Megfigyelések

Megfigyeltem, hogy a hétfők nem egyformák. Ha például nem megyek dolgozni, a hétfő elveszíti hétfő jellegét. Nem lesz belőle másik nap, kedd vagy szombat, de másmilyen lesz. Felismerhetetlen. Időn kívüli.
A ma reggelt, a doktor könyvbéli tanácsát szem előtt tartva, hullapózban kezdtem. Az ember ennél a jógapóznál még nem talált egyszerűbb és könnyebb módot arra, hogy összhangba kerüljön önmagával és az őt körülvevő világgal. Túl sok a nehézkedés az életben, túl sok minden nehezedik a testre és a lélekre a mindennapokban, ezért fontos, hogy ezt, a halál pózát, az ember jól megtanulja. Ha sikerül, súlytalanná lesz.
Szeretni tanulom a testem. Ez nekem nagyon nehéz, nem tudom, másnak is ilyen nehéz-e, de gondolom, nem én vagyok az egyetlen. Tegnap azt mondta egy filmszereplő, nem is érti, hogy lett egyszer csak, egyik pillanatról a másikra, ilyen öreg. Igen. Mire felnövünk, mire a gondolataink végre úgy ahogy urai önmaguknak, a testünk átalakul.
Gyakran meglep a testem. Nem így emlékszem rá, ezt akarom mondani, és a meglepetést itt most ne a jó értelemben vegyük. Sajnos, mert pont az volna a cél, hogy a jó értelemben vegyük mindezt. Azt olvastam, valaki úgy gyógyult meg, hogy naphosszat nézte a testét a tükörben, és megtanulta (újra?) szeretni önmagát. És attól, hogy újra szeretni tudta önmagát, a teste is szeretni kezdte az életet újra. Ne Narcissusra gondoljunk, nem az önmagunk iránti vágyról beszélek, hanem másról. nem tudom, miről. Valami elfogadásról, gondolom.
Elnézi az ember a testét, és nem tetszik, amit lát, de amíg nem tetszik neki, amit lát, addig a test sem lesz szép, és nem fog tetszeni ... ördögi kör. Erre mondják sokan, hogy hülyeség, hogy nem fontos, de nincs igazuk.
A test önmagában nem fontos. Illetve ez sem igaz egészen, ahogy mondjuk az sem, hogy a jó szex önmagában értéktelen. Inkább úgy mondom, jobb, teljesebb, ha van miértje mindkettőnek. A test nem egyszerű tok. Nem egyszerűen hordozza magában a lelket és a szellemet, hanem (bocsássa meg mindenki az ezotériamentességem) generálja, teremti mindkettőt. Azt hiszem, a szellem és a lélek is a testünkbe programozott működés termelte vegyületek összessége, és így tökéletes. Isten neurotranszmittereinek csodásan törékeny hálózata vagyunk.
Az orvostudomány viszonylag keveset foglakozik a lélekkel, a léleknek, az érzelmeknek, a gondolatoknak a testre gyakorolt hatásával, pedig az emberi test finom egyensúlyát, amit hétköznapi nyelven egészségnek hívunk, azok az idegi és hormonrendszerek irányítják, amelyek az immunrendszer működéséért is felelnek. Nincsen egyik nélkül a másik. Nincsen Isten nélkül az ember, és ember nélkül az Isten. Buber jut eszembe. Én és Te. Nem következtetek Istenre, csak megszólítom.
Nem úgy van, mintha Istenre következtetni lehetne valamiből, mondjuk a természetből, mint annak alkotójára, vagy a történelemből, mint annak irányítójára, vagy akár a szubjektumból, mint Én-ből, mely magát benne gondolja. Nem úgy van, hogy valami mást „adott”, és ezt majd abból kell levezetni, hanem ez a közvetlenül és legelsőként és tartósan velünk átellenben létező: melyet jogosan csak megszólítani lehet, kimondani nem. (Martin Buber)


----------
Szeretlek nézni, és szeretlek megfigyelni. A testedet,  a gondolataidat, a mozdulataidat, az álmaidat. Amit nem látok belőled, azt elképzelem. Elég sok mindent nem látok belőled, ezért elég sok mindent vagyok kénytelen elképzelni, de ez nem zavar. Szeretem, amit látok, és szeretem, amit elképzelek. A képzeletem és a valóság között nincs távolság.

----------
Születésemtől fogva inkább foglalkoztatnak a formák, a mintázatok, a ritmus, mint a színek. Színvak vagyok. A színekre a formából következtetek. A hangokat háromdimenziós ábraként látom, nem a kottába szorított XY tengely rabjaként. Nem is tanultam meg zongorázni, csak fejben. Fejbenbartók.

----------
Szeretni tanulom a testem. Nem könnyű. Ócska kis kurva.  Nagyon az elején vagyok.