét. Nem lesz belőle másik nap, kedd vagy szombat, de másmilyen lesz. Felismerhetetlen. Időn kívüli.
A ma reggelt, a doktor könyvbéli tanácsát szem előtt tartva, hullapózban kezdtem. Az ember ennél a jógapóznál még nem talált egyszerűbb és könnyebb módot arra, hogy összhangba kerüljön önmagával és az őt körülvevő világgal. Túl sok a nehézkedés az életben, túl sok minden nehezedik a testre és a lélekre a mindennapokban, ezért fontos, hogy ezt, a halál pózát, az ember jól megtanulja. Ha sikerül, súlytalanná lesz.
Szeretni tanulom a testem. Ez nekem nagyon nehéz, nem tudom, másnak is ilyen nehéz-e, de gondolom, nem én vagyok az egyetlen. Tegnap azt mondta egy filmszereplő, nem is érti, hogy lett egyszer csak, egyik pillanatról a másikra, ilyen öreg. Igen. Mire felnövünk, mire a gondolataink végre úgy ahogy urai önmaguknak, a testünk átalakul.
Gyakran meglep a testem. Nem így emlékszem rá, ezt akarom mondani, és a meglepetést itt most ne a jó értelemben vegyük. Sajnos, mert pont az volna a cél, hogy a jó értelemben vegyük mindezt. Azt olvastam, valaki úgy gyógyult meg, hogy naphosszat nézte a testét a tükörben, és megtanulta (újra?) szeretni önmagát. És attól, hogy újra szeretni tudta önmagát, a teste is szeretni kezdte az életet újra. Ne Narcissusra gondoljunk, nem az önmagunk iránti vágyról beszélek, hanem másról. nem tudom, miről. Valami elfogadásról, gondolom.
Elnézi az ember a testét, és nem tetszik, amit lát, de amíg nem tetszik neki, amit lát, addig a test sem lesz szép, és nem fog tetszeni ... ördögi kör. Erre mondják sokan, hogy hülyeség, hogy nem fontos, de nincs igazuk.
A test önmagában nem fontos. Illetve ez sem igaz egészen, ahogy mondjuk az sem, hogy a jó szex önmagában értéktelen. Inkább úgy mondom, jobb, teljesebb, ha van miértje mindkettőnek. A test nem egyszerű tok. Nem egyszerűen hordozza magában a lelket és a szellemet, hanem (bocsássa meg mindenki az ezotériamentességem) generálja, teremti mindkettőt. Azt hiszem, a szellem és a lélek is a testünkbe programozott működés termelte vegyületek összessége, és így tökéletes. Isten neurotranszmittereinek csodásan törékeny hálózata vagyunk.
Az orvostudomány viszonylag keveset foglakozik a lélekkel, a léleknek, az érzelmeknek, a gondolatoknak a testre gyakorolt hatásával, pedig az emberi test finom egyensúlyát, amit hétköznapi nyelven egészségnek hívunk, azok az idegi és hormonrendszerek irányítják, amelyek az immunrendszer működéséért is felelnek. Nincsen egyik nélkül a másik. Nincsen Isten nélkül az ember, és ember nélkül az Isten. Buber jut eszembe. Én és Te. Nem következtetek Istenre, csak megszólítom.
Nem úgy van, mintha Istenre következtetni lehetne valamiből, mondjuk a természetből, mint annak alkotójára, vagy a történelemből, mint annak irányítójára, vagy akár a szubjektumból, mint Én-ből, mely magát benne gondolja. Nem úgy van, hogy valami mást „adott”, és ezt majd abból kell levezetni, hanem ez a közvetlenül és legelsőként és tartósan velünk átellenben létező: melyet jogosan csak megszólítani lehet, kimondani nem. (Martin Buber)


----------
Szeretlek nézni, és szeretlek megfigyelni. A testedet,  a gondolataidat, a mozdulataidat, az álmaidat. Amit nem látok belőled, azt elképzelem. Elég sok mindent nem látok belőled, ezért elég sok mindent vagyok kénytelen elképzelni, de ez nem zavar. Szeretem, amit látok, és szeretem, amit elképzelek. A képzeletem és a valóság között nincs távolság.

