Városok

Azon gondolkodom néha, mi a fenét keresek én még itt. Úgy általában és konkrétan is. Biztos van oka, nem azt mondom, és nyilván nem hiábavaló az emberi élet úgy általában sem, meg hát konkrétan az enyém sem, de azért néha komoly kétségeim támadnak. El lett itt rontva valami. Nem nekem kellett volna megszületni, és nem ide.
Mostanában, amikor beülök az autóba, automatikusan ránézek az üzemanyagjelzőre, és megpróbálom megtippelni, milyen messzire jutnék a tankban lévő benzinnel. Elindulnék délre, aztán csak mennék, mennék, amikor kifogyna az üzemanyag, kiszállnék, és azt mondanám, jó, akkor mától kezdve itt fogok élni. Tetszik  a gondolat.
Aztán nem indulok el délre, nem nyomom tövig a gázt a hajtűkanyarokban, ellenben vánszorgok a többi autóssal a reggeli vagy délutáni csúcsforgalomban, és a szabadság utolsó morzsájaként feltekerem a zenét a kocsiban.  Legalább ennyi legyen.
Nagyon év vége van, és nem mondanám kifejezetten sikeresnek a napjaimat mostanában. Tegnap össze is vesztem az egyik csoportommal az iskolában, mert a türelmem és megértésem határára érkeztünk. Elfáradtam mostanra, és én sem tudok végtelen mennyiségű szemétkedést, meg linkeskedést elviselni. Meg hát hiába a nagy szavak, az ember tényleg az, amit tesz, nem az, amit beszél. Mondani annyi mindent lehet, az is fontos, de ha nincs mellérakva semmi, akkor szólni is felesleges. És ez mindenkire igaz, még a költőkre és írókra is, hogy az egyéb írástudókat ne is említsem. De nem akarok még csak bele sem kezdeni valami litániába a mostani nyomorúságos, hallgatásra kényszerítő, ostoba világról.
Más. Mostanában egyre többször gondolok Rómára. A sarki kávézóra, ahol reggeliztünk, Marcus Aurelius józan bölcsességére, a forró levegőre, meg az angyalfejes szökőkút jéghideg vizére a Santa Maria Maggiore mellett. Miért van, hogy a Róma akkor is az élet szerves része, ha az ember nem ott nőtt fel? Talán azért, mert olyan mérhetetlenül türelmes mindenkivel. Ezt a türelmet hiányolom ebből az amúgy gyönyörű városból, ahol élek.