Áldatlanságaink nyara

                                                                                      (a Mondtam Pali, legyél Vencel dallamára)

Se szóval,
se tettel,
se cselekedettel,
se mulatozással.

Nem vagyok méltó, Uram, de nem is akartam méltó lenni, csak ártatlan, hogy hajlékomba jöjj. Nem jöttél. Belátással közelítem a poklot.
Mondok valamit, az ártatlanság lehetetlen. Jó, nem én mondom, de nem baj. Elő-szeretettel idézlek, pedig rontod ezt a kis melankolikus játékom, amit úgy szeretnék játszani veled. Nem tisztességes ám! Irgalmazzon nekünk a mindenható Isten.
Átértelmezem magam rajtad, téged meg magamon. Értelmezési tartományunk az élet, irracionális sörök halmaza, másodfokú egyenlegrendszer.
Nekem nincsen vétkem, neked meg általában nincsen békéd, ez nem rímel sajnos, hát fogadja el az úr kezemből az áldozatot, mert ez az én testem. Íme hitem szent titka, a mackónadrágos jégszobor.
Ma reggel úgy gondoltam, ebben a melegben egy könnyű, levendulás lélegzettel mérlegre vetném a dunyhát. Úgy mondjad, dunnát.
De nem játszunk. Vagy legalábbis nem úgy játszunk. Nem bánt, nem bántom. Rádlehelek, megcirógatlak. 
Őáltala, ővele és őbenne. Emeljük fel szívünket, ha tudjuk.

Ragaszthatatlan

Lehetne most nagy örömködés, ezmegaz, fanfárok, mit tudom én, hogy eljött, itt van, ez az utolsó munkanap, de nem. Én olyan munkát szeretnék, aminek nem öröm, ha vége. Tényleg.

Biztos nehéz napom volt tegnap, emiatt vagyok most nyűgös. Mindenki az agyamra megy, lennék egyedül, betonlépcsőn fekvő nő, és nem lenne közöm a valósághoz. 

Meggyőződésemmé vált, hogy a Föld nevű bolygó felszínére jutó bolondok szám igen magas, és én, mint valami mágneses pólus, különösen is vonzom őket. Ez családtagokra fokozottan is érvényes volt tegnap. Jó, gondolom, a szombat és a vasárnap koncepciója mögött meghúzódó ontológiai vagy teológiai különbségre is hivatkozhatnék itt éppen, és még igazam is lenne. 

Nyomaszt a mai nap. Nem akarom érdektelen emberek unott félálmának statisztájaként elbaszni a napomat. Saját elhatározásból szívesen teszem bármikor, de meggyőződésem, hogy ez fizikai és mentális kettős erőszak. A büntetési tételét ezer évben kellene meghatározni. Leszarom, beviszem a Lovasi könyvet. (Csak ne lenne ilyen vastag.)

Más nincs, tegnap nem volt jó napom, amint látjuk, de ma legalább esik. Megfelelő időjárást a megfelelő hangulathoz. Hungarian Kiss. (Ezt lehet, hogy már csak a Meg Ryan rajongók értik.) Viszont életem legjobb meggylekvárját főztem. Tényleg. És nem von le az értékéből, hogy most főztem először.

Más tényleg nincs. Álmos vagyok. Unott. Ragaszthatatlan.

A méhesben

Az ember, élete bizonyos időpillanataiban menekül. Ki hova tud - az alvásba, esetleg a méhesbe. Mi tegnap az utóbbiba.

Örülök, hogy egy nap híján ugyan, de vége van ennek az idei őrületnek. Még egy ilyen évet nem szeretnék, már ami a munkát illeti. Ami biztos, tegnap hajnalban egy napra elmenekültünk innen oda, a valóságból a méhesbe, a döngő-zsongó levendulatáblákhoz, a ránctalan Balatonhoz, az árnyas teraszhoz az erdő mélyén.

Jó, tudom, tudjuk, egy nap nem sok idő, de azért ha ügyes az ember pont elég arra, hogy kiszakadjon a napi rutin agybajából, hogy ne húzza a vállát a mindennap, hogy telítődjön a szeme színnel, a bőre napfénnyel, a szája ízzel, és hogy nevetni tudjon szinte mindenen.

Jó volt innen elmenni tegnap a lányokkal, és még a hajnali indulást sem bántam igazán, bár azért ennek a konspirációs epizódnak voltak bizonytalan pillanatai, de egye fene, ha ezen múlik, hogy Mihály jöhet-e, nekem így is jó. Van ezeknek a kirándulásoknak valami rituáléja most már, a terasz Lengyeltótiban, ami még magányos és elhagyatott, de már ott van benne a nyár lehetősége, Dörgicse azzal a leírhatatlan illattal és gyógyító látvánnyal, amit talán a francia levendulamezők tudnak még, de én egyelőre csak itt tapasztaltam meg, aztán a sajkodi séta az ösvényen, aminek soha nem lesz vége, de ami mégiscsak egy teázóhoz vezet az erdő mélyén, aminek a teraszáról még éhesen is szép a Balaton. Aztán hazafelé a komp, Juci étterme, és végül a nagyon fáradt, kanyargós út haza.

Tegnap csak egy napra mentünk el, de minden úgy volt ebben az egy napban, ahogyan jó volna, ha lenne sokkal többször egy évben. Minden ideg és izomszál ellazítva, hol csendes örömben, hol hangosan poénkodva az elénk toppanó bizarr feliratokon, csak úgy megbékélve egymással és a világgal.

Ha elmegyünk együtt, úgy megyünk, és úgy éljük az időt, mintha a világ rendes hely volna, mi pedig valahol a közepén élnénk, mellettünk levendulatábla, mögötte kaptárak, a lábunk előtt meg a Balaton.

Megjegyzés: tegnap voltunk néhány új helyen, például a Kővirág Panzióban, meg a Teázó az erdő mélyén nevű teázóban. Volt, ami tetszett bennük, volt, ami nem, és bár hibátlant nem találtunk az új helyek közt, annyit azért megállapítottunk, hogy az mindig egy kicsit szimpatikusabb nekünk, ha a hely tulajdonosa még részt vesz a vendégekkel való foglalatoskodásban, viszont nem árt, ha van kaja. A megjegyzés megjegyzése: a mellékhelyiségekről alkotott elképzelések igen furcsák a mai magyar vendéglátásban, és a jó helyek is, már ha tényleg jók, elég gyakran iszonyatosan sznob hellyé válnak pár év alatt. Persze továbbra is szépek, a terítő összhangban a dekorációval, minden retro, minden eklektikájában is passzol egymáshoz és hozza azt a fajta ízléses, helyi adottságokra kalibrált fílinget, amit mi is szeretünk, csak éppen ... a pincért unott, a kiszolgálás akadozik, a szomszéd asztalnál egy olyan pár, aki hagyján, hogy egy szót nem szól egymáshoz ebéd közben, de még csak el sem mosolyodik. Jólétben élő emberek, akik nem tudnak mit kezdeni az élettel. Szomorú, de mi meg nyilván beszólunk. Randa vénasszonyok leszünk, vagy világhíres étteremkritikusok, ez még nem dőlt el, de az előbbi kicsit valószínűbb.

Na mindegy, a régi helyeink; a Menthol a fonyódi piac mellett, meg Juci étterme Szántódón, továbbra sem ilyen dizájncentrikus, de életszerű emberekkel, pazar kiszolgálással és tökéletes kajával/kávéval/sörrel vár minket. Igaz, őket nem a sznob, úri közönség látogatja, és ez maradjon is így, ha kérhetem.

Ma már itthon megint. Meggylekvárt fogok főzni a lengyeltótiban szedett meggyből, ebédet főzök, beszámolót írok a holnapi értekezletre, vasalok, és öncikket fordítok, míg a fiúk meccset néznek. És nem kapok agybajt, vagy csak kicsit, hogy egyszerre döglött be a mosógép és a mosogatógép. Majd inkább holnap, amikor kiderül, mennyiért javítják meg őket.
Nincs más. Még a fülemben van a dörgicsei méhek zsongása. Éjszaka levendulaillatban aludtam.
Az álom az utolsó érv Isten mellett. 

Az élet kis és nagy dolgairól

Az élet nagy dolga például a Föld, rajta az ostoba, önmagát, faját, környezetét pusztító emberrel. A kis dolog meg vagyok én például, meg a többiek az asztal körül, akik mindenféléről beszélgetünk, nagy és kis dolgokról egyaránt. Porszemek vagyunk, rinocéroszok, akik számára öröm és nem teher az olvasás és a beszéd. Hónapról hónapra olvasunk aztán, tollal, ceruzával, billentyűzettel jegyzeteket készítünk róla, ki füzetbe, ki egy deszkára, ki internetes oldalra. Igen, tegnap este olvasóklub volt, ha valaki még nem találta volna ki.
A megtárgyalt könyv pedig Daniel Quinn furcsa, számomra fárasztóan didaktikus, Izmael című tanregénye (??). Bevallom, engem bosszantott a könyv stílusa is, meg az is, hogy egy kicsit idiótaként kezelte az olvasót. De az olvasókör éppen arra jó, hogy nem hagyja az embert belemerevedni az eredeti elgondolásába, és a beszélgetés során mások nézőpontját megismerve újragondolja a könyvről kialakított véleményét.
Bár, ha jól értettem, ez a könyv senkinek sem lett igazán a szíve csücske, az elmúlt évek tapasztalata az volt, pont az ilyen nem nagy kedvencekkel kapcsolatban tud kialakulni egy-egy nagyon jó beszélgetés a világ dolgairól. Nekem ez az egész amúgy személyiségfejlesztő tréning is, mostanában már nem igyekszem rögtön kinyilatkoztatni a véleményem, inkább meghallgatom a többieket, megpróbálom az ő nézőpontjukból is megérteni a könyvet.
Általában szenvedélyesen és megszállottan szeretek más emberekkel beszélgetni, mert a világ megismerésének fontos módszerének tartom azt, és ebben a mi olvasóklubunkban mindig nagyon nagy élmény, amikor különböző nézőpontokat lehet összehasonlítani. Minden beszélgetőtárs érdekes, és mindenki más, de talán a vendéglátó képzőművész házaspár gondolatmenetei, és megbocsátó nyitottsága az egyik legérdekesebb és a legszerethetőbb vonása ezeknek a csütörtök estéknek.
A tegnap esti nagy reveláció ezzel kapcsolatban az volt, hogy arról beszélt egyikük, mennyire dicséretes volt az író szándéka, amikor megírta ezt a könyvet. Ez számomra nagyon meglepő gondolat volt, mert én szigorúan csak a szöveget néztem, és nem néztem mögé, az emberre.
Nagyon sok dologról szó került aztán, pont ebből a megbocsátó, értéket kereső gondolatmenetből kiindulva. Beszéltünk az evolúcióról, az ember (homo sapiens sapiens) előtt álló lehetséges utakról, az előre menekülésről, az agyműködés változásáról, a mutációkról, a rákról, az emberiség erkölcsi felelősségéről, arról, hogyan lehet és nem lehet ma tanítani, és megpróbáltuk megfejteni, mikor és miért veszett ki a felelősségérzet az emberből.
De az élet és a világ nagy dolgai mellett kis dolgokról is szó került persze, mert amikor beszélgetünk, magunkról is beszélgetünk, az életünkről, Kele Pali bácsi gyémántmiséjéről, a szobrász nyári táborról, és arról, hogy Juditék pincéjében majd előhívhatom a rollfilmes képeimet, sőt be is tudjuk szkennelni őket, ha akarom, no meg hogy valamikor augusztusban, az olvasási szünet ellenére (olvasunk persze, de csak szeptemberben találkozunk olvasóklubként) talán tartunk egy nyári főzős beszélgetést is.
Szerintem beszélgetni nagyon fontos. Beszélgessünk minél többet a körülöttünk élő emberekkel.

Centi

Tegnap kérdezték, vágom-e már a centit, és naná, hogy igen. (Bár, hogy ezt a kötelező sorkatonai szolgálatból ránk maradt kifejezést még meddig értik majd, az kérdés. Vagy hogy értik-e még.)
Konkrétan három egész munkanap van vissza a nyári szabadságig. Csodás érzés.
Annyira sikerült ellazulni fejben TSB teraszán tegnapelőtt, hogy tegnap gyakorlatilag nem ment hatvankettő fölé a pulzusom. (Na jó, ez talán azért túlzás, de retrospektíve így látom.) Egyszerűen nem tudtam nem arra gondolni, hogy vége, mindjárt nem kell bemennem reggelente a munkahelyre, nem kell negyvenöt perces életet élnem.
Szóval történhetett bármi, nem izgattam fel magam rajta. Emma perszonálbuddhám nagyon büszke lett volna rám, azt hiszem. Pedig jöttek a beiratkozók, írogatott nekem Bridget fantasztikus, Becket-i emaileket, visszadobta a pályázati kérelmem, mert nem kék tollal, hanem feketével töltöttem ki ésatöbbi, szóval felhúzhattam volna magam, de nem tettem. Magam sem értem.
Ma megbeszélést tartunk, mely során elosztjuk az órákat. Ez mindig érdekes, kicsit izgalmas dolog, ki milyen csoportot fog tantani meg hasonlók, de mivel az elmúlt években mindig legalább hatszor változott ez az un. tantárgyfelosztás, idén ezt is lazán kezelem. Értsd, leszarom. Augusztus végén ez még háromszor fog változni. Vagy hülyülök, vagy öregszem, vagy nem tudom.
Más nincs, mindent félretéve egy Daniel Quinn nevű fickó könyvét olvasom a ma esti olvasóklubra. Nagyon könnyen olvashatók a mondatok, de az egész borzalmasan didaktikus. Kábé, mintha Platónt olvasnék, amit egy olyan biológus írt, akit nádpálcával ütöttek gyerekkorában. Gyötrelmesen szájbarágós. Olyan, mint valami térítő szekta füzete. Nem baj, igyekszem minél többet elolvasni belőle ma még az idei utolsó olvasóklub előtt.
Más. Szombaton megyünk Tihanyba meg Dörgicsére, meg meggyet szedni Lengyeltótiba. Remélem, fotografálható nap lesz. Mármint hogy nem fog zuhogni az eső. Muszáj volt ezt a kis kiruccanást összehoznunk, mert végülis idén viszonylag későn lesz a Terasz, 21-én megyünk csak. Addig valahogy ki kell húzni ép ésszel.
Más nincs, jó lesz Budapesten jövő héten. Várom.
Pár napja kaptam egy új becenevet, de egyelőre nem tudok vele mit kezdeni. Lubelle, kedves név pedig. Rómába kellene utazni megint.

Terápia

Nem tudom, hogyan, de rád nem haragszom, pedig másokra szoktam egyébként. Nem tudom, miért, de téged nem hibáztatlak, nézem a kezeid, szerintem (nincs vessző) ez inkább regresszió, mint depresszió az én esetemben. Nem tudom, ki kit tesz itt gyermekké, és kinek a hány csikorgó tele, kinek a kínja növesztett bennünket idáig, de nem is biztos, hogy ez most érdekes. A tudás mármint. A csikorgó tél talán, de azt hagyjuk, közben nyár lett.
Én azt sem tudom végeredményben, hatalma van-e valakinek életek felett, a mi életünk felett mármint, azon az Istenen kívül, akit titkosan, magunknak nem megvallva ismerünk a mindennapjainkból. Mindennapi istenünket add meg nekünk. Nekem inkább van bátorságom, mint hatalmam - ostobaságnak hívom.
Nem tudom, mikor minek van értelme, hogy van-e értelme a mikornak, vagy az idő is csak úgy, céltalanul folyik szét az üveglapon, át a nappalok és éjszakák egymást váltó unott síkságain és völgyein, ha a halál völgyében is járunk, Hölgyeim és uraim, kérem, nézzenek ki az ablakon, jobbra a tegnap, balra a holnap, ne tessék kihajolni, mert veszélyes. Jön a ma alagútja, nyissák ki a szájukat, különben eldugul a fülük. A ma mindig nyomáskülönbségben van a tegnaphoz és a holnaphoz képest.
Lehet, hogy tudni nem is tudok semmit, attól tartok is egy kicsit, hogy ez így marad, úgy tapasztalom ugyanis, hogy a kanapék nem alkalmasak megtudni a másikról semmit, semmi érdemeset mármint. Arra még a parkban együtt bevizsgált madártetem is jobb, vagy a pohár repedésében beszélgetés helyett megbújó közös csend, esetleg egy kínai írásjel.
Nem tudom, hogyan, de nem félek, nem fázom, és nem bámullak meredten, becsukom a szemem, inkább rád alszom magam. 

Tükör

Felnőtteknek.
Lehetne ez valami filozófiai és/vagy fikcionalista bejegyzés megint, de nem lesz. Egyrészt mert rohadt álmos vagyok, másrészt mert talán mégsem volt jó ötlet bevenni egy fájdalomcsillapítót fél kettőkor. (És ne igyak hozzá még citromos sört se, ha kérhetem magam, mert ez se hosszú, se rövid távon nem tesz jót a májnak.)
Tök jó, tényleg, mire vége a tanévnek megint mozgásképtelen leszek. Majd véssem a padlóba az idegsebész szavait: otthon marad a seggén, nem mozog, fekszik. Mozgok, nem fekszem. Menjek a fenébe.
Jó, világos, a szervezetnek is lehet szava ebben az egész buliban, és ha elfáradt, akkor elfáradt. El kellett volna engedni ezt a tegnap esti jógaórát, de nem tudtam. Minek görcsöl rá az ember az életére pont akkor, amikor már annyira nem kéne, hogy az gyönyörű. Tessék, mondaná a kis Buddha, tanuljál belőle.
Tanulok mondjuk, csak kurva lassan. Gyengeelmém szpartakiádja.
A hetem tele, minden napra legalább két fontos dolog, meg egy még fontosabb. (Mindig azt hittem, ezeket egybe kell írni: mégfontosabb, mégszebb, mégjobb, de nem.) Mindig minden fontos. Ez milyen pszichiátriai kórkép vajon? Fontossági neurózis? Bassza meg.
Az van, hogy a jóga tegnap sokat segített a lelkemen, ellenben szétcseszte a derekamat. Nem, nem gondolom, hogy ez így jól van. Különben ez az oktatók felelőssége, de leginkább nyilván az én balfaszságom.
Jól van, más nincs, vagy van persze, de vagy nincs kedvem róla írni, vagy megtartom magamnak, mert csak rám tartozik, vagy nem tudom, hová tenni. 4567. életesemény státusza: besorolásra várva.
Elmegyek dolgozni, és fodrászhoz és kávézni és teraszon ülni (az esőben????). Aludjak majd. Egy Izmael című könyvet kellene olvasnom. Gofri tegnap azt mondta, én rengeteg dologról beszélek, hogy kellene csinálnom, de nem csinálom. Igaza van. Illetve csinálom én, csak kibaszott lassan.
Na, ez egy ilyen káromkodós poszt, hátha oldódik a derekam. Újabb fájdalomcsillapítót nem merek bevenni, szerintem egyelőre nem százas a tudatállapotom. Az elme sem.
Kellene valami olyan tükör, ami azonnal mutatja az ember hülyeségeit és közben figyelmeztető hangokat ad ki. Szarul nézek ki. Pont mint egy pedagógus nyári szabadság előtt.

Melléklet

Későn keltem. Víg Mihályt hallgatok. Nem az a sztenderd hétfő reggel.

"Van egy álmom. Hogy egyszerre mindenki normális lesz. ...de én addig hülye maradok. Csak egyszerre érdemes. Mindenkinek együtt. Semmit sem érnék vele, ha csak én lennék normális. Meg sem próbálom. Már mindenben csalódtam. Már kétségek sem gyötörnek. Meghalok a belső ellentmondásaimtól. Meghalok az élmények hiányától. ...és éppen akkor törnek rám a kétségek, mikor alábbhagy a kétségbeesésem."

Are we?

Are we there yet? - kérdezi Szamár a Shrek kettőben jó sokszor. És igen, ilyen szamár az ember is, mindig azt akarja tudni, ott van-e már, siettetné az időt, hogy elérjen valahová, hogy elérjen valamit, hogy aztán azon kesereghessen, ez is elmúlt.
Ilyen örök gyerek vagyok én is, alig várom a tanév végét, aztán az adminisztráció végét, aztán hogy vége legyen a feladatoknak, és lehessen menni, utazni, de végül mégiscsak a Teraszt várom a nyárból a legjobban. Azt a hetet, amikor végre mindent zárójelbe lehet tenni, át lehet gondolni egy teljes évet, és hátra lehet dőlni, nézni lehet a gerendákat, hallgatni a hőségtől kába legyek döngését, a csendet, vagy egymást, és azt lehet gondolni, semminek nem vagyok része, csak önmagamnak, és az én világomat csak azzal kell megosztanom, akivel szeretném.
De a Terasz még odébb van egy kicsit, az egész heti munkahelyi stressznek még csak most lett vége, elég is volt belőle, de elég volt az állandó éjszakázásból is, olyannyira, hogy pénteken már kocsival mentem a bankettre, hulla fáradt voltam, a májam is tiltakozott a minden esti borozás ellen. A bankett különben jól sikerült, és bár a vizsgán tényleg nem volt mindenki nagyon tájékozott TSB osztályából, ahogy kint hallgattam őket a kerthelyiségben, már egészen érett emberek benyomását keltették. Arra gondoltam, a humorérzék és az önirónia talán pont olyan fontos, mint a tények ismerete. A tényeknek majd utánanéznek még, lesz rá idejük épp elég. Kedvenc esti mondatom is lett, egy szép lány mondta miután valami butaság esett ki a száján, a többiek meg lesajnálóan néztek rá. "Jó, nekem azt mondták, a fogyatékosokat is emberszámba kell venni, mert ők csak másképpen okosak. Na, értitek, én is csak másképpen vagyok okos." És nevetett. És akkor és ott úgy éreztem, meg tudom bocsátani neki az összes agyatlanságát, mert ismeri önmagát. És mitől felnőtt a felnőtt, ha nem pont attól, hogy az erényeivel és a hibáival is tisztában van.
Nem tudom, mit tudtunk nekik megtanítani az életről, de ha ennyit legalább, akkor az már néha több, mint amit sok felnőtt tud. Egyébként TSB osztálya volt a három végzős osztály közül az egyetlen, ahol úgy éreztem, igen, itt volt nevelés is, nem csak oktatás, és bármilyen sok vagy kevés ismerettel lettek gazdagabbak ezek a gyerekek, érdemes volt beléjük ölni a rengeteg munkát, mert na jól van, abbahagyom mindjárt ám, szóval ember lett belőlük. Az olyan nagy öröm, hogy még azt a sok-sok szart is valahogy egyensúlyozza, amivel meg kell küzdeni a közoktatásban. Tudom, ezzel élnek vissza mindig, de akkor is, az tényleg rohadtul sokat ér, ezerszer, milliószor többet, mint a fizetésem, amikor odaáll elém egy diák, és azt mondja, köszönöm, nekem nagyon sokat jelentett a tanárnő munkája, és megölel. Ez pénzárfolyamon legalább egy nizzai villa.
Na jó, ömlengés befejezve. A tanárság az egy jó munka egyébként, csak ne kellene kijönni az osztályteremből.
Jövő héten már nem lesz vizsga, végre rendet lehet tenni az íróasztalomon, meg lehet írni a pályázatot, a beszámolót, a mittudomén még miket. Az egyetlen kötött program a szerdai beiratkozás, illetve utána hétfőn még egy értekezlet és akkor tényleg vége, július elsejétől szabadságon vagyunk. Persze a társasági táncrend ennél kicsit bonyolultabb, kedden még TSB party a teraszán, talán végre mindenki kiengedhet kicsit, ha meg nagyon, akkor tán ott is lehet aludni. Én például tök szalma leszek, mert reggel a legkisebb gyerek elutazik, a két felnőtt meg csak feltalálja magát este anyai segítség nélkül is. Aztán van még egy olvasóklub csütörtökön, amire olvasni kellene gyorsan, és ha minden igaz, akkor jövő szombaton még lesz egy Tihany-Dörgicse levendulatúra is.
Más nincs, vasárnap van, süt a nap, még mindenki alszik, én pedig mindjárt rágyújtok azzal a ráérős mozdulattal, ami csak a nyári hétvégék sajátja. Szeretem, hogy nyár van. Jót tesz nekem. Szerintem én már tulajdonképpen ott vagyok.

Fikció

Én azt hiszem, fikció az bármi lehet, nem kell, hogy köze legyen a valósághoz, de a jó fikció az, aminek valami köze mégis van hozzá, úgy mondanám, súrolja a valóságot. Nem igaz, de lehetne az. Valahogy így.
Eheti fikcióm egy hajtincs. Sötét, erős szálú haj, ami belelóg a szembe, a bal szembe, na, hülyeséget beszélek, az a rendezői bal, igazából tehát a jobb szembe. Olyan tincsről beszélek most, ami nyilvánvalóan zavarja a látást, nem ott a helye, ahol van, oda csak úgy, valami hirtelen, meglepett fejmozdulattól hullott, és mint ilyen furcsa, helyét nem találó, kizökkent elem, a világban is fellelhető egyensúlyvesztést szimbolizálja, és nem meglepő módon a regény cselekményének fordulópontján jelenik meg.
A tincs egy férfi hajtincse, ennyit tudunk egyelőre mindössze, de a fikciót ez nem zavarja, sőt az információhiány még talán jót is tesz a történetnek. Feszültséget kelt. Ki ez a férfi és mire kapta fel a fejét a regény közepén? És miért vizes a haja? Mert vizes, azt elfelejtettem mondani. Lehet izzadtság is tulajdonképpen, vagy lehet, hogy most zuhanyzott, hosszan, élvezte a hátára ömlő langyos vizet, bal kezével a csempének támaszkodott, és nem gondolt semmire, csak arra, hogy az életben több egyszerű öröm kellene. Azt, hogy megázott volna, egyáltalán nem tartom valószínűnek, a cselekmény ezen szakaszában ugyanis nyár van, sőt, forróság, amit abban a szobában is érezni, amelyben a tükör előtt áll derekán törölközővel, amikor egy vizes tincs a jobb szemébe hullik.
Meleg van, a redőnyök hajnal óta leeresztve, a fény hason csúszik a lécek közt, az asztalon felejtett pohár aljáról egyenletes tempóban párolog a víz (egy atmoszféra nyomáson a párolgáshő 2257kJ/kg, tehát reggelre kiürül a pohár), a sarokba szorult por engedelmesen remeg a melegben. A berendezést mondhatjuk hagyományosnak. Fából faragott indák sötétre pácolva, itt-ott kevés farostlemez mégízléses dizájnban, öregkárpit, a szőnyegbe csomózott családi történetek pedig engedelmesen aláfekszenek a bútoroknak - házasság, gyermekek, hűtlenség, asztalról lelökött porcelántányér, csendes, estébe fúló zokogás, csipet só, vörösbor. Kelet-európai polgári sztenderd.
Szóval a férfi a tükör előtt áll, bal kezével a törölközőt fogja össze a csípőjén, jobb kezében telefon. Ahogy lehajtja a fejét, a tincsről a parkettára csöpög a víz.  Sajnos túl messze vagyok ahhoz, hogy halljam, ki hívta.

Ain't

Az egyszerű és a bonyolult történetek egyben mind megegyeznek, egyszer végük szakad. Természetükből adódóan az egyszerű történeteknek általában egyszerűen, a bonyolult történeteknek meg bonyolultan. Értve ez alatt nem magát a vég pillanatát, hanem az oda vezető utat.
Az a helyzet, hogy az emberek misztifikálják a dolgok végét, holott a dolgok eleje nem kevésbé rejtélyes, és olykor semmivel sem kevésbé bonyolult, de ez van, az emberek többsége mégiscsak végpontvezérelt. Nem lehet tudni, miért, de hogy a boldogsághoz, és most tegyünk úgy, mintha ezen nagyjából mindenki ugyanazt értené (ostobaság), a pillanatnak, a most megélésének inkább van köze, mint a jövőn való tépelődésnek, az is biztos. Meg az is, hogy ez nem elhatározás kérdése. Azt persze nem tudom, akkor minek a kérdése. Talán a belátásé.
Ami biztos, Isten könnyű, a többi, ami önzés, sárba ragasztó nehéz láb, teli gyomor, az nem jó. Az egyszerű történetek könnyűek. A bonyolultak meg nem. Egy biztos, mindennek ki kell várni a végét, ahogyan azt Emma kedvence oly bölcsen énekli.

Ajánlott szöveg

Néha van, hogy valami vers akar lenni, máskor nem.

Elnézem a mondataidat, egészséges mind, hányszor hat szó a világ, ezt találod ki. Azt találsz ki, amit akarsz.
Aztán elnézem az én mondataimat, kapálóznak a kezem közt, egymás mellé fektetem őket, mint a nincstelen gyerek a sorban megfojtott kacsákat a padlóra. Hideg se legyen, sírni se muszáj. Aztán mégis sírok, igaz, napok múlva és nem magamért, és nem érted, inkább csak a teljesség miatt, inkább csak azért, mert kettőnk közül mindig te látod az utat.
Rajtunk múlik, játék marad-e vagy állattá aljasít. (Ez egy kontextusból kiragadott mondat. Hat szónál eggyel több.) Milyen más hogy rajtunk, mint hogy velünk. Ezek a percek bújnak a zsebembe, ezek húznak lefelé. Aludni jó, temetni nem.

Én a legtöbbet tőled tanulok. Szavakat, mondatokat, meg hogy Jézus nem volt hülye, bár ezt eddig is így gondoltam, de más, ha ezt te mondod nekem. Nem irigykedem. Minden kis szavakból áll. Régóta nincsenek nagy szavaim, talán nem is voltak soha, már nem emlékszem. A világ akarja magát. Az angyal hídja vagy.

Magyarázat: az angyal hídja az az ember az életünkben, aki minket Istenhez közelebb visz.

Végjáték

Amint azt a posztok számából láthatjuk, még mindig nem az az időszak van, amikor hirtelen, mintegy varázsütésre, kitört a dologtalan szabadság és sok időm lett. Mondhatni tragikusan nem. A múlt hét felől nézve ez a hét valahogy sokkal barátságosabbnak és lazábbnak nézett ki, mint amilyen valójában. Kicsit mint egy F2-es tornádó: messziről kicsike és majdnem kedves, közelről meg üvöltve csap le rád.
Hétfőn már eleve egy osztálynyi érettségivel és a csodálatosan megszervezett szakmai gyakorlattal nyitotta meg kapuit a Szívás in the School fesztivál eheti rendezvénysorozata, ami nyilván egy időre esik a Fishing on Orfűvel, csak hogy eszedbe ne jusson már kimenni idén se. Ugyan nem vizsgáztatok, de igyekszem minden diákom feleletét meghallgatni, szóval mind az öt vizsganapon mehetek csiniben, ami Bridget szerint fehér blúz nahogyne. Mindegy, ilyenkor az illem úgy diktálja, szóljon az ember az elnöknek a nap elején, hogy akkor ő most beülne, ha nem gáz. Oda is mentem hétfő reggel az egyes számúhoz, mondom, bemutatkoznék, Marla vagyok, beülnék. Itt vesztette el szegény a fonalat. Hogy akkor beadtam-e írásban? He? Mondtam, nem, de ha akarja, gyors írok egy ilyen kis abszurdot, hogy meghallgatnám a saját diákom feleletét. Jaaa, azt mondja, saját? Akkor nem kell. Nem tudom, elsőre mit hallott, mert elsőre is ezt mondtam. Talán a nevem miatt ...
A vizsgázó után átvonszoltam magam a tanáriba, ahol próbáltam dolgozni, de ahol ilyenkor, amikor tanórák nincsenek csak a gyakorlaton tanító pár szerencsés kollégának,  ez misön impásziböl. Az idő nagy részét azzal töltöttem, hogy ámultam és bámultam a szervezettségen, mert az csak hétfőn jutott eszébe az illetékes kolleginának, hogy valami adminisztrációs mellékzönge is kellene. Ha megcsinálta volna, amit kértem tőle, vagyis elkészítette volna a névsorokat, ez már pénteken feltűnt volna neki. Na de érdekel ez engem? Nyilván nem. Felülemelkedtem. Azt viszont kéjes örömmel hallottam, hogy a mi munkaközösségünkön kívül rohadtul nem csinál velük senki semmit. Jó, ez nyilván alapos túlzás, de hadd legyek kicsit paraszt.
Azért, hogy a hétfő se legyen program nélkül, délutánra betábláztuk rég nem látott exünket (értsd főnök), aki sok szeretettel és meleg kajával, de még annál is több fajta jóféle házi pálinkával várt minket. Még jó, hogy tényleg ettünk az ivászat előtt (vagy közben), meg volt kerttúra is cseresznyeszedéssel az ünneplős fehér felsőben (túlélte). Az egész vendégeskedés jól sikerült, bár ilyenkor mindig meglepve tapasztalom, hogyan lesz TSB nőből hirtelen gyereklány (az előző főnök amolyan anyaszerepben is volt neki, innen az érzelemvezérelt metamorfózis). Az is jó volt egyébként, hogy végre egy óránál többet töltöttünk együtt Vitéz Mihállyal, akinek valóban hiányzom, mert egy óvatlan pillanatban a nyakamba is borult az ominózus blogbejegyzés kapcsán. Ezt a hirtelen érzelemkitörést mindenki kellő toleranciával szemlélte a cseresznyefa alatt. Már annyira elkönyvelt minket érzelgős hülyének mindenki, hogy ez is belefért. Nekem meg egyébként nagyon jólesett.
A tegnapi nap volt a héten pihenőnapnak szánva. Más kérdés, hogy nem lett az. A délelőtti szolid vizsgalátogatás, papírtologatás, email írogatás ésatöbbi után délután évzáró misére aka Te Deum mentem a legkisebb gyerekhez. Székesegyház tömve, pap hosszasan, bűnök megbánva, hittel valljuk Uram, és akkor az igazgatónő röviden, két óra. Bizonyítványok  osztása egy óra. A gyerek okos, ezért négyes szorgalmat kap. Neki nem lehet négyese a bizonyítványban, ha ötös szorgalmat akar. Gézukának lehet. Demokratikus döntéshozatal az iskolában - második fejezet. Mivel a pofája is nagy, magatartásból is "csak" jó. Megdicsértem. Kapott fagyit.
Még jó, hogy ilyenkor nincs vége a napnak, hiszen a hivatal este nyolcig van nyitva, oda még le lehet sétizni, mert az idióta szülők nem vették észre, hogy a gyermek okmánya lejárt, és ha hétfőn mégiscsak elzavarnánk a tengerre a nagyszülőkkel, akkor kell neki valami papíros. Ez persze vasárnap este derült ki, hétfőn meg az, hogy ha útlevélre gondoltunk, akkor az negyvenkilencezerbe fáj. Nem arra gondoltunk aztán, hanem egy ideiglenes személyibe, amit ingyen adnak. Majd ma reggel nyilván, mert ugyan tegnap nyolcig ügyfélfogadtak, de pont ezzel a problémával mindig csak délután négyig lehet hozzájuk fordulni. Akkor tessenek reggel. Ja, mert minálunk senki sem dolgozik. Nem baj, ott kezdjük a napot. Így szeretjük az ügyfélcentrikus országot. Amúgy kedvesek voltak, szóval mindegy.
Más. Mától három napig minden este banketten vagyok, ami azért bizarr, mert közben meg igazából nem is vizsgáztatok, de tény, legalább azt mindhárom osztályban egyformán nem. Megélhetési nemvizsgáztató. Jó, nyilván úgy volt eredetileg, hogy most Berlinben esz a fene, de nem lehet mit tenni, ha itthon, akkor itthon. Akkor ez van.
Más nincs, egyetlen bejegyzést sikerült megírnom a tervezett ötből, az a VilágMán olvasható és Mundruczó Kornél filmjével kapcsolatos. A filmet csak erős idegzetű nézőknek ajánlom egyébként, de nekik nagyon.

Bejegyzés apák napja alkalmából

Sokszor és sokat írtam már apámról, pontosabban arról, hogy nincsen apám, mintha egy kicsit hittem volna benne, hogy van olyan, hogy az ember visszaír valakit az életébe. Nincs olyan.
Most mégis, a fénykép miatt is, meg az apák napja miatt is, megint eszembe jutott, milyen volt, amikor még volt. Nem nosztalgia, csak emlék, ha már nem találtam olyan képet, amin ketten vagyunk rajta.
Apám képe mindig változik bennem. Ha most gondolok rá, kisvárosi József Attilának látom, már nem a versei, inkább a mosolya és a haja miatt, no meg amiatt a  leküzdhetetlen, önmagával szemben érzett elégedetlenség miatt is, ami apámat ugyan nem holmi sínekre, hanem a bányába, később pedig, már nyugdíjason az állandó munkába hajszolta.
Apám tevékeny ember volt, és bár szeretett olvasni, élete nagy részét dologgal töltötte. Ha éppen nem dolgozott, akkor dolgozott. Úgy hívta, bütykölés. Mivel autónk nem volt, a lakótelep többi férfijához hasonló hétvégi motorházban turkálást nem tudott abszolválni, viszont mániákusan forrasztott, és drótokat kötött ide-oda mindenféle elektronikus izében. Ha hozott valaki egy tévét, apám megszerelte. Egy vasalót, megforrasztotta. Mindig csinált valamit.
Ezer csavar és alátét, elektroncső és mittudomén még mi volt a kincsesládáiban, amihez a gyerekeknek nemigen volt szabad nyúlni, legfeljebb nekem, mert a testvéreim közül én álldogáltam legkitartóbban az asztal mellett. Ha legalább fél órát álltam és figyeltem, megengedte, hogy segítsek. Fél óra pedig nem volt sok, mert elvarázsolt a forrasztóón alakváltozása, meg az, ahogyan vándorolnak apám kezében az apró alkatrészek, a kétlábú ellenállások, meg a százlábú kis áramkörök. Így tanultam meg apámtól bütykölni, és így van, hogy itthon én szerelem a konnektort, én rakom össze a polcokat és szekrényeket, és én kaptam egyik karácsonyra egy pöpec kis akkus Bosch csavarhúzót.
Ha nagyon meg kellene mondanom, apám vidám vagy szomorú ember volt-e inkább, akkor nem tudnék mit mondani. Valahogyan félúton. Sosem volt igazán komoly, pont mint én, hogy sosem tudott igazán komoly lenni, eszetlenkedtek itt, mondta anyám ránk gyakran. Közben meg nagyon is véresen komolyan vette az életet, a szerencsétlen, szeretetlen gyerekkorát, a kilátástalanságot, meg azt a fajta boldogtalanságot, amikor úgy hiányzik az életből valami, hogy közben tulajdonképpen minden megvan. Meg is halt bele.
Nem kell félreérteni, nem hiszem, hogy apám különösebben elégedetlen lett volna az életével: volt szerető családja, lakása, hobbija, még autót is vett végül, és halála előtt három évvel megtanult vezetni. Mégis ... volt benne valami örökké mardosó hiány.  A semmiből jött, éhező, mezítlábas, tetves parasztpulyának a dicső szocializmus minden kényelmet megadott, de apámban valahol mélyen talán mégis maradt valami írmagja annak a sosem ismert felvidéki gazdálkodó életnek, amiről a nagyapám ugyan nem mesélt a gyerekeinek, de ami szikár, cigarettafüstös alakját, mint valami burok, vette körül.
Apám okos ember volt. Úgy is, hogy művelt, olvasott ember volt, és úgy is, hogy megvolt a magához való esze. Apám szerette az irodalmat, rengeteg könyvet vett, amelyek jó részétől egy nehéz periódus alkalmával kénytelen volt megválni, de ez nem zavarta. Nem a könyveket gyűjtötte, az olvasást szerette. Regényolvasó volt, de gyanítom, hogy a versek sem hagyták hidegen. A műveltsége azonban alapvetően természettudományos alapozottságú volt, szerette a fizikát és rajongott a matematikáért. Nemigen tudott mit kezdeni az olyan emberekkel, akik ezekhez az alapvető dolgokhoz nem értettek. Egyszer a húgomnak próbált matekból segíteni, ültek az asztalnál, apám nagy türelemmel magyarázott valamit a tesómnak, aki unott arccal ült és meredten bámulta Obádovics ábráit. Nyolcadikos volt, túl az első berúgásán, talán az első szexen is, és minden szabadidejében Kerouac-ot és Ginsberget olvasott. Semmi nem érdekelte, aminek köze volt a logikához. Apám egy darabig bírta az érdektelenséget cérnával, aztán csendben becsukta a könyvet, és csak annyit mondott, ő többet nem tud tenni. Mindkettőjüket sajnáltam.
Apám elégedetlensége sajnos nem a szeretetben, inkább csak az alkoholban oldódott. Nem ivott sokat, de gyakran. Jobb periódusaiban bort, a rosszabbakban fekete címkés bolti cseresznyepálinkát. Én nem szerettem részegen, mert akkor mindig cirkusz volt otthon, merthogy sajnos apámon szegényen már egy fröccs is meglátszott. Bármilyen kevés alkoholt ivott, jégkéken kezdett csillogni a szeme. Szerencsétlen kémiai érzékenység.
Sokan szerették apámat, barátok, rokonok, talán nők is, ezt nem tudom, de hogy alkalmi szertőnél valaha többje lett volna, azt erősen kétlem. Apám ugyanis nehezen szeretett, hiszen sosem tanították meg neki, hogyan kell, így nőből egy éppen elég feladat volt neki. A saját gyerekeit becsülettel próbálta szeretni, engem, azt hiszem, jobban is, mint a testvéreimet. Talán azért, mert bennem, az én örök elégedetlenségemben ismert leginkább magára, de hát ez aligha vigasztalta a többieket. Az irántam érzett szeretetét semmi baklövésem nem ingatta, és végül csak akkor halványodott el, amikor megszületett az első gyerekem. Onnantól fogva az unokáit szerette tovább. Talán úgy gondolta, azt a kevés szeretetet, amire képes, nem nagyon érdemes részekre szabdalni. Még az is lehet, hogy igaza volt.

Akárki

Az a meggyőződésem, hogy nem vagyok Akárki. Persze nagyon Valaki sem vagyok, legfeljebb valaki, nem egy senki, nyilván ezt kell higgyem, hogy élni lehessen. Nem moralizálok tovább, lehetne, de mint említettem nyár van, elengedem a nehéz kérdéseket még akkor is, ha a nagy nyári elengedés ellenére utolsó előtti OFF programként Borbély Szilárd Akár Akárki című darabját láttuk tegnap este. Feltéve persze, hogy utolsó programként beszámíthatom az Egyletbeli darabmegbeszélést és gasztrokalandot. Az Egylet pont tegnap nyílt, és nem a Gittegylet, hanem két cég közöse a Ferencesek utcájában. Az egyik félben kézműves sört csapolnak, a másikban csevapcsicsát, meg pljeskavicát sütnek roston. Gyenge gyomromra való tekintettel én maradtam a jéghideg rozé hosszúlépésnél, de láttam a helyben a fantáziát. Vissza is fogok térni.
Más. Kiolvastam Szilasi László könyvét. Nem tudom, írok-e róla egy tisztességes és kimerítő értékelést, de az is lehet, hogy nem. Nem győzött meg, bár a végére megbocsátottam egy csomó bosszantó hibát, mert úgy éreztem, a szándék jó volt. A kivitelezés nem. nem értem, miért nincsenek értő olvasó barátai íróknak és/vagy miért nincs alkalmazásban sok-sok szigorú, de megbízható ízlésű olvasószerkesztő. Mindegy, nem az én gondom. nem bántam meg, most legalább biztosan tudom, hogy nem tetszik.
Más nincs. Sokat alszom és zenét hallgatok, mert olyankor szabad az ember. Akárki, bárki, valaki.

Az utolsó napok szentjeinek háza

Eljött ez is, igen. Az utolsó tanítási nap szomorú ünnepélyességgel omlik a semmibe évek óta. Nem tudom, hova lett gyerekkorom vakációs öröme a mai gyerekekből, de vidámság helyett fásultság van az arcukon. Elfáradtak, gondolom, meg elegük is van.
Mi tanárok persze még messze vagyunk a megkönnyebbüléstől, még most jönnek csak az érettségi vizsgák, meg a kéthetes iskolai szakmai gyakorlat. Utóbbi a gyerekeknek is reggel nyolctól délután háromig tart majd. Biztosan igen lelkesek lesznek a negyven fokban, akárcsak az órákat tartó kollégák.
Tegnap még arra gondoltam, megírom, milyen flottul mennek a dolgok a gyakorlattal kapcsolatban, hogyan sóztak a nyakunkba megint mindent, oldd meg kreatívan felkiáltással, és hogyan nem kaptam még egy rühes névsort sem, hogy a munkaközösségem által kitalált tananyagot lefénymásoltathassam ma, mert hogy a felelős egyelőre nem bírta magát bevonszolni, pedig úgy tudom, az ő munkaideje ugyanúgy nyolckor kezdődik, mint az enyém. De nem teszem. Nem érdekel. Inkább posztot írok, amíg várakozom rá.  Ezek szerint a tegnap esti vacsoracsatán sikerült alaposan antidepresszálnom magam.
Öreg barátnőnk főzött calabriai csirkét, isteni volt, amihez desszertként Emmával megettük az éves fagyiadagunkat friss eperfagyiból. Én, szerintem, egy kilót. Se ő, se én nem vagyunk nagy fagyirajongók, szóval elismerés ez. A mai másnaposságomat a tegnapi fagyi emlékével tompítom.
Az elmúlt napok kulturális programja Závada Péter volt, de nem voltam teljesen elvarázsolva a programtól. Eleve egyenetlennek érzem a költészetét, de kedvelem azért, szóval nem bántam, hogy elmentem, de nem is lett volna nagy veszteség, ha kihagyom. Mindegy, legalább beszélgettünk kicsit TSB-vel. (Meg az Akkezdet Phiai-s számokat nagyon is szeretem.)
Ma, utolsó OFF programként Borbély Szilárd: Akár akárki című darabját fogjuk megnézni. Csak hogy legyen valami íve a hétnek. Egyébként pedig holnap összeszedem magam, és megpróbálok valami élvezhető beszámolót összehozni az OFF programokról. Na jó, ez nem ígéret.
A lényeg az, hogy a szigorúan vett tanításnak vége. Holnaptól megjobbítom magam, és minden írási, olvasási és sörözési ígéretemnek igyekszem eleget tenni. És igen végre lektorálom a krimit, lefordítom a cikkem magyarra, és csuda kiegyensúlyozott leszek, mert minden reggel jógázni fogok és/vagy tornázni. Vagy nem.

Hogyan beszélgessünk könyvekről szerzőkkel?

Most, hogy a POSzT kezdete óta szinte napi rendszerességgel hallgatok embereket irodalomról beszélgetni, az jutott eszembe, hogy lám, az ember azt hinné, könyvekről elég egyszerű beszélgetni, pláne a szerzőjükkel, de nem. Pedig lássuk be, a szerzők tulajdonképpen meglehetősen szószátyár társaság (vö. patologikus írásinger, szavak szeretete ésatöbbi), és nyilván a saját szavaikról meg különös tekintettel és szívesen szátyárkodnak, már ha lehet ezt a szót csak így magában.
Alapvetően nem tűnik ez az egész szörnyen bonyolultnak, de az kétségtelen, hogy van néhány megszívlelendő dolog:

• Hasznos dolog, ha a beszélgetés előtt a kérdéseket feltevő fél is elolvassa a könyvet. Ez evidenciának tűnik, de higgyük el, nem az. A könyvet egyébként azért érdemes elolvasni, sőt az abban olvasottakon elgondolkodni, mert különben elég nehéz releváns kérdéseket feltenni. Nem sokkal van ennek nagyobb esélye, mint mondjuk egy lottó ötösnek.
• Próbáljuk meg szem előtt tartani, hogy ez se nem a doktori védésünk, se nem a mi saját regényünk bemutatója, és nem is a Ki tud többet arról, hogy milyen jóban vagyok a szerzővel? című coming out fesztivál. Komolyan.
• Tegyünk fel érthető kérdéseket a szerző(k)nek. Ez elég egyértelmű követelménynek látszik, de nem az. Ez kérem szépen nem a helyi barkóba klub és nem is a Polgári körmondatok a 21. század elején című masters szeminárium.
• Hagyjuk a szerzőt beszélni, mert egyrészt azért jött, másrészt a néző is azért jött. Tudom, szar ügy, de menni fog.

A közel negyven fokban tegnap elzarándokoltam a Nádor kiállítótermébe, és meghallgattam egy beszélgetést Szántó T. Gábor kortárs íróval/költővel. A beszélgetést Stark András vezette, és bátran mondhatom, ez volt az egyik legjobb irodalmi beszélgetés, amit az elmúlt években hallottam. 

Nem volt hebegés-habogás, nem volt egoroham, egyszerűen és szépen beszélgettek Szántó legújabb, Kafka macskái című regényéről, ami frissen, a Könyvhétre jelent meg. és bár a kötetet már a beszélgetés előtt megvettem, ha nem tettem volna így, a beszélgetés után biztosan veszek egy saját példányt, mert "eladták" nekem a regényt a beszélgetés közben. 

Azért raktam idézőjelbe az eladták szót, mert pont nem a manapság megszokott arcba nyomulós marketingdumával, meg az általam egyébként utált médiahype-al, hanem klasszikusan az érdeklődés felkeltésével operáltak. Jól tették. Mármint az én esetemben, mert egyébként meg tisztában vagyok azzal, hogy ma az a sikeres író, akinek kilóra veszik a könyveit, aki megjelenéskor a csapból is folyik, pedig ha megnézzük a száz évvel ezelőtti megjelenési példányokat, hát nem sok szerző van szerintem, akit ezres nagyságrendben vettek az olvasók. Nyilván nem a koruk bestsellereként számon tartott könyvekre gondolok itt most, hanem úgy általában. (Érdemes volna a pontos számoknak utánanézni.)

Valószínűleg ízlés kérdése, hogy kit mi fog meg, nekem nagyon szimpatikusak voltak Szántó T. Gábor átgondolt válaszai, természetessége és intelligenciája. És végre egy író, aki tisztán és érthetően tud beszélni, és szemlátomást nem retteg attól, hogy meg kell szólalnia. 

A nagy meleg ellenére évek óta ez volt a legjobb könyves beszélgetés, amit alkalmam volt végighallgatni élőben. Tök jó. Amúgy a könyv is nagyon izgalmasnak tűnik. Amint befejezem a Lovasit, meg átrágom magam az utolsó ötven oldalnyi Szilasin, el is olvasom.

Más. Ma Závada Péter és Ratkóczi Huba estjére megyünk Danival ugyancsak a Jelenkor Színpad programsorozatának részeként. Elég jól támogatom a Jelenkort ebből a szempontból, de örülök neki. Ez így van jól.

Más nincs, még jóformán fel sem kelt a nap, máris meleg van. Mondtam, hogy itt a nyár. 

Meddig is

Tényleg, meddig is. Olvasom a Lovasi Andrásról szóló könyvet, na jó nem szépirodalom, de belefeledkeztem. Egészen meglepően kerek mondatok vannak benne, ami nem tudom, tulajdonképpen kinek az érdeme., Lovasié vagy a szerző Lévai Balázsé. Igaz, azt se nagyon értem, minek kellett ehhez szerző, de az meg aztán végképp nem az én dolgom.
Tegnap mindenesetre a kötethez szép aláfestésként elmentem a Trafikba, hogy élőben is megtekintsem a szerzőt, az énekest és Gyuri barátomat, amint hús-vér emberek. És tényleg. Mondjuk a beszélgetésről csak annyit, amennyit én a végén Gyurinak is mondtam, hogy szerintem bőven elég lett volna, ha ők kicsit beszélgetnek csak úgy, aztán meg zenélnek, merthogy olyan furcsa kérdések hangzottak el, amiket nemigen lehetett megválaszolni. Talán mert nem voltak kérdések. Nem akarok szemét lenni, meg tanultam a tavalyi sértődöttségből is, de őszintén szólva a kérdezéskultúra erősen hajazott a tavalyi Új Symposion lapbemutatóra. Erre mondom én mindig a felelőnek őszinte együttérzéssel, hogy a mosolyra még nem tudok jegyet adni.
A zenélés egyébként marha jó volt, tök jól gitároznak mindketten, na jó, Gyuri kicsit jobban, de rájöttem, hogy én tulajdonképpen nagyon is kedvelem Lovasit. És kezdem érteni, miért az a könyv címe, hogy idáig tudom a történetet. Van bennünk sok hasonlóság szerintem, mondjuk leszámítva azt a jelentős különbséget, hogy én eddig semmi fontost vagy hát ilyen nemzeti szinten emlékezetest nem hajtottam végre az életemben.
Más. Jöttem dolgozni. Dögletes meleg van a termekben, a tanulóifjúság pedig él-hal a munkáért. Négy nap, de kibírom. Még akkor is, ha holnap és után átmenetileg osztályfőnökké avanzsálok. Majd úgy csinálok, mintha itt sem lennék.
A mai kultúrélet Szántó T. Gábor regénybemutatója lesz. Már feltéve, hogy előtte valamennyire sikerül kordában tartani az ivást TSB teraszán. És akármennyire is sajnálom, de nem megyek Esterházyt nézni, mert valamikor valami kaját is kellene venni végre otthonra. Meg különben is, Esterházyval inkább egy konyhaasztal mellett szeretnék beszélgetni. Ez volna az egyszerű történet vessző száz oldal - a konyhai változat.

Tevékenységek

Két nap felhőtlenség után azért ma megpróbálok úgy csinálni, mintha fontosnak tartanám a tanévből gyakorlatilag számomra még meglévő egy hetet. Igazából túl sok fontos dolog már nem fog történni, holnap és holnapután még feleltetek, a nyűgös csoportommal kegyetlen és igazságtalan módon bent fogunk rohadni a tanteremben még 35 fokban is, aztán lesz valami osztályzókonferencia csütörtökön, pénteken meg már csak nézek magam elé, hogy nahát akkor ennek is vége van. Nyilván utána még van két hét, amikor az érettségi vizsgák mennek, de huszonizé év után először ebből most kimaradok. Az elmúlt két nap alatt egyetlen határidős feladatot tudtam előkaparni az emlékezetemből, egy pályázatot, de ahogy közeledik az első munkanap, eszembe jut majd pár dolog, amit nem csináltam meg, egy cikkfordítás is tényleg, meg egy-két bejegyzés. Na itt most abba is hagyom inkább. Hülye vagyok én, hogy nyáron ilyenekre gondolok?
Egyébként megy még a POSzT, sajnos a versenyprogramból idén nem láttam semmit, szomorú, de ez van. Ma azért megyünk OFF programra megint, Lovasi András és Heidl Gyuri zenélnek a Trafikban. Kíváncsi vagyok rájuk. A Lovasi könyvet tegnap a Balaton mellett olvastam egy kicsit, és öt percenként röhögtem fel, amikor valami ismerős nevét olvastam a lapokon. A legviccesebb az volt egyébként, amikor arról olvastam, hogy mi egymást váltottuk a helyi könnyűbúvár sportban. Lovasi akkor kezdett búvárúszni, amikor én eljöttem. Annyi minden hasonlót csináltunk, már a zenélést kivéve, hogy kész csoda, hogy nem ismerjük egymást. Egyelőre nem tudom megítélni, milyen a könyv, mert nagyon sok az egyezés az életemmel, na de végtére is ugyanabban az évben születtünk, és ugyanabban a városban éltünk, mindenesetre jó olvasmány melegben.
Más nincs, a héten minden este betáblázva, ami jó, mert már eddig is sok régi ismerőssel és baráttal sikerül összefutni itt-ott csakúgy mellékesen. Aztán mire észbe kapunk, már itt a július eleje, megint Budapesten leszek néhány napig, de utána elhúzunk a Teraszra egy hétre. Végre.
A Balaton tegnap gyönyörű és kedves volt, nekem pedig pont erre van most szükségem. Sok kedvességre és nagyon kevés kérdésre.
Ennek jegyében hallgassunk brazil popzenét.

Igazi

Az igazi nyár dátumfüggetlen. Persze nyilván nyáron van, nem vagyok egészen hülye, de azon belül tulajdonképpen bármelyik nap elkezdődhet. Vannak előjelei igen, egy kis vonakodás a felkeléssel kapcsolatban, a váratlanul elhagyott karóra utáni érdektelen, amolyan tessék-lássék keresgélés, a korán világosodó égbolt, egy rövid, reggeli nemérdekel sóhaj, és olykor az eperlekvár.
A nyár általában hétvégén kezdődik és szinte mindig reggel. (Bár előfordult már hétfői kezdés, de azt nem tudom megmagyarázni, azt tudjuk be véletlennek.) Szép idő kell hozzá, a forró délelőtt ígérete a hűvös reggelben, felhőtlen rózsaszín-szürke égbolt, egy kicsi szél, és sok nyári madárhang, de nem az udvarlásé, a gömbölyű szerelemé.
A nyár legfontosabb jellemvonása az objektív idő iránti érdeklődés teljes és maradéktalan megszűnése, a szubjektív idő bölcs, erőszakmentes diktatúrája, egyszóval a sodródás. Mint amikor kihúznak az ember körme alól egy szálkát, úgy szűnik meg a feszültség, a fájdalom, a kilátástalan vergődés. A nyár a színtiszta anesztézia, az élet kellemes, gondolatokkal teli félálma, a savászanában a lebegés első pillanata, az elme morfiuma.
Nyár van. Szerintem tegnap reggel óta. Elengedtem ezt az évet most, hadd menjen, hadd pörögjön tovább, én meggondoltam magam, már maradok ebben a pillanatban, rohanjon az idő tovább nélkülem. Nem kell innentől fogva óra, nem kellenek határidők, a munka saját ritmusában (gintonic ritmus, hosszúlépés ritmus, gyümölcsleves ritmus, westbalkán ritmus) készül.
Elengedtem a görcsöket egy kis időre, talán augusztusig, talán tovább, mostantól hagyom, történjen az élet velem csakúgy. Talán ez a csakúgy a nyár igazából. Hogy csakúgy hagyom, sodorjon valami patak, hogy a sóhajtással fusson az erekből a méreg, az agyból a gondolat, a szívből a fájdalom. Hogy csak az rakódjon idebent egy ideig, aminek rakódni érdemes: szépemlék-katedrális, nevetésből sátorponyva esős, rossz napokra, simogatásból esti ének, ölelésből árnyékot adó, nagylevelű diófa.
Nyár van, foszlik a sötétből a fény, gyengéd reggeli csókokkal borítja el Isten a világot, a napfény pedig szerelmes szavakat tetovál a bőrre. Nyár van. Ilyenkor nem sietek, ilyenkor elbírom a csendet, ilyenkor kivárom, míg megtalál magának az élet, ilyenkor nincs fölöttem hatalma senkinek.