----------
Születésemtől fogva inkább foglalkoztatnak a formák, a mintázatok, a ritmus, mint a színek. Színvak vagyok. A színekre a formából következtetek. A hangokat háromdimenziós ábraként látom, nem a kottába szorított XY tengely rabjaként. Nem is tanultam meg zongorázni, csak fejben. Fejbenbartók.

----------
Szeretni tanulom a testem. Nem könnyű. Ócska kis kurva.  Nagyon az elején vagyok.

Szintetika

Vasútnál lakom. Laktam csak mármint, most út mellett lakom. A Tao kicsúfolása.
Ezen az úton állandóan megy valaki, általában zajjal, néha egyenesen szirénázva, mintha az életet menteni lehetne önmagától. Mintha menteni kellene.
Régen az út talán a haladást szolgálta, előrébb ment a világ általa, most meg csak az új középkor, ugyan, újkőkor felé jutsz ha ezen indulsz.
Érdekes. Nekem át kell mennem ezen az úton, átszelni, átvágni rajta, hogy a könyvtárba jussak. A könyvtár olyan, mint egy nagytestű, pihenő madár. El is repül talán majd egyszer. De amilyen ormótlan kívülről, olyan könyvtárszerű belülről. Jó hogy a könyvek szagát nem nyomja el a fém, meg a sok műfény.
Azt hallottam tegnap, hogy a szintetizált boldogság (az ember önmaga lelki immunrendszere kedvéért csinál boldogságot magának - buddhista vagy jobb nincs, döntse el, aki akarja, aki tudja) pont olyan jó, mint a természetes, a megtalált. Gondolom, ha megmérem, akkor mind tizenhét vagy negyvenkettő, nekem a csinált valamiért mégsem jó. Nekem. Másnak legyen nyugodtan, nem zavar, sőt csodálom. Nem lehetek igazi buddhista, gondolom. Vagy majd máskor. Mindegy, erről az jutott szembe, hogy a csinált fény, a csapdába csalt és világítani kényszerített nemesgáz, az erőszakkal megtekert wolframszál fénye nekem sosem elég. Igazi kell, napfény, ami átmelegíti a szemhéjam. A Mája fátyla. Hinni abban, hogy van külvilág.
Én könyöklök és hallgatok.
Ezt kell tudni nagyon jól, ezt a könyöklést és hallgatást.

Azt hiszem, nincs hangom. Valami vírus felette a kimondható szavaimat. Nem baj, azért elmegyek dolgozni, csendesórákat tartok. Apáczai napok. Olvasás, írás, grammatika. Azt mondta már valaki, hogy a grammatika és a matematika ikertestvérei egymásnak? Biztos mondta.
Máté Gábort olvasom. Lehet, hogy nem szeretem azokat a könyveket, amik engem hibáztatnak mindenért. Evidenciákat minek olvasni.

Andris

Itt járok, fel és alá, tudok járni, látod, tudok, benézek a polc alá, benézek a szék alá, megyek körbe, újra körbe, kicsi ez a lakás, nem találni benne Istent, nem találni benne semmit, hol lehet, Istenem adjál nekem nyugodalmat, kapaszkodót, értelmet a reggelnek, biztatást a napnak, csendességet az estének, nyitom az ajtót, a folyosóra megyek, zárva a rács, télen is zárva van, nyáron is zárva van, megyek a folyosóra, de mi a tél és mi a nyár, és mi a fény, és mi a csend, három lépés a szekrényig, számolom magamban, ne legyen több, Uram, add, hogy ma se legyen csak három, ez az én világom, hármat lépek, hozzád érek, hármat lépek, megbékélek, újság van, van újság, hármat léptem, csak Isten nincs, itt ma sincs, nyitva a rács, nem akarom, hagyjál békén, nem akarok, hármat lépek, fekszem a kövön, ordítok, hagyjál békén, az öt nem három, nem akarok, a kő hideg, fekete és fehér, Isten is fekete és fehér, mégsem találom, hármat lépek, csak még hármat, mindig hármat, feküdni akarok itt, jó itt, az autó mellett, hátha itt van Isten, vagy ha nincs, majd eljön értem, hagyjál békén, nem szállok be, hol az újság, ide teszem, odaadom, menjünk haza, hármat léptem, sokszor hármat, menjünk haza, kiabálok, nincs is Isten.

