Utótag

Vannak olyan helyek ezen a Föld nevű bolygón, ahol a napszakok egészen gyengédek is tudnak lenni. Semmi sietség, semmi kapkodás, egy simogatás, és itt az alkonyat, egy gyengéd sóhaj és itt az este. Szerencsés, aki ilyen helyre téved élete során, és szerencsés, ha néha visszatérhet oda, esetleg maradhat néhány napot.
Most, hogy már hét éve tanulmányozzuk a mosolyogva érkező hajnalt, a koradélutánok aranyszínű átfordulását késődélutánokba, és a levegő gyengéd szeretőket is meghazudtoló finom, alkonyati simítását a felkaron és a nyakon, úgy gondolom, nem csoda, hogy szeretünk időt tölteni ezen a helyen. Még rövid időt is.
Mindezt még péntek este gondoltam persze, amikor a hétvége végeérhetetlen időtengernek tűnt. Vasárnap már egy kicsit másképp gondoltam, egy kicsit sietősnek találtam a délelőttöt, egy kicsit elnagyoltnak a délutánt, de hát az idő színe és fonákja sosem egyforma ugyebár.

Pénteken csak a szokásos tennivalókkal foglalkoztunk, bevásárlás (=túlvásárlás) a kaposvári Lidlben, TSB kötelező barátkozása az aknában lakó meztelencsigákkal, a konvektorok szolid idomítása (égjél már basszus), illetve melegvízcsiholás a bojlerből, bár ez utóbbi most extra megfejtendő feladatot adott kombinatorikából, de örömmel mondom, igen, átmentünk a vizsgán, levegő kiengedve, rendszer vízzel feltöltve, biztosíték visszanyomva, és még csak fel sem robbantunk. Naugye.
A lassan melegedő konvektorok mellé megkóstoltuk a pálinkakínálatot, de már nem vagyunk a régiek mi sem, valami nyugdíjas szakosztállyá leszünk lassan átminősítve, ha ez így megy tovább. Fél tízig bírtuk ébren, utána senki nem emlékszik semmire, és az a szomorú, hogy nem a pia miatt.

Szombaton nyilván a kötelező piaci kör után ültünk be Zitához (aki Szilvi) a Menthol teraszára, és mivel a kemencéseknek nyoma sem volt még, ott reggeliztünk valami bányászoknak méretezett melegszendvicset. Én mondjuk mentateát is ittam, meg pálinkát is, de egyik sem használt igazán a gyomorbajomra. Aztán megérkeztek a rokonok, jöttek elvinni a faházat, meg mittudomén mit még, de helyesek voltak, bírom őket, és kicsit irigykedem TSB-re, hogy ilyen jó fej rokonai vannak. A sajátjaimról el nem tudnám képzelni, hogy a Szerelempatak című filmről beszélgetek, és ráadásul eljött Sáros Gazda, meg a felesége, meg a megszületett kisherceg. Annyira remélem, a róluk szóló mesék nem vesztek el a blogvészben, mert be kell őket fejeznem.
Miután elmentek, ledőltem egy kicsit, mert még mindig rosszul voltam. Aztán egyszer felébredtem, amikor TSB betakart a rózsás takaróval, aztán legközelebb kilenc körül, amikor lezuhanyoztam, aztán legközelebb már csak reggel ötkor. Ez tizenkét óra alvás nagyjából. Ez a jó a Teraszban. Az a szabály, hogy mindenki csinálhatja azt, amihez kedve van. Az eltelt két napban azon gondolkodtam, miért aludtam én ennyit vajon, és arra jutottam, hogy minden bizonnyal beteg lélekkel mentem oda, és ez kellett ahhoz, hogy meggyógyuljak. Tizenkét óra a sötétbarnára pácolt öreg gerendák alatt. Full service.

Ezek után igazából a vasárnap maradt a szokásos világmegváltó gondolatoknak, de szerintem jól teljesítettünk, mert sikerült egy teljes esztétikai rendszert felvázolnunk, melyben helyet kapott az alkotóművészet és az alkalmazott művészet megkülönböztetése, megfejtettük a magyar irodalom jó és rossz értelemben vett búvalbaszottságát, én egyelőre felhagytam Barnás Ferenc regényének olvasásával és ismét belevetettem magam egy fiktív szerelmi liezonba azzal a bizonyos norvég nyomozóval, akivel ki tudja micsoda magasságokba és mélységekbe el nem jutottam volna, ha nem kell az óraállítás miatt idejekorán hazaindulnunk. Ilyen ez. Ezeknek a hétvégéknek mindig legalább két órával előbb végük szakad, mint szabadna.

Igen, hazajöttünk, otthagytuk a Teraszt magára csupaszon, úgy, hogy az is lehet, többet nem megyünk felhőtlen hétvégékre. Amikor a kaput zártuk, Mihály azt kérdezte, ha egy dolgot elvihetnék a házból, mi lenne az. Mondtam, hogy nem tudom. Hümmögtünk. A Terasz? Aztán egymásra néztünk, vállat vontunk, és megegyeztünk abban, hogy a terasz, a Terasz nélkülünk, hármunk nélkül úgysem ér semmit. Bárki is veszi meg a házat, nem azt fogja jelenteni neki, mint nekünk. Én már elengedtem ezt a történetet, mert bár itt minden gyönyörű, a ház, a terasz és a kert minden porcikáját szeretem, igazából (és itt most nem szentimentális vagyok, hanem racionális), mi magunk vagyunk a terasz. A mi barátságunk pedig, hála az égnek, abszolút hordozható.

Előzetes

Off

Ez egy nagyon régi fotó még az első évből, de a Terasz már akkor is fontos hely volt.
Egy ideje gondolkodunk egy könyvön. Azt hiszem, most, hogy elkészülnek az utolsó képek, meg lehet majd írni.

Félálom

Megvakultam. Nem igazából - bár nem tudom, mi az az igaza, amiből végignézve a világon érvényes megállapításokat lehet tenni - hanem félálmomban. A félálom, az olyan, hogy még nem alszik az ember, de már ott sétál az álom és az ébrenlét határán, mint valami részeg kötéltáncos. Ott egyensúlyoz, görcsösen ragaszkodna a valóságnak csúfolt groteszk játék utolsó morzsáihoz is, de az izmok már nem engedelmeskednek, a rúd kicsúszik a kezei közül, ő pedig zuhanni kezd a meleg és sötét semmibe. A zuhanás eleje a félálom, mert ilyenkor még az embert a valósághoz rögzítő szálak nem szakadtak el egészen, és előfordul, hogy a kéz vagy a láb megakad bennük, a test pedig visszarándul az ébrenlétbe.
Én ebben a félálmomban vakultam meg. Az elmúlt hetekben ezen a furcsa határvidéken nem látok semmit, az álomképek csúszásban vannak, nem érkeznek meg addigra, mire a hangok már igen. Félálmomban emberek szólnak hozzám. Nem, nem hallucinálok, miközben hallom őket, tudom, hogy félálomban vagyok, hogy álmodni készülök velük, mégis valóságosnak hatnak. Nem tudom, kik beszélnek hozzám, halottak-e már vagy élők, esetleg sosem jártak még a földön, de úgy érzem, mind segítségre vágyik. Van aki érzékien suttog a fülembe, szerelmi bánatában, van, aki sikoltozik rémületében, van, aki dühös, van, aki magányos.
Nők és férfiak látogatnak hozzám ilyenkor, de nem látom őket, csak a hangjukat hallom. Nem tudom, min múlik, talán tényleg azokon a selyemszálakon, de néha felébredek, néha pedig elalszom a hangjuk hallatán. Gondolom, ez így rendben is van. Ébren sem szeretek mindenkivel beszélgetni.

Huszonnyolc

Vannak ilyen napok. Amikor nem huszonnégyet, hanem legalább huszonnyolcat teljesít az ember.
Ha van gyilkos fegyver, ami némán öl, az a nulladik óra. Öli a lelket, öli a szellemet, öli a testet. Reggel hétkor ugyanis sok dolog tűnhet természetesnek, egy jó kávé, egy kellemes nyújtózkodás, egy kedves simogatás, sőt még egy kör a tó körül is, na de az iskola, egy tanterem, az nem normális.
Mindegy, ha menni kell, hát menni kell, hallgatni bölcsen, hogy az EU azért van, hogy a polgár el tudjon húzni innen a náthásba. Hát, ez is egy nézőpont, de hogy ebből hogy lesz nyelvvizsga, azt nem tudom. Gondolatot nem tudok a fejekbe tölteni tölcsérrel.
Órám nem sok volt tegnap, de most ott tartunk a tanévben, hogy a megtartott óra a munkának már a felét sem teszi ki, a vizsgák közeledtével ugyanis varázsütésre sokszorozódnak a feladatok. Mint a mesebeli sárkány, akinek minden levágott feje helyére mindjárt kettő nő. Szóval a tegnapi óráim mellett még intéztem a próbaérettségi feladatsorát, a beosztást, a mai osztályozóvizsgát, a témazárókat, a területi versenyre próbáltam jelmezt szerezni (a feladat egy részét az esti színházi előadás utánra áttéve), és kideríteni, hogy mikor is ügyelek az érettségik alatt, no meg önkéntes munkát intézni a holland mentorált anyukájának egy helyi idősek otthonában, de mindezt úgy, hogy tíz óra környékén kaptam egy üzenetet, hogy Dani a sebészeten vár ultrahangra, hogy kizárják a vakbélgyulladás lehetőségét. Mondja valaki, hogy unalmas a tanárok élete.
Az ötödik óra alatt telefonáltak, mondtam a diákocskáknak, hogy pill, my complication has a little complication, ahogy olyan szépen mondja az idős hölgy a Brazilban, de hála az égnek, kiderült, hogy nincs vakbélgyulladása a gyereknek, ha nincs szarul, még el is mehet ma Olaszországba a versenyre. Szuper. Majd nem izgulok. Persze tényleg, minek is.
Az órák, és az egy órányi adminisztráció után találkoztam Mihállyal, akivel tonhalas szendvicset ebédeltünk, aztán beesett TSB is valami múzeumi projektből egy másik kolleginával, akit bírunk meg minden, de miatta nem igazán sikerült kitárgyalnunk a hétvégét, meg hogy Mihály most akkor jön vagy sem, el van-e tiltva tőlünk vagy sem, lesz-e lassan csadorja vagy sem. Na jó, ez szemétség a részemről, bocs, de mire olvasod, már lepálinkáztuk a dolgot.
Kávézás után szana és szét széledtünk, én még vettem néhány tonna péksüteményt az utazónak, aztán az otthoni gyerekszámlálás után kicsit mosogattam, meg odébb halmoztam a vasalatlan ruhákat. (A vasalatlan az pont olyan szó, mint a neveletlen. Nincs a monotonitásában remény.) Miután ezzel is megvoltam, kerestem valami színházinak betudható ruhát, átöltöztem, és elindultam az estébe. Így mulat egy magyar pedagógus.
Az előadás egyébként kiváló volt, pedig hulla fáradtan ültem be a nézőtérre. Már régóta szerettem volna megnézni a Picasso kalandjait, most végre összejött, és minden várakozásomat felülmúlta. Nem hibátlan, de nagyon jó az előadás. Mondjuk a gyerekek nem tudom mennyire élvezték a poliglott blablát, de majd kiderül.
A színház után már csak egy kis bevásárlás (ó, az éjszakai Tesco!), meg vacsorafőzés volt hátra, aztán már éjfél is lett, én még megnéztem a Barnás könyv külső borítóját, és aludtam. A tegnap éjszakai lángokból álló, rám várakozó ember helyett ma éjjel nem álmodtam semmit a feneketlen mélységen kívül.
Ma könnyű napom lesz. Hat óra, utána két óra alatt levizsgáztatom a négy osztályozó vizsgás gyereket két-két tanévből, kitöltöm a jegyzőkönyvet, kijavítom a tizenkettedikes vizsgadolgozatokat és kész is. Nagyszerű. Most megyek és főzök ebédet, csinálok tíz szendvicset, és zuhanyzok egyet. Közben a hétfő esti jógán kitartott ohmmmmm-ra gondolok. Meg arra, hogy kettőt kell lázálmodni a Teraszig.
Hogy a tegnapi előadásból idézzek: Stayin' alive.