Filmek vasaláshoz 12. - Túl a fenyvesen

A nyár közeledtével kedvenc színészek filmjei közt keresgélve találtam rá erre a 2012-ben készült amerikai filmre. Ryan Goslingot a Blue Valentine óta zártam a szívembe, és bármennyire is felkapott színész lett az elmúlt években, bármennyire is belecsúszott itt-ott a széparcú rosszfiú kategóriába, meggyőződésem, hogy minden skatulya ellenére szinte bármit el tud játszani.
A másik ilyen színész a Másnaposokban befutott Bradley Cooper, aki talán még nagyobb meglepetés volt számomra az elmúlt néhány hónapban, méghozzá abszolút pozitív értelemben.
Mindketten játszanak a Túl a fenyvesen (The Place Beyond the Pines) című, Derek Cianfrance által rendezett filmben. A fiatal amerikai rendező második játékfilmje, akárcsak a két évvel korábban, 2010-ben készült Blue Valentine, sok szereplőt felvonultató, nagyszabású film, mely az emberi érzelmek mellett az élet morális dilemmáit  is górcső alá veszi. Üdítő módon azonban a rendező kellő érzékenységgel dolgozza fel a témát, így, ahogyan azt a való életben is megtapasztaljuk egyébként, a karakterek ebben a filmben se nem jók, se nem rosszak, pontosabban jók és rosszak egyszerre. Nem az a tipikus kalandfilm ugyebár.

 Luke (Ryan Gosling) egy lecsúszott, gyökerek nélküli férfi, aki motoros akrobataként tengődik egy cirkuszban. Se pénze, se életcélja, se normális emberi kapcsolatai nincsenek, míg ki nem derül, hogy egy egy évvel korábbi egyéjszakás kalandjából gyereke született. Luke, aki személyiségét tekintve leginkább vándor, szembesül az erkölcsi dilemmával: mit tegyen, amikor felelősséggel tartozik valakiért. Az akkori barátnő, Romina (Eva Mendes) ugyan nem kér ebből a felelősségvállalásból, hiszen egy másik, kiegyensúlyozott kapcsolatban él egy olyan férfival, aki elfogadja és sajátjaként neveli Luke fiát, jó keresztényként mégsem tudja megtagadni az apától a lehetőséget, hogy találkozzon a kisfiával.
Igazi, kilátástalan amerikai kisvárosi lét bontakozik ki előttünk, ahol nincs munkalehetőség, ahol nem kedvelik az idegeneket,  különösen ha az egy tulitarkára tetovált hidrogénszőke, itt-ott sebhelyes fickó képében érkezik. Luke ennek ellenére alkalmi barátra talál, aki munkát és szállást ad neki, de aki (mert ilyenek ezek az amerikai társadalom szélére sodródott jószívű emberek) arra is ráveszi, raboljon már vele ki pár bankot - mégiscsak el kell tartani azt a gyereket valahogy.
A cselekmény itt fordul át abba a sok más jól sikerült amerikai filmből ismert szorongásos drámába, ahol a rossz erkölcsileg indokolhatóan cselekszik rosszat, a jó pedig kezdetben ugyancsak morális meggyőződésből rosszat. A történet másik főszereplője ugyanis a történet kezdetén éppen frissen az akadémiáról kikerült kezdő rendőr, Avery (Bradley Cooper), egy befolyásos bíró fia. És míg Luke az amerikai társadalom által kitaszított szerencsétlen vesztes, addig Avery a nyertes pozícióból indul: ő a hős, aki erkölcsileg feddhetetlen egészen addig, amíg le nem lövi az utolsó, át nem gondolt bankrablás után egy házban bujkáló Luke-ot. A cselekményt innen nem mesélem tovább, a lövés következményei bonyolítják ugyanis további két részét még majd egy órán keresztül.

A film tulajdonképpen arról szól, hogy a jó és a rossz nem szétválasztható fogalmak az ember életében, hogy Jó és Rossz ma nem létezik, vagy nem úgy létezik, mint ahogyan azt kényelmesen elképzelni szeretnénk - egymástól jól elkülöníthetően. Cianfrance ebben a filmjében azt mutatja meg, milyen hirtelen válhat a jó rosszá, a rossz pedig jóvá pusztán döntéseink és tetteink által.
A film három része ezeket a döntéseket a Shakespeare-i dráma hagyományainak megfelelő fordulatok mentén mutatja be a nézőnek. Van benne véletlen, utazás, a karakterek meglepő egymásra találása, és dráma, méghozzá igazi, szívbe markoló, feloldhatatlan dráma. Mert az ember ugyan alapvetően jó, de a döntései és a tettei nem mindig azok, és ezeknek a döntéseknek és tetteknek nem csak a saját életére, hanem mások, sokszor még a gyerekei életére is hatással vannak.
Bár a film nem rövid (ejnye-ejnye, 140 perc még akkor is hosszú, ha ez három felvonás), a szünet nélkül fennálló feszültség és a meglepő fordulatok miatt mindvégig fogva tartja a nézőt. A két rendkívül tehetséges és nagyszerűen játszó színész, Gosling és Cooper, mellett olyan kiváló mellékszereplőket láthatunk a vásznon, mint Eva Mendes vagy a korrupt rendőrt játszó Ray Liotta.
Bár nem kifejezetten könnyű, nyáresti szórakozás, a Túl a fenyvesen-t érdemes megnézni, Cianfance nevét pedig alaposan megjegyezni, mert mind a forgatókönyv, mind a fényképezés, mind a szereplők kiválasztása kiválóan sikerült. Ha valakinek ilyen melegben is kedve van gondolkodni, ez a film jó választás.
Nem ajánlom viszont semmiképpen olyan nézőknek, akik meg vannak győződve arról, hogy az embereket két csoportra lehet osztani: jókra és rosszakra, és akik odavannak a sztereoptípiákért, mert nekik nem biztos, hogy tetszeni fog.

Állandó

"Nem attól halálos, hogy lehetne jobb." Ezt énekelte tegnap este Grecsó Krisztián Kollár-Klemencz Lászlóval, és bár tudnám, melyikük tollából a gondolat, de nem tudom. Viszont igaz. Számomra mármint, nem kell univerzális igazságot gyártani belőle. Lehet, de nem fontos. Meg nyilván nem is univerzális ez, csak valami belső dolog. A mérleg örök billegése.

Valószínűleg nem lehetne jobb, esetleg fiatalabb, egészségesebb, színesebb, kevésbé unalmas, kevésbé izgalmas, meg a fene tudja, mi még, de jobb nem, mert van ez az állandó, hívjam mondjuk életállandónak. Az életállandó az az, amit akkor kapsz, amikor összeadod az életedben a dolgokat, de mindent az utolsó jókedvű reggeltől, a vasárnap esti szuicid pillanatokig, a szerelem lángolásától, a magány ragacsos, hideg iszapjáig, a megnyugvás pillanatától az kétségekig. Ha ezt mind összeadtad, akkor megkapod az életállandódat, ami nem változik az évek során, kitart születéstől halálig, hogy a boldogság mellé mindig odakerüljön a bánat, az elhagyatottság mellé a baráti ölelés, a gyász mellé a születés, és a sírás mellé valami nevetésféle. Az örökkévaló számolja a nők könnyeit, mondja a Kabbala. Nem kétlem, hogy így van, de azt hiszem, azért is számolja a könnyeket, hogy ne vétse el a cserébe kiutalt öröm perceit.

Mindegy, az élet mármint. Abban az értelemben mindegy, hogy ha rossz, akkor lesz jobb, és ha jó, úgyis lesz rosszabb. Ettől függetlenül (vagy éppen ezért) mégis érdemes megélni és átélni minden percet teljes mélységében. Mondjuk, ez a jutalom.

Visszatérve az első mondatra, tegnap zenés irodalmi esten voltunk Emmával, akinek ebből az alkalomból, pontosabban születésnapjára önmagát ajándékoztam - egy kicsi, fából készült Buddhát. Ha ránéz, majd magára néz, mert Emma életállandója Buddháé. Az esten Grecsó Krisztián olvasott fel néhány tárcanovellát (=2), meg az új regényéből néhány oldalt, valamint zenéltek a számomra eddig szinte csak a Kistehénből ismert Kollár-Klemencz Lászlóval. És akkor a Grecsó rajongók innen talán ne olvassák tovább.

Grecsó Krisztián verseit és publicisztikáját nagyon kedvelem, de bevallom, még egyetlen regényét sem sikerült elolvasnom. Kézbe vettem, letettem, kézbe vettem, letettem. Rosszkor talált meg mindig, lehet, de a tegnap felolvasott regényrészlethez sem támadt kedvem. Picit iskolásnak érzem még az írását a regényekben, kicsit erőltetettnek a hasonlatait. Pedig van benne valami érdekes, van benne valami érdemes, van szikra, de mintha még nem jött volna el az ideje hogy megmutassa. Hogy miért nem adják ki inkább a verseit, nem tudom. Azokban számomra sokkal összefogottabb, sokkal eredetibb a stílusa. A dalaiban is egyébként. Lénárdnak igaza van: adagolás kérdése. Nyilván az irodalom is.

Más. Az este meglepetése számomra Kollár-Klemencz László volt - tele tűzzel, tele gondolattal, tele játékkal. Úgy éreztem, ha lehet ilyen furcsa szót használni, ő abszolút önazonos volt a színpadon. Meg is jegyeztük Emmával, hogy na azt aztán nagyon bírnánk, ha ő csak úgy felugrana a konyhába este gitározni, meg beszélgetni. Egyébként szerintem nagyon jól ír, bár kétségtelen, hogy tegnap csak dalokat hallottam tőle. Szívesen elolvasnám egy-két novelláját is.

Más. A közönség elég vicces volt. Egy rakás ugyanaz az arc húsz éve, meg még pár új irodalomkedvelő. Vannak dolgok, amik nem változnak.

Ma megint vizsgáztatok, pedig már a tegnapit is halálosan untam, de így, hogy még tanítás sem lesz, duplán fájdalmas. Ma mindenesetre viszek be könyvet, hátha legalább olvasni lehet egy kicsit. 