Andris a házunkban lakik. Istent keresi. Sosem találja.

Zálog

Ha őszinte akarnék lenni, ami nem nagyon akarok, mert az őszinteségért mostanában megvetik az embert, akkor azt mondanám, hogy ez egy elátkozott hely, és én ezt pontosan tudtam, amikor ide visszajöttem. Elég kimenni vasárnap délelőtt a temetőbe, olyankor, amikor minden más, tisztességes falusi temetőben kint vannak az asszonyok a síroknál, ültetnek és gyomlálnak meg párás szemmel, gyengéden törölgetik a sírköveket. Itt aztán egy teremtett lelket nem látni a temetőben se vasárnap, se máskor.
Nem mondom, hogy engem ez különösebben meglep, mert lássuk be, azért olyan temető se sok van ezen a környéken, ahol a sírok nagy része gyereksír.
Emlékszem, pár éve apám azt találta mondani, ha őt ebbe az elátkozott földbe temetjük el, életünk végéig visszajár majd kísérteni, és egy perc nyugtunk se lesz tőle, úgyhogy a testét dobjuk inkább a folyóba. Micsoda ötlet?! Végül szerencséje lett, nemigen maradt mit temetni, azt akkor ott temettük el, ahol a baleset történt, a tengertől nem messze.  Apám legalább boldog, én meg nem bánom.
- Istenverte egy környék ez, kislányom -, mondta mindig nagyanyám, amikor a sírokról kérdeztem. - Jobban teszed, ha minél előbb elmész innen. Minél előbb. Már az is csoda, hogy te megmaradtál. Ha apád azon a télen nem visz el magával, ha nem lop ki innen a kabátja alatt, te se éred meg a mai napot.
- Hagyja már ezeket az ostobaságokat, mama. Nem azért vitt el magával, hanem mert anyám minden este részeg volt.
- Mit tudsz te anyádról? Mit tudsz te arról, miért ivott?
- Hát nem tudok semmit, az igaz. Mert senki nem mond nekem semmit.
- Akkor én annyit mondok, anyádnak volt oka inni. Mindegy. Hagyjuk a halottakat. Meddig maradsz?
- Nem tudom. Szeretek itt. Jó a levegő.
Nagyanyám az ablakhoz lépett, egyik kezével letörölte a párát az üvegről és hosszan bámult ki a völgy felé, a korai szürkületbe. Hátra sem fordult, úgy mondta:
- Menj el.
- Tessék?
- Menj el, amíg meg nem jön a hó. Két hét múlva már késő lesz. Nem akarom, hogy itt szüld meg a gyereket.