Három

Időhiány, kedd reggeli (gyilkos nulladik órából adódó) nyűgösség, furcsa álmok és egyebek miatt ma zenei melléklet van. Köszönjük Gofrinak, tőle van a lemez ajándékba.
Sebaj, már csak hármat kell aludni, és elmegyünk a Teraszra. A három prím szám. Nem folytatom.

Menj

Menj, nem tartóztatlak, csak ne haragudj rám. Nem az eső miatt, nem is a szél miatt, egyszerűen csak nem akarok értünk tenni semmit. Menj, most nem kell kifogás, nem ragaszkodom semmihez, nekem nem kell, hogy lássalak ahhoz, hogy majd felidézzem a pillanatot: a napsütést, a redőnyön keresztül a falra vetülő reggeli árnyékot, a csendet vagy a nevetést. Menj, élet van odakint, a te életed is, meg az enyém is, napsütés, szél, bejáratlan út, egymásra hasaló kövek, végtelen tenger.
Most menj, én is megyek, szélnek eresztek mindent, a kötést elbontom, legyünk szabadok megint, vigyen minket a víz egymástól messzire.
Most már menj, nem fogsz hiányozni, én sem fogok hiányozni, maradt itt belőled épp elég, belőlem is maradt nálad elég.
Most menj, amit egymásnak eddig adtunk, az hadd maradjon nálunk örökre, amit egymástól mától elvehetnénk, az inkább ne történjen meg.

Fejfájós poszt

Szép idő van vasárnapi agybajjal. Normale. Az a baj, hogy márciustól már minden vasárnap az őrület határa, thin red line, hogy úgy mondjam. Na jó, ha van hozzá ez a kis fejfájás is, amit a beköszöntő nyár generál az ember agyában, akkor meg persze, hogy nem annyira felhőtlen itt, maximum az ég.
De nem panaszkodom, tegnap marha jó színházat láttam. Öröm volt minden perce. (Olvass róla a Gitten - KATT.) Remélem, a keddi Picasso kalandjai is hasonlóan jó élmény lesz. Fura. Hogy a fenében van ez, hogy én csak tavasszal meg nyáron járok színházba??? Na mindegy.
A tegnap egyébiránt szép nap volt, leszámítva egy váratlan és ijesztő találkozást Kálmánnal boltba menet. Lehet, hogy itthon is megfigyel? Jó lesz vigyáznom. A délutáni csodaszép időben végre eljutottam Judithoz, és fotózott. Egymilliószor jobbakat, mint a tablófotós, azt mondanom sem kell. Miután élő kenyeret ettem, és valami tök finom gyömbéres izét ittam, még megnézhettem a kertet és a fotóit, amit a Verával közös kiállításra csinált, és akkor persze már Vera szobrait is, és apám, hát tátva maradt a szám. Micsoda tehetséges csajokkal vagyok egy olvasókörben, hihetetlen. Gondoltam is, csinálok velük egy interjút majd a hamarosan a Tat Galériában nyíló kiállításuk apropóján.
A délutánból fennmaradó időt Ristjánánál töltöttem, tea, süti, világmegváltás, hímzés, a nyelvtanulás rejtelmei - a szokásos. Este meg ugye barátaim a Zűrben. Ezt csak itt, de hogy ez a négy srác mennyire rohadt jó volt.
Ma már kevésbé telik vidámkodással a nap ofkórsz, főzés, anyám beszámolói, vasalás, dolgozatjavítás, fejfájás kezelése, családtagok kezelése, ésatöbbi. Ebbe még bele kellene férni Dosztijevszkij bátyámnak is, csak hova, az a kérdés. Amúgy meg van egy olyan gyanúm, hogy hülyére vesz. Mindegy, csütörtökig bele kell férnie az életembe.
Azt hiszem, a mai jó dolgok az életemben az ajándék cédék lesznek. Például ez a helyes kis csaj, akit még eddig nem hallottam, de tetszik. Mondjuk az is igaz, hogy minden zene szokott, amit Gofritól kapok. Isten áldja meg ezért a jó szokásáért.

Az örömről

A tegnapi vidám bejegyzéshez Zoli csak annyit fűzött hozzá, hogy azért kíván nekem még valami váratlan vidámságot. Ennek meg is örültem, mert milyen jó érzés az már, hogy egyszer majd lesz valami váratlan vidámság az életemben, de tényleg, egyik reggel arra ébredek, hogy nagy, sárga-arany vidámság van körülöttem - aztán rájöttem, hogy ilyen nincs. Esetleg ha lottó ötösöm lenne, az valóban váratlan lenne, mert nem szoktam lottózni, úgyhogy az ilyenféle vidámság esélye gyakorlatilag és matematikailag nulla.
Ezzel a gondolkodással jól elvoltam egész nap, hátha mégis találok olyat, hogy váratlan öröm az ember életében, de hiába, nincs. Minden örömért meg kell dolgozni. És nem úgy értem, hogy akkor addig erőlködik az ember, amíg örülni tud, az, számomra legalábbis, reménytelen. Én nem tudok, egyszer csak jó pofát vágni az élethez. Nekem sokat kell dolgozni az örömön. Szuicidnak születtem.
A jó szar kedvű nap után, amit a tanítványok is érzékeltek nyilván, mert kivételesen kedvesek és csendesek voltak a tegnapi óráimon, délután kimentünk a tóhoz TSB-vel sétálni egyet a szikrázó napsütésben, neki se volt túl jó napja. Arról beszélgettünk, ha nem olvasnánk újságot, nem néznénk tévét, viszont naponta sétálnánk fél órát a napsütésben, az életünk csupa öröm lenne. Vagy majdnem csupa öröm. Estére, túl még néhány baráti beszélgetésen, végképp az a gondolat tisztázódott le bennem, hogy nincsen olyasmi, hogy ölünkbe hulló öröm. Direkt nem írok boldogságot, mert nem tudom, az mi. Az örömről egyszerűbb beszélni. (Talán ha az ember életében több az öröm, mint a bánat, akkor nevezi magát boldognak, de hagyjuk, ez bonyolult.)
Szóval az öröm nincs ingyen, meg kell szolgálni. Sokféle módja van a szolgálatnak. Örömöt lehet jutalmul kapni, ha az ember más emberekkel képes kommunikálni, ha másoknak képes segíteni, ha elfogadja a másikat olyannak, amilyen. A megbocsátás nagyon fontos, de nem csak másokkal, önmagával szemben is. Ez sem egy egyszerű dolog. Sőt. Azt hiszem, ez az egyik legnehezebb dolog az ember életében. Mondok példát.
Tegnap megérkezett a futócipőm. Nem, nem vagyok sportember, inkább hajazok Churchillre a sporttal kapcsolatos nézeteinket tekintve, de futni szeretek. Lássunk azonban tisztán, szeretek, de nem tudok, és négy éve nem futottam egy métert sem. Hogy szerethetek akkor futni? Ez onnan ered, hogy nagyjából harminc éve egyszer futottam egy jót. Valami családi nyaralás alkalmával Orfűn dekkolt a család, halálosan unatkoztam, a bátyám viszont sportéletének aktuális fellángolását élte, teniszezett éppen, és kondíciója érdekében körbefutotta a tavat minden nap. Egyik alkalommal csatlakoztam, én, aki a tesiórai futások ötszáz méterébe is kész voltam ott helyben belehalni, viszont szép idő volt, sütött a nap, a tó pedig lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Akkor szerettem meg a futást.
A szeretet megmaradt, igaz, helyfüggő. Én nem tudok bárhol futni, mert kell hozzá valami víz. Nem  tudom, miért, talán kell, hogy legyen hova elnézni futás közben. Ezért futok, ha futok, a tó körül még akkor is, ha most messze lakunk tőle. El nem tudom képzelni, hogy a városi betonon, unalmas utcákon fussak.
Miután a múlt heti jóga óta fáj a bal csípőm, tegnap becsípődött egy ideg a hátamon, és a délutáni séta után még némi izomlázam is volt, reggel úgy éreztem, hiba volt futócipőt rendelni. Öreg vagyok, hájas és különben is szar a kedvem, nem mehetek Berlinbe, itt fogom baszni az időm az iskolában, miközben a saját diákjaimat sem vizsgáztatom, merthogy mindent ügyesen elintéztem. Aztán a tegnap esti beszélgetésre gondoltam, amikor azt tanácsoltam valakinek, hogy csináljon már valamit, tegyen az öröm érdekében, mert nem fog az ölébe hullni, és elszégyelltem magam. Mekkora egy álszent barom vagyok, ha én meg nem teszek semmit.
Szóval felhúztam a cipőt, és beültem az autóba.
Honnan kezdjem? Nehogy valaki azt higgye, hogy itten most valami sporttörténeti csúcsokról fogok beszámolni. Ha valaki évekig nem fut, akkor nem érdemes rögtön nekiállni futni, mint a barom. Sosem felejtem el, egyszer elmentem spinningre, így kezdtem a tavaszi sportolást. Végigcsináltam másfél órát, még jól is esett esküszöm, csak másnap nem tudtam felállni. Azt hiszem, ennek megint a megbocsátáshoz, meg az elfogadáshoz van köze. Mármint saját magunk elfogadásához. Szóval nagy önuralommal, de pontosan követtem a futószakértő útmutatásait, és mindent úgy csináltam, ahogy mondta. És hihetetlen, de már első alkalommal örömet jelentett a mozgás.
Nem nagyon tudom mihez hasonlítani a reggeli tó látványának örömét. Talán csak a reggeli tenger öröméhez mérhető ez az érzés. Hűvös van, kristálytiszta az ég, és mindig a víz felől fúj a szél. Persze az első pár percben furcsa érzésem szokott lenni: vajon nem vagyok-e nevetséges, hogy ilyen nemfeszes testtel, ilyen nemhúszéves combokkal itt futkorászom, majd biztos a tóba esnek a röhögéstől a horgászok, de ahogy fáradok, fogy a levegő, az ilyesmi háttérbe szorul az életben maradási ösztön mögött. Most viszont, hogy csak keveset futottam, viszont sokat sétáltam, az egész sokkal élvezetesebb volt, a szenvedés elmaradt, lett helyette bennem öröm. Elfogadtam a korlátaimat.
Jó volt, na. Haláli jó fej emberek futnak, és sétálnak a tó körül. Az egyik sétaperiódusban még a halőrrel is alkalmam nyílt beszélgetni egy kicsit, ami a mai napi emberi kommunikációs kvótám nagy plusza lett.
Öröm lett ez a reggel. És nem, nem fogok maratont futni, fél órát egyben is majd csak sokára, azt hiszem, és nem múlt el a kútba esett konferencia miatti berlinsóvárgásom, és nem, nem gondolom, hogy jó helyen élek, hogy klassz az állásom, hogy megvalósítom magam abban, amit nap mint nap csinálok, és még csak azt sem, hogy boldog vagyok abban, amiben élek, de az biztos, hogy most örülök. Megdolgoztam érte, nem ingyen kaptam. Esélyt adtam arra, hogy a világ, a tér, az emberek eljussanak hozzám, hogy kész legyek befogadni azt, ami körülöttem van, és megdolgoztam érte főleg azért, mert képes voltam egy kis időre megbocsátani magamnak. Azt, hogy nem vagyok sportos, hogy nem működnek az izmaim és az ízületeim úgy, mint húsz -harminc éve, hogy nem vigyázok az egészségemre se testi, se lelki értelemben, és hogy hajlamos vagyok nagy átéléssel sajnálni magam.
Talán így kellene ezt a mindennapjaimban is, ilyen megbocsátó szeretettel önmagam és a világ iránt, de erre nem sok esélyt látok. Most azon dolgozom, hogy ezt a pesszimizmust is elfogadjam magamtól.
(Ez a zene most valamiért illik ide.)

