Felszín

Nem tudom, mi idegesít jobban, a jelenség vagy az, hogy ezen fel tudom húzni magam. Valószínűleg fele-fele arányban. Az van, hogy eddig csak tévét nem néztem, mert egyszerűen nem találtam benne semmi nézhetőt már évek óta. És ez már a dicsőséges rezsim előtt is így volt, szóval nem az oldalammal van baj, hanem azzal, hogy ki nem állhatom, ha megmondják, mit gondoljak. Köszönöm, nem vagyok agyhalott, elég volna nekem a tények halmaza, a mentális egyebeket megoldom én, de tényleg.
Jó, nem hiányzik a tévé, elvagyok az újságokkal, nethírekkel, miegymással. Ezer szerencse, hogy azokra az újságokra nem nagyon van pénzem, amiket olvasni érdemes, szóval ott se nagy a stresszterhelés. Egyetlen bajom, hibám, hogy minden szart elolvasok a neten, amire kattintani lehet. Ostobaság, tudom. Most az mitől lenne érdekesebb vagy igényesebb ?! Mit tudom én.
Olvasok. Mostanában interjúkat olvasok. Interjúk hava. Van Magyarországon párszáz ember, aki gondolkodik, nem mind ír blogot, kérdezzük meg már őket, mit gondolnak a Helyzetről. Jó, persze, nem mondja nekem senki, hogy baromarc, olvassad ezt mind el. Önként teszem.
Az interjúkkal nekem több bajom is van mostanában. A legfontosabb persze, hogy nem mindenki egy Esterházy Péter vagy egy Grecsó Krisztián. Ez elég nagy baj, mert azért ha nem a körömvágási szokásairól kérdezik az embert, meg nem arról, mennyi a cékla a csarnokban, akkor nem ártana, ha volna valami köze az interjúalanynak a gondolkodáshoz, ha lenne  a látóköre szélesebb egy hangyányival, mint az ajtó kémlelőnyílása, és ha nem gondolná magát az egyedüli igazság birtokosának.
Olvasom ezt az interjút, amit jó sokan megosztanak, mert ugye végre egy írónő is nyilatkozik, nem csak a faszik, juhéj. Jó, én tudom, hogy nagy jellemhibám, hogy nem rajongok érte csak úgy alapból, sose is, ennek hosszú története van, de mindig megpróbálom, majd hátha most, már idősebb, meggyűrte az élet, újra boldog, hátha. És öregem, nem. A Helyzetről azt mondja, hogy rossz. És hogy ő is szokott szegény embereket látni, és hűha. És hogy ő reménytelen. És hogy ez itten szürke.
Na most félre ne legyek értve, a helyzet rossz, vannak szegény emberek, elég reménytelen és szürke az egész, és Tarr Bélának nem kellene sokat keresgélnie, ha megint forgatna, bárhol kedveseim, bárhol. Ez itten tényleg tangóparkett. Nem, nekem nem az a bajom, amit mond, hanem az, ami sok más nyilatkozóval is egyébként, hogy nem hiteles. Nehéz ezt megragadni, hiszen a szavak csak szavak, de nem kedvelem, ha valaki a szavakat csak a felszín kapargatására használja, ha csak közhelyekben tud gondolkodni, ha csak beszédpaneleket használ, mert annak a közlésnek számomra nincs újdonságértéke. Az nekem nem mond semmit. Az olyan, mintha valaki öt percenként bemondaná, mennyi a pontos idő. Aki ezt a sápítozást tudja csak, mi a tökömnek ad interjút. Jó-jó, tudom, nyilván mert megkérdezték. Én meg ne olvassak már el minden szart.
Más. Ma dolgozom, bár ez a reggeli köhögőrohamom óta kicsit bizarr ötletnek tűnik. Egyetlen oka van, hogy ma bemegyek, mégpedig az, hogy kedd van, és együtt ebédelek a nőkkel. Hiányoznak, és meg kell beszélnünk a Teraszt. Ez most érdekel. Na például a Terasz, az sosem a lét felszíne.
Gofri doktori védése hetedikén lesz Szegeden. Nem tudom, milyen egy védés, páncélban lesz vajon? Lehetne ezt játékosan is, kidobószerűen. Viccelek. Már várom. Ezer éve nem voltam Szegeden. Majd keresünk egy kellemes kocsmát, de nézelődni nem nagyon lesz időnk, szóval nem is tudom, vigyek-e fotóapparátot. (Persze hogy viszek.)
Már majdnem kiolvastam a doktor könyvét, érdekes, és nem is olyan, amilyennek gondoltam. Nem erőszakos, nem okoskodik és nem hibáztat. Jó. Tetszik. Ettől még persze nem jobb nekem, de legalább ma reggel is hullapózzal kezdtem, mert éreztem a testemben szétáramló fiziológiás stresszt. Kicsit most jobb. Hol a rossebben van már az a futócipő?
Közben sikerült letöltenem a Hanna Arendt írásokat, és kivettem a könyvtárból Krasznahorkai regényét. Megy a világ. Nem olyan vészesen kicsik a betűk.
Más nincs. Hamarosan megjelenik a molyos antológia. El nem tudom képzelni, milyen, amikor bele vannak kötve az ember írásai egy könyvbe. Furcsa, idegen érzés. lehet, hogy majd úgy érzem, nem is az enyémek. Vagy szégyellni fogom őket, mert fontoskodónak tűnnek a betűk nyomtatásban.