Ami a gyerekek történetét illeti, nagyanyám makacs hallgatását soha nem sikerült megtörnöm, de azért nem mindenki volt ilyen hajthatatlan. A kocsmáros felesége például mindig szívesen mesélt.
- Tudod, hogy én később jöttem ide, és amikor a Pista elvett, akkor már nem volt itt gyerek, csak te. De beszélni azért beszéltek, na nem is a falubeliek, gondolhatod, azoknak mintha a szájára ült volna a halál angyala, énhozzám egy szót se szóltak soha, jöttek, ittak, hazamentek. Mondtam is a Pistának, ezek itt mind az ördöggel cimborálnak. El is akartam innen menni, megkérdezhetsz bárkit, a hideg is kivert tőlük, ezektől a fekete férfiaktól, ezeknek még a nézésük is fekete volt. Nagyapádé legfőképp, már ne is haragudj, de hát megátalkodott egy ember volt, még akkor se szólt egy szót se, egy felet se, mikor téged visszahozott az apád.
Na de a nem idevalósiak, azok azért beszéltek ezt-azt. Utazók jártak erre akkoriban, földmérők is, meg egyik évben két rendőr. Pont a gyerekek miatt jöttek, kérdezősködtek, de hiába. Esténként beültek ide melegedni. Mindent nem mondtak el, de ...
- Mondd már.
- Jó, de ne mondjad senkinek, hogy tőlem van. Azt mesélték, hogy abban az évben, amikor te is születtél, korán jött a tél, elvágta a falut a hó a világtól. A völgyből akkor se kimenni, se ide bejönni nem tudott senki. Csak esett és esett hetekig, de annyi esett minden éjjel, hogy még a disznók is megfulladtak mind az ólakban, nem győzték a férfiak a lapátolást. Átkozott, kíméletlen egy tél volt. A kamrák meg csak ürültek, amúgy is sovány volt a termés, rontás volt a búzán azon a nyáron, feketedett a krumpli, zsizsik lepte meg a babot. Január végére olyan éhínség volt itt, hogy olyat még a háború alatt sem látott senki. Az anyák teje meg mind elapadt, a csecsemők és a gyerekek éjszakákon át ordítottak tehetetlenül, az anyák meg mellettük.
Aztán egyik reggel állítólag egyszerre hallgatott el mind, és akkor végre csend lett a faluban.  Úgy mondták az orvosnak később, megfagytak a kicsik egytől egyig azon a kegyetlen hajnalon, már csak a sírokat mutatták neki márciusban, hóolvadás után.
A rendőrök ki akarták ásatni a testeket, de nem engedték a szülők, odaálltak a férfiak mind kaszával a temető kapuja elé. Én nem tudom, nem is dolgom, de sokan mondják a szomszéd faluból, hogy nincs azokban a koporsókban semmi, és soha nem is volt. Megette a kicsinyeket mind a tél.
Téged is megevett volna, ha apád ki nem lop innen december elején. Istenem, majd megfagyott mire eljutott az útig, és hogy te hogy maradtál életben, azt senki sem tudja, tán még apád se. Csoda volt az.
- Köszönöm, innentől már tudom.

Innentől már én is tudom. Apám két évre rá nyáron jött csak vissza, aratáskor. Besétált a faluba, karján velem, kicsi voltam, szőke és kövér.  És akkor csend lett, olyan csend lett kislányom, hogy még a légy se mozdult, még a déli harang is megállt kondulás közben. Letett a templom elé a lépcsőre, rágyújtott, és azt mondta, hangosan, érthetően, hogy még a falu végin is hallották ám kislányom, hogy hozzám ne merjen nyúlni senki.
Anyám még azelőtt felkötötte magát a pajtában, hogy apám a ház küszöbére lépett volna.
Így nőttem fel, egyedüli gyereknek egy egész faluban, és bár öt éve elköltöztem, örülök, hogy most visszajöttem. Szeretek itt lenni, szeretem a völgyben ősszel megülő füst szagát, szeretem tavasszal a folyópartot, nyáron a pipacsokat, meg a bodza illatát. Vasárnaponként kimegyek a temetőbe, egyedül vagyok, nincs ott rajtam kívül senki. Végigsimítom a köveket mind; ajándékba kapott életem örök zálogait.

Álmokról és álmodókról

Arról már sokszor írtam, hogy nem vagyok se hétfőkompatibilis, se értekezletkompatibilis, hogy egyéb illeszkedési problémáimat most ne is említsem, de néha tényleg meglepem magam azzal, mennyire kilógok. Álltam tegnap a folyosón, és néztem a kollégám, mint valami rossz filmben, amikor lelassulnak a kockák, hogy a hülye is felfogja, hogy ez itten a lényeg ám, erre kell emlékezni, érzelmi hangsúlyjel, nesze neked. Azt magyarázta, hogy nem neki kell megoldani a problémát, minek jön az iskolába, aki nem tud magyarul, különben is, a hollandokat senki sem szerette soha Európában, mert hülyék, és lám, ez a gyerek is csak gond, de sebaj, ha akarom, fordítsam csak le a kérdéseket ennek a gyereknek. Ecce történelmi és módszertani géniusz Martin Luther King napján.
Nem tudom, nekem vajon van-e még álmom. Nem tudom, hiszek-e még abban, hogy az ember képes békében, szeretetben és egymás iránti tiszteletben élni. Igaz, azt sem hiszem, hogy álmok nélkül bármire mennénk életben, akár átvitt, akár konkrét értelemben, és talán a keserűségnek és kiábrándultságnak is éppen ez az oka, ez az álomtalan nemzet.
Nagyon sok jó írást olvasok mostanában arról, mi is az, ami minket most körülvesz, de nagyon kevés írást olvasok álmokról. Talán elássák az emberek mind az álmaikat egy nagy gödörbe minden reggel, talán el sem ér hozzájuk az álom, mert a városok felett hatalmas, láthatatlan álomfogók fogdossák össze az álmokat, és dugják őket durva, realitásvászonból szőtt zsákokba. Nem tudom.
Nekem mindig tetszettek az álmodók és azt  hiszem, mással, mint álmodóval, nem is barátkoztam soha. Egy álmodót egyébként nagyon könnyű felismerni. Nem az arcára dermedt üdvözült mosolyról, dehogy, hiszen ő is lehet pont olyan szomorú, pont olyan kedvetlen, mint egy nem álmodó. Talán a mozdulatairól, talán abból, ahogy a sört bontja, talán abból, ahogy egy könyvet tart a kezében a buszmegállóban, vagy ahogy a könyv fölött elnéz. Nem lehet ezt pontosan megmondani, mégis egyik álmodó a másikat kilométerekről, egyetlen mozdulatáról, egyetlen félmondatából, egyetlen pillantásából megismeri.
Úgy hiszem, gyakori álomtalan periódusaim ellenére én álmodó vagyok, és azt remélem, halálom napjáig az is maradok.

Transz

A tér hang. A hang rezgés. Rezgés egy kedves nő éneke, a pattogó, türelmetlen beszéd, valami Bach vagy Beethoven darab, néhány elsuttogott vallomás, egy magában álló kiáltás, Isten sóhaja, esőcseppek az ablak melletti bádogon, egy férfi cipőtalpának kopogása a kórházi folyosón, minden lélegzet, meg az, amikor azt mondja valaki valakinek, hogy ugyan már, ne sírj, de a másik mégis sír.
A semmi soha nem létezett. Amikor volt, akkor még senki sem tudta elgondolni, márpedig létezni vagy nem létezni csak akkor lehetséges, ha ezt valaki elgondolja. Amikor a gondolatból rezgés lett, a rezgésből megszületett a mindenséget betöltő valóság. Azt hiszem, ez a világ, ez a kozmosz, a mindenség összes részecskéje, az összes ember és tárgy, az összes gondolat, az összes sötétség és világosság, minden súly, minden könnyedség és minden kora reggel, meg késő este, minden szeretet, minden gyűlölet, az idő maga és Isten is: zenéből áll.
Nicolas Jaart kell ehhez hallgatni. Két óra alatt megfejthető a világegyetem.

---

Különös és szokványos dolgok esnek meg velem. A gyógytorna az szokványos. Nézem a lányt, nem nagyon okos, de kedves, és pontosan tudja, mi kell a vállamnak. Vannak emberek, akiket a testem kisajátít magának a sok-sok lehetséges emberből. A gyógytornász, a csontkovács, a nőgyógyász, a fogorvos, olykor egy-egy altatóorvos, mostanában a masszőr.
Az iskolai dolgok is szokványosak, szokványos szarakodás, leszek szíves az iskolai e-mailemet használni. Erről feljegyzés is készül. Lesz szíves békében hagyni, ezt én jegyzem fel. Jobb híján ide.
Különös dolognak más dolgok számítanak. Az itthoni torna utáni, izomcsoportra pontosan lebontható izomláz például. Érdekes is. Különös még egy hirtelen meghívás Berlinbe. Utóbbiba, pontosabban a főnököm elképzelt reakciójába kész vagyok belebetegedni. Berlin ... oda kell mennem.

Más nincs. Ma vége az első félévnek, amit egyrészt értekezlettel, másrészt pálinkával fogunk megünnepelni. Mihályt hívjam fel. Szüksége van rá.