Jól van

Jól van, akkor nem utazom el, mert nő vagyok. Jól van, akkor elviselem, hogy nem látunk, mert el vagy tiltva tőlünk, mintha mi lennénk a korpa. Jól van, akkor máskor kell ráérjek, mert úgy akarják. Jól van, akkor nem beszélünk egymással. Jól van, akkor felszínes mondatokat mondunk és írunk, ha véletlenül mégis. Jól van, én mosolygok, és nem szólok semmit, ha megcsalsz vagy ha megcsallak. Jól van, ez legalább mindenkinek fáj. Jól van, majd megcsinálom, jól van, majd kivárom, jól van, majd elviszem a balhét, és elhiszem a kifogást. Jól van, majd lesz valahogy, majd leszek valahogy, csak az a baj, hogy semmi sincs így jól.

Itt se most

Csütörtök van és fáradtság van mindenféle szempontból, pedig aztán nagyon odateszem magam a programfaragásnak a héten, mert a felét (se) csináltam annak, amit eredetileg terveztem. Kedden ugyan volt ebéd a lányokkal, este meg mozi+lambrusco, viszont se hétfőn nem mentem el a bohócdoktor előadására, se tegnap az angol nőére, aki valami érdekes vallástörténeti-filozófiai kérdésről beszélt. Ez van, hülyén fogok meghalni, de talán egy kicsit később, mint ha mindenhova elmennék, amit eltervezek. Szóval látóköröm tágítása helyett beájultam az ágyba. Jó volt, különösen, hogy előző éjjel három és fél órát aludtam, azt is négy részletben, szóval kész csoda, hogy tegnap legalább az életfunkcióimat sikerült összehangolnom.
A munkahelyi és egyéb (Vitéz Mihály Terasztól való eltiltásából adódó) stressz persze nem múlt el nyomtalanul felettem, megint folyik az orrom és  fáj a torkom. Vagy nem megint, hanem még mindig? Már nem is tudom. A suliban térdig járunk a szarban, értsd érettségi hajrá, vizsgák rakásra, hülye szervezés, állandó időpont-módosítás, átgondolatlan döntések ésatöbbi. Ideális munkahelyi légkör. Hogy Kálmánt ne is említsem. Mihállyal meg nem is tudok mit kezdeni, de elkeserítőnek tartom a helyzetet. Azért mi elmegyünk TSB-vel kettesben is akár, de kicsit csalódott leszek. Jó, majd sokat pakolunk és sok üveg pálinkát viszünk, de akkor is. Már így is rossz kicsit a kedvem, ha a régi teraszos képeket nézegetem, de hogy aztán most tényleg vége, így is, az még rosszabb. A könyvet mindenesetre meg kell írni a Teraszról. Nem lehet hova tolni.
A hét eleji filmes termés mellé hétvégére és jövő hétre színházak maradnak, meg csütörtökön az olvasóklub Dosztojevszkijjel. Érdekes könyv. Az első pár oldalon utáltam, de most kezdem megszeretni. Ért hozzá az író, hogyan figyeljen rá az olvasó.
Más nincs, rengeteg dolgozat megint, az ezeregy éjszaka meséi, a nagyfiú jövő héten Olaszországba utazik egy videós versenyre (most irigylem érte), a nagylánnyal meg beszélgetni tanulunk. Ez se megy könnyen. A kicsi legalább elvan valami tavaszi projekttel, amit mégcsak nem is értek. Nem baj, nem az én projektem.
A cikkel pont ott állok, ahol eddig, a címe van meg, és nagyjából húsz posztnyi elmaradásban vagyok a két kedvenc odaírok oldalamon. A vasalatlan ruha derékig ér, de hiába, ép ésszel ennyit bírok. Igaz, tegnap elszöszöltem egy darabig azzal, hogy megpróbáltam régi posztokat előásni az elveszett blogjaimból. az sp54-ből szinte semmi nem maradt, ment az összes amerikai poszt a kukába, de a Zéblogból, úgy láttam, azért viszonylag sok posztot sikerül majd kimenteni. Egyelőre egy közös lakásba összehordom a morzsákat, nem mintha olyan fontosak volnának ezek az írások, de akkor is. (www.sp541.blogspot.com) Néha jó érzés visszaolvasni az életem, bár az igaz, hogy alig változik valami. Öt éve is ezek miatt a dolgok miatt nyavalyogtam. Lehet, hogy ez inkább a szánalmas kategória.
Más nincs. A berlini konferencia körül nagy a csend, de remélem, ez nem azt jelenti, hogy miután mindent elintéztem a munkahelyemen, mégsem mehetek.
Már ott tartok, hogy annyira fáradt vagyok, hogy azon kapom magam, hogy néha mosolygok. Annyira hülye ez az egész világ és élet, hogy nem nagyon lehet mit csinálni. Nem, nem akarom a keblemre ölelni a világot, nem ébredek hihetetlenül boldogan, de most vagy írok egy Sátántangó kettőt, vagy vállat vonok, és hagyom magam szeretni. Végeredményben tavasz van, máshogy fúj a szél, és lám itt vagyok, pedig elmúlt a tél.
Tegnap láttam egy hatalmas szívárványszín olajtócsát a járdán. Ezt fogom megírni valamikor.

Családi

A kerek születésnapok valamiért fontosak szoktak lenni, pedig nyilván mindegy, eggyel több csak minden évben, semmi különös, nem meglepő. A kerek se nem szomorúbb, se nem örömtelibb, se nem ilyenebb vagy olyanabb, és az ember nem lesz hirtelen másabb, mint előző nap volt. Nem húzza jobban az élet, nem is emeli fel jobban, az az igazság. A kerek is, a születésnap is csak olyan, hogy 24 óra, aztán vége lesz, mindegy neki, örül-e az ember vagy morcos, egészséges vagy náthás, álmos vagy másnapos.
Nekem fontosak a születésnapok, mert győzelmek mindig a halál felett. Emlékszem, gyerekként azt reméltem, apám majd sokáig él, tovább, mint nagyapám, aztán nem így lett. Nem tudom, az Isten miért akarta így, nem is lehet ezzel mit kezdeni, csak megtörtént. Azt hiszem, azóta ünneplek, köszöntök igazán lelkesen, mert minden nyavalygásom és szívfájdalmam ellenére valahol mégis fontos lett az élet.
Néhány évvel ezelőtt, mondjuk legyen ez hat év, bár a hat se nem prím, se nem kerek, került mellém egy fontos barát. Ha menthetetlenül romantikus volnék, azt mondanám küldték, de nem vagyok menthetetlenül romantikus, szóval azt mondom megtaláltuk egymást. Nem vagyok biztos benne, hogy azonnal meg is kedveltük egymást a találáskor, mintha vitatkoztunk is volna, de talán tévedek, meg van ez is engedve nekem, mert a lényeg úgyis az, hogy egyszer csak lett a szívemben egy kitüntetett helye ennek a férfinak. Különpolc. Ha jól gondolom, nagyjából az örökbefogadásomkor.
Nem jogi örökbefogadás volt ez, szívbéli na. Azóta van Apám, drága, az agyára megyek,  azt tudom, mert szeles vagyok, mert nem tanulok a hibáimból, mert átláthatatlan és zavaros a férfiakhoz fűződő viszonyom, mert előrehaladott korom ellenére is képtelen vagyok megkomolyodni, mert össze-vissza írok mindenféle olvashatatlan szarokat, viszont elhanyagolom a VilágMa oldalát, mert felelőtlenül ígérgetek neki mindenféléket, hogy megjavulok, hogy leszokom a dohányzásról egyszer, hogy egy csomó időt töltök vele, mert egyrészt megérdemelné, másrészt meg mert önző vagyok és borzasztóan hiányzik, hogy hetekig nem beszélünk, és nem tudok annyi időt szánni rá, amennyit szeretnék.
Ha van férfi, akit tisztelek, becsülök és őszintén szeretek, mert rengeteg jó tulajdonsága van, mert végtelenül türelmes velem, és mert az elmúlt hat évben még nem tudtam olyan hülyeséget csinálni, amit idővel meg ne bocsátott volna, az ő.
A lényeg az, drága Apa, hogy bár tudom, hogy utálod, ha ünnepelnek, én most ilyen titkosan mégiscsak. Isten éltessen még nagyon sok évig mindannyiunk örömére. Ja, és lehetőség szerint engem is, hogy esélyem legyen valahogyan megszolgálni a belém vetett bizalmat. Kellene már egy közös kép is.

A mi emberünk

Ha jól meggondolom, hálásnak kell lennünk, hiszen új munkatársat kaptunk. Kálmánnak hívom, mert nem ez a neve, és nemrég érkezett hozzánk. Küldték.
Feladata a kollégák diszkrét avagy nem diszkrét megfigyelése: ki mikor megy órára, ki mennyit késik, mit csinál a szünetben, milyen oldalakat néz a számítógépén, kávézik-e tiltott helyen (!), esetleg ingyen korrepetál volt tanítványokat bejelentés nélkül és így tovább. Ezeket jelenteni köteles. Vagy nem köteles, de megkérték rá. És mert a feje nem káptalan, ha jól láttam, van egy kis jegyzetfüzete is. Nagyon helyes, nehogy észrevétlenek maradjanak a kisebb és nagyobb stiklik. A nagyfőnök-asszony is megmondta, javítani kell az oktatás színvonalát, és mivel ők kormányzati szinten már tényleg mindent megtettek, most a pedagóguson a sor. Ha nem javul a gyerekek teljesítménye, a tanárokat kell elővenni. Mert ezeknek semmi sem szent. Komolyan. Ahol tudnak a 22-26 letanított óra plusz heti 5-6 óra dolgozatjavítás és 2-8(+) óra készülés mellett, ott lazáznak. Weboldalakon kalandoznak, magán emailt írnak, zenét hallgatnak. Megengedhetetlen!
Szóval Kálmán ezt csinálja nálunk napi nyolc órában. Örülünk, mert erre a három hónapra legalább fizetést kap, reggelente megborotválkozik, felöltözik, embernek érzi magát. Néha, amikor már nagyon unja a melót, kicsit netezik, megnéz pár érdekes oldalt, tájékozódik a világban. Ezt tanórák közben csinálja persze, mert a szünet az neki is melós. Figyelni nem egyszerű dolog.
Kálmánt egyébként pedagógiai asszisztensnek hívják papíron, de sokan csak igazgatói asszisztensnek titulálják a diákok közül is. Én meg mosolygok rá. Nem hívom besúgónak, mert az nem szép szó. Különben is, a munkaköri leírása szerint tényleg pedagógiai asszisztens. De még nem mertem kérni tőle semmit. Addig jó, míg nem tudja a nevem.

Majdnem emlék

Lehet a végzetről vitatkozni, de nem érdemes.
Annak ellenére, hogy  a hétvége kivételesen tényleg semmittevéssel telt, nem mondanám, hogy annyira kipihent és energikus vagyok, mint az ilyen körülmények között legalábbis elvárható volna. Pedig nagyon élveztem, hogy szombaton nemzeti ünnep, se bolt, se semmi, lehetett pizsamában dögleni délig, meg nem mosni, úgyis mindenki alszik. Az ünnepet és a tegnapot itthon töltöttem, és zenét hallgattam, meg egyéb haszontalan, ám kellemes dologgal, olvasás, filmezés. töltöttem, aminek se az iskolához, se a leadandó cikkhez semmi köze, szóval nyilván teljes meggondolatlanság és totális előre nem látás volt ez a részemről. Ez van. Majd sírok a héten. Ámbár arra se igen lesz időm.
Nem javítottam ki egy dolgozatot sem, de tegnap este ezt már a gyászra fogtam, foghattam, TSB, (mint a rossz jegyet szerző mai gyerek, aki mobilon tájékoztatja a szülőket, hátha mire hazaérnek lecsillapodik a haragjuk), felhívott tegnap délután, hogy úgy tűnik, van vevő a Teraszra. Gondolom, hogy reggelig szokjam a gondolatot. Jó, tudom, tudtam, hogy ez lesz, egyszer már elbúcsúztam ettől a békés szigettől, most mégis megint szíven ütött. Talán mert most már azt hittem, ha örökre nem is, az idei nyáron még lehet hármunké a Terasz egy kicsit. Persze, majd megyünk máshova, ott is jól fogjuk magunkat érezni, de hiányozni fog az a béke, amit valahogyan mégiscsak ott éltünk meg nyaranta. Szóval két hét múlva nem tavaszköszönteni, hanem dobozolni megyünk. Iste legyen irgalmas a pálinkás üvegnek.
Kellene most valami előremutató, valami optimista, de még a testem is bemondta az unalmast, megint náthás lettem. Psziché folyik az orromból. A hangulat javítása és az olvasóklub miatt Dosztojevszkijt olvasok, de az ép elmém megőrzése érdekében Gogol Bordellót hallgatok. Tetszik Eugune Hütz hozzáállása az élethez, és tetszett a filmben is, amit hétvégén megnéztem. Mármint amit itthon. A moziban meg tetszett a George Clooney.
Más nincs. A héten belecsapunk a társasági életbe, ma jóga, és talán bohócdoktor, holnap frankofón filmnapok és borozás, szerdán valami vallástörténész, csütörtökön jóga vagy valami, ami nem jut eszembe, szombaton meg Karamazovék a JESZ-ben. Pénteken alszom, bár közben eszembe jutott, hogy karácsony óta nem volt Angol-Na! a Gitten, és hogy dolgozatot sem javítottam hétvégén.
De most természetesen kezdjük a hetet, még Bridget szokásos polgári körmondatai előtt, egy kis zenével.

Saját én

Én én vagyok. Meglett talán, akinek a szívében nincs senki, aki a ráadásokon túl sem tudja eldönteni, hogy amit kapott, az már a minden vagy még a semmi. Öreg, bölcs, ostoba, türelmetlen, békés, megfáradt, örök fiatal, majdnem halott, majdnem élő. Ember.
Én én vagyok. Gyerek talán, sírós, aki az alázat jegyében naponta térdre esik az óvodaudvaron, valami ismeretlen Isten legyen irgalmas, a kert az én templomom, nem szűkölködöm. Szótlanul cserfes, koravén bogárgyilkos, harcos szerzetes. Az élet ígérete, a halál hírnöke, mini Jean D'Arc. Gyermek.
Én én vagyok. Nehéz megmondani, ki, hiába tudom. Olvasom magam könyvekben, kottákban, vásznakra festett olajban, de ez nem elég. Inkább leolvasom magam; némán a szádról, vakon az érintésedből, süketen a szemeidből. Benned figyelem magam.
Én én vagyok, de megbocsátok magamnak ezért. Opálos fényű gyöngyház, bennem tükröződik a világ, angyali hangú madrigál, bennem szól Isten, egymás fölé írt palimpszeszt szöveg, bennem lakik a világ.
Én én vagyok. Minden és semmi. Megismertem magam.

Meghallani a hangot

Zaj van. Mostanában elég nagy zaj van, ezzel nem mondok újat, tudjuk, ismerjük, halljuk a kiabálást, a rikácsolást, az értelmetlen, érdemtelen és éretlen ordítozást. Ebben a zajban pedig, tapasztaljuk nap mint nap, nehéz meghallani bármit, az ember a saját gondolatát is alig, a másét egyáltalán, így aztán nem olyan csoda, ha az értelem, a szelídség, a megértés az indulat mögé bújik, utasítódik, kushad. Akár táblát is kitehetnénk - a ráció bizonytalan ideig szünetel. Elnézést sem kérünk.
Nagyon kevés dolog indokolhatja a kiabálást, én azt hiszem. Apám és anyám azt mondták nekem amikor gyerek voltam, az kiabál, aki fél. A kiabálást nem legitimálja másoké, a saját félelmemnek oka lehet, felmentője nem, mások félelme. Mindig Esterházy jut eszembe, mindig az általa említett, és a mai közéletben elfogadott, a nemzeti összefogást rosszul értelmező B-közép mentalitás. Az a legény, aki ordít. Ordíts hangosabban - plakáton, utcán, munkahelyen, otthon, hátha ettől a hatalom és nem a félelem lesz az osztályrészed. De hát a történelem tanulsága is olyan, hogy ordítani ugyebár háborúban, forradalomban, térdig vérben állva szokás inkább, semmint békés otthonokban.
Van viszont egy rossz hírem; akármennyire is ezt sugallják csalódott, rossz korba született politikusaink, nincs háború, csapataink nem állnak harcban, országunkat nem fenyegetik barbár hordák és gaz hódítók. Amit ma harcnak hívnak, azok PR fogások, matyómintával luftballonra hímzett választási ígéretek, ködképek, és a hatalom designer drogjának lázálmokkal tarkított tripjei. Nem, kedves honfitársak, az üvöltés nem cool, és nézzünk tükörbe, nem vagyunk egy Alan Ginsberg, hogy ez jól állna itt mindenkinek.
És bármennyire is fáj sokaknak - mert kétségbeesésünkben néha úgy érezzük, jó volna, ha lenne -, forradalom sincs. A háborúban a vezér, a tábornok, az ezredes ordít, az ő ordítását, az ő félelmét visszhangozza a csatába induló közkatona rettegéssel teli, fájdalmas üvöltése. A forradalom más. Ott együtt ordít a tömeg, közös meggyőződésből, közös félelemből, valami vágyott, közös jövőért. Ma Magyarországon nincs közös meggyőződés, nincs közös jövőkép, csak félelmek vannak, de az van, hogy a külön-külön ordítás nem minősül forradalomnak, legfeljebb káosznak, esetleg pániknak. Ezért mondom, ma Magyarországon se forradalom, se forradalmi helyzet nincs, és én örülök.
Örülök neki, mert azt gondolom, ha nincs forradalom, és nincs háború, akkor nem lehet büntetlenül ordítozni egymással. Vagy legalábbis nem lehet ideológiai indokkal ordítozni. Ha nincs forradalom és nincs háború, akkor előbb-utóbb elő kell venni a fiókba rejtett rációt, akkor néha el kell csendesedni, és meg kell hallani és meg kell hallgatni egymást. Meg kell hallani a józan ész hangját is.
A plakátok harcban állnak, az utcasarkokon szónokok és aktivisták kiabálják egymást túl, Petőfit idézik az utcazajban, de a sok kiabáláson, a sok indulaton, a kakofóniába olvadó zajon túl mégiscsak tavaszodik és virágoznak a fák.
Ha van egy kis időnk két kiabálás közt, észrevehetjük, hogy virágzó fák alatt, tavaszi kertekben, napsütötte padokon üldögélve az emberek ritkán kiabálnak, inkább csendesen beszélgetnek egymással, mert tavasszal nem csak egymást, a kertet is hallani akarják. Így van ez, az embernek Isten nem csak hangszálat, fület is adott, mert azt akarta, hogy meghallja, ha szól hozzá ő maga vagy egy másik teremtmény.
Tudom, hogy ma egy régi forradalmat ünnepel az ország, és jól teszi. Aki a múltját nem ismeri, nem tartja fontosnak, annak a jövője értelmét veszíti. De nem csak múlt van, van jelen is, és erről jó volna nem megfeledkezni. Tavasz van, a fák már magukra vették finom, virágból szőtt menyasszonyi fátylaikat, és türelmesen várják a Húsvétot, a nászt, a Világ és a Fiú örök szövetségét, az élet ígéretét. Aki csendben van ebben az időszakban, aki nem csak a félelmeire, hanem a sejtjeiben lakó örök élet csodájára is odafigyel, az meghallja a hangot. Istenét vagy a másik emberét, az mindegy.
A Húsvét ünnepe számomra éppen ezt mondja. Isten és ember együtt, egymás hangját hallgatva, egymás hangjában és gondolataiban gyönyörködve létezhet csak. Aki tud csendben is lenni, aki tud hallgatni és meghallgatni, annak öröm és élet a jutalma.

Retus

Felnőtt tartalom! Csak saját felelősségre.

Nem is tudom, hol kezdjem. Nyilván ott, hogy nem vagyok normális. Tudom, ennek nincs hírértéke már, de akkor is. Péntek van, süt a nap, szarni lehet mindenre a politikától kezdve a globális felmelegedésig, erre mit csinálok???? Na mit? Elmegyek tablófotózásra.
Tudom, az ilyen ember lője le magát, és mielőtt elvérzik, lehetőleg ássa is el a testét egy félreeső bánya mellett egy üvegcseréppel, hogy a társadalomnak, a családjának és a barátainak ne okozzon több gondot. Ez volna a fair eljárás, nem az, hogy még meg is írja a kalandot, de hát bocs, muszáj kidühöngenem magam, és hát azért azt is vegyük számításba, hogy aki életében fotózott már valaha, az legalább röhög ezen egy jót.
Persze már a telefonbeszélgetés alkalmával gyanút kellett volna fogjak, és javasolnom kellett volna az engem tablójukra ragasztani szándékozó osztályoknak, hogy a képem helyére rajzoljanak egy szmájlit vagy egy vicsorgó fejet, de neeeeem, én barom kedves akartam lenni, meg együttműködő. Minek olvasom Máté Gábor könyvét egyáltalán???
Na szóval a pali azt mondja a telefonba, hogy a tanárnő (sic!) akkor menjen kettőre. Mondom, aha, és milyen színű felső kell? A gyerekek matrózban vannak. Mondom, oké, csessze meg, de milyen lesz a háttér, milyen színben lesznek a kolleginák ésígytovább, aszongya mindegy. Siettem, mondtam, jól van, akkor mindegy színűben leszek.
Odamegyek, azongya az ajtó Stúdió, apád stúdió, koszlott pince, bent már nyomorognak hatan. Bátor anyuka mondja, tablófotózás van. Mondom, ja azért jöttem. Három a kislány a puffon Western csizmában. Biztos Western-tagozatra járnak. Egy másik hevesen sminkel, csóró gizda srác ötlönnyakkendőben izzad.
Mondom, hali, tanár vagyok, két fotó lesz, osztán mennék, persze ha van egy ilyen bika azt még kipróbálnám. Bika nincs, szék van. A csávó hümmög. Piros kardigán? Mondom, nem piros, mindegyszínű. Izzad. Hogy hát ez nem lesz egyszerű. Bazmeg, akkor mér' nem mondtad, hogy fehér. Tíz percig néz, de azt mondja, ne essek pánikba, megoldja. Pánikba esem.
Na jó, valamit buhera, ernyő, szűrő, anyámkínja, így-üljön tanárnő, ide-oda nézzen tanárnő ... ha még egyszer azt mondja, tanárnő, lefejelem, az biztos, baszki, kattintsál már, könyörgöm, hadd menjek a picsába. Nem jó, nem jó. Csillog a szemüveg. Ne bassz föl, hát vannak a földön szemüveges emberek. Na jó, de nem jó. Nyissam ki a szemem. Megölöm, az biztos.
Kicsit föl, kicsit le. Jobbra. Balra. Guruljon odébb  székkel. Ernyő, szűrű, háttér, sehogyse, piros kardigán, kell az a szemüveg? Nem hiszem el. Kell. Azért se veszem le. Hol az anyámban adtak ennek a fószernek fotósbizonyítványt???
Oké. kattint végre párat, csak ugye a piros, meg a szemüveg, és akkor mosolyogni is kéne ... Vicsorgok.
Arra gondolok, ha sorozatgyilkos lennék, ilyen kocafotósokra specializálódnék. A végén már majdnem sírok, mert kurva szar képeket csinál. Saját magamat nem lehetne, csókolom, egy Pajtás géppel is talán valahogy életszerűbbet tudnék esetleg.
Nah, válasszunk. A hatvanötös jó. (Nem jó, az a legkevésbé szar.) És akkor még itt a hetvenkettes ... mondom a hatvanötös jó. És esetleg a hatvannégyes? A HATVANÖTÖS jó. És ... Baseball ütőt akarok most. Ránézek. Törli a többi képet.
Oké, tudom, nem vagyok fotogén ember, általában pofákat vágok, és őszintén utálom, ha engem fotóznak. (Ezt szegény tavaly nyáron a továbbképzést megörökítő srác is tanúsíthatja, mert második nap életveszélyesen megfenyegettem, hogy ha még egy képet készít rólam, ott helyben átharapom a torkát.) Tudom, kicsit túlreagálom ezt a dolgot, de mit csináljunk, utoljára három éves koromban készült rólam viszonylag elfogadható portré azóta csak kifejezetten tehetséges emberek tudnak normális képet csinálni rólam. Ez van. Ilyen a fejem sajnos.
Mérgemben felhívtam TSB-t, aki jót röhögött, de csak azért, mert ő még nem volt. Úgy könnyű. Igyekezett megvigasztalni. A tanítványai azt mondták, a végleges képeken annyit retusál  a pali, hogy nem lehet ráismerni az emberre. Volt olyan, állítólag, akinek leretusálta az orrát a képről. Meg vagyok nyugodva. Még az sincs kizárva, hogy az egész fejem leretusálja, és akkor rajzolok a képre egy szmájlit. Piros kardigánban, szemüveggel.
Hogy ez micsoda egy ordas nagy átverés.
Aki szórakozni akar gyerekkori képeimen az itt megteheti: KATT
Most iszom valamit.

Fátyolvirág

Csigababa. Ez egy visszamenőlegesen hangulatfestő szó: játékos, majdnem csiklandós. Szinte az egész tegnapi napom hangulatát leírja.
Pár napja minden reggel, munkába menet elnézem, milyen szépen süt át a napfény a fák húsvétváró fátylán. Krisztus menyasszonya ilyenkor mind. Rájuk nézni is megmosolyogtató, és még akkor is jó (jobb) kedvem lesz tőlük, ha egyébként erre nyilván semmi okom.
Nem mondhatnám, hogy különösebben sikeres hetet tudok magam mögött, el is fáradtam, nem is gyógyultam még meg rendesen, és van bennem valami rossz előérzet a világgal kapcsolatban, amit még csak meg sem tudok normálisan fogalmazni, de ami most valamiért nem érdekel.
Tegnap este vacsoracsata volt kedvenc öreg könyvtárosunknál, aki kivételesen maga is jó fáradt és elgyötört volt, tekintettel a náthájára, meg az unokák teljes heti vendégeskedésére, úgyhogy tök egálban voltunk mind a négyen. TSB simán hulla fáradt, Emma fáradt és másoktól gyötört, én magam meg fáradt és félig beteg (vagy tán egészen az).
A csodás vadas marha mellé témának ott voltak a mostanában olvasott könyvek, öreg barátnőnk unokái, az iráni filmek, különösen ami engem érdekel, és miután fél este ezzel vegzáltam mindenkit, kis is derítettem, melyik ez a grúz film. Nem vagyok hülye, csak annak látszom. Vagy fordítva.
A Csigababa is innen van, ugyanis az unokákról sztorizva előkerült egy Lukács által Leninről írt könyv, amit a kicsi lány nagyon szeret élénk színű plüsskötése miatt, és amiből a Papa fel is olvasott neki, nyilván életkorának megfelelően Lenin nevét mindannyiszor Csigababára módosítva. Kipróbáltuk, és jó. Arra gondoltam, hogy végeredményben lehet ezt más könyvvel is. Ki kell próbálni. Zseniális.
Az est arra is jó volt, hogy könyveket csereberéljünk, kaptam egy Gordont Emmától, ő meg elvitte a Forgách novelláskötetet, de azt mondta, nem kezdi el olvasni, hadd éljen a szerző még egy kicsit. (Az a mániája, hogy mind meghal, akit olvasok, pedig nem is.)
Persze beszélgettünk Borbélyról, meg a világ kiszámíthatóságáról vagy kiszámíthatatlanságáról, ez utóbbira már nem emlékszem pontosan, mert jó sok pezsgőt megittunk. Vagy lehet, hogy nem sokat, hanem egyszerűen ezek csak nagyon kicsi pezsgősüvegek voltak. Ma mindenesetre ég a gyomrom.
Igaz, a gyomrom éghet mástól is, tegnap este ugyanis még szülő-gyerek beszélgetésre került sor a legidősebbik gyermekkel, aki nyilván felnőtt, nyilván maga dönt az életéről, de beszélgetni akkor is kell vele, különösen, ha emailben értesít arról, hogy elköltözik itthonról. Legendásan jól tudunk kommunikálni egymással. Majd ezen gondolkodom, hogy miért.
Más nincs, ma ünnep és tablófotózás. Holnap pihenés, vasárnap a csend hangjai, anyám ugyanis mától Budapesten, gondolom valami aktuális ünnep, ahol megnézheti népünk bölcs vezérét, meg meglátogatja a tesóm, akivel most már több, mint két hete nem beszéltem, és most már nem is nagyon van kedvem. Ezen is gondolkodtam, mert ugye azt olvasom, hogy rossz dolog elfojtani a haragot, és megbetegít, de ha meg elmondod, amit gondolsz, könnyen magadra maradhatsz. Hát jó, úgy szar ez az egész, ahogy van.
Inkább koncentráljunk a tavaszra, gyönyörűm, meg arra a maradék kis életenergiára, ami még áramolni látszik a bőr alatt, a megzavarodott belső szervektől biztonságos távolban, meg a tényre, hogy pont két hét múlva mindent itt hagyunk, és elhúzunk a teraszra egy teljes hétvégére. Tegnap TSB kapott egy telefont vacsora közben, van komoly érdeklődő a házra. Lehet, hogy nyáron már nem lesz terasz.
Jó volna, ha néha nem én lennék én. Lehetnék a fákról sűrűn hulló fehér fátyolvirág.
Verseket olvasok. Az biztonság. Ilyen napok vannak.

Nightmoves

Már majdnem Márta történetével indítottam a napot, de rájöttem, hogy ezer éve nem volt zenei poszt. Mivel már egy egész napot tanítottam, és tegnap fél éjjel dolgozatokat javítottam, ma csak nagyon röviden azt szeretném mondani, hogy a stresszkezelés rendkívül fontos dolog, amihez elengedhetetlen sok és jó zenét hallgatni. Jazz sztenderdeket például. Ilyesmit rengeteg jó (énekes)nő énekel, de tegnap találtam egy korombeli fickót, aki szintén. Kurt Ellingnek hívják. Érdekes, hogy jól áll a hangjának, és hála az égnek nem egy újabb Frank-imitátor. Inkább Chet Bakerre emlékeztet egy kicsit.
Más nincs. Két és fél hét múlva megyünk a teraszra. Addigra majd olvadjon el a hó.

)

Felszín

Nem tudom, mi idegesít jobban, a jelenség vagy az, hogy ezen fel tudom húzni magam. Valószínűleg fele-fele arányban. Az van, hogy eddig csak tévét nem néztem, mert egyszerűen nem találtam benne semmi nézhetőt már évek óta. És ez már a dicsőséges rezsim előtt is így volt, szóval nem az oldalammal van baj, hanem azzal, hogy ki nem állhatom, ha megmondják, mit gondoljak. Köszönöm, nem vagyok agyhalott, elég volna nekem a tények halmaza, a mentális egyebeket megoldom én, de tényleg.
Jó, nem hiányzik a tévé, elvagyok az újságokkal, nethírekkel, miegymással. Ezer szerencse, hogy azokra az újságokra nem nagyon van pénzem, amiket olvasni érdemes, szóval ott se nagy a stresszterhelés. Egyetlen bajom, hibám, hogy minden szart elolvasok a neten, amire kattintani lehet. Ostobaság, tudom. Most az mitől lenne érdekesebb vagy igényesebb ?! Mit tudom én.
Olvasok. Mostanában interjúkat olvasok. Interjúk hava. Van Magyarországon párszáz ember, aki gondolkodik, nem mind ír blogot, kérdezzük meg már őket, mit gondolnak a Helyzetről. Jó, persze, nem mondja nekem senki, hogy baromarc, olvassad ezt mind el. Önként teszem.
Az interjúkkal nekem több bajom is van mostanában. A legfontosabb persze, hogy nem mindenki egy Esterházy Péter vagy egy Grecsó Krisztián. Ez elég nagy baj, mert azért ha nem a körömvágási szokásairól kérdezik az embert, meg nem arról, mennyi a cékla a csarnokban, akkor nem ártana, ha volna valami köze az interjúalanynak a gondolkodáshoz, ha lenne  a látóköre szélesebb egy hangyányival, mint az ajtó kémlelőnyílása, és ha nem gondolná magát az egyedüli igazság birtokosának.
Olvasom ezt az interjút, amit jó sokan megosztanak, mert ugye végre egy írónő is nyilatkozik, nem csak a faszik, juhéj. Jó, én tudom, hogy nagy jellemhibám, hogy nem rajongok érte csak úgy alapból, sose is, ennek hosszú története van, de mindig megpróbálom, majd hátha most, már idősebb, meggyűrte az élet, újra boldog, hátha. És öregem, nem. A Helyzetről azt mondja, hogy rossz. És hogy ő is szokott szegény embereket látni, és hűha. És hogy ő reménytelen. És hogy ez itten szürke.
Na most félre ne legyek értve, a helyzet rossz, vannak szegény emberek, elég reménytelen és szürke az egész, és Tarr Bélának nem kellene sokat keresgélnie, ha megint forgatna, bárhol kedveseim, bárhol. Ez itten tényleg tangóparkett. Nem, nekem nem az a bajom, amit mond, hanem az, ami sok más nyilatkozóval is egyébként, hogy nem hiteles. Nehéz ezt megragadni, hiszen a szavak csak szavak, de nem kedvelem, ha valaki a szavakat csak a felszín kapargatására használja, ha csak közhelyekben tud gondolkodni, ha csak beszédpaneleket használ, mert annak a közlésnek számomra nincs újdonságértéke. Az nekem nem mond semmit. Az olyan, mintha valaki öt percenként bemondaná, mennyi a pontos idő. Aki ezt a sápítozást tudja csak, mi a tökömnek ad interjút. Jó-jó, tudom, nyilván mert megkérdezték. Én meg ne olvassak már el minden szart.
Más. Ma dolgozom, bár ez a reggeli köhögőrohamom óta kicsit bizarr ötletnek tűnik. Egyetlen oka van, hogy ma bemegyek, mégpedig az, hogy kedd van, és együtt ebédelek a nőkkel. Hiányoznak, és meg kell beszélnünk a Teraszt. Ez most érdekel. Na például a Terasz, az sosem a lét felszíne.
Gofri doktori védése hetedikén lesz Szegeden. Nem tudom, milyen egy védés, páncélban lesz vajon? Lehetne ezt játékosan is, kidobószerűen. Viccelek. Már várom. Ezer éve nem voltam Szegeden. Majd keresünk egy kellemes kocsmát, de nézelődni nem nagyon lesz időnk, szóval nem is tudom, vigyek-e fotóapparátot. (Persze hogy viszek.)
Már majdnem kiolvastam a doktor könyvét, érdekes, és nem is olyan, amilyennek gondoltam. Nem erőszakos, nem okoskodik és nem hibáztat. Jó. Tetszik. Ettől még persze nem jobb nekem, de legalább ma reggel is hullapózzal kezdtem, mert éreztem a testemben szétáramló fiziológiás stresszt. Kicsit most jobb. Hol a rossebben van már az a futócipő?
Közben sikerült letöltenem a Hanna Arendt írásokat, és kivettem a könyvtárból Krasznahorkai regényét. Megy a világ. Nem olyan vészesen kicsik a betűk.
Más nincs. Hamarosan megjelenik a molyos antológia. El nem tudom képzelni, milyen, amikor bele vannak kötve az ember írásai egy könyvbe. Furcsa, idegen érzés. lehet, hogy majd úgy érzem, nem is az enyémek. Vagy szégyellni fogom őket, mert fontoskodónak tűnnek a betűk nyomtatásban.

Megfigyelések

Megfigyeltem, hogy a hétfők nem egyformák. Ha például nem megyek dolgozni, a hétfő elveszíti hétfő jellegét. Nem lesz belőle másik nap, kedd vagy szombat, de másmilyen lesz. Felismerhetetlen. Időn kívüli.
A ma reggelt, a doktor könyvbéli tanácsát szem előtt tartva, hullapózban kezdtem. Az ember ennél a jógapóznál még nem talált egyszerűbb és könnyebb módot arra, hogy összhangba kerüljön önmagával és az őt körülvevő világgal. Túl sok a nehézkedés az életben, túl sok minden nehezedik a testre és a lélekre a mindennapokban, ezért fontos, hogy ezt, a halál pózát, az ember jól megtanulja. Ha sikerül, súlytalanná lesz.
Szeretni tanulom a testem. Ez nekem nagyon nehéz, nem tudom, másnak is ilyen nehéz-e, de gondolom, nem én vagyok az egyetlen. Tegnap azt mondta egy filmszereplő, nem is érti, hogy lett egyszer csak, egyik pillanatról a másikra, ilyen öreg. Igen. Mire felnövünk, mire a gondolataink végre úgy ahogy urai önmaguknak, a testünk átalakul.
Gyakran meglep a testem. Nem így emlékszem rá, ezt akarom mondani, és a meglepetést itt most ne a jó értelemben vegyük. Sajnos, mert pont az volna a cél, hogy a jó értelemben vegyük mindezt. Azt olvastam, valaki úgy gyógyult meg, hogy naphosszat nézte a testét a tükörben, és megtanulta (újra?) szeretni önmagát. És attól, hogy újra szeretni tudta önmagát, a teste is szeretni kezdte az életet újra. Ne Narcissusra gondoljunk, nem az önmagunk iránti vágyról beszélek, hanem másról. nem tudom, miről. Valami elfogadásról, gondolom.
Elnézi az ember a testét, és nem tetszik, amit lát, de amíg nem tetszik neki, amit lát, addig a test sem lesz szép, és nem fog tetszeni ... ördögi kör. Erre mondják sokan, hogy hülyeség, hogy nem fontos, de nincs igazuk.
A test önmagában nem fontos. Illetve ez sem igaz egészen, ahogy mondjuk az sem, hogy a jó szex önmagában értéktelen. Inkább úgy mondom, jobb, teljesebb, ha van miértje mindkettőnek. A test nem egyszerű tok. Nem egyszerűen hordozza magában a lelket és a szellemet, hanem (bocsássa meg mindenki az ezotériamentességem) generálja, teremti mindkettőt. Azt hiszem, a szellem és a lélek is a testünkbe programozott működés termelte vegyületek összessége, és így tökéletes. Isten neurotranszmittereinek csodásan törékeny hálózata vagyunk.
Az orvostudomány viszonylag keveset foglakozik a lélekkel, a léleknek, az érzelmeknek, a gondolatoknak a testre gyakorolt hatásával, pedig az emberi test finom egyensúlyát, amit hétköznapi nyelven egészségnek hívunk, azok az idegi és hormonrendszerek irányítják, amelyek az immunrendszer működéséért is felelnek. Nincsen egyik nélkül a másik. Nincsen Isten nélkül az ember, és ember nélkül az Isten. Buber jut eszembe. Én és Te. Nem következtetek Istenre, csak megszólítom.
Nem úgy van, mintha Istenre következtetni lehetne valamiből, mondjuk a természetből, mint annak alkotójára, vagy a történelemből, mint annak irányítójára, vagy akár a szubjektumból, mint Én-ből, mely magát benne gondolja. Nem úgy van, hogy valami mást „adott”, és ezt majd abból kell levezetni, hanem ez a közvetlenül és legelsőként és tartósan velünk átellenben létező: melyet jogosan csak megszólítani lehet, kimondani nem. (Martin Buber)


----------
Szeretlek nézni, és szeretlek megfigyelni. A testedet,  a gondolataidat, a mozdulataidat, az álmaidat. Amit nem látok belőled, azt elképzelem. Elég sok mindent nem látok belőled, ezért elég sok mindent vagyok kénytelen elképzelni, de ez nem zavar. Szeretem, amit látok, és szeretem, amit elképzelek. A képzeletem és a valóság között nincs távolság.

----------
Születésemtől fogva inkább foglalkoztatnak a formák, a mintázatok, a ritmus, mint a színek. Színvak vagyok. A színekre a formából következtetek. A hangokat háromdimenziós ábraként látom, nem a kottába szorított XY tengely rabjaként. Nem is tanultam meg zongorázni, csak fejben. Fejbenbartók.

----------
Szeretni tanulom a testem. Nem könnyű. Ócska kis kurva.  Nagyon az elején vagyok.

Álom-intertext

Valahogy a fényhez van köze. Az ébredéshez. Vagy a csillámló sziklafalhoz.
Azt álmodtam, hogy álmodni szeretnék végre. Álomötletem is volt, békés: fekszem a Margit-szigeten hanyatt, hallgatom a Dunát, és mesélsz. Nem látlak, de tudlak, és ez pont ugyanolyan jó. Sőt jobb. De nem ezt álmodtam, se nem békéset, se nem békétlent. Levelet csak, amiben arra kérsz, írjak az Ódáról. Miért pont? Álmomban nem, csak reggel akadok fenn. Azon is, ki voltál tulajdonképpen éjjel és ki vagy most. Minél tovább gondolkodik az ember az álmain, annál kevesebbet érez és annál többet akar tudni belőlük, az álomnaplók leginkább ettől csúsznak át az abszurdba. Ha le kellene rajzolni, az álmok csúsztatható vonalak lennének egy szerkesztőasztalon. Minél görcsösebben fogom, annál jobban csúsznak szét, szaladnak szana.
Két napig feküdtem, talán három is, ennyi idő vakságra sok. A valóság odaveszett örökre, de talán okkal. Egy orvost olvastam. Most először olvastam arról, hogy van olyasmi, amit palliatív osztálynak hívnak. A haldoklás békés helye. Azt gondolom, az életnek is ilyennek kellene lennie, de nem ilyen.
Érdekes dolgok ezek egyébként, és már tudom, az első fejezet után tudtam, miért sürgette annyira öreg barátném, hogy olvassam el ezt a könyvet. (Before the Germans get here. - nem intencionális intertext.) Talán hasznomra lesz a tudás, talán nem, ezt most még nehéz megmondani, de annyiban biztosan, hogy tudom már, mibe halok bele. Nem lényeges. Nyilván ebbe más is már.
Azt hiszem tavasz van odakint, bár víz hiányában csontvázzá aszalódtak a tulipánok a nappaliban. Ha nem törődöm, nincsen törődés, de néha hagyni kell az elmúlást. Ezt mások elengedésnek hívják. Most ezt tanulom. Van erről Gergőnek egy fotósorozata. Már akkor is tetszett, amikor csak mesélt róla.
Más nincs. Eleinte azt terveztem, hogy holnap már dolgozom, de két óránál többet nem tudok talpon lenni. Kiment belőlem az élet. Várom, hogy visszatérjen. Íme a kendő, törülközz meg.
Nem tudom, így gondoltad-e az Ódát. Azt sem tudom, mit akarsz tőlem.

Első Intergalaktikus Humán Nap

Kedves Mindnyájan, Kedves Ti, de leginkább Kedves Mi, akik gondoltunk ma rátok!

Virradt a nap a szektorban, ez nektek fontos valamiért, hát ezzel kezdem. Egész úton idefele azon, hogy hogy is. Drágáim! Emberek! Mi, akik hozzátok aligha, mi, akik újonnan, akik tirátok fel, mi olyan nagyon szeretünk titeket, hogy ezen a napon próbálunk kifejez minden összest, amire az intergalaktikus évezredekben nemigen. Ne haragudjatok, de ez a nagy sebesség, hogy eddig nem, de most igen.  Most meg megállunk.
Mit is, hogy is, felsorolni nehéz. Tán a kedves mosolyotokat, ahogy reggel a kávét behozva , a fart mozgatjátok ki. Imádjuk a frissen mosott fogatok, egyáltalán, hogy van fogatok, és persze azt az üde, mindig vidám, hajas fejbőrt, a gondos két kezetek, öt ujjal is mi mindenre mentek, szédítő. Mi, a ti Uraitok, leborulunk emberi nagyságotok előtt, hiszen  kifejlett egyedeitek akár a száznyolcvan birodalmi centimétert is. Csoda.
Mióta mi is itt lakunk veletek, életünk pazar. Az a sok gondoskodó szeretet vagy hogy is hívjátok, meg a vidám énekszó, amit csak ritkán szakít meg egy kis sírás, de higgyetek nekem, ti még akkor is szépek. Bőrötök illatosan.
Ahogy kedves udvari költőnk Paulo mondaná, ha most itt lenne: Az igaz szeretet a nehézségek erdejében is utat talál magának a szívig. Ezt mondjuk nem tudom, hogy mert nekünk fibrillációs kamra, de PR menedzser javasolta, hogy olvas.
Ma, hogy végre  alkalom megünnepelni első Intergalaktikus Humán Nap, örülünk, bárki is legyen a Vincent, bár remél, nem az a kis lázadó köcsög. Hoztunk nektek kisvirág, giccses kártya, csokoládé, virsli, mustár, transzparens. Egyél, szagolj, ne lázadjál. Boldogság.
Köszönöm figyelem.
A következő Inerglaktikus Humán Nap várható időpontja: 2048. március 8. Addig kitart, vigyorog, haja lobog.

Na húzzunk a picsába, mert még negyvenegy bolygó visszavan. Ki volt az az állat, aki ezt az egészet kitalálta?

Nagyböjtre

Most, hogy magunk mögött tudjuk hamvazószerdát és torkos csütörtököt, meg kell állapítsam, hogy mind az influenzavírusok, mind a (feltehetően) streptococcus baktériumok magasról szarnak az egyházi évre. Így aztán tegnap nemhogy torkoskodni, de enni sem nagyon bírtam, bár az meg igaz, hogy szerda estére azt is megbántam, hogy valaha megszülettem, szóval nincs egészen igazam, a porból lettünk, porrá leszünk egyetemes parancsának teljes mértékben kész voltam engedelmeskedni szerda estére.
Persze ha választani lehet, akkor nyilván inkább egy akkut kór, mint valami krónikus, úgyhogy nem panaszkodom. Azt amúgy is csak írásban tudnék, mert hangom alig van, írni meg most kinek írjak? Istennek, anyámnak, az immunrendszeremnek, a Nemzeti Vírusügyi Hivatalnak vagy a Sors Zrt.-nek? Na ugye.
Mivel az aludjuk ki magunkból, reggelre jobb lesz gyógymód nem jött be, tegnap elautóztam a körzeti orvosomhoz. Nagyon érdekes, teljesen érzelemmentes nőt képzeljünk magunk elé, akinek, azt hiszem, az se  nagyon látszana az arcán, ha egy világégés közepette leszakadt végtagok vérzését kellene hullámcsattal elállítania. Nem emocionális támaszért mentem persze, ez is igaz. Az autózás egyébként azért volt jó kivételesen, Pécstől 30 kilométerre lakik, mert arra a fél órára lemászott a mellkasomról az elmúlt két napban ott dekkoló elefánt, és míg a kinti takonyszürke időben suhant az autó, bent a The National üvöltött, én pedig úgy éreztem, igen, tökéletes összhangban van minden mindennel, és akkor most kérek szépen egy élet- és világvéget, mert ennél szürkébb és kilátástalanabb idén már nem lesz a világ, és igen, így kell elengedni az életből mindent.
Az orvosi vizsgálat sokáig nem tartott, nyilván gyorsan rendelőn kívül szerettek volna tudni ilyen tüdőhangokkal, úgyhogy a doktornő a lelkemre kötötte, hogy feltétlen szedjem be azt a szart, amit felírt, merthogy hajjaj, és egyek nyolcvanmillió milligramm C-vitamint per nap, és van az a csodarecept, hogy citromlé, méz, fahéj, gyömbér. Nyilván a szándékot néztem, szándékomat nézzed Uram, ne vétkeimet, és kedvesen bólogattam. Egyházad hitét nézzed, Uram.
Ezeknek a modern jó erős antibiotikumoknak különben az a haszna, hogy csak egyszer kell bevenni egy nap, de az legalább egész napra szétcseszi a teljes immunrendszert, emésztést, és bélnyálkahártyát, szóval tényleg jó, mert nincs rá gond egy darabig, de ne legyek igazságtalan, egyébként arra, amire adják, használ, szóval ma már kicsivel jobban vagyok légzésileg, már csak egy fél elefánt ül a mellkasomon. (A cigarettát viszont még nem kívántam meg. Lehet, hogy most kellene leszokni, úgyis azt álmodta rólam-velem valaki nemrég, hogy leszoktam a dohányzásról.)
Egyéb javulást a láz-álmok elmaradásán kívül ugyan nem tudok felmutatni, de majd biztos lesz ez jobb is pár napon belül. Most megelégszem azzal, hogy bár hányingerem van, tök legálisan lebegek, és kezdem érteni, miért volt a gyógyszer tájékoztatójába beleírva, hogy opiát teszteken hamis pozitív eredmény produkálhatnak a betegek. Lehet, hogy olyan antibiotikumot kaptam, amiből a szervezet maga képes ópiumot előállítani? Beszarás. Meg kell kérdeznem erről valami hozzáértő embert.
Más nincs. Hónap vége felé elmegyünk a Teraszra. Most úgy érzem, mintha tíz éve nem lettünk volna ott. Végeérhetetlen ez a második félév.

Szerda

Van valami szánalmas a szerdában, és nem, nem az, hogy a szánalmassal alliterál, hanem ... hát talán ez a köztes helyzet, ez a nem vezet sehová gondolat, ez a mégcsakszerda, márszerda disszonancia totális sikertelensége. Azért szerda van, tudom, nem lehet mit csinálni, de szombatot szeretnék. Ez is alliterál.
Tegnap eredetileg zenéstáncos összejövetelt akartunk tartani Emmánál, aztán végül beszélgetős este lett, tulajdonképpen nem is tudom, miért. Talán az sem kedvezett a táncnak, hogy dögrováson voltam/vagyok, de mintha a beszélgetőtársak sem lettek volna annyira felpörögve. Vagy csak szolidarítottak velem? Nem tudom.
Végül sok pohár kellemesen hideg lambrusco után majdnem éjfélkor zártuk az estét, és megállapítottuk, hogy az én életemben minden probléma (és persze öröm is) rólam szól, de értsük ezt most általánosságban, és hogy kell, hogy legyen az életben valami, rossz szó lesz, egészséges önzés. Hogy életben maradni, meg örömet lelni a mindennapokban igazából így lehet. Megbetegíti az embert, ha mindig elfojtja bizonyos érzéseit, vágyait ésatöbbi.
Azon gondolkodtam fogmosás közben, hogy akkor a blogírás az egészséges önzésem megnyilatkozása, pótszer vagy micsoda. Valószínűleg minden együtt. A micsoda is. Most azon gondolkodom, vajon miről nem írtam, amiről kellett volna, ha a jobb arc- és agyféltekém tele van takonnyal. Fene tudja.
Egy biztos, zéró kedvem van bevonszolni magam az iskolába és hét órán keresztül tanítani, de nem vagyok lázas, szóval persze megyek.
Egyetlen szerencsém van, délután hazajöhetek aludni, mert az Esterházy programról kiderült, hogy pseudo-Esterházy, vagyis ő nem lesz itt, viszont számomra ismeretlen emberek beszélgetnek egy általam nem olvasott könyvéről. Istenem, még szerencse, hogy Emma tud olvasni.
Más nincs, írtam egy könyvismertetőt a Gittre a medvekutatós könyvről, és ma csak aludni szeretnék. Lehet, hogy a szerdákat is utálom.
Kárpótlásul John Newman most elénekli nekünk, hogy Love me again.

Szintetika

Vasútnál lakom. Laktam csak mármint, most út mellett lakom. A Tao kicsúfolása.
Ezen az úton állandóan megy valaki, általában zajjal, néha egyenesen szirénázva, mintha az életet menteni lehetne önmagától. Mintha menteni kellene.
Régen az út talán a haladást szolgálta, előrébb ment a világ általa, most meg csak az új középkor, ugyan, újkőkor felé jutsz ha ezen indulsz.
Érdekes. Nekem át kell mennem ezen az úton, átszelni, átvágni rajta, hogy a könyvtárba jussak. A könyvtár olyan, mint egy nagytestű, pihenő madár. El is repül talán majd egyszer. De amilyen ormótlan kívülről, olyan könyvtárszerű belülről. Jó hogy a könyvek szagát nem nyomja el a fém, meg a sok műfény.
Azt hallottam tegnap, hogy a szintetizált boldogság (az ember önmaga lelki immunrendszere kedvéért csinál boldogságot magának - buddhista vagy jobb nincs, döntse el, aki akarja, aki tudja) pont olyan jó, mint a természetes, a megtalált. Gondolom, ha megmérem, akkor mind tizenhét vagy negyvenkettő, nekem a csinált valamiért mégsem jó. Nekem. Másnak legyen nyugodtan, nem zavar, sőt csodálom. Nem lehetek igazi buddhista, gondolom. Vagy majd máskor. Mindegy, erről az jutott szembe, hogy a csinált fény, a csapdába csalt és világítani kényszerített nemesgáz, az erőszakkal megtekert wolframszál fénye nekem sosem elég. Igazi kell, napfény, ami átmelegíti a szemhéjam. A Mája fátyla. Hinni abban, hogy van külvilág.
Én könyöklök és hallgatok.
Ezt kell tudni nagyon jól, ezt a könyöklést és hallgatást.

Azt hiszem, nincs hangom. Valami vírus felette a kimondható szavaimat. Nem baj, azért elmegyek dolgozni, csendesórákat tartok. Apáczai napok. Olvasás, írás, grammatika. Azt mondta már valaki, hogy a grammatika és a matematika ikertestvérei egymásnak? Biztos mondta.
Máté Gábort olvasom. Lehet, hogy nem szeretem azokat a könyveket, amik engem hibáztatnak mindenért. Evidenciákat minek olvasni.

Dimitri

Rosszkedvű emlékposzt felnőtt tartalommal. Csak saját felelősségre. Vagy inkább sehogy.

