Az ember végül homokos tengerpartra ér, hasra fekszik, a lábát a vigasztalóan hűvös, sós vízben nyugtatja, és nem mozdul, míg a hasát és a mellkasát át nem melegítette a homok. Csak ezután fordul hanyatt, szembe a nappal, szembe a fénnyel, szembe a mindenséggel, örök boldogságra készen.
Kisgyerekként még nem vágytam tengerpartra, hiszen nem tud vágyni az ember addig, amíg nem tudja, hova vágyhat. Emiatt talán vagy ki tudja, miért, melankolikus gyerekkorom vágytalan hétköznapjaiban korán helyet kapott a halálról való gondolkodás. Sem a játék, sem más nem mutatott menekülőutat, a megfigyelés a maga kíméletlen objektivitásával éppen a pusztulás megkerülhetetlen igazságát támasztotta alá. Csak később, könyvekből tanultam meg vágyakozni a boldogság, az óceán, a homokos part után - kalózos könyvből, lakatlan szigetesből, elveszett gyerekesből, meg vitorlás hajókról szóló könyvekből.
Így maradt aztán meg bennem örökre a menekülés, a megnyugvás, mindig a képzelet homokos tengerpartján, önkéntes száműzetésben odabent, sosem idekint. Ha kint nem, bent csinál magának szabadságot az ember, a hétköznapok börtönlakója, önelvárásainak szigorú láncra vert rabja, és kíméletlen börtönőre egyszerre.
Az ember végül homokos tengerpartra ér, csalás és csalódás nélkül, könnyedén néz szembe Istennel vagy önmagával. Arany fejszezuhanás ez, úgy reménység mint halál. Ezen a parton a semmi is minden, végtelen öröm, örök boldogság, valódi élet és valódi halál.
Aki fejben utazik, néha ugyanúgy a mindenségre talál, mint az, aki mindezt a valóságban is megteheti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése