Közelítő

Esik.
Az éjszaka közepén ablakot nyitottam, mert fullasztott minden tegnapi hír, gondoltam, jobb nekik így, hadd menjenek. Feküdtem hanyatt, hallgattam a nagy tavaszi átverés dalait, és arra gondoltam, milyen vidám, aki nem vizsgál, nem gondolkodik, nem aggódik, csak hisz és örül.
Tavasz van, értelmetlen tavasz, és esik. Nem vigasztalanul, inkább tanácstalanul. Én nem hiszem, hogy tudja az idő, mit csinál most itt. Zavaros a helyzet, inkább nem megyek ki, hanem a légzésre koncentrálok. Lélegezni fontos.
Kinyúlt trikó az idő, a felesleges pillanatok a bőröm alá gyűrődnek, a fontosakat viszont nem találom, hiába keresem, hiába forgatom, nyújtom az anyagot. A menekülő idő, írja Proust mamája, csak parafa nem volt elég sajnos, ne haragudj, úgyhogy beszűrődik a világ a szobába itt-ott, az ablakon, meg a falakon keresztül, és foltot hagy a tapétán.
Nem szeretem az értelmetlen híreket, bár igazából azt sem tudom, hogyan lehet egy hír értelmes (értelmes kislány, ilyeneket mondtak rám a tanítónénik, de szerintem ez is csak egy klisé volt, hogy ne kelljen megismerni a gyerekeket), mindegy, nem szeretem őket, hát ilyen luxushobbiknak élek: szeretemeknek és nemszertemeknek, és még nem virágzik a százszorszép, hogy végtagjaitól megfosztva ítéletet mondhassak a napokról.
Éjszaka sokszor felébredek, nézek és hallgatózom, de nappal alszom, alvajárok, és életnek hiszek minden félálmot. Semmi sem igazi. Nem tudom, örüljek-e a jó híreknek, sírjak-e a rosszakon vagy ne is erőlködjek, a valóság megint szabadságra ment.
Egy dolog biztos. Már megint esik.