Közelítő

Esik.
Az éjszaka közepén ablakot nyitottam, mert fullasztott minden tegnapi hír, gondoltam, jobb nekik így, hadd menjenek. Feküdtem hanyatt, hallgattam a nagy tavaszi átverés dalait, és arra gondoltam, milyen vidám, aki nem vizsgál, nem gondolkodik, nem aggódik, csak hisz és örül.
Tavasz van, értelmetlen tavasz, és esik. Nem vigasztalanul, inkább tanácstalanul. Én nem hiszem, hogy tudja az idő, mit csinál most itt. Zavaros a helyzet, inkább nem megyek ki, hanem a légzésre koncentrálok. Lélegezni fontos.
Kinyúlt trikó az idő, a felesleges pillanatok a bőröm alá gyűrődnek, a fontosakat viszont nem találom, hiába keresem, hiába forgatom, nyújtom az anyagot. A menekülő idő, írja Proust mamája, csak parafa nem volt elég sajnos, ne haragudj, úgyhogy beszűrődik a világ a szobába itt-ott, az ablakon, meg a falakon keresztül, és foltot hagy a tapétán.
Nem szeretem az értelmetlen híreket, bár igazából azt sem tudom, hogyan lehet egy hír értelmes (értelmes kislány, ilyeneket mondtak rám a tanítónénik, de szerintem ez is csak egy klisé volt, hogy ne kelljen megismerni a gyerekeket), mindegy, nem szeretem őket, hát ilyen luxushobbiknak élek: szeretemeknek és nemszertemeknek, és még nem virágzik a százszorszép, hogy végtagjaitól megfosztva ítéletet mondhassak a napokról.
Éjszaka sokszor felébredek, nézek és hallgatózom, de nappal alszom, alvajárok, és életnek hiszek minden félálmot. Semmi sem igazi. Nem tudom, örüljek-e a jó híreknek, sírjak-e a rosszakon vagy ne is erőlködjek, a valóság megint szabadságra ment.
Egy dolog biztos. Már megint esik.

Ellenállás

Az az elképzelés, nem az enyém, valamiféle doktoroké nyilván, mert azt nem hihetem, hogy ezt az egészet azok a fehér köpenyes nők találták volna ki, akik mindig olyan mosolygósan fogadnak az ajtóban, szóval a doktorok, igen, azt találták ki, hogy az emberi testen átfolyó elektromosság jótékony hatással van a belső szervekre.
Fekszem hason, a meztelen hátamra melegvizes ruhákat tesz a kicsi nő, aztán drótokat köt rá, és azt mondja, hogy akkor most indítom. Ez úgy hangzik, mint Houston. Visszaszámolok. 10, 9, 8 ... Érkezik az áram. Csíp, de az a jó, ha valamennyire csíp, mert akkor használ, vagy nem tudom, akkor az ember végre tisztába jön vele, hogy él. Csípj meg, hogy nem álmodom. Az elektromos áram engedelmes váltóhullámokban lép a testembe, melynek elektronjai és protonjai (hogy a neutronokról és egyebekről ne is beszéljek) hirtelen meglepetéssel reagálnak. Mia ...? Vendégség van, nem érünk rá szarozni, mondják az új elektronok, lökik odébb a sajátjaimat kissé udvariatlanul, taszigálódás kezdődik, Türelmetlen Tesco sor.
Van bennem ellenállás, azt hiszem. Jele R. Fekszem hason, a hátamra és a derekamra rakott homokzsákok alatt moccanni sem lehet, meg eleinte izgulok is, el ne csússzanak a tappancsok, mert akkor aztán máshonnan és máshova indulnak az elektronok, és akkor az sem kizárt, hogy a többi részecském örökre eltűnik a vonuló elektronok között. Az elektronok nem V alakban húznak el, hanem rég bevált, szabályos katonai alakzatokban.
Számokkal egyelőre nem tudom bizonyítani, de Ohm törvénye az emberi testben nem érvényes, a feszültség itt annál kisebb, minél nagyobb az átfolyó áram erőssége. (Biedermann-törvény, az emberi testben mérhető pszichés feszültség jele F, mértékegysége a fuck. A fizika nyelve az angol, csak mondom. )
Fekszem hason, sokadszor vagyok itt, együtt hullámzom a testembe lépő elektronokkal, belém hullámzik az univerzum, még hirtelen arra gondolok, ez itt a Mátrix, aztán az első elektronok elérik az agyat, a többire pedig nem emlékszem, arra csak, hogy elmosolyodom, sóhajtok egyet, és az utolsó fél másodpercben még próbálok gondolni valamire, de a gondolatnak már nincs meg a vége, odébb lebeg.
Azt hiszem, alszom míg a testem feltöltik elektronokkal. Álmodni is szoktam, de nem tudom, miről, talán amiről ők akarják, a fehér köpenyesek. Arra gondolok, a mennyország is ilyesmi, csak ott a lélek áramlik, mindenen át, ellenállás nélkül, nem az elektronok. Bár ki tudja ... miből áll a lélek?
Azt mondta tegnap a kicsi nő, hogy többet nem kell mennem, most már megleszek. Igaza lehet. Meg is halhatok. Nincs már bennem ellenállás.

Tíz

Régóta nem beszélünk, de üzentél, talán hiányzom, talán csak hirtelen eszedbe jutottam, nem tudom, mindegy is. Régóta nem mondtam neked semmit, bár hiányzol, és sokszor eszembe jutsz, de nem tudom, talán szégyellem magam, talán csak haragszom rád még mindig.

Írtam egy listát, hogy jobban megismerj, mert felnőtt voltam ugyan, amikor elváltunk, és azóta jobb ember nem, csak konokabb lettem, de arra gondoltam, ennyi év után legyen jogod ehhez is, ne csak a régi szép emlékekhez.

1. Mióta nem láttalak, több istenem is lett. Tisztelem őket, tudománynak, értelemnek hívom, bosszantom vele az Urat. Mióta nem láttalak, tudásból, tapasztalatból, élményekből faragtam képmásokat, és előttük gyakran leborulok, de azért nem, Istent nem gyűlöltem meg.  Kegyelmet várok.

2. Mióta nem láttalak, Istent gyakorta és feleslegesen emlegetem fel, pláne hogy viszonyunk elég egyoldalúvá vált az elmúlt években. Nem panaszkodom, mindenki a maga hitfelelőse, én hiszek, ő nem, ezt nem rovom fel neki, inkább jogosnak találom. 

3. Mióta nem láttalak, ritkábban járok templomba. Nem emlékszem meg se a szombatról, se a vasárnapról, inkább dolgozom, korán kelek, nem nézem a napokat, és másra mutogatok, de visszasírom a kis plébániát a dombok közt, a virrasztást, a csendet, a kenyeret és vizet, a hideg kávét a plébánia konyhájában, még a barna hajú lányt is.

4. Mióta nem láttalak, türelmetlenebb vagyok anyámmal, de hát halottat tisztelni sokkal könnyebb, mint élőt, ne haragudj, tudom, ez tetszene neked legkevésbé, nem is kérdeznél semmit, csak elfordulnál, néznél ki az ablakon csendben, vennéd elő a pálinkásüveget, hagynád, hogy megbánjam egy életre.

5. Mióta nem láttalak, megöltem egy embert. Egy ártatlant. Nem tudom, talán akkor is megöltem volna, ha erről megkérdezhetlek, de nem kérdezhettelek. Embert ölni nem jó, te sosem tetted, de tudtad volna, és talán lefogod a kezem.

6. Mióta nem láttalak, több férfit is szerettem. Ezt nem magyarázom, mit mondjak, még csak meg se tudtam bánni rendesen soha egyiket sem, sőt ha egy dolognak, ennek örülök, mert ettől mégiscsak jobb ember lettem egy kicsit, végre nem csak elvettem, adtam is valamit.

7. Mióta nem láttalak, loptam is. Leginkább időt - másoktól, magamtól, a szeretteimtől, a világtól. Lopni bűn. Akkor is, ha amit lopsz, másoknak adod.