Más nincs. Nyár van, hétvégén napozni fogok, (vagy nem,), és olvasok, valamint hosszúlépéseket fogok inni. Melléktevékenységként gondolkodom. Nem fog megártani.

Városok

Azon gondolkodom néha, mi a fenét keresek én még itt. Úgy általában és konkrétan is. Biztos van oka, nem azt mondom, és nyilván nem hiábavaló az emberi élet úgy általában sem, meg hát konkrétan az enyém sem, de azért néha komoly kétségeim támadnak. El lett itt rontva valami. Nem nekem kellett volna megszületni, és nem ide.
Mostanában, amikor beülök az autóba, automatikusan ránézek az üzemanyagjelzőre, és megpróbálom megtippelni, milyen messzire jutnék a tankban lévő benzinnel. Elindulnék délre, aztán csak mennék, mennék, amikor kifogyna az üzemanyag, kiszállnék, és azt mondanám, jó, akkor mától kezdve itt fogok élni. Tetszik  a gondolat.
Aztán nem indulok el délre, nem nyomom tövig a gázt a hajtűkanyarokban, ellenben vánszorgok a többi autóssal a reggeli vagy délutáni csúcsforgalomban, és a szabadság utolsó morzsájaként feltekerem a zenét a kocsiban.  Legalább ennyi legyen.
Nagyon év vége van, és nem mondanám kifejezetten sikeresnek a napjaimat mostanában. Tegnap össze is vesztem az egyik csoportommal az iskolában, mert a türelmem és megértésem határára érkeztünk. Elfáradtam mostanra, és én sem tudok végtelen mennyiségű szemétkedést, meg linkeskedést elviselni. Meg hát hiába a nagy szavak, az ember tényleg az, amit tesz, nem az, amit beszél. Mondani annyi mindent lehet, az is fontos, de ha nincs mellérakva semmi, akkor szólni is felesleges. És ez mindenkire igaz, még a költőkre és írókra is, hogy az egyéb írástudókat ne is említsem. De nem akarok még csak bele sem kezdeni valami litániába a mostani nyomorúságos, hallgatásra kényszerítő, ostoba világról.
Más. Mostanában egyre többször gondolok Rómára. A sarki kávézóra, ahol reggeliztünk, Marcus Aurelius józan bölcsességére, a forró levegőre, meg az angyalfejes szökőkút jéghideg vizére a Santa Maria Maggiore mellett. Miért van, hogy a Róma akkor is az élet szerves része, ha az ember nem ott nőtt fel? Talán azért, mert olyan mérhetetlenül türelmes mindenkivel. Ezt a türelmet hiányolom ebből az amúgy gyönyörű városból, ahol élek.

Élet-kép

Most már szinte nyári posztokat tudnék írni például, ha nem lenne munkahelyem, de van, ami egyrészt jó, lásd Maslow piramis, másrészt meg ennek teljes jogú ellenpontjaként szar, hiszen borzalmas hülyeségek történnek nap mint nap. A csodálatos tanári tabló mellett a héten leginkább az verte ki a biztosítékot, hogy visszatért a mi Kálmánunk, a megfigyelőember, a kockás füzetével. Én is láttam, de azt hittem csak beugrott látogatóba, ehhez képest TSB azon kapta tegnap, hogy tök egyedül üldögél a kistanáriban és basztatja a számítógépeket. Most már ki kell lépjek akkor is mindenből, ha elmegyek órára. Nem emlékszem, mit hagytam nyitva tegnap, remélem csak a levelezésemet, de akkor is. Állítólag szeptembertől véglegesre is felvesszük. Ja. Annyira bevált, de tényleg. Van akit kirúgnak, van, akit felvesznek. Az Úr adta, az Úr elvette.
Egyébként meg szívből örülök, hogy nem vagyok osztályfőnök, mert nehezen bírnám a mindennapi mindent. Tényleg igyekszem magam eltávolítani egy kicsit ezektől a dolgoktól, attól, hogy az egyik diák megunta az életét, és bevett egy doboz nyugtatót (szerencsére jól van, kórházban persze), meg attól is, hogy ma a nemzeti összetartozás napján a diákok állítólag valami nagy Magyarország (hogy a rossebbe kell ezt leírni egyáltalán????) életképet alkotnak, aztán egyszer csak az elcsatolt részek eltávolodnak az anyaországtól (sic!) és körbeölelik azt. Hát nem, nem fogom lefotózni, ellenben és de ha kell, szívesen odahányok.
Más. Tegnap végre együtt ebédeltem a nőkkel hármasban. Szerintem utoljára egy hónapja volt ilyen. Jó volt, nyugalmas volt, érdekes volt, és mindenféle szempontból jót tett. Röhögtünk egymáson, röhögtünk saját magunkon. Az élet, ha nem is mindig szép, legalább olykor szórakoztató.
Az van még, hogy ma van Emma születésnapja, ami nagyon fontos, és ha ma nem is, de holnap rettenetesen meghúzom a fülét a Grecsó-esten, mert nagyon sokat jelent nekem a barátsága, nagyon sok jó energiát kapok tőle, és kiváló példát mutat az életből. (Igaz, hogy nem tudom utánacsinálni, de csodálom, mennyire könnyűek a léptei ezen a világon.)
Más nincs. Na jó, az azért még van, hogy úgy fest, enyém lesz Cippó  Rollieflex előtti boxgépe, egy Lubitel. Iszonyatosan lelkes vagyok, és tűkön ülök. És szeretni fogom, mert gyönyörű képeket csinál, és mert olyan régóta vágytam ilyesmire. Igazi, kézzel fogható képeket készít rendes filmre, nagy filmre ráadásul. Csak majd hol hívatom elő, azt ki kell találni.
Hát ennyi. Megjött a Lovasi könyv a kiadótól, négyszáz plusz oldal, de szép. Persze választhattam volna rövidebbet is.

Mindjárt

Már megint hétfő van, ami egyrészt borzalmas, másrészt örömteli, mert innentől kezdve még három hétfő lesz, amikor úgy kell kelni, hogy munkanap, és ez jó. Azt hiszem, idénre pont elég volt ebből az állandó küzdelemből.
Hétvégén szinte semmit nem jutottam előrébb az olvasmányokban, illetve egy Harry Hole végére értem. Egy kedves könyvet befejezni mindig olyan, mint egy szakítás. Az ember emlékszik a szép pillanatokra, de azért mégiscsak vége van valaminek. Közben továbbolvasom Szilasi könyvét, de óriási dilemma. Egyszerűen nem igazodom ki rajta. Olyan, mintha kimaradt volna egy utolsó átolvasás. Izgulok, hogy ne olyan legyen nekem ez a könyv is, mint Tóth Krisztináé. Persze tenni nem lehet ellene semmit, ha olyan lesz, hát olyan lesz.
Azért egy picit hatékonynak éreztem magam ebben az elmúlt két napban, mert egy határidős feladatot végre rendbe tettem. Nem röhög. Igazából már régen készen voltam vele, csak az utolsó simítások voltak hátra, de megkönnyebbülés. Több dolgot kellene időre befejeznem, azt hiszem. Jó érzés. Kár, hogy a dolgozatjavítással kapcsolatban nincsenek ilyen sikerélményeim. Lehet, hogy simán ki kellene csesznem az egész csomagot a kukába, aztán jól van.
Persze a legjobb dolog a hétvégében a szombat esti válságértekezlet volt Emmával.  Én nem tudom, hogyan tud ez a nő ilyen könnyen élni. Tényleg. Mint akit nem húznak súlyok lefelé. Őszintén csodálom érte. Igyekszem elgondolkodni azokon a dolgokon, amikről beszélgettünk. Mármint az örökös nyavalyáimról. Minek kell nekem mindig mindent túlgondolni, meg megnehezíteni. Nem tudom megmagyarázni. Tényleg a jót kellene kiguberálni ebből a rövid kis életből.
A héten a múlt heti fizikális szenvedést elhagyva belecsapunk a társasági életbe. Kezdődik a POSzT, és ugyan színházjegyem nincs, OFF programokra szép számmal megyünk, úgyhogy hajrá, itt a fesztiválszezon első szele, meg a téren ülős, csülökevős fröccsesték. Kilenc tanítási nap van hátra. Ennél több hosszúlépést fogok meginni egy hét alatt.
Más nincs. Írjak weblapokra végre, és fordítsak le egy szöveget. (Az ember tényleg emiatt ír posztokat különben. Hogy ne felejtse el a szarait.)
Jól van. Mindjárt vége, és elmegyünk a teraszra. Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek.

Utazók

Az embert utazónak teremtette Isten - téren és időn keresztül hajózunk minden nap. Ki nagyobb lendületet vesz reggelenként, ki kisebbet. Kit zsinór függeszt élete középpontjához, hogy estére visszatérjen a helyhez, amit otthonnak hív, kit szabadjára engedett Isten, hogy a végtelen felé repülhessen megállíthatatlanul, ellenállás nélkül, szabadesésben a halálig.
Az embert kötik a gyökerei, de szabadítja a lelke. Az ember kötődik emberekhez, helyekhez, illatokhoz, a függönyön át beeső reggeli napfény szögéhez, ugyanakkor szabadul, elrúgja magát, repülőre, hajóra, vonatra száll, hogy ismeretlen emberek mellé üljön le, hogy sosem látott, idegen helyeken hajtsa le este a fejét, hogy fullasztó, idegen illatok lepjék meg reggel ébredés után.
Én, azt hiszem legalábbis, olyan utazó vagyok, akit Isten már gyerekkorában szabadjára engedett, és aki mást sem tesz, csak szabadulni  törekszik mindenféle zsinórtól, köteléktől, hagyománytól. És bár az utóbbi években nem vettem nyakamba a világot, nekem Iggy Pop énekel, és gondolatban akkor is minden reggel ismeretlen világban ébredek, ha előző este nem szálltam hajóra. Az utazásban vagyok otthon.
Tulajdonképpen a főállású utazó volna számomra a legszerencsésebb foglalkozás. Milyen kár, hogy ez mostanára mintha kiment volna a divatból.