Azt hittem, nem kell már szóba hozzalak, de megint nem volt igazam. Szerettelek volna végleg letudni a nyáron, mert unlak, Dimitri, de tényleg, nem vicceltem akkor sem, és nem, szerintem nem is vagy vicces, vagy na jó, pár oldalon keresztül az voltál, de leszarom, ennek véget kell vetni. És ne gyere nekem azzal, hogy ultimatív igazságokat tudtál megfogalmazni, mert olyat én is tudok. Olyat mindenki tud, aki ezen az elcseszett bolygón él.
Tessék. Nézzük az én vasárnapomat. A vasárnapban az a jó, hogy nem kell korán kelni, tehát a macska négy óra húszkor szétkarmolja az ajtót. Mert addigra kurvára megéhezik az éjszakai alvásban. De nem baj, sőt, ebben az a különösen lelkesítő, hogy nyilván nem a te ajtód az ajtó, szóval majd egyszer eljön az ideje, amikor minden egyes karomhúzást háromszor veri le kenden a főbérlő. Jóvanna, akkor félálomban macskakaja, csak ne hidd azt, hogy közben nem lépsz a tányérjára. Rálépsz. Ez a legjobb a reggelekben. Ez a kiszámíthatóság.
Jó, oké, nem alszol vissza lábmosás után, akkor kezdjük a napot lendületesen, termékeny hajnali örömben. Az eső zuhog-e odakint vagy ja nem, csak takony az idő. Szóljon valaki Reggiónak, hogy ezt még rendezze meg. Takony az idő. Steve Reich biztos ír hozzá valamit. Aludni késő, meghalni korán, legyen akkor konyhaszolgálat. A leves sokáig fő, kezdjük azzal. Próbálom a farhátat elvágni, milyen az már, hogy farhát, olyan értelmetlen szó, csak ne a kezem vágjam, erre koncentrálok, de a gerinc nehezen enged. Már előrébb volt ez a tyúk, mint sok kortársam. Végül sikerül.
Ebben a pillanatban pingvinre emlékeztet a torzó. Pingvinleves grízgombóccal. Teszek bele medvehagymát. Medvehagymát mindenbe teszünk, ha szezon van. Az a biztos. Megiszom a második kávém is.
Hús, zöldség. Hol van anyám? Menjen Michael a fenébe a buddhista főzésével, bocs Michael, tudom, nem vagyok méltó, viszont fáj a torkom. Anyám. Örülök neki, tényleg, jól meg is köszöntjük, tegnap hetvenkettő. Ezen a ponton az oroszok bevonulnak a Krímbe. Vagy egy kicsit előbb. Nem vagyok benne egészen biztos. Anyám krumplihámozás közben kampányol. Csak transzparenst nem hozott, mert azért nem olyan nagy a konyha, de elővigyázatosságból benézek a spájzba. Egyelőre nincsenek oroszok.
Ebéd után olvasni akarok, hiába, anyám Bächert is túlbeszéli. Inkább vasalok. A nőt nézem ötször, de csak kettőig bírom, akkor egyrészt szeretném egy tompa késsel felvágni az ereimet, másrészt hirtelen kiderül, hogy meccs van. No, meccsre nem vasalok, azért bennem is maradt egy szikrányi büszkeség. Helyette megpróbálom beletenni az új macskavécébe az aktív szűrőt. Annyira rendben van a mozgáskoordinációm, hogy egy mozdulattal letöröm az ajtaját. Szóval hogy tisztán lássunk, letöröm az ajtaját annak a macskavécének, amit azért kellett venni, mert az előzőnek letörött az ajtaja.
Nem sírok, nem káromkodom, de azon gondolkodom, van-e valami, amivel annyira meg tudnám zsarolni Kim Dzsong Nemtomkit, hogy cserébe adjon egy kurva nagy atombombát, amit ott helyben ledobhatnék magamra. Megfigyeltem, hogy stresszhelyzetben nem jut eszembe semmi előremutató.
Na mindegy, van pillanatragasztó. Ipari. Megragasztom a billenőajtót. Illetve az ujjam az ajtóhoz. Nem baj, lehetek a macskavécé része. Én, és én, meg a macskavécé. Ha a hajam is odaragasztottam volna, akkor lehetnék Ionesco dráma. Elválasztom magam, és látám, hogy ez jó. Miután háromszor vérig sértem az össze családtagom, taxisofőrré avanzsálok, és elszállítok. Nagy gyereket a pasijával a város egyik végébe, anyámat a másikba. Hazaérve örömmel látom, hogy meccs van. Van, ami biztonságot ad az embernek a hétvégén.
Konyhaszolgálat kettő. Megmondta Michael, hogy azonnal el kell mosogatni. Van a férfiakban valami irritáló. Például, hogy túl sokszor van igazuk. Neked is Dimitri, hogy a franc essen beléd. Miközben Langdon, a világhíres amerikai kódfejtő nem ismeri fel a latin szöveget (óédesistenemmár), kivasalok még húsz pólót. Ha háremem lenne, se lenne kevesebb. Nincs háremem, a tesóm viszont telefonál, és megkér minket, hogy menjünk a picsába. Nem ilyen udvariasan. Ezek szerint valami olyasmit találtunk mondani anyámnak, amit a tesóm egy másik időpontban alkalmasabbnak talált volna közölni. Az időzítésen sok múlik. Később felhívom, hátha lehiggadt, de nem veszi fel. Ma is felhívom, de hiába. Sms-ben köszöntöm fel. Ma negyven éves.
Este még kijavítok fél csomag dolgozatot, és megalkotom egy cikk címét. Majd a címhez írom a cikket. Előfeltételezem a sikertelenséget, meg néhány könyörgőre fogott e-mailt címváltoztatás ügyben.
Közben krízishelyzet és hidegháború alakul Európában. Reggelre le is hűl az idő, és fájni kezd a torkom. Az iskolában egyik szuicid csoporttól a másikig jutok. Ki a háborútól retteg, ki csak haza akar menni. Szürkeség van, szitál az eső. Radioaktív-e? Esetleg újraforgathatnám a Stalkert iskolai környezetben.
Elcseszett napok egy elcseszett bolygón. Dimitri, tudom, hogy a hullamerevség egyenlőséget teremt, de akkor is unlak. És mindenre túl sokáig kell várni. Erre a kurva tavaszra is.

Borbély Szilárd: A Testhez - Ódák és elégiák

Nem az életrajz hasonlósága miatt, hanem egyébként a legjobb szándékkal mondom, Borbély verseskötetét csak azoknak ajánlom olvasásra, aki
"meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papjase magának, sem senkinek."
Nem akarom hosszasan ecsetelni, hány halott magzaton, elvetélt csecsemőn, hány elégetett testen át visz az út a semmibe, a születéstől az elmúlásig, és vissza nem. A nem ítélet, a belenyugvás, a leltár versei ezek az ódák és elégiák. Ódák a fájdalomhoz, a Test szűnni nem tudó küzdeleméhez, és elégiák a lélek örök bolyongásáról. A verseket olvasva úgy éreztem, Borbély Szilárd keresett. Anyát, támaszt, boldog gyerekkort, de helyette csak nőket talált, más gyermekek más anyjait, mások, a meg nem születettek szárnyatépett, összetört angyalait.

Huszonöt éves voltam, amikor teherbe estem. Minden rendben ment, hiába mondta egy félnótás orvos, hogy vízfejű lesz, és koraszülött. Szép gyerek lett. Nem vidám, de szép és öntörvényű. Felnőtt nő. Huszonhat éves voltam, amikor megint terhes lettem. Nem terveztük, de örültünk. A bátyám azt mondta, mint a nyulak. Nem nekem mondta, de anyám a teljes körű tájékoztatás híve volt már akkoriban is. Minden rendben ment, de őt már egyedül szültem. Rossz volt az időzítése. Egy nap múlva már az inkubátorban feküdt, és éjszaka, amikor túl volt a nehezén, áthívtak. Erős gyerek volt, az is maradt. Isten a bírám. Így neveztük el. És úgy is, Krisztushordozó. Két hetesen már operálták. Mindent kibírt. Ma már férfi. Harmincnégy éves voltam, amikor teherbe estem. Ezt akartam. Egy harmadikat. Semmi nem volt rendben. Méricskélték, csóválták a fejüket. Talán elvetél, ezt biztatásnak szánták. Nem vetélt el. Hatalmas tűt szúrtak a hasamba, az orvos meg számolt. Mért és számolt. Sok számot mondott, egyik sem volt jó, de nem emlékszem rájuk. Akkor még nem érdekeltek ennyire a számok, de azt azért tudtam, hogy embert ölök. Meg kellett szülni. Két napig tartott. Emlékszem, Bulgakovot olvastam a váróban. Egy nő rám mosolygott, és azt mondta, jó könyv. Én meg azt mondtam, inkább időszerű. Az orvos azzal biztatott, lehet másik gyerekem, még fiatal vagyok, pedig akkor már nagyon öregnek éreztem magam. Megesküdtem, hogy bosszút állok. Hogy megmutatom. Harmincöt éves voltam, amikor teherbe estem. Nem engedtem, hogy méricskéljék. Újra megszerettem a matematikát és a valószínűségszámítást. Papíron számoltam és fejben. Minden rendben volt. Korábban született, lassan vert a szíve, a nyakán kétszer volt körbetekerve a köldökzsinór. Valószínűtlenül szép gyerek lett, aki Isten összes vidámságát ajándékba kapta.
A Test üzenet, a Test jel, a Test Isten szegmentuma, a Test minden és semmi.

Ezt most én írtam, de Borbély ebből írt ötvenkilencet. Lehet, hogy nem kell mindenkinek minde(n)t elolvasni.

Így olvasunk mi

Amikor több, mint három évvel ezelőtt Emma szólt, hogy lesz ez az olvasóklub, nem hittem volna, hogy ilyen tartós, fontos és meleg barátság fűz majd ehhez a társasághoz. Igaz, akkoriban még nem is voltunk társaság, azt hiszem, jöttek-mentek a tagok, és az elsők közül (értve ez alatt mondjuk az első három-négy összejövetel résztvevőit) mostanra talán csak ketten maradtunk.
Az utóbbi néhány hónapban nyolcan, tegnap már kilencen ültünk a vendéglátó házaspár nappalijában - kilenc meglehetősen különböző életkorú, foglalkozású, érdeklődésű és habitusú ember, akik nemigen értenek egyet így közösen semmiben, talán csak abban, hogy szívesen mondják el a világról és a könyvekről alkotott véleményüket, és szívesen hallgatják meg ugyanerről a másikat.
Bár sokat vitatkozunk, vagy mit tudom én, vita-e ez, inkább küzdelem önmagunkkal is, hogy elég jól el tudjuk mondani a másiknak, mit gondolunk, hogyan látjuk a regényeket, vagy éppen önmagunkat a világban. Van, aki hevesen gesztikulál, van, aki felolvas, mások hümmögnek, ráncolják a homlokukat és csendben maradnak. Kiabálni, azt hiszem, még sosem kiabált senki, csak majdnem, de attól a majdnem kiabálástól akkor barátok lettünk.
Olvasnivalót a tagok közül bárki ajánlhat a többieknek, az összejövetelek végén aztán megvitatjuk, a következő hónapban melyik legyen a befutó. Azt nem mondom, hogy mindig örülök a választásnak, azt sem mondom, hogy mindegyik könyv tetszett, volt, amit egyenesen utáltam, de az biztos, hogy soha nem bántam meg, hogy olvastam őket. Még Murakamit se, még Spirót se. Bár utóbbiból, ha legenda nem is, minden alkalommal felemlegetett epizód kerekedett, és Gergő mindig nevetve kérdezi, befejeztem-e már a Fogságot. Természetesen nem.
Csütörtökre Borbély Szilárd Nincstelenekje volt az olvasnivaló, szomorú aktualitással igen, de amikor ezt a regényt ajánlottam olvasásra a társaságnak, még nem tudhattam, hogy mire sor kerül a beszélgetésre, a szerző már nem lesz kortárs. Hét elején kétségeim is voltak, tudunk-e majd úgy beszélgetni a könyvről, hogy ne ülje meg a hangulatunkat a rosszkedv és a gyász. Aztán persze úgy lett, ahogyan lenni szokott, amikor az ember elveszít valakit vagy valamit, Isten kárpótolja a veszteségért. Minket most egy nagyszerű beszélgetéssel.
De hogy olvasunk mi? Ki aprólékos műgonddal, jegyzetekkel, az értelmet bogarászva, ki történelmi és emberi jogi távlatokkal, ki a lélek felől, ki úgy, ahogy egy finom nő olvas, ki egzisztencialista indulattal, ki másképpen (ez vagyok én persze, ezt mondják, te másképpen olvasol mindent). Egyetlen dolog közös, a megértés, a befogadás szándéka. Nem csak a könyvek, egymás iránt is.
Borbély kötetéről végül úgy beszélgettünk, mint szeretett testvér beteg gyermekéről szokás. Tisztelet, talán ez a legjobb szó most. A keblünkre öleltük ezt a regényt, mert mindenki a saját családjára ismert benne rá, még akkor is, ha egyáltalán nem ilyen volt a családja. Arra gondoltam, Borbély ebben volt nagy, a lelki nincstelenség ábrázolásában, ahogyan megmutatta, a gyerek hogyan vettetik ebbe a világba támaszték nélkül, és hogyan kell megkeresnie saját magának azt a valamit, ami minden keserűség ellenére is megtartja itt.
Jó este volt. Meleg és biztonságos, barátsággal, beszélgetéssel és szeretettel teli. Nem tudom, mikor lettünk ilyenek, mikor kezdtük el szeretni egymást, de mindegy is, mert most már összetartozunk.

A könyvespolcom mellé még illusztratíve ide kívánkozik néhány dekabrista (sic!). A zenéért köszönet, pont úgy tölti ki a hiányt, mint a baráti társaság.