8. Mióta nem láttalak, többször is hazudtam. Hazudtam azoknak, akiket nem kedvelek, hazudtam azoknak, akiket szeretek, hazudtam önmagamnak, ha hagynád, most hazudnék neked is, de hát ezt az egyet sosem hagytad, ebben is más voltál, nem volt kedvedre semmiféle álarc, és ezt se értenéd, ezt a sok nevet, hogy mire jó, hát mire, hazudni, úgy kevésbé fáj.

9. Mióta nem láttalak, megkívántam más férjét igen, ne haragudj, de ezt legalább nem mondtam el senkinek, a kívánást megtartottam magamnak csendben mosolyogva. Nem gondolom, hogy ettől jó ember vagyok, inkább kényelmes, aki kerüli a bajt. 

10. Mióta nem láttalak, más ékszerét, autóját, életét nem kívántam, de más apját többször is. Kívántam, hogy nekem is legyen apám, hogy jobban tudjam szeretni Istent, hogy tiszteljem anyámat, hogy ne lopjak és ne öljek, hogy ne hazudjak magamnak, és hogy ne kelljen a másét elkívánni. 

Mióta nem láttalak, minden nap azt kívánom,  tizenöt éve minden reggel, hogy bárcsak soha se vettem volna fel a telefont, soha se mondta volna az ismeretlen nő, hogy baj van, és soha ne mentem volna haza, mert akkor most itt lennél, nekem pedig nem kellene magyarázkodnom.

Teremtés

Az egeket és a földeket. Aztán fényeket a sötétségben. Mennyeket és vizeket, szárazföldeket, nappalokat és éjszakákat, állatokat és növényeket. Isten mindenből kettőt teremtett. Egyet magának, egyet az embernek. De a két világ közé mégis határvonalat húzott - vékony, áttetsző vágyak szálaiból szőtt tükörszövetet, ami átengedni egyik világ képét a másikba. Ezért sóvárog a teremtés fáradságos napjai óta Isten szünet nélkül a föld után, az ember pedig Isten világa után.
De az Úr nem hibázott, a terv tökéletes - mind Istennek, mind az embernek szeretnie kell, mert az örök kettő csak a szerelem határvonalán találkozhat újra, és csak abban a pillanatban lehet a Kettő - Isten és az ember ismét Egy.
Ezt az égi szerelmet utánozza a földi szerelem, és minden bizonnyal ezért tapasztalhatjuk mi magunk is, hogy mind Isten, mind az ember oly gyakran ül várakozó-szerelmesen vízpartokon, csodálja világának tükörképét, és a tükörképben a másikat: az ember Istent, Isten pedig az embert.

(Mert bár a kettő az első prímszám, az Egy mindig előrébb való.)

Mindehhez Cécile Verny énekli el Elisabeth Barrett Browning 43. portugál szonettjével, hogyan is lehet szeretni:

How do I love thee? Let me count the ways. 
I love thee to the depth and breadth and height 
My soul can reach, when feeling out of sight 
For the ends of Being and ideal Grace. 
I love thee to the level of everyday's 
Most quiet need, by sun and candle-light. 
I love thee freely, as men strive for Right; 
I love thee purely, as they turn from Praise. 
I love thee with the passion put to use 
In my old griefs, and with my childhood's faith. 
I love thee with a love I seemed to lose 
With my lost saints!---I love thee with the breath, 
Smiles, tears, of all my life!---and, if God choose, 
I shall but love thee better after death.

(Babits Mihály fordítása:

Mennyire szeretlek? Hadd számolj csak!

Magosában, hosszában s széltében szeretlek.

A térnek hova lelkem elér, ha száll s felkél

a lét határa az Úrhoz, ki elvesz s ad.

Szeretlek halk vágyában a köznapoknak, 

mikor a nap ragyog s a gyertya ég.

Szeretlek lángra gyúló szenvedéllyel,

bánatom erejével, gyermekkorom hitével.

Szeretlek lélegzetemmel, mosolyommal s könnyemmel,

szeretlek elveszett szentjeim helyett, 

Ennél jobban csak az Úr kegyelmével, 

halálom órája után szerethetlek.)