Álmokról és álmodókról

Arról már sokszor írtam, hogy nem vagyok se hétfőkompatibilis, se értekezletkompatibilis, hogy egyéb illeszkedési problémáimat most ne is említsem, de néha tényleg meglepem magam azzal, mennyire kilógok. Álltam tegnap a folyosón, és néztem a kollégám, mint valami rossz filmben, amikor lelassulnak a kockák, hogy a hülye is felfogja, hogy ez itten a lényeg ám, erre kell emlékezni, érzelmi hangsúlyjel, nesze neked. Azt magyarázta, hogy nem neki kell megoldani a problémát, minek jön az iskolába, aki nem tud magyarul, különben is, a hollandokat senki sem szerette soha Európában, mert hülyék, és lám, ez a gyerek is csak gond, de sebaj, ha akarom, fordítsam csak le a kérdéseket ennek a gyereknek. Ecce történelmi és módszertani géniusz Martin Luther King napján.
Nem tudom, nekem vajon van-e még álmom. Nem tudom, hiszek-e még abban, hogy az ember képes békében, szeretetben és egymás iránti tiszteletben élni. Igaz, azt sem hiszem, hogy álmok nélkül bármire mennénk életben, akár átvitt, akár konkrét értelemben, és talán a keserűségnek és kiábrándultságnak is éppen ez az oka, ez az álomtalan nemzet.
Nagyon sok jó írást olvasok mostanában arról, mi is az, ami minket most körülvesz, de nagyon kevés írást olvasok álmokról. Talán elássák az emberek mind az álmaikat egy nagy gödörbe minden reggel, talán el sem ér hozzájuk az álom, mert a városok felett hatalmas, láthatatlan álomfogók fogdossák össze az álmokat, és dugják őket durva, realitásvászonból szőtt zsákokba. Nem tudom.
Nekem mindig tetszettek az álmodók és azt  hiszem, mással, mint álmodóval, nem is barátkoztam soha. Egy álmodót egyébként nagyon könnyű felismerni. Nem az arcára dermedt üdvözült mosolyról, dehogy, hiszen ő is lehet pont olyan szomorú, pont olyan kedvetlen, mint egy nem álmodó. Talán a mozdulatairól, talán abból, ahogy a sört bontja, talán abból, ahogy egy könyvet tart a kezében a buszmegállóban, vagy ahogy a könyv fölött elnéz. Nem lehet ezt pontosan megmondani, mégis egyik álmodó a másikat kilométerekről, egyetlen mozdulatáról, egyetlen félmondatából, egyetlen pillantásából megismeri.
Úgy hiszem, gyakori álomtalan periódusaim ellenére én álmodó vagyok, és azt remélem, halálom napjáig az is